2009. december 25., péntek

Biztatás


Marokkói emlék
Bíztatás


Egy gondolat éltet engemet, könyvtárakon és ünnepélyeken kívül: munkánknak van és lesz értelme.

A Falvak Kultúrájáért Alapítvány kereteiben működő Kultúra Lovagrendjére gondolok. Januárban a Magyar Kultúra napján újból, számos, jeles embert avattunk, a kultúra önzetlen napszámosait, olyan vitézeket, akik eleve lemondtak arról, hogy kivagyiskodva vitézkedjenek. Ők is a csendes, lassú víz partot mos, alapon tevékenykedők közül valók. S vagyunk több százan, akik Dsida Jenővel hirdethetjük:

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborúra,
mindig magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

(Tükör előtt)

Az idézet azért időszerű, mert a Lovagrend alapítójának éves beszámolójából, akinek füle van a hallásra, hallhatta, hogy a tavalyi jelképes egy koronás támogatást kérve kérő kérelmünkre elutasítás volt a válasz.

És mégis. "Bolyongani faluról falura" - ez a dolgunk. Egymás szolgáivá kell lennünk és senkinek sem lehetünk , nem is leszünk ura, hirdessünk hát továbbra is szelíd háborút a közöny, a beletörődés, a megjuhászkodás, a tehetetlenség, a kishitűség ellen: "mindig magunkért, soha mások ellen", bízva és biztatva az élet alkotta törvény igazságában , miszerint "míg kisebbítnek, lassan megnövünk." Hiszen minden január 22-e után gyarapodunk, többen leszünk mi, erős akaratúak. Akiket a pénz, ha van, sem boldogít, ha pedig nincs, el nem kedvetlenít. Mert tudjuk, követjük a célhoz vezető utat. Mert egyre többen vagyunk, akiket mellőznek, akiket nem jegyeznek, akiket nem támogatnak, akiket elhallgatnak. Keressük velük a kapcsolatot, mert összefogással könnyebb lesz járásunk mindazokon a területeken, ahol szimbolikusan zöldebb a fű, kékebb az ég, és még a járás is könnyebben esik, a haza földje ez, a megmunkált emberi jóérzéseké, az együttes, megtartó művelődésé. Durva darócban, szegényes gúnyában, eszköztelenül, szerény anyagi körülmények között is a tiszta szellem szolgálatában. Ez benne van a Magyar Kultúra Lovagjainak, apródjainak és barátainak fogadalmában. Egymást biztató szókkal éltessük ezután is a tartósnak szükséges reményt.

2009. december 22., kedd

Példák könyve 1510






Példák könyve 1510

Ismeretlen női kéz finom vonalú írását olvasom, a Példák könyvét 1510-ből. Az ötszáz esztendővel ezelőtt, a Nyulak szigeti zárdában élt domonkos apáca, Ráskai Lea munkáját folytatta, s rótta tetszetős betűit szorgalmasan, hogy az apácák fegyelmét megerősítendő, a Váczi Pál által lefordított regulák után elkészüljön a példatár, amely segítségével a szerzetes vezetők megszüntethetőnek vélték az apácák hibáit, irányíthatták a szigeti kolostor lelki életét. Ha elhagyom, az akkor érthető, erősen vallásos törekvést, miszerint az istenhit az emberi boldogság útja, ma is megszívlelendő emberi tanácsokra lelek a Herolt Promtuariuma csinosabb részeit tartalmazó, latinból átültetett szövegekben. Példa szól arról, hogy az igaz bűnbánat vezet a boldogságra, a jó úton való megmaradásban a böjt, az erős fogadkozás, a testvéri szeretet segít, a csöndesség véd a haragosságtól. A pletykaság, a tunyaság életünk mérgezője. Pontokba foglalt lelkiismeret-vizsgálat, novellisztikus példák sorakoznak a könyvben. Simogatom tekintetemmel a régi, lúdtollal rajzolt betűket, s amint szokom lassan az olvasást, arra gondolok, hogy van még mit tanulnunk eleinktől, nem sokkal tud többet náluknál a ma embere az értelmes viselkedésről.
Ötven évvel ezelőtt, amikor a szerkesztőségbe léptem, hátsózsebemből vakartam ki a munkáról írta flekknyi írásom indigós másolatát, amolyan magamnak kimért fogadalmamat. Főszerkesztőm, amikor háromhónapnyi próba után alkalmazott, előszedte ezt az írás és megkérdezte kitől vannak a magvas gondolatok. Az előző nyáron görög filozófusokat olvasgattam, hogy műszaki végzettségemből kifolyólagos egyoldalúságomat mérsékeljem. Nekik köszönhettem a munkámról fogalmazott gondolataim tömörségét. Nem lehetett vezércikk. A lap első oldalán, akkoriban, minden áldott nap, a generalisszimusz dicsérete terpeszkedett. Írásomból tárca lett.

Nincs új - rajtunk, embereken kívül - a nap alatt. Olvasom a Példák könyvében:

„meneule ynkab emberek neuekewdnek hogy legyenek anneuel ynkab ſietnek hogy ne legyenek” (mennél inkább emberek növekednek, hogy legyenek, annál inkább sietnek, hogy ne legyenek)

Ilyesmit írtam magam is a törtetőkről.
A végről anyám szavai jutnak eszembe: „Fiam, nem értem én ezt a világot!” Erről pedig így ír Ráskai Lea barátnője.

El megyek meg halny mert baynak va
gyok kewzdeſt yol tudok de az ha
lalt meg nem gyewhetewm azert
el megyek meg halny

El megyek meg halny mert az veen
ſeg engem touab nem hagy elny

(Elmegyek meghalni, mert bajnak vagyok, küzdést jól tudok, de az halált meg nem győzhetem, azért elmegyek meghalni. Elmegyek meghalni, mert az vénség engem tovább nem hagy élni.)

Engem az Élet és a Halál ilyen párbeszéde nemhogy lehangol, inkább elkápráztat, szépségét a gótikus betűk rajzolatán túl, az ismeretlen fiatal lány képzelt regényes alakja ontja. Akkor még magyarul beszéltek a szigetet közrefogó Duna két partján a népek és az apácák is. Az írástudók pedig két-, de inkább többnyelvűek voltak. Alig várom, hogy tavasszal, a Margit sziget ligetének csöndesebb zugában, az ismeretlen krónikás lány hangját felidézhessem.

2009. december 11., péntek

Nagybátyám története



Ködben



Nagybátyám:Király!


Munkásember volt. Cipőt tajkolt, szavalókórust vezetett, röpcédulát szórt. Suszterként kereste kenyerét, kedvelte a verseket, s ha megkérték, éjszakánként röpcédulákkal szaladgált városunk sötét utcáin. Akkor még senkinek sem jutott eszébe, hogy kiírja a postaládájára: MEM KÉREK RÖPCÉDULÁT! KÖSZÖNÖM. Bizonyára ezért gondolta a nagybátyám: szabad a gazda. Különben sem volt mindenkinek postaládája. Azért kellett szórni a röpcédulákat. Amikor rájött, tiltott dolgot művel, hát csak azért is tette. Jobb lett volna, ha városunkban nem spórolnak a feliratokkal. De akkor kenyér nélkül maradtak volna a rendőrök.
Gyermekként azt is észrevettem, nagyon hitt valamiben a nagybátyám, arca mindig mosolygós volt. Régi fényképen láttam, kedvére volt a kozáksapka és a rubáska, egész családját keletiesen öltöztette. Amikor Móricz Zsigmond lapját, a Kelet Népét járatta, mások is kedvelték ezt az égtájat. Később is fordultak különféle égtájak felé, mikor milyen volt a széljárás. Mert az okos ember mindig tudja, merről fúj. De nemcsak a szél fújt. Ez propaganda!, jelentette ki nagybátyám, mert megérte azt is, amikor nyugatról fújt. Aztán jött a farmer. És újra a rongyos lett a divat.
Nagybátyámnak szokása volt mindent a maga kedvére tenni. Kedvére javította az elnyűtt cipőket, szépen mondta a hosszú verseket, házát is maga építette olcsón vásárolt vízmosásos telkére. A patak elvitte kicsi telkének háromnegyedét, ő pedig egyszer-többször lankadatlan kedvvel visszahordta a földjét, és kerítésnek fűzfasort ültetett háza köré.
Derék ember volt a nagybátyám, mindenhez értett, a gyerekeit is maga csinálta. Ám a tüdőbaj kifogott rajta, elvitte a feleségét. Jött a magyar világ Erdélyben, a katonák átvágták a patak szeszélyes kanyarulatait, aztán rengett a föld, egy a közeli fűtőházra szánt bomba, a szükségesnél mélyebben felszántotta a kertjét. Földje a levegőbe repült, onnan is visszahordta. Katonaruhával engesztelték, szekéren jutott Lengyelországba, s onnan hullaszaggal telten vissza. Kiemelték. Nem volt titok, hogy sok röpcédulát szórt. Ahhoz is értett, miként kell rendbe tenni egy gazdátlan falut. De a folytatást nem vállalta, visszakérezkedett a cipőgyárba. És mert sáros utcába laktunk, rábírta a gyerekeket, dobáljuk ki a patakból a köveket. A kövekből, tiszta ingyen, utca hosszan járdát rakott, mert ehhez is értett.
Közben felnőtt a fia és a lánya. A fiú kemény munkásemberré vált, önkéntes brigádosnak jelentkezett a visói vasútépítésnél, terven felül rengeteg köbméter földet mozgatott, aztán élmunkás esztergályos lett. A nagybátyám lánya is a nehézipart pártolta, egy közeli gyár csapgyár öntödéjében dolgozott. Kiemelték a fiút is. Lett belőle kemény katonatiszt, elkerült egy messzi városba. Amikor hazalátogatott azzal dicsekedett, hogy elbánik az osztályellenséggel, s a saját apjának sem kegyelmezne, ha az általa őrzött börtönbe kerülne. A nagybátyámnak szerencséje volt, nem került börtönbe. Lánya férjhez ment, két gyermeket szült. A nagybátyám katonatiszt fia is megnősült, nevét románosította és újra kiemeltél: egy ősi város párttitkára lett.
 Amikor eljött a nagybátyám ideje, kínálták különleges nyugdíjjal a röpcézés miatt. Nem tartott rá igényt. Tovább hordta a földet kicsiny telkére és a környéken kivágott fákat szobrokká faragta. Tele van a háza csupa mozdulatlanul is élő szobrokkal.
Király! – mondták és mondják ezután is a nagybátyámra és a szobraira.
Jobb se kell!- rikkantotta olykor a nagybátyám. Mert ez régi szokása volt, és fogadta, hogy ötszáz évig élni fog.
A nagybátyám a háború idején egy özvegyasszonyhoz költözött. A sors akarta, hogy azt is eltemesse. A második feleségétől örökölt házat a fiára hagyta, aki a rendszerváltás után menekült, nyugdíjasként visszatért szülővárosába, s az ölébe esett házban, nyugdíjasként meghúzta magát az egykori osztályellenség között.
 Kilencvenen jóval túl, hagyott itt bennünket a nagybátyám. A fia, még többet akart, sokkal többet  az apja hagyatékából is, összekülönbözött húgával, s mert maradék párttitkári parancsának már nem volt foganatja, elfutotta a méreg, és megütötte a guta.
Hogy mi a titok ebben a történetben? Az sem, hogy Királyból Chirai lett. Tény az is, hogy az alma messze esett a fájától.
De ez egyelőre magyarázatnélküli. Ki tudja hány évtizedre titkosított, s hogy miért?

2009. december 7., hétfő

E-millel üzenem

Fezben fezben


E-millel is üzentem néha,
hogy megszólíthatnál már...
S mert nem vetted a lapot,
nemigen válaszoltál:
tán felejtéssel házasodtál,
s ha kértél is papot,
emlékműveimről se szóltál
- elásott bárdom megkopott -
balladáimból kitántorogtál.

Mívestárs, ki nem céhes léha,
utad, utam keresztje...

Herceg!
Sötétül, a szó vadul.
Poroszkál sok jó emlék.
Vont zászlóm leng lovagul...
Üresednek az elmék.

2009. december 6., vasárnap

Mi, múltezredbeliek, avagy nyugodjam békében

Északi őrségben


Baljós figyelmeztetés volt, miszerint három újságíró közül az egyik bizonyosan besúgó, de ezzel nem gondoltam, amikor az időnként kilógtunk László Fricivel és Pálfi Mircsával kávézni a szerkesztőséghez közeli cukrászdába. Máskor többed magunkkal tettük ezt. Éppen ötven éve történt. Főszerkesztőnk, a munkásosztály tiszteletének igézetében elrendelte akkoriban a reggeli hét órás munkakezdést. Három esztendei katonáskodás után a megszokás korán kelővé tett, a reggeli tíz kilométeres mezei futás pedig frissé, de dacból is, rendszeresen reggel hatkor, a szerkesztőségben voltam. Nyolcig írtam valamit a másnapi lapba, utána mehettem kávézni és onnan valamelyik gyárba, ahol az ipari rovat munkatársainak témája, sokféle értelemben, a porban hevert.
Előző nap a szerkesztőségi főtitkár bizalmasan megsúgta, hogy Mircsa lehet a besúgó. Mircsa barátom volt, együtt jártam vele a fémipari technikumba, nevét akkor még úgy írta, ahogy most én teszem, később románosodott, születésekor elvesztett anyja jussán és az idő parancsa szerint lett Mircea. Magam beszéltem rá, hogy otthagyja a fúrómarógépet a gyárban, kellett a munkáskáder a lapnál. A neve is előnyös volt, magyar lapnál szívesen látták a káderesek, s néhány év teltével még a pártalapszervezet titkárhelyettesi címével is megkínálták.
Kávéztunk. Aztán kértem Mircsát, kísérjen el egy darabon. A főtéren hellyel kínáltam egy padon. A szigorú tekintetű, igazságos király árnyékában mondtam el mivel gyanúsítják és kérdeztem engedett-e a szekusok kérésének? Tudta, hogy engem tizenhét évesen kínáltak kapitányi ranggal, külföldi kémszolgálattal, merthogy jó családból származtam. Apám bölcs ember volt. „Nem így akartuk” mondta szűkszavúan és reám bízta a döntést. Mircsa felháborodott. Az egyenes beszéd ma sem tetszik.
Másnap behívott a főszerkesztő, mosolyogtam magamban, amikor szüleimről, közérzetemről és egyebekről kérdezett, mint hangsúlyozta, barátilag. Untam a beszélgetést, szóltam, hogy amennyiben a Mircsa ügyében hívott, az nem rá, hanem reánk tartozik, merthogy ő a barátom. a főszerkesztő pedig csak főnököm. Így szereztem egyszerre két haragost.
Mircsával kibékültünk. A főszerkesztővel ez nem sikerült.
Pedig a kezdeti időkben többek között azért tiszteltem, mert maga is szerkesztőségi kerékpáron járta, hivatalos ügyeit intézendő, a várost. A lap akkor két terepjáróval és a hozzárendelt sofőrökkel rendelkezett. Néhány év elteltével, amikor beletanult a hatalommal járó előnyökbe, ugyancsak főszerkesztő feleségével és népes családjával homlokráncolás nélkül kirándulgatott a szerkesztőségi autón. Riportomat, amelyen kiskorú széki lányok törvényellenes pesztrálkodásáról írtam elfektette, mert maga is iskolaköteles széki lányt alkalmazott. Végső kiábrándulásom az éberségünk megerősítése érdekében elrendelt egyik vasárnapi szolgálatomkor következett be. A főszerkesztő szobában kellett őriznem a telefont. Magamnak írtam valamit, papírom elfogyott, egy fiókban lapuló irattartón a főszerkesztő nevét olvastam. Neve mellett áthúzva régi neve állott. Hosszú, németes neve volt, keresztneve is régies, az irattartóból az is kiderült, hogy az egyik szombatos faluból származott. Nem szeretem a nevüket változtatókat. De Gaspar Hertel, Franz Hertel, Petrovics, Eminovics, Kosh és annyi nagy magyar eredeti nevét ugyanolyan tisztelettel ejtem ki, mint magyarosított nevüket. Szerkesztőségünkben számosan voltak akkor nevüket változtatók. Olyan is volt, aki hatalomhoz igazodva ezt többször is megtette. Lelke rajta, gondoltam főszerkesztőmről. De később, amikor egy párttörténész dokumentumaiba betekinthettem, és nevét a háború utáni Magyar Népi Szövetség megszüntetését végrehajtó megbízottként viszontláttam, tiszteletem elpárolgott. Nyilvánvaló, hogy a pártfeladat végrehajtásért kapta a főszerkesztői széket.
Apám valamikor a Magyar Népi Szövetség aktivistája volt. Ez akkor is kiderült, amikor az RMDSZ kolozsvári szervezésekor, a szomszédok belépési nyilatkozatait egy idős embertől átvettem, és ő azon csodálkozott, hogy a Magyar Népi Szövetségbe való belépésekor is velem azonos nevű szervező fogadta. Gyakran úgy voltam én apám ellen, hogy mellette álltam. Később aztán, ezért hagytam főszerkesztőm titkárnőjénél újságírói igazolványomat, és léptem le a laptól köszönés nélkül, mert elegem lett mindenből. De ez egy másik történet.
Kurkó Gyárfásra egy brassói kocsmában találtam. Egyoldalú beszélgetést folytattam vele, mert elnézett fölöttem, és a börtönévei alatt rásózott szótlansággal elnézett akkor már mindenki fölött. Így sohasem tudta meg, hogy utódai közül az utolsó áruló a főszerkesztőm volt.
Történetem szereplői már nem élnek. Nem tisztem az ítélkezés. Könnyítek magamon, amikor leteszem ezt a titkom, és nyugalommal nyugtázom, hogy micsoda furcsa időket éltünk mi, múltezredbeliek.

Özvegyült bölcsesség

Titkos gomba


Jót, rosszat egymásra raktam,
Így építettem életem.
Minden hibám kitakartam,
Míg elhagyott a félelem.

Ismerősöm a tanulság,
Osztottam, kivontam mindet.
Előttem nem állt hazugság:
Nem hagyok rátok más kincset.

Igent, ha sietve mondtam,
Tagadásom mind végleges.
Amit gondoltam, kimondtam.
Sohasem voltam semleges.

Dicsőségem most meghatott.
Deákné vásznán születtem.
S mert büszkeségem rég halott,
Kelletlen törpévé lettem.

Jó fiú voltam valóban?
Célkitűzésem özvegyült.
S ami jó volt a falóban,
Taps-ajtóm mögé kényszerült.

Céltalanok az éjszakák.
Fényesebb a kardnál a lánc.
Velem ballagnak vén bakák,
Míg arcunkon táncol a ránc.

Még egy titok

Egyedül az őszben


„Minden kiderült… Menekülj!” Eltorzított, suttogó hang a telefonkagylóból. A hívott fél valamelyik kollégánk volt. A hecc kedvéért ott sündörögtünk körülötte, s figyeltük amint elsápad, dadog vagy dühösen lecsapja a telefont. Fiatal újságíró koromban kedvelt szórakozásunk volt az efféle próbatétel. Többnyire találó volt a feltételezés, mert már akkor is igaz volt, hogy hármunkból egyik besúgó. De a hívott fél hirtelen beálló sápadtságát az olyasféle nyílt titkok is okozták, miszerint az illető íróasztalából rohamosan fogy egy Dacia vásárlására kapott kenőpénz, vagy a párttitkár újságírónak csapnivaló felesége az őt mindenben készségesen segítő szerkesztőségi titkárra vészesen hasonlító fiat szült.
Naiv módon hittük, hogy egyszer valamikor valóban minden kiderül.
Emberi természetünkből adódik: hisszük, hibáink fedve maradnak, a mások hibái pedig kitudódnak. Mindenféle sejtések mérgezik hétköznapjainkat. A rágalmak viszont be nem gyógyuló sebeket okoznak mindnyájunknak. Megbocsájtással kenegetjük ezeket a sebeket mindhalálig.
Élt Tasnádon egy tiszteletreméltó bölcs sváb ember, aki druszájául fogadott, és jókedvében, harag nélkül mondta: „Vesszen az ellenségünk!” Könnyen mondhatta, mert nem volt egyetlen ellensége sem a kisvárosban, kívánságának nem volt foganatja. Apám bölcsessége, ha erről a tőről fakadt is, más volt. Nyolcvanas éveiben, minden születésnapján, nevetve állapíthattuk meg, hogy ellenségeit túlélte.
Húsz esztendővel ezelőtt, szilveszterkor írást kért tőlem a bukaresti magyar napilap. Sietve arról írtam, hogy mi, a sajtó emberei, csak a magunk lelkiismeret-vizsgálatával léphetünk a rendszerváltás utáni közéletbe. Megneveztem, és kicsi betűkkel írtam néhány pártaktivistaként főszerkesztői székbe juttatott nevét. A velük való együttműködést nehezen elképzelhetőnek tartottam. A „Lőre” néven emlegetett fővárosi napilap utódaként, a régi, kondukátorhű főnök helyébe, annak jobb keze került, akiről köztudomású volt, hogy amikor megjelent újságírói körökben, elhallgattak kollegák. Ajánlott lelkiismereti vizsgálatom, enyhén szólva, nem talált tetszésre a szerkesztőségben. Egy hónapig fektették írásomat, közben a főszerkesztő ismételten arra, kért, hogy töröljem néhány jó ismerősének nevét a cikkemben példának szánt felsorolásból. És mert erre nem voltam hajlandó, a cikk megjelenése utáni napon, a lepedőnagyságú lapban, féloldalas, szalagcímmel ellátott „leleplező” írást tett közzé. Az írást az egykori szerkesztőségi párttitkár jegyezte. Aki ismerte őt, tudta, hogy támadó írásával magát kívánta menteni. Terjedelmes cikkében a lelkiismereti vizsgálat szükségességét meg sem említette. Bő lére engedett rágalmaira néhány sorban válaszoltam. Mások bővebben írtak védelmemben. De keveselltem barátaim mellettem való kiállását, nem tették, mert akkor bárki bárkit büntetlenül befeketíthetett. Némi töprengés után lemondtam az RMDSZ megyei szervezőcsoportjának vezetéséről, fiatalabb kollégámat állítottam a magam helyébe, és a művelődésszervezésben, valamint a könyvkiadás területén tettem magam, nyugdíjasként, ellenszolgáltatás nélkül végzett önzetlen munkával, hasznossá. Lelkiismereti vizsgálódásunkkal, tisztelet a kivételnek, azóta is tartozunk.
A napokban kaptam a hírt, hogy rágalmazóm, jóval túl a nyolcvan, elhunyt. Egy írószövetségi választáskor láttam utoljára. Odaszólt nekem, hogy „most már felejtsd el a történteket”. Nem kért bocsánatot. Így aztán, nem volt miről beszélnünk. Titkát, hogy ki bérelte fel, magával vitte.
Egyszer, minden kitudódik.
Kedvünkre való minden évszak, amikor az idő kiderül.
.

2009. december 5., szombat

A sors kegye

Fények az éjszakában

Most történt, és azért is időszerű, mert a romániai változások huszadik évfordulóját ünnepelhetem vele.
Nemrég, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának válaszmányi ülése utáni ebéd végeztével, Gálfalvi Gyuri, egykori kollégám, félrehívott a Dunán lebegő hajószálloda ebédlőjének egyik sarkába, és újságolta, hogy a szekuritátétól kikért iratcsomója több ezer oldal. Mondta azt is, ami reám tartozik: a dossziéban talált írásbeli véleményezésemben nem talált kivetnivalót, olyasmit mondott, hogy becsületes írás. Láttam rajta, nem olvasta 1995-ben, Faragott fájdalom címmel megjelent naplómat, ezért röviden elmondtam, amit akkor sietve fogalmaztam. 1982-ben három hónapig zaklatott a belügy: kb. ötven erdélyi magyar értelmiségi megfigyelésére, - besúgásra - akartak rábírni. Hetekig, hol székhelyükön, hol lakásomon győzködtek, végül az előléptetéskor és áthelyezéskor szokásos, káderosztályi véleményezésre késztettek. Valamiért elsőnek az ő nevére bökött a kapitány. Írtam a szokásos sablonszöveget. Fejcsóválva olvasta, mert nem volt benne bírálat. Nincs hibátlan ember, mondta az oltyán kapitány, s én néhány sorban kényszeredetten odaírtam, hogy Gyuri hirtelen haragú, indulatos. Ez is jobb a semminél, kifejezés ült kihallgatóm az arcán, amikor arra kért, hogy valami Vica, Visa, vagy Viseanu névvel írjam alá a véleményezést. Átverés, gondoltam, és aláírtam, mint mondottam, a becsületes nevem. Próbálkozott még: Horváth Stefánia kolleganőmről is írtam véleményezést. Az aláíráson vitatkoztunk egy keveset, aztán felindultan otthagyott. Másnap szóltam a szomszédomban lakott Stefinek, aki nyomban megértette nehéz helyzetem, és Marosvásárhelyre utaztam. A főtéren sétálva figyelmeztetettem Gyurit, hogy a szekusok azzal dicsekednek, minden Kolozsvárra érkezése után már az állomástól követik, és egy garzonlakásban, ahol barátaival találkozott, a szomszédból mindent lehallgattak.
Erre emlékszem, mondta Gyuri.
Én pedig harag nélkül emlékeztettem arra is, hogy a történtek után, kerülte a velem való találkozást. Nagyon fájt. Közel három évtizedig úgy éreztem besúgónak tart.
Nem kellett bocsánatot kérnünk egymástól. Elismerte, hogy sarokba szorítva akkor, a védekezés elfogadható formáját választottam. Elmondhattam azt is, hogy az akkori folytonos zaklatás miatt, a kapitány viselkedésbeli hiányosságait ecsetelve, feljelentettem a megyei első titkárnál. Fegyelmi megrovást kapott, egy évre elhelyezték Moldovába. Abban az évben fiam másodikként bejutott be a műszaki egyetemre, katonaszolgálata idején elkülönítették, felsebzett lábát antibiotikum nélkül műtötték kétszer is, és vérmérgezésben kiszenvedett a lippai kaszárnyában. Az orvos volt a hóhér. Egy jó kollegám aradi katonatiszt testvérétől tudtam meg, hogy a katonaorvos fél hónapra rá, Nyugat-Németországba távozott családostul, mert megpróbáltam a Legfelsőbb Törvényszékig vinni a fiam ügyét. A rendszerváltás előtti években, Szőcs Gézát volt, amikor naponta kihallgatták és azzal is fenyegették, hogy hozzám hasonlóan lakol majd rendszerellenes teteiért.
Búcsúztam Gyuritól. Megöleltük egymást. Kegyes a sors hozzám, ezt is megérhettem.

2009. december 4., péntek

Határtalan irodalom és még valami: köldöknézés

Fezi sikátor


Titkaim közlését még el sem kezdtem, már is közbeszólt a közérdek, merthogy az alábbiak nemcsak reám tartoznak.

Határtalan Irodalom címmel tartott a Magyar Írószövetség novemberben tanácskozást, ahol a sem a szervezőnek sem a moderátorságot magára vállaló Erős Kinga kritikusnak, de még a nyolc jelenlévő írónak és költőnek sem jutott eszébe, hogy a határon túlinak nemcsak a Kárpát-medencei alkotók nevezhetők, hanem vannak még szép számmal egész Európában magyar és magyarul író írók, de az anyaország határaitól messze-messze élők is szép számmal.
Megmagyarázhatatlan az a strucctermészetű felfogás miszerint csak magukat látják és láttatják a Kárpát-medencei alkotók. Némely alkalommal, amikor a magyarságunk megmaradásáról esik szó, hogy teljes legyen a a határon túliak gyülekezete beszámítják az Ausztriában élőket is. Nem határon túliak így, hanem magyar határ-mellékiek.
Rövidlátásunkból adóan azt sem fogjuk fel, hogy az európai unió a hazánk. Úgy vélem, hogy csak akkor leszünk európaiak, ha a magyarság feltérképezésénél bevezetjük az európai megnevezést.
Néhány éve mondom ezt mindenféle fórumokon, írtam erről különféle publikációkban. Nem akadt még reagáló sem. Úgy néz ki, visszatart a megszokás, a sablon, nem akaródzik európaiakká lenni.
Meggyőződéssel hirdetem: a magyarság földrajzi megosztottsága szerint: anyaországi, Kárpát-medencei, európai és külhoni. A külhoniság pedig, reményeim szerint, rövidesen Európán túlit jelent. Nemcsak nyugatit, hiszen magyarok, akár a bölcs zsidók, a világ minden sarkában élnek
Ennek a felosztásnak pedig az irodalmi élet élénkítése szempontján túl, sokféle gyakorlati haszna lehet.
Itt van például a magyar nyelv tanítása az európai országokban.
Ha európainak valljuk magunk, és felelősséget érzünk a többi európai országokban folyó vagy nem létező anyanyelvoktatás mikéntjét illetően, a közös hazának megfelelően, nagyobb beleszólásunk lehet és kell is lennie a különféle anyanyelvek tanításának színvonalát illetően. Az európai nemzetekkel egyetértésben, az illető anyaország oktatási szerveinek segítségével, a határok átjárhatóságának szellemében, előmozdítható, kiteljesíthető az anyaországok segítségével az eddiginél magasabb és gyakorlatiasabb nyelvtanulás. A közös érdek mentén szakfelügyelet, tanárcsere, sajátosságoknak megfelelő tankönyvkiadás, anyanyelvi tábor és még sok más féle kapcsolatteremtés bővülhet.
Hiszem, hogy magyarságunk megvallása mellett, tudatosan európainak kell vallanunk magunk, amelyre legalább annyira büszkén lehetünk, mint azt az Amerikai Egyesült Államok polgárai teszik.

Mire való a titok?

Rács a fezi (Marokkó) múzeumban


Nem tudom, hogy mire valók a titkok.
Csak azt tudom, hogy hasonlatosak az ízekhez.
Vannak édes titkok. Ezeket érdemes magunkban ringatni, mint az ölünkbe engedett, gügyögős csecsemőket, hogy meggondolkoztassanak jövőnket illetően.
És vannak cifrán keserű titkaink, olyanok, mint a mérgek, amelyek leginkább az oldalunkat rágják. De olykor szétrágják emberségünket is. Az ilyen titkokat görnyedve hordozzuk. Aztán vannak olyan titkok, amelyek az öregedésünkkel járó krákogásokkal, se lenyelni, se kiköpni nem tudunk.
Az is titok, hogy mennyiféle titkot halmozunk össze mindig rövid életünk során.
Háromnegyed évszázadom alatt magam is felhalmoztam mindenféle titkot. Ezt nem is titkolhatom. "Legyen neked könnyű.... - köszönt rám egy ismerős, nem érdekes, hogy mi az amit könnyűnek kívánt, tudom én, hogy titkaimra gondolt. Mint mindenkinek, nekem is ezek a féltett kicseim. Ha volna szalmazsákom bizonyára az alatt tartanám és féltve őrizném, kuporgatnám titkaimat. Éppen az a bajom, hogy nem szeretem magamban a zsugoriságot. Merthogy mit kezdek majd a titkaimmal odaát Ha van egyáltalán odaát. Merthogy az is titok, ha nem is egészen az enyém.
Törtem eleget a fejemet, hogy mi legyen hát mindazzal, amit, ha akartam, ha nem, rámaggasztott az élet, s őrzöm, mint öregedő szekrény a megfakult öltönyöket, tavaszi- és télikabátokat, amelyeket valamikor, a korabeli divatnak engedve hordanom kellett. Különösen azokat a titkokat szeretném kirekeszteni magamból, amelyek, akár a régi nyomdák betűszedőiben az ólom, lerakodtak és mérgezik napjaimat a végső elszámolásig.
A titkok - vannak hétpecsétesek is - leginkább akkor nyilvánosságra hozhatók, ha előkerülnek a különféle záraikhoz való kulcsok, mágneses kártyák, mindenféle kódok. Ezek nyilván és többnyire nem nálunk, hanem másoknál vannak elrejtve. Akkor szólhatunk titkainkról, ha ezt ők is akarják.
Ritka szép pillanatokkal ajándékozhat meg minket az élet, ha megtaláljuk titkaink mások által görcsösen őrzött, eldobált, elfelejtett, elhanyagolt kulcsait.
Ezek a pillanatok megérnek egy-egy jegyzetet. Nekem mindenképpen. Ha kitágíthatom valamennyire, ha csak percekre, vagy csupán pillanatokra az időt, abba lehet, hogy összes titkaim, de a mások titkai is beleférnek.
A titkoknak súlya van. Akár a szívekről lehulló kőveknek. A termőföldre, lábunkra vagy mások lábára, netán fejére esnek ezek a követ? Titokkövek ezek, sorsuk az, hogy a jövő titkait gyarapítsák.