Páros magány

Fénypártás lány járt nálam az éjjel

Közös párnánkon bársony a nyoma

Kerek fele belefért ölembe

Kipattant szépen szemhéjam mögül

Copfja szivárvány hajnali kedvemen

Trillázva leng magányom szárnyán

Keserű

Kosárlabdázom néha.

Szállok, mint az angyalok,

hátamon feketére festett

idei számom:77!

És a tükör-palánk előtt

felülről könyökig nyúlok

a vörös hússzínű gyűrűbe

a szőrtelen labdával.

Győzelmem sziszegve

fogadja magába,

hálóját tágítva az édes lyuk.

Elszállok egészen -

fiatalkoromig.

Csodálat-szonáta leng körül,

és nem érdekel

a szabálytalankodók

durváskodása miatt megítélt

büntető, nem kell a visszatérés

rögös pályánkra,

nem kell pontszerzésemért

a pályatársak elismerő fogadtatása:

lebegnem jó minden palánk fölött.

Erdélyi kiskönyvtár 25

Megjelent az Erdélyi kiskönyvtár sorozatban idős Tar Károly emlékirata, 

szerkesztette ifj. Tar Károly, 

anyagilag támogatta legifj. Tar Károly Imre.
letölthető:

Előszó

Apám kommunista volt. A sors megóvta attól, hogy magára vegye az enyhén szólva „átkos” rendszer hibáit, amelynek kezdeteinél önfeláldozóan és tevékenyen részt vett. A szitokszóként használatos kommunista jelző most már sok évtizednyi távolságra esik a szocialista eszme „mindenkinek munkája szerint” és a kommunista elképzelés jelszóvá sűrített „mindenkinek szükséglete szerint” paradicsomi célkitűzésétől.

Ma a kommunista és a fasiszta jelző közé egyenlőségjelet illik tenni, ha a diktatúrában megvalósult jogfosztottságra, a társadalmi osztályok felszámolására, a politikai elnyomásra, a kíméletlen népirtásra, a testvériségnek hirdetett kisebbségi, vallási elnyomásra, az erőltetett ateizmusra és egyéb embertelenségekre gondolunk. De ahhoz nem kell történészek legyünk, hogy belássuk, a szocialista eszmék eredője mintegy másfél évszázaddal előttünk a szegények és gazdagok közötti egyre mélyülő szakadékból kivezető útkeresés volt, s haladó eszmének minősült mindenütt és mindaddig, amíg a hitvány emberi természetből eredően a kicsinyesség, az uralomvágy, a törtetés és a harácsolás, ahogy az egyszerű emberek fogalmazták: az úri huncutság és a proletár akarnokság el nem térített csábosan hirdetett útjából. Hajlunk rá, hogy a kommunizmus éppen olyan elképzelés, akár az életünkben elérhetetlen mennyország.

1952-ben halálosan megbetegedett apám, de csodával határos módon feketesárgaságos mennybemeneteléből visszamenekült az életbe, és másfél esztendei huzavona után betegnyugdíjba kényszerült. Ma már nem bizonyítható feltételezése, miszerint megmérgezték és imigyen kicsinálták, következetesen vállalt baloldaliságáért, kitartó magyarságszolgálatáért, hajthatatlan becsületességéből táplálkozó, az akkori vezetők szokásaival szemben, kirívó egyszerűséget mutató életviteléért.

Lassú felépülését követően, mivel kedvenc időtöltéséről, a halászatról is le kellett mondania, emlékei feljegyzésére buzdítottam, amit hosszas gondolkodás után megkezdett, annál is inkább, mert

hőstetteiről belő kikívánkozó ismétléseinek egyre kevesebb hallgatója akadt családunkban. Így született meg hosszabb életrajza, amit olyanokkal gépeltetett, akik nem mertek belejavítani fésületlen mondataiba.

A múltszázad hetvenes éveiben kaptam tőle, egy saját maga által bekötött példányt emlékiratából, sietve olvastam, és igen időszerűtlennek tartottam, hogy kommunistaságával sűrűn dicsekszik. Akkor történt, hogy pajzsmirigy elégtelenséggel műtötték, és azzal bíztatta orvosát, hogy nyugodtan vágjon, egy kommunista mindent kibír. A sebész szótlanul felkapta fejét, én meg azzal kontráztam, a tőle tanult csúfondárossággal, hogy büszkén igeneltem: Altatás után, bizonyára minden kommunista, mindent, de mindent kibír! Elzárva a közélettől, apám nem érzékelte az általa gyakran használt jelző értékváltozást és azt, hogy apránként visszatér a szó, a háború előtti utcán ordítható, fenyegetést jelentő tartalmához. Jellemző, hogy a rendszerváltás előtti hónapokban, amikor  dülmirigy problémájával vittem Forna doktorhoz, Kolozsvár leghíresebb, betegeivel magyarul is beszélő szakorvosához, Kommunista vagyok! bejelentéssel állt vizsgálat alá. - Az a maga baja - szólt csendesen az orvos – de gyulladása gyógyítható…

      Nemrég, önéletrajzi regényem első kötetének írása közben nyúltam újra apám emlékirataihoz. és olyan olvasmányos részeket találtam benne, amelyekből megértettem, hogy sorsának alakulását a mélyszegénységtől szabadulni vágyó ember becsületes küzdelme határozta meg, a tenni akarás vágya vitte következetesen a küzdők táborába, ahol közösségszolgálatot tanult, s ezt választotta hivatásának. Nyilvánvaló, hogy akiktől tanult, azok sem lehettek hitvány emberek. Rájött, hogy az élet nem az anyagiak utáni csörtető küzdelem. Ősei városába visszatérve, példájukat öntudatlanul is követve, mindegyre a központban bérelt lakást, cipészként szoborta dicséretes alkotásait, napi elfoglaltsága, munkáján kívül, a színház, a dalárda, a birkózószőnyeg és a népnevelő politika volt.

Magáról rajzolt történeteiben persze, benne van a személyi kultusz csirája is, - az egyszerű emberektől a Kossuth díjas költőig tapasztaltam hasonlót -, és az is, hogy  társai és az események utólagos minősítésével, a mindenkori politikai propaganda hatásának engedve alakította és mondotta véleményét. Így minősített objektív véleménye szerint egyeseket jó kommunistának, másokat  kevésbé jónak. Balogh Edgárt például nem tartotta jó kommunistának, saját feleségét, pedig , akinek a háború után sem volt semmi köze a politikához, amikor úgy kívánta a helyzet illegális kommunistának mondta, mert ez kellett különleges nyugdíjaztatásához.

Minden akkor és most látható emberi hibája, avagy vállalt kommunistasága miatt pillanatra sem gondolom, hogy meg kellene tagadnom apámat. Tőle örököltem a becsületet, a saját képességeim és értelmem szerinti tudatos közösségszolgálat kényszerét, a jóba vetett hitből táplálkozó küzdelemkészséget, a mindenkori Góliátokkal szembeni ellenzéki magatartást, az örökös szegények mellettiséget, a szerzetesi egyszerű életet, a maguknak harácsolók, az anyagi meggazdagodásért törtetők utálatát, a bátor szókimondást, a mindig javítható jelen hitét, az alkotó munka tiszteletét és megannyi mást, amitől elviselhetően szép mindenkor az élet.

Következetes magyarsága, a nemzetköziség tudatos vállalásával együtt, megkérdőjelezhetetlen. Ez az, ami  mindenkor összeköti utódaival, mindazokkal, akik vállalják magyarságukat és legjobb tudásuk, hitük szerint szolgálják a közösséget, a nemzetet, amelybe születek. Horthy ellenessége, amely részben elvakította az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelmében, nyilvánvalóan a Tanácsköztársaság leverése miatti fájdalmából ered, és az anyaországiak Erdélyben közismert, a magyar időkben gyakorolt pökhendiségnek tudható be. De az, hogy az általa, kolozsvári magyar munkásokból  alapított szövetkezetét egy nagyobba olvasztották, ahol már a bukaresti központ diktált, onnan pedig  a pékségek igazgatójává tették, mindezzel magyarságáért folytatott küzdelmét kívánták mérsékelni. A Bolyai egyetem káderesi posztjáról pedig, ugyanezért, az egyetem egyesítése előtt  rendelték katonának, ahol „magyarkodása” miatt helyezték számára ismeretlen környezetbe. Öreg korában kiemelt „díszpintyként” sem felelt meg, mert a nemzetiségi összetételt firtatta, ezért ejtették hallgatólagosan.

Miért tanulságos apám csonkán maradt életrajza?

Nemcsak azért, mert a történelem, ha nem is ismétli önmagát, de újra szegényekre és gazdagokra osztja a társadalmat, s törvényszerű, hogy az egyenlőtlenség mindenkor küzdelemhez, nyilván szervezett küzdelemhez vezet, amelynek ugyanúgy lesznek élenjárói, ahogyan a múltban voltak. Nem hiszem, hogy kommunistának nevezik majd magukat, azt sem világos még, hogy milyen eszmék mentén indulnak ellenzéki ellenállásra. De valószínű, hogy számosan születnek majd olyan közemberek, akik nem restek tanulni a múltból, lesz erejük és tudásuk emberséggel szolgálni a népet.

Ezeknek ajánlom apám emlékiratait. És azoknak, akik hozzá hasonlóan, tehetségük szerint, értelmi képességüket a lehetőségek szerint tágítva, nagy útra vállalkoznak.

Mások tetteiből, de hibáiból is tanul minden újat, jobbat akaró ember.

                                                                                                             ifj. Tar Károly

 A szerkesztő utószava

Apám, három példányban, saját maga által készített, fekete műanyag borítású kötetekben őrizte, haláláig javítgatta, toldozta, kiegészítette, képekkel díszítette emlékiratának gépelt példányait. Egy példányt a párttörténeti intézetnek, egyet nekem ajándékozott.   Hagyatékából a harmadik, öcsém kisebbik fiához, legifj. Tar Károly Imréhez került Franciaországba.

Emlékiratában és feljegyzéseiben nem találunk a múlt század végére vonatkozó szöveget. Erről a szocializmusnak hirdetett időszakról akkoriban nem volt ajánlatos igaz véleményt mondani, az erdélyi emlékírók hagyományait követő íróink is rendre megtorpantak e korszakra való emlékezésükben. Kacsó Sándor, és az olyan erdélyi munkásírók, mint Veress Pál, Zimán József, Kovács István, de még Nagy István és Balogh Edgár sem vetette papírra élete e szakaszának történéseit, s véleményét az egyre diktatórikusabb rendszerről, halála előtt Nagy Istvántól is nyíltan kérdeztem. Íróasztalfiókjára mutatott, ahol huszonvalahány, azt hiszem máig közöletlen oldalnál valószínűleg elfogyhatott a bátorsága, mert véleménye a kezdetekkor demokratikusnak indult rendszerről legfentebb, a kíméletes „Nem így akartuk!” halk kijelentésben sűrűsödött.

Apám is ezt ismételgette haláláig.

Lelkiismerete nyugtatására, tette a tőle telhetőt: hosszú leveleket írt egykori küzdőtársának, a belügyminiszter helyettesi székig jutott Vincze Jánosnak, aki akkor már magát törzsgyökeres románnak, Vinţe Ioannak vallotta.A MADOSZ alakulásának ötvennedik évfordulójának megünneplésében bízva, amikor egy párttörténésszel felkerestem, négyszemközt figyelmeztetett, hogy lebeszéljem apámat a levelezésről, mert  olyasmiket írt, amelyekért másokat már halálba küldtek, s szóljak neki, hogy életét megmentette, nem adta tovább ezeket a leveleket.

Jellemző volt az akkori szigorított időkre, hogy ugyanazon párttörténésszel, akinek segítségével eljutottam hozzá, különféle tanulmányok közlésével elértük: megünnepelhettük a félévszázados Ifjúmunkás, az egyetlen romániai magyar ifjúsági lap hivatalos ünnepét, de rövöd idő múlva a MADOSZ-ét elhallgatta a hatalom, anyugalmazott Vinţe Ioannal készített mélyinterjút sem közölhettem, mert ebben, a hivalos pártproganda ellenében, a kolozsvári munkásmozgalom magyar voltát bizonyítottam.

Apámhoz hasonlóan, egymásközött barátaimmal beszéltük, de nem írhattam meg, hogy  az egykori belügyminiszter helyetteshez éppen azon a liften jutottam fel, amelyen egykor a pártközpont pincéjéből kisérték a politikai foglyokat, köztük Balogh Edgárt, akinek, mikor a diktatura utolsó éveiben azt kérdezte tőlem: Szerinted, mi van itt?,  az apámmal folytatot vitákból merítve, sápasztóan sarkosan így fogalmaztam: Fasizmus!

Apám emlékirataiban hemzsegnek a pártprogandában akkor haszálatos közhelyek, és a világpolitikába is bátran belekotárkodó, már akkor túlhaladott, amolyan suszterpolitikusi ezsmefuttatások. Ezek nagyrészét elhagytam, számítva arra, hogy az olvasó így is hű képet kap a proletárdiktaura muszájvezetőinek felkészültségéről, és a sokszor jóindulatú, az egyszerűsített osztályharc elveire alapozott cselekedeteik indoklásáról, erkölcsi felfogásaikról, életérzéseikről.

A múltszázad hatvanas éveinek közepén a forradalmi hagyományok látszólagos tisztelete címén, apámat, mint az illegáliskok legidősebbjét diszpintyként beülteték a tartományi pártbizottságba. Szerepét naiv módon komolyan vette. Felszólalásaival örökké  zavarba hozta a vezetőséget. Akkoriban már eröltetetten folyt Erdély, és hatványozottan az erdélyi városok, különösen Kolozsvár elrománosítása. A Dermatából Herbák János majd Clujana bőr- és cipőgyár lett, a névváltoztatás mellett egy-egy futószalag mellé román falvak lakóit buszoztatták, miközben megtiltották magyarok alkalmazását. Apám ezt is szóvát tette a büróülésen. A következő ülésen is jelezte, hogy kérdéseire választ vár. Az azutáni ülésre írásban is megfogalmaztuk a hírdetett demokráciával, egyenlőséggel, és testvériséggel sehogysem összegyeztethető intézkedéseket firtató kérdéseket. Válasz helyett, azt terjesztették apámról, hogy szenilis. És „elfelejtették” meghívni az értekezletekre és az ünnepélyes vacsorákra. A helyébe választott hallgatag öreget apám nem tartotta harcostársának.

Ezekről és sok más, általa is  szocialistaellenesnek nevezett történésekről és pártpolitikáról írásban,  a régi „konspirációs” okok miatt nem hagyott emléket. Nem magát, minket, családját féltette.

A rendszerváltozást a diktaura és a személyi kultusz túlburjánzása következményének tudta, és küszöbön állónak vélte.

A kapitalizmus visszaállításának következményeit régi tapasztalatai alapján félte, a szegényekre és gazdagokra osztott társadalomért nem lelkesedett.

Halálhíre Pesten ért. Sietve temették. Koporsóját a temetőben értem utol.

Felesége, és öcsém általuk nevelt nagyobbik fia nem ismerték, nem követték, nem is tisztelték elveit. A rendszerváltáshoz igazodva, meglepetésemre református pappal temették, talán mert életének végén, reánk kacsintva az illegalitásban megszokott módon, örökösen „beépülésre” hajlamosan, hangoztatta: Református vagyok!

A pap kurta szertartást végzett.

Szerencsére, apám barátja, a vele egyidős, de mindig eleven Péter Lajos, tömör beszédben méltatta apám emberi jó tulajdonságait, azt, hogy a számára kiszabott tudáshoz, erős hite társult, közösségéért lelkesen cselekvő emberként, mindenkori szerény anyagi körülményei tudatos vállalásával élte egyszerű, bizonyítottan elveire épített, szellemi gazdagságot célzó, tanulságaival máig érően tartalmas életét.

Az idő és az a tény, hogy ezeket Svédországban írom, ahova unokáim nevelésére jöttem jó másfél évtizede, segített abban, hogy apám visszaemlékezését, mint a jövőben, tanulságosan használható szükségest, sajtó alá rendezzem.

Ugyanis itt azt látom, hogy az időnként feltűnő, messziről felismerhető kolduló és biciklitolvaj balkáni látogatókon kívül nincs koldus, nincs szegény. Az utcán elvesztett holmikat nem eltulajdonítják a járókelők, hanem jól látható helyre emelik, hogy gazdájuk rátaláljon, a hagyományos függönytelen ablakokon nem kíváncsiskodnak be az emberek, az utakon nem rázzák öklüket a hibázó úrvezetők felé a gépkocsizók, itt nem ismerik a káromkodást, és nem tolakodnak egymás elé a sorban, ha valahol netán sorba kell állniuk. Időnként zászlós, és jelszavas táblák alatt felvonulnak különféle pártok tagjai, szimpatizánsai. Láttam a hivatalosan működő kommunista párt tagjait, vörös zászlókkal, sarló és kalapáccsal, Marx és Engels portrékkal, normális bőrfejűeket motorosan, melegeket szivárványszínesen, és persze szocialistákat, liberálisokat, kereszténydemokratákat, zöldeket és a nyugdíjas párt tagjait. És olyanokat is, akik a sarló kalapács mellé a Svédország a svédeké! jelszó kezdőbetűit rajzolják a falakra. Minden felvonulás békésen zajlik, az emberek pillanatra megállnak az utcán, és nyugtázzák, hogy ilyen is, olyan is van a nap alatt. Nem hujjolnak, nem ordítoznak magukból kikelve, nem kívánják beverni a másik pofáját, nem akarják erőszakkal rákényszeríteni a polgárokra a maguk nézetét, vallását, hiszen arra valók a választások, amikor tetszése szerint választhat a polgár. És a többség szava dönt.

Ebben a királyságban és kapitalizmusban azt tapasztalom, hogy az apám vágyaiban képzelt és dicsért „kommunizmus” működik. És ha belegondolok, ez miként lehetséges, rá kell jönnöm olyan egyszerű igazságokra, mint az, hogy itt inkább betartják a tízparancsolatot, mint máshol, Szent István-i módon szeretik az idegeneket, és nem verik át magukat olyanformán, hogy letagadják, nem fizetik az államnak, tehát maguknak, az adót. Itt a nevemet nemcsak síromra, hanem személyimbe is magyarul helyesen írják, nem Carol vagyok, hanem Károly, ahogyan szüleim elneveztek. Ékezettel, amit a hivatal nem mulaszt el, nem úgy, mint fiatal nemzettársaim, akik arra hivatkoznak, hogy ilyet nem ismert a számítógép.

Itt, az otthoniakkal egyenlő magyarnak érezhetem magam, és hálával svédnek, hiszen velük egyenlő állampolgárként befogadtak. Rádöbbenek, hogy éppen ez az, amit apám nemzetköziségnek nevezett, s amiért összekapart tudásával, másokért dobogó szolgálatával, hitének engedelmeskedve, a saját feje szerint cselekedett.

Nekünk is az a dolgunk, hogy megkeressük az idősodrásban azt az áramlatot, amely mindannyiunkat az emberségesebb jövő felé segít.

 Utószó

Nagyapám fekete borítású emlékiratába olvasva többször is elgondolkoztam elvein.

A „nem így akartuk” mellé talán odaillene a kérdést: Megérte? Ezen vitatkozni lehet, ez biztos.

Két eset lehetséges. Lehetünk lelkesedő figurák: igenis megérte! Közös ügyekért önfeláldozó cselekedetekkel világunk jobbításáért harcolni nemes és magasztos csata. Nagyapám ezt választotta. A másik eset: Nem érte meg! Most ezt könnyű kijelenteni, de a tényeken nem változathatunk. Rájöttünk, hogy a kommunista, az igazi kommunista elvek, megvalósíthatatlanok. Egyenlőség, testvériesség mára már egyre ritkább.

Sajnálom hogy nagyapám írásaiból hiányzik az, hogy miként látta a  hatvanas évek utáni évtizedeket. Nem beszélt erről sokat, legjobb hallgatójaként sem tudtam meg többet erről, mint màsok. Eszméiben élete végéig változatlanul hitt, de jól tudta, forradalmát ellopták és nagyon sokan saját maguk jólétére, hatalomvágyuk kielégítésére fordították.

Tizenéves lehettem, jól emlékszem: nagyapám a tévét nézte a szobában az ágyszélén ülve, görbe nyelű sétapálcájára támasztotta kezét és állát. Nem szokott csúnyákat mondani. Mondom neki, nézd tata, Ceauseşcu van a tévében… Válasza ez volt: Szarok a...! Ezek a szavak sokatmondóak voltak számomra, fiatal korom ellenére értettem véleményét és keserűségét a rendszer, a „szocializmus vívmányai” iránt.

Kedvelt unokájaként, végtiszteletemben sem részesíthettem, amikor eltemették.

Akkoriban küldött levelem így kezdődött : Drága nagyszüleim, remélem, e pár sorom egészségben talál mindnyájatokat… 

Nagyapámat két hónappal azelőtt temették.

Tiszteletem és csodálatom iránta a mai napig el nem avult.

 Nyugodjon békében!

 Nimes, 2012.07.30                                                          legifj. Tar Károly Imre