Az ősz
Háromesztendős katonai szolgálatomat töltöttem a moldvai Romanban. A kemény katonai kiképzés hónapjai után műszaki tervezési és szervezési tudásomnak, valamint szép írásomnak köszönhetően a kaszárnya ellátó osztályának irodájába kerültem. Másodévesként, amikor a laktanya rádiósítását ellátó őrvezető szabadságot kapott, helyettesíthettem a parancsnoki iroda szomszédságában felszerelt rádiósítási központban. Ott kellett aludnom, hogy este le, reggel pedig bekapcsoljam a hálókban és szerte a kaszárnyában mindenütt felszerelt hangszórókból továbbított műsort. Ősz volt, a regruták egész nap seperték a kaszárnya tereit, útjait takaró rozsdabarna falevelet. A magyar forradalomról a katonatisztek elhullatott mondataiból tudtunk. Éjszakánként a rádió gombját izgalommal csavargattam, attól féltem, hogy véletlenül olyan gombot nyomok meg, amely hallhatóvá teszi az egész kaszárnyában a tiltott állomások hangját. Fogtam Budapestet és a Szabad Európa rádiót is. Elképedve hallgattam a véres forradalomról szóló tudósításokat. Néhány nap múlva izgalomba jött laktanyánk is, a tisztek idegesebbek voltak a szokásosnál, megkettőzték az őrséget, visszahívták a rádiósítást felügyelő katonát is.
Visszakerülve irodámba, egy Klaus Bittermann nevű, Bukarestből származó katonabarátommal osztottam meg a hallottakat. Hümmögött és egy verssort idézett németül, amit hamarjában lefordítottam: „ Egy térd járja be a világot…” Verset írtam magam is: Könyveléshez használt, félig üres, keményfedelű füzetbe róttam a sorokat. Többnyire a forradalomról szóltak kezdetleges verseim. Kisebb kötetnyire való volt, már azon gondolkodtam, hogy honnan szerezzek újabb füzetet, amikor hivatásos őrmesterem, fekete, még az orrán is szőrős, örökké fokhagymaszagú, ellenszenves tömzsi ember, miközben a faraktárba küldött, szó nélkül eltüntette verses füzetemet. Nem tudott magyarul, de sejthette, hogy a versek bajt hozhatnak nemcsak rám, hanem reá is.
Leszerelésem után hazajutva spirálos füzetbe írtam emlékezetből akkori verseimet. Soha sem voltam jó memoriter, így a gyengébbeknek sikerülteket már nem tartottam újra papírra vetni érdemesnek.
Ma, az évforduló előestéjén nálunk járt egy színművésznő, az ünnepre válogatott verseinek emlékező hangulatában eszembe jutott a spirális füzet.
Hol voltam, miként gondolkodtam én 56-ban?
Gyászos őszre emlékezem. S a ragályként terjedő félelemre, hogy zászlóaljunkat is határon túlra vezénylik.
Katonaként otthonról egy csomagot kértem, s benne Ady összes verseit. A forradalom leverése után nem írtam több verset, prózával próbálkoztam, elbeszéléseimet a kolozsvári napilap tárcában közölte. S aztán, mert máshol városomban munkát nem találtam, lettem sors csinálta újságíró, s később az írást másoktól eltanulva, író is.
A cél
Hír jött. Látom a lángot, a füstöt,
hallom a halálordítást.
Érzem az anyák aggódását,
a rombolás fájdalmát
Tűrnöm kell nemzetem pusztulását,
s csak a híreket hallgathatom?
Minek annyi vér, annyi halál?
Kell az áldozat, hogy a holnap
embere előbbre lépjen?
Egymás holtestén találtok-e igazságot?
Mi a cél?
Szabadnak, magyarnak lenni,
a népnek új utat keresni?
Hát így! Akkor előre hát!
De nézd, lásd a nép fiát,
S ne vedd soraidba az árulót!
1956. október
