titoktár

Az ág hegyén

2012-02-18T12:16:00.000+01:00

Folyóiratunk számainak bemutatásakor ismételten szóba kerül névadásának története, körülményei. Ilyenkor hiába kutakodom meszesedő agyamban és emlékezetem különleges polcain, azon egyszerű magyarázaton kívül, miszerint az Ághegy neve benne volt, s talán benne van ma is, a levegőben, nem találok, más magyarázatot.

E gondolat mellé rendelt hasonlat a következő: nemzetünk fájának törzsétől messze kinyúltunk, mi skandináviai magyarok, minden csoportosulásunk egy-egy különféle formájú ág. És az ágak hegyén bimbókként duzzad, virágokat nyit minden alkotónk, esetünkben az irodalom, a különféle művészetek művelői, akiket méltán nevezünk skandináviai magyar értelmiségieknek.

Az Ághegy alkotóinak száma manapság már meghaladta a félezer főt. Ha alaposabban szemügyre vesszük, hogy kik ezek, látnunk kell: többnyire olyanok, akik még nem csatlakoztak a svédországi, a norvégiai, a dániai vagy a finnországi magyar egyesületekhez. Annak szükségessége, hogy legyen alkotóműhelyünk, amelyben, ha többnyire csak virtuálisan, de gyakorolhatjuk a megmaradásunk szempontjából elengedhetetlen együvé tartozást, indokolta és indokolja ma is, folyóiratunk tevékeny jelenlétét az intellektuális értékek skandináviai, hazai, európai s olykor, ha színvonala ezt lehetővé teszi, a világ szellemi piacán.

Az Ághegy nemcsak folyóirat, hanem egyre bővülő, kiteljesedő antológia is, amelyben összegyűjtjük mindazt a jót, ami a skandináviai magyarok szellemi hagyatéka. Lapszámait előbb honlapunkon mutatjuk be, s aztán, ha erre munkatársainknak pénztárcájából és az innen-onnan kapott, körülményesen összekapart sovány támogatásokból futja, öt-öt számonként hatszáz- hétszáz oldalas kötetekben jelentetjük meg. Munkatársaink önzetlen munkája példamutató szolgálat, magyarságtudatunkat gyarapító dicséretre méltó tevékenység.

Hiszem, hogy folyóiratunk neve is táplálja igyekezetünket. Mi az, ami elhiteti velem, hogy alkotóink életében is jelen van és körüllengi őket is ugyanaz az akarat levegője, amit az Ághegy neve szimbolizál. Helyünk mindenkor megszabja feladatainkat.

Amikor az Ághegyre gondolok, akaratlanul is felidézem irodalmunk jeleseinek egy-egy maradandó, továbbgondolásra érdemes gondolatát. Kolozsváriként, erdélyiként, magyarként, svéd –magyarként remélem, hogy nemcsak személyemre szóló és engem ösztönző sorok bukkannak elő emlékezetemből.

...és rügy fakad a tarlott ághegyen - írta hajdanán Bözödi György a velem is barátságos erdélyi író.
És büszkén elmondhatom, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek végén Kányádi Sándor főszerkesztője voltam a Napsugárnál, az egyetlen gyermekirodalmi lapnál. Biztos vagyok benne, hogy Kossuth-díjas költőnk is elégedett volt velem. Nyilván nemcsak reám hatottak s hatnak mai is emlékezetes verssorai, válogatott kötetének címét adó költeményéből.

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél, kit a remény

már végképp magára hagyott –

Egy városban azonos napon születtem Reményik Sándorral. Még élt, amikor tudatomra ébredtem, azonos utcákon jártunk, azonos falak között, hatott reánkés irányított a hely szelleme. Tőle való a következő idézet Ágak hegyén arany megint című verséből.

Alattatok megyek
Aranyló ághegyek
Megint, -
Ködön át s mély borún,
Tündérin, szomorún
Valami tűnt varázs
Int.

Mit kezdjek veletek
Aranyló ághegyek
Én?
Nekem már minden szép,
Lomb-arany, égi kék:
Illanó hűtlen kép
Holt tünemény.

Járna Ő köztetek
Aranyló ághegyek
Rögzítni imbolygó,
Illanó színetek -
Ihletné Képre a csend -
Napszeme kinyílna,
A napra kinyílna,
Még egyszer kinyílna -:
Őszi bánat helyett őszi öröm nyílna -

S alunnék helyette lent.

Félévszázaddal előttem Áprily Lajos a kolozsvári Református Kollégium diákja volt. Társai megfakult tablója alatt ismerkedtem költészetével. A Fa vagyok címűt időszérűsítve most találóan behelyettesíthetjük az Ághegy rovatainak számát. V agy az eddig megjelent ötezernyi oldal, esetleg a szerkesztő éveinek számát

Ködöt lehel a virradat

s január széljárása zordon.

A szélben hetven(hét) ágamat,

koronám hajladozva hordom.

Csúcsaimon ragadozók

települnek le, karmos ölyvek.

Körülöttem nagy köd-folyók

hömpölyögnek alá a völgynek.

Roppantanak szelek, fagyok.

De ha a fény győz, hetven(hét) ágam

a sugaraktól megragyog

ködremekelte zúzmarában.

Séta című versemben így fogalmazok:

Tavasz dolgozik
testben és lélekben.

Bámulom békés világom,
és gondolataim ághegyén
reményügyeket babusgatok
csöndes holnapokról:
Legyen! – kívánom, mintha
magam volnék a soros Jóságos.

A nyugatra kényszerültek érzelmes költője volt Tollas Tibor. felfigyeltem rá, hogy majd minden versében találunk fákról, erdőről hasonlatot. Ágról szakadtságunk érzésével tele Starnbergi fák alatt című verse.

Fohászkodom a tiszta fákhoz,

míg lombjuk esőt, napsugárt hoz,

tanítják: élni türelem.

Virágjuk hullhat, tudják holnap

csupasz ágaik kibomolnak

s újjászületnek szüntelen.

És a Kivágott című is.

Ti messzi sodort, szolgáló fák,

gyökértelen, bolygó hadak…

Hazátlan mit ér a szabadság

a cellaszürke ég alatt?

Lelomboz, de reményt is kelt költeményeiben, amelyekben nekünk, mai többhazájúaknak szól. A mélyből visszaérkezett- ben például.

Áramütésként szárnyak nőnek

bordádból s fölrepítenek,

hol csupasz ágakon lassan nyílik

lombosodó emlékezet…

S az élet fáján új fészket rak

a mélyből visszaérkezett

Svéd-magyar unokáim nevelésére hagytam ott szülővárosomat. De magammal hoztam és elevenen él emlékezetemben Dsida Jenő intelme, amit minden ág hegyén lakónak és alkotónak figyelmébe ajánlok.

Részlet a Tükör előtt című költeményéből

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborúra,
mindig magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk,
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

Credónk a fák alatt, az ágak hegyén, civakodások erdejében, kivagyiságok rengetegében legyen a következő:

Egymás szolgája mind és nem ura

mindig magunkért, soha mások ellen

Dsida Jenő kriptája a Házsongárdi temetőben, közel családi sírhelyemhez áll. Homlokzatán a következő sírfelirat olvasható:

Megtettem mindent, amit megtehettem,

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

Legyen ez a mi fogadalmunk is. És ha így érzünk és így cselekszünk anyagi támogatás nélkül, de a haza éltető figyelmében bízva, új virágos ágakat bont, gazdag termést ringat ágain a jövőben is a skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyam.

Csurka

2012-02-04T15:14:00.006+01:00

Most már nem titok.

Ma eltávozott közülünk Csurka István.

A múlt század kilencvenes éveinek elején, az Erdélyi kiskönyvtár támogatásáért házalva találkozhattam vele öt percre. Választási kampány zajlott éppen, mindenes titkára éppen helikoptert intézett, hogy elvigye valahova, ahol már várták. Mégis fogadott öt percre. Engem, az ismeretlent.

Már jól ismertem azelőtt is, hiszen évtizede olvastam és szerettem a Kettes kolbász-t, amelynek világához, származásomnál és választott társadalmi helyzetemnél fogva tartoztam.

Néhány mondatban vázoltam alapított népkönyvtárunk célját és tervét, miszerint olyan füzetsorozatban kívánjuk a rendszerváltás utáni időkben pótolni mindazt, amit a népművelésben eddig tiltott számunkra a hatalom, amelynek egy-egy példánya soha sem lehet több, mint négy –öt tojás ára. Pillanatokra rám nézett szemüvege fölött, és döntött. Rögtön kiutalt az Erdélyi kiskönyvtár támogatására háromszázezer forintot.

Nem néztem, hogy mennyi volt ekkor ez a pénz. De nagy segítség volt, hogy a Románai magyar nyelvvédő szótár és az én Erdélyért kiáltom címmel összegyűjtött időszerű publicisztikáim után, fedezhettük néhány könyvünk nyomtatási költségeit, ezután jelenhettek meg a Teleki Béla erdélyiességéről szóló, valamint a Színjátszók könyve, a Bölöni Farkas Sándor cenzúrátlan naplója, Beke György Hadi utak Erdélyben, és Karácsonyi Sándor Lélek és nevelés című könyveink.

Hónappal később, a gyorssegélyt köszönve, Nistor Gáspárral, a könyvek kiadójával és nyomtatójával újra láthattam percekre jótevőnket, amikor a kapott összeg fejében, könyveinkkel jelentkeztünk nála a Fehér Házban. Jóleső csodálkozását, miszerint erre nem számított, hiszen az akkoriban az anyaországból kapott segítségről máig nem kértek és kaptak elszámolást az adományozók, azoktól, akik sokszor nem is csak a közösségükért, hanem inkább maguknak kértek, kunyeráltak és tülekedtek.

Dicséretét bezsebeltem, és akármit is aggattak rá az elkövetkezőkben, bennem, a népéhez szorosan kötődő író és politikus képe él. Most már maradandóan.

Tavaly, annak hírére, hogy színházat kapott, elküldtem neki Száraz oázis című négy groteszk játékból álló kötetemet. Nemvárt válasza mikuláskor érkezett.

Kedves Tar Károly!

Mivel gyanútlanul az Új Színházba küldte levelét és köteteit, ott azt ellenségeink vették kézbe, akiktől csak most, november végén kaptam meg. Az ugyanis a helyzet, hogy mi csak február 1-jén vesszük át a színházat. Küldeményének nagyon örülök, bizonyosan eljátsszuk drámáit, különösen a Száraz oázist, amelyet rendkívül élveztem. Persze ennek is vannak feltételei, elsősorban az, hogy az országot ne sikerüljön bedönteni azoknak a spekulánsoknak, akik nem olyan ártatlanok, mint Renner bácsi, aki hol Radulescu, hol Renner, és kifele készül…

A napokban majd még írok és esetleg telefonon is felhívom, most előzetesben csak ennyi. Nagyszerűk a darabok.

Budapest, 2011. december 6.

Reménykedő üdvözlettel:

Csurka István

Tragikus, hogy Csurka István elment, mielőtt, most februárban nekiláthatott volna tervei végrehajtásának. Találkozásunk elmaradt, és már azt sem mondhatom el neki, csak majd a magasságokba sorra kerülő találkozásunkkor, hogy éppen most indítottam újra az Erdélyi kiskönyvtár 22. számánál, piszkos anyagi okokból félbeszakadt könyvsorozatot, magam is további reménykedésünkben csökönyösen bizakodva.

A nekrológok szerint hetvennyolc éves volt. Lett volna, márciusban: egy esztendővel idősebb bátyám volt. Maradok még, egy a sokak közül, akik őt, saját halottjuknak tekintik.

Amikor az ötvenediket taposta, Csukás István írt hozzá köszöntőt. Ennek utolsó szakaszát mormolom Rá emlékezve.

A fejvesztetten torlódó időben

megkeressük egymás arcát,

összeillesztjük emlékeinket:

saját időnket ők hordozzák!

Közönyösen néz minket s közönyösen nézzük,

hogy átlép rajtunk a másik idő,

kiállítja a számlát, leolvassa szívverésünk,

mint villanyórát a díjbeszedő.

Barátság

2012-02-04T12:03:00.000+01:00

Barátság

Figyelj!

A tükörben, amit eléd tartok

nem magad látod, hanem

az általam apró életfancsikákból

hirtelen összerakott

magad,

amely jobbnak vagy kevesebbnek

mutat,

de valóságosabb minden

szembenézésedkor látott

aranyozott képpel,

mert barátaid tükrében mutatkozó

egymásra rakott képed

a te igazi arcod.

Nem lehetsz több annál,

amit mi beléd látunk magunkból.

Látod?!

Ez is szép…

Magányod kérge alatt könyökölve,

magamról feledkezve,

magamnál inkább

vigyázok reád.

Régi tükör

2011-07-26T20:18:00.001+02:00

Kicsoda Ön?

Az ezredfordulón ez jó kérdés volt. Zavarodott világban éltünk. Mikó Ervin tette fel a kérdést. Akkor már nem volt munkatársa az kolozsvári irodalmi lapnak, az Utunknak. 1983-ban jelent meg Mikó Ervin kérdez című interjúkötete, ennek folytatására készült a következő kérdésekkel:

1. Irodalmi barátságunk jogán megkérdeznélek, ki vagy tulajdonképpen? (Curriculum vitae)

2. Elkalauzolnál-e alkotópályád főbb állomásain?

3. Mit s miért szeretsz legjobban írásaid közül?

4. Kedvenc íróid, könyveid, amelyeket újraolvasol?

5. Ars poeticád, írói hitvallásod?

6. Szerelemről, barátságról mit gondolsz,

7.Kedvenc szerelmes versed négy legkedvesebb sora?

8. Kedvenc szórakozásod?

8/b. Kedvenc színészed, zeneszerződ, képzőművészed tálalva 10-15 sorban.

9. Kedvenc vicced, anekdotád?

10.Hogyan látod az ezredfordulón háború és béke kérdését?

11. Írói terveid kétezerig?

12.Mit kérdeznél még:

13. Kérek fényképet.

Három-hat oldalt kért. Sietősen a következőket válaszoltam.

1.Nagy nekibuzdulással aprítottam a hídon át. Mentem világgá. Apám küldött, mert egy majdnem kész cipőt, mély, de nem éppen művészi karcolásokkal díszítettem. A hídon túl sötéten állt a park. Világított a Magyar Színház bejárata. Azóta tudom magam. Nem voltam még négy éves. Azóta folyton mehetnékem van. Az élet számomra nagy Utazás, amelynek során önmagam javait elkótyavetyélem, balesetekben elvesztem, kiviszem a Házsongárdba, nyomdába adom vagy könnyelműen ottfelejtem valahol. Ilyen mehetnékkel valahogyan sikerült mégis megmaradnom, mindig visszatérnem szülővárosomba, ahol kirekesztettségem és reumám növelem, mert ugyebár ez már így törvényszerű. Félévszázados vívódásaimat önismeretem bástyáján állva, sarkomat a kolozsvári köveknek feszítve kezdtem, és a Sors látja a lelkemet itt és így szeretném rövidre szabott pályámat befejezni. Segített és talán még most is segít ebben az a családi hiedelem, amely szerint egyik Zsigmond névre hallgató ősöm a város polgármestere volt. Nemrég, csak úgy, szórakozásból felütöttem az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár IV. kötetét, és a főbíró címszó alatt többek között a következőket: olvastam: „Hozz a minekönk az Urunk: ő Nga paranczolattyat… Thar András a Colosi fő bíró.” Ezt egy 1614/1616 dátummal ellátott okiratból cédulázta ki az apámmal egyidős jó Szabó T. Attila. A családi hiedelem szerint legalább ötszáz éve lakjuk ezt a kincses várost. A polgármesterek között kopasz bizonyára több is volt, de Tar egy sem. Meg kellene elégednem tehát a kolozsi illetőséggel, ha a Kelemen Lajos által több mint ötszáz évesnek tartott CciI1agos ház kapu fölötti címerében nem az S.T. névbetűk állanának. A Lenin út 14 szám alatt áll ez a ház, és ugyanezek a névbetűk a főtéri templomban is láthatóvá váltak a restaurálás nyomán. Számomra kétségtelen, hogy Sigismund Tar névbetűiről van szó, vagyis arról a Tar Zsigmondról, akit családunk legnevesebb ősének mondhatunk. Az igazság az, hogy mindössze két évtizede érdekelnek őseim, amikor Zsolt fiamnak több okból a Koppány nevet is adtam. Nem tudhatjuk kinek, milyen név illik igazán. Ha most választanék, magamnak is a Lőrinc nevet adnám. a fiam érthetetlen halála soha meg nem bocsátható … Na, de nem a jövőmről, hanem a velem történtekről kell most vallanom. Ötvös mesterségű elődöm is volt, apám cipész. Magam sem azért választottam a fémipari középiskola befejezése után a műszaki rajzoló szakmát, hogy családfám rajzolására kellőképpen felkészüljek. Kézimunkatanárom, Cseh Guszti bácsi, szobrásztehetségnek hitt, de akkor, az ötvenes évek elején divatba jött a fémipar, technikus lettem. Sokfelé dolgoztam az országban. Hosszú katonáskodásom alatt kezdtem írni. Előbb az Igazság, később csaknem miden magyar nyelvű lapunk közölte irományaimat. Az újságírást 1958 őszén kezdtem az Igazság szerkesztőségében. A hatvanas években családot alapítottam, újságíróképzőt végeztem a fővárosban és tanári képesítést szereztem Marosvásárhelyen. a hetvenes évektől az Ifjúmunkásnál dolgozom. Hivatalból kell fiatalos lennem, pedig a lap legöregebb munkatársa vagyok.

2.Íróságom kényszerítő helyzetbő1 született: újságíróként nem tudtam mindent elmondani. Egyszerűen nem fért bele a lapokba. Akkor írok, amikor az idő(m) engedi. Megfogadtam Janus Pannonius tanácsát, amely valahogyan így szól: Nézz körül és légy hű fia a jelennek. Egyszer tíz napig tartó szabadságomon egyedül voltam a hegyekben és írtam egy kisregényt. (Köszönöm, jól vagyok, l968)a Forrás sorozatban jelent meg a mai napig a sorozatban legnagyobb példányszámban. Olyan sikere volt, hogy majdnem évtizedig kellett várnom a már akkor összegyűjtött kisebb írásaim megjelenésére. Közben riportokat írtam. ( Hazai utakon, 1978) és egyfelvonásost korán elment munkatársammal, Németh Ernővel. Egyszer Méliusz József arra bíztatott egy szerkesztő jelenlétében, hogy írjak regényt. Egy másik szerkesztő barátom ezt komolyan gondolta, tervbe vette, jóváhagyatta, kipipálta. Én mindenféle utazások és Ifjúmunkás Matinék szünetében megírtam a nyári mesét (1981). Aztán több riportkönyvet állítottam össze. Egyet sikerült megjelentetnem. (Szerelmes földrajz, 1983) Hatodik könyvem tényregény, fiam emlékét őrzi. Az ismert katona, 1985). Mostanában a groteszkre esküszöm. Örkény- től tanultam, hogy egyszerre sírunk és nevetünk, és akár akarjuk, akár nem néha tótágast kell állnunk ahhoz, hogy a dolgok megértéséhez közelebb kerüljünk. Az egypercesek után a groteszk nálunk is bevonul a regényirodalomba. Jobb, ha tőlem tudja meg ezt az olvasó.

3.Rangos irodalmi körön az éppen szolgálatos titán ifjú felolvasott könyvéből és azt mondta, hogy szerinte éppen azokért a mondatokért érdemes írni. Mondanom sem kell, nagyon odafigyeltünk. Szép, hosszú mondatok voltak. Talány, hogy miért azokat a mondatokat választott ki a szerző. Nem volt bennük semmi. Azóta még inkább tartózkodom attól, hogy magam válogassak írásaimból. Különben, amit eddig leírtam - ebben beleszámítom milliónál több szedett újságsoromat is -, nem tetszik jobban annál, amit le kellett volna, vagy le fogok írni. Persze, jól esne, ha az olvasók felfedeznék groteszk írásaimat. Ízelítőül, íme, egy fecske.

Tele vagyunk gátlásokkal

Kis János tegnap reggel, háromnegyed hétkor, több szemtanú jelenlétében, hirtelen pofon vágta Nagy Pétert, akivel egyidőben érkezeti az irodaház ajtajába.

Kis Jánost kórházba szállították.

A szakavatott elmegyógyászati vizsgálaton kiderült, hogy Kis János évek óta gátlással küzd: nem tudja eldönteni, miként köszöntse reggelenként Nagy Pétert.

A főorvos különösen súlyosnak ítélte a beteg helyzetét, mivel annak évek óta nem jutott eszébe, hogy olykor - akár egész életén át -, köszönés nélkül is elsétálhat Nagy Péter mellett.

A történtek után ez sajnos már lehetetlen. Nagy Péter tanúk előtt kijelentette, hogy bár Kis János köszönési módja kissé furcsa, de mint annyi mást, ezt is meg lehet szokni.

4. Karácsony Benő könyveiből elmaradt természetrajz óráimat igyekszem pótolni, különös tekintettel az emberismeretre, amit Bohumil Hrabal, Max Frisch,Kurt Vonnegut és főként Örkény István műveiből élvezettel bővítek. Mindennapi szemináriumokra készülve és fohászként Jaroslav Hasek Svejkjét olvasom.

5. Amikor írok önmagam különállóságát védem. Megpróbálkozom a lehetetlennel: egyedit alkotni. Csakis így,a végletekig különállva mindenkitől elkülönülve adhatom, valamilyen parányi részként adhatom magam az egészhez,amelyhez elszakíthatatlanul tartozom. Bizonyítani kell, hogy senki sem elhanyagolható, ha tudatosan vállalja sorsát. Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi amennyi tőle kitelik” írta Örkény. A tőlünk telhető világ-, és emberláttatás a megismerés porszeme. Az emberiség történelme a félelem története. Önmagunk megismerésére törekedve elébb magunktól, aztán másoktól, később senkitől és semmitől sem félünk. A halált is legyőzzük egyszer. Az író magában hisz, az olvasónak hinnie kellene az íróban. Akik önmagukban hinni tanítják embertársaikat, a félelemtől váltják meg a világot. Mindössze ennyi az írók dolga.

6. A barátság, a megértés, együttérzés, együttgazdagodás és cselekvés. A szerelem nekem mindezek együtt felforrósítva és apró nőiességekkel, csillogó odaadással dúsan díszítve.

7.Szergej Jeszenyin: Perzsa motívumok

A Boszporusznál sose jártam,

de rólad sejtem, hogy milyen.

A tenger kéklik, lám, kitártan

azúr szemednek mélyiben .

8.Az örökzöld gondozása Házsongárdban

8.b Amikor még színházba jártam az én Marilyn Monroe-m Vitályos Ildikó volt. Minden mozdulata zene, hangja galambbúgása. Nőiessége elgondolkoztatóan tökéletes volt. Egyszer festék és szereplési vágy nélkül is láttam. Egy szállodai karosszékben ült szürkén, emberközeli természetesen. Ebben a „szerepében” is tetszett. Nyilván: mindig önmagát adja. Akár zsebszínházunkban egykor Délceg Edmond.

9.Mindig a legújabb vicceket kedvelem, de mostanában gyorsan felejtek. De mikor azt kérdezik tőlem mennyi, rávágom, hogy huszonegy. Mi huszonegy? kérdezhetik aztán. Mi mennyi? kérdezem én is.

10. Ha azt mondom, háború lesz, nem hiszek az emberiségben. Kiben higgyek? Az igazi írók sohasem hallgatnak. A múzsáknak az íróasztalfiókba vetnek jó, kényelmes ágyat.

11. Szeretném, ha még ebben az évezredben nyomdafestéket látnának következő elkészült munkáim: Tótágas pillanatok – groteszk írások. Tanítók nyomában- riportkönyv. Erdélyi sors - A Korunk Beszélő történelem című pályázatára készült szociográfiák. Tótágas – groteszk játék két részben. A régi és új Ifjúmunkás szabálytalan antológiája Viselkedjünk – kiskönyv illemszabályok mindennapos alkotóinak buzdítására.

Az évezred végéig többek között megírom A világ legjobb embere című regényemet és az erdélyi hagyományokhoz hűen gyarapítom a visszaemlékezések sorát. Nem tudom, hogy ezt a kettőt vagy az életemet fejezem be előbb. Mindháromból még több fejezet hátra van…

12. Mit gondol kié a levegő?

a – egy földalatti titkos szervezeté,

b – egyetlen államé?

c – a magasságos atyaúristené?

Egyik választ sem karikázom be, hanem azokkal tartok, akik makacsul hiszik, hogy a levegőből csakis annyi a mienk, amennyit sikerül beszippantanunk.

13.

A tervezett interjúkötet nem készült el.

Akkor már kész könyveim üggyel-bajjal megjelentek.

A világ legjobb embere című regényemet nem írtam meg, eltemetett terveim közé sorolhatom.

A régi és új Ifjúmunkás című kétkötetes szabálytalan antológiát összeállítottam. Máig sem értem, hogy miért nem kellett a Kriterionnak. Lázár Lászlónak az antológia részére készített, irodalmunk nagyjait sem kímélő lakkozott írásairól szóló tanulmányát átcsempésztem Budapestre, mert ígéretet kaptam az újságírók szakfolyóiratában való megjelentetésére.

Belenézve ebbe a régi tükörbe, nem sokat látok magamból. Szűkre szabott volt. Ma már borotválkozó tükröm többet és igazabbat mutatna. De annyi, még annyi sok a dolgom, hogy már csak elvétve pillantok tükörbe, mikor villanyborotválkozom.

Nem piszkozat

2011-07-25T12:50:00.001+02:00

Poros irattartó mélyéről emeltem ki a következő fogalmazványt.

Ünnepélyes nyilatkozat

Alulírott lelkiismeretemre fogadom, keresztfiamat katolikus hithűségre nevelem, mert ebben látom biztosítékát annak, hogy magyarságát megőrzi. Teszem ezt a keresztények és felekezetenkívüliek összefogásának példamutatására, és a katolikus egyház bátor kiállásának további reményében, hogy elnyomott nemzetiségünket a reánk nehezedő esztendőkben összetartja és a jobb jövendőnkben bízva, lelkiekben gazdagítva szülőföldünkön is megőrzi.

Kelt, Kolozsváron, 1988 decemberében

Piszkozatnak nem nevezhetem ezt a gépelt írást, pedig, mert tömörnek akartam, áthúztam benne mindent, ami részletezte volna indoklásomat, még azt is töröltem, hogy „utolsó mentsvárunk az egyház”. Azt még piszkozatban sem írhattam le, hogy fogalmazványom szövegezésében a Szabad Európa Rádióban akkoriban hallott hír bátorított, miszerint az erdélyi katolikus egyház elöljárói levélben tiltakoztak az elnyomás ellen.

Az eredetit, amelyben keresztfiam neve is szerepelt, aláírásommal átadtam a Szent Mihály templom fiatal papjának, aki a keresztelésre való felkészülésünket egy héten át vezette. Fontosnak tartottam ezt a nyilatkozatot. Úgy éreztem e nélkül, sem a szülők – eltemetett fiam barátai – , sem az egyház, sem barátaim és ismerőseim előtt, akik ismerték nézeteimet, nem vállalhatom a keresztapaságot. A felkészítő másod-, vagy harmadnapján, félrehívott kispap, és megköszönte nyilatkozatomat.

- Sajnos, nem iktathatjuk – súgta. – Sűrűn ellenőrzik. .. Ez egyet jelentene feljelentésével…

Értésemre adta, hogy néhány soros írásom nem kerülhet illetéktelen kezekbe.

Rendben lezajlott a keresztelő. Vártam, de nem hívattak a pártbizottságra, hogy főszerkesztői állásommal ellentétes cselekedetemért felelősségre vonjanak. A rendszerváltozás előtti lanyhuló szigorúság időszakát éltük.

Lányom Svédországba való menekülése miatt akkor már amúgy is döntöttek menesztésemről.

Nyilatkozatom mégsem veszett el, 1989 elején, a Bajor Andor, az általa indított katolikus lap első számában, fontosnak tartotta közölni.

Ezt onnan tudom, hogy kirúgott főszerkesztőként és már betegnyugdíjasan, Bajor Andor barátian maga mellé fogadott.

Hajaj, azok a régi "szép" idők…

Könyves titok

2011-07-14T10:18:00.003+02:00

Nemrég Tasnádon jártam, ahol kedves barátom őrzi könyvtáram megmaradt részét s kézirataimat. Egy irattartóban találtam azt a névsort, amely egyik könyvem mostoha sorsának eddigi, tanulságos titkát őrzi. Kolozsvári eleink gyakorlatából tanulva, Tótágas pillanatok című, groteszk egyperceseim kiadását szorgalmazva indítottam előjegyzési listát 1992-ben. A rendszerváltás után, tíz könyvem kiadásának támogatására jelentkeztem egy összeíráskor. Kész könyveim között volt regény, napló, kispróza, színjáték, szociográfia, riport, illemjavító könyv és lírai receptkönyv is. A hivatal nehezményezte ezt a számot, mert úgy értelmezte, hogy mások hátrányára, egyszerre mind a tíz könyvemet akarom megjelentetni. Szándékom az volt, hogy az anyagi lehetőségek és a könyvpiac igényeinek mérlegelésével válogassanak addig titkolt és mellőzött műveimből. A vége az lett, hogy az irodalmi értékét tekintve kevésbé jelentős képes receptkönyvemnek ítéltek olyan kevés támogatást, amelyből kiadni lehetetlen volt, utána pedig Erdélyben, a mai napig, egyetlen könyvem sem részesült támogatásban.

A továbbiakban könyvkiadóknál kopogtattam, hogy bizonyítsam, van kereslet könyveimre. Előjegyzési ívet indítottam, elsőként a múltban nyilván kiadhatatlan egyperceseim megjelentetésére. A Dacia Könyvkiadómál addig megjelent könyveim jó fogadtatására alapozva, ezt a kiadót jelöltem meg az előjegyzési íven. Házaltam, ahogyan ez hajdanán is szokás volt elszegényedett erdélyi íróink életében, de segítettek svédországi és magyarországi barátaim is. Több mint ezer kötetet igényeltek kolozsvári, marosvásárhelyi, élesdi, csíkszeredai, szatmári, tasnádi, besztercei, nagyváradi, brassói, enyedi stb. lelkes olvasóim, és ezt aláírásukkal vállalták. Magam is lelkesedéssel vittem a névsort a kiadónak. Akkor nem értettem, nem tudtam, miért nem vállalták, miért nem volt kifizetődő könyvem kiadása. Vittem tovább, az akkori legismertebb kiadónkhoz. Nem kellett. Az általam alapított Erdélyi Kiskönyvtár köteteinek nyomtatásakor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ezer biztos vásárló által várt, tehát ezernél nagyobb példányban bármely könyv kiadása kifizetődő. Más, ki nem mondott oka volt máig tartó elutasításomnak. Nem tolakodtam. Mint, ahogyan nem tolakszik az a kollegám sem, akinek olvasmányos könyvei sem jelenhetnek meg, hiába tartozik a Magyar Elektronikus Könyvtárban sorakozó csaknem tízezer más szerző közül a legolvasottabbak közé. (Az Ághegy folyóiratnak nyújtott értő miniszteri támogatás maradékából mutatóba, kis példányszámban csakazértis megjelentettem egyet az Ághegy Könyvek sorozatában. Ízelítőt adtam írásaiból, hogy az olvasók tudják kit mellőznek azok, akik a támogatások odaítélésében hivatalból pártatlansággal tartoznak)

A történethez tartozik, hogy Tótágas pillanatok című könyvem végül is Szőcs Géza jóvoltából, anyai támogatásommal, l993-ban mégiscsak megjelent az Erdélyi Lap- és Könyvkiadónál. Fülszövegként négy mondatot írtam: Ez a kötet 1984 óta vár megjelenésre. A diktatúra után közel ezer olvasom aláírásával hiába sürgette kiadását. Felírom a kor falára: Olvasóimtól továbbra sem elnézést várok… A késedelemért viszont bocsánatukat – soha a nyájas tolerancia mögül sunyító új-káderesekét – kérem.

A kötet néhány írása az anyaországban, az alábbi pedig az Utunk főszerkesztőjének távollétében, Szilágyi István bátorságának köszönhetően jelenhetett meg.

A Vízhányó dosszié

JELENTÉS

Alulírott 21.21.21-es önkéntes, alázatos tisztelettel jelentem, hogy a saját fülemmel hallottam hogy Vízhányó Géza, a helyi lap belső munkatársa szemtanúk füle hallatára kijelentette, hogy a hírlap „tele van fűrészporral". Nem sikerült kiderítenem, mire alapozta ezt a kijelentését. Az eset egyelőre nem keltett felháborodást. V.G megfigyelését folytatom.

NYILATKOZATOK:

Vízhányóék lakásából napok óta villanydarák monoton zúgását észleltük. Feltevésem szerint sem kávét, sem cukrot, mákot sem, hanem csakis fűrészport darálnak. Ezt a következtetést meglehetősen jó szaglásomra alapozom. A feleségem is érzi a - szerintem már átható - fenyőgyanta szagot.

Kőhányó Péter

Vízhányó jobb oldali szomszédja

Nem tudok semmiről. Vízhányó elvtárs főleg bort iszik. Ez szerintem magánügy. Mivelhogy nem közösségben, hanem főleg egyénileg fogyasztja. Cikkeit rendszeresen olvasom.

Hóhányó Sándor

Vízhányó bal oldali szomszédja

Vízhányó Géza az említett napon azzal a számomra is megdöbbentő kijelentéssel lépett be a szerkesztőségbe, hogy „fél kilónyi fűrészpor"-nak nevezett kéziratával elkészült. Cikkét gondosan elolvastam, és kisebb húzásokkal leadtam. Mindenben megfelelt az előírásoknak. Igaz, színvonal tekintetében nem sikerült meghaladnia a sokévi átlagot. Máskor jobban odafigyelek a felelőtlen megjegyzésekre.

Hányó Lajos

Vízhányó rovatvezetője

ORVOSI JELENTÉS:

Vízhányó Géza, 52 éves újságíró alapjában véve egészséges. Mellbősége 110/l l 1. Szaporán lélegzik. Vérnyomása 16/8. Enyhén emelkedő tendenciát mutat. Gerincbántalmai, kezdődő gyomorfekélye és elhatalmasodó süketülése egyelőre még nem akadályozzák munkájában. Idegállapota labilis. Az agyröntgen vizsgálat kimutatta, hogy koponyájában többek között háromnegyedkilós fenyőfatuskót hord. Műtéti beavatkozásra nincs szükség: felmorzsolódik magától.

Dr. Doktorhányó Aliz

VALLOMÁS:

Alulírott Vízhányó Géza önbírálatilag kijelentem, hogy mások fejében a szálkát meglátom, a magaméban a gerendát nem. A „fűrészpor" kijelentés - elismerem - tőlem származik. Nemrég az egyik energia-takarékosságot támogató cikkemben a fűrészporos kályhák elterjedését bíráltam. Préselt fűrészporból ugyanis - ma már mindenki tudja ezt - kifizetődőbb hokedlit gyártani. Cikkem alapos és terjedelmes volt. Csaknem megtöltötte az egész lapot. Jókedvemben mondtam, hogy a lap tele van fűrészporral. Őszintén sajnálom, hogy félreértésre adtam okot. Máskor jobban vigyázok.

Vízhányó Géza

hírlapíró

VÉGZÉS:

Vízhányó Géza megfigyelése felesleges. Később, amennyiben szükségesnek mutatkozik tájékoztatóink közé besorolható. Valószínűleg használható, derék munkatársat faragunk belőle.

Tűzhányó Győző

felelős

A kötet megjelenésekor arra már nem volt erőm, hogy a terjesztést is magamra vállalva, eljuttassam az előjegyzettek címére a könyvet. Egy másik kiadó vezetője, aki indoklás nélkül nem vállalta a kiadást, a megjelenéskor azzal „vigasztalt” hogy az ilyen módon kiadott könyvek amúgy sem jönnek számításba az irodalom nyilvántartásában. Vigasztalásául elmondhatom, hogy megelégszem a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható könyvem gyarapodó olvasótáborának elismerésével.

A könyvet Feleki Károly illusztrálta, borítója egy amerikai folyóirat címlapját is megjárt szenzációs rajzának felhasználásával készült. A rajzoló fizetsége mindössze száz darab tiszteletpéldány volt.

Két évtized telt el. A könyv megjelenése körülményeinek titkát most azért kell felfednem, mert az akkori rohanó időkben nem volt érkezésem mindnyájuknak külön-külön megköszönni jóindulatukat, szeretetüket.

Most a világháló segítségével, a megőrzött előjegyzési listákból is kikövetkeztethető közlésükkel és némi tanulsággal, névre szólóan pótolhatom ezt. Tisztelet az olvasónak!

Mindennapi kenyerem

2011-03-18T08:39:00.001+01:00

anyanyelvem kenyerem

magam dagasztom

akad sütnivalóm bőven

magam eszem magam

kenyerem vizem házam

többedik nyelvem is velem

már nem nyelvelem hazám

házam a földet mely befogad

másságomat idegen nyelvestől

nevemet ékezetestől

á-t látom s mondhatom a b-t is

dúcát töröm és majszolom

morzsálni fölösleges napjaim

foszlósan mosolygó kenyerét

sütöm és mormogom minden Igém

között a keserűen szelídet

dobd vissza kenyérrel

Transsylvanicum

2011-02-15T09:58:00.001+01:00

Mestertitok

Örömteremtő embernek születtem. Úgy hiszem, tudatos alkotónak. De a vállamra telepedő évek során rájöttem, hogy nincs új a Nap alatt: ha örömöt akarunk, a jót kell utánoznunk, az igazat kell újrateremtenünk, a szépet újraálmodnunk. És meg kell osztanunk titkainkat. Szét kell szórnunk aranyainkat, mert igazán csakis az a miénk, amit másokba átültettünk, másokkal megérttettünk, elfogadtattunk.

A titok, amelyről ez a könyvem (Erdélyi mézeskalács - az idei könyvvásárra készíti a Méry Ratio Könyvkiadó) szól, mindössze néhány mozdulat.

Tizenkét éves voltam, amikor reám bízta ezeket a mozdulatokat a mézeskalácsos mester. Mutatta. Nem erőltette, hanem hagyta, hogy megbámuljam, nézzem és eltanuljam. Megengedte, hogy ellopjam. A faltól‑falig nyújtózkodó, tenyérnyi vastag tölgyasztallapra elém tett egy kisebb Tordai pogácsának való mézestészta‑darabot, kezembe nyomta az arasznyi hosszú, sétalápca‑vastag sodrófát, és biztatott, hogy hozzá hasonlóan, egymás után következő, lendületes mozdulatokkal négy egyforma fület hajtsak az előzőleg hengeresre nyújtott pogácsa‑embriónak. Ezután két mozdulattal hosszú hasat nyomtam a sodrófával a tészta közepére, ecseteltem tojássárgájával, és két villa egymásba csúsztatott ágait a pogácsa hasába szúrva, hosszanti irányban mozgatva a nyolc villahegyet, recés szélű árkot ástam, amely a sütőben a Tordai pogácsa mókusbarna színétől elütve osztrák‑sárgán, szabálytalan alakban kitüremkedve, valóságos csodává szilárdult. Figyeltem a mester mozdulatait, és láttam, megmagyarázhatatlan módon felfogtam, mit miért és hogyan kell tennem ahhoz, hogy a kezem alól kikerülő pogácsáknak Tordai pogácsa alakjuk legyen.

Már az első sikerült.

A mester egy pillanatra megállt a munkában. Rám nézett. Kis teremtű fiút látott hosszú fehér kötényben, lapos henger alakú, fehér vászonsapkában. Nem szólt akkor semmit, de tudom, hogy utódjának képzelt.

Hogy mégsem maradtam meg a táblának nevezett hosszú mézeskalácsos asztal mellett, annak sokféle oka közül most csak azt említem, hogy háború utáni éveket éltük, a kismestereknél hirtelen fontosabbá vált a szövetkezet, a pogácsakészítőnél pedig a fémipar.

Immár fél évszázada hordom magamban a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulatokat. Vártam – várom hiába – az új világ eljövetelét, a mézben, tejben, vajban, lisztben és egyebekben bővelkedő Kánaánt. Hittem ebben. Közben eltelt fél évszázad. És immár egyes‑egyedül maradtam azok közül, akik valamikor Tordai pogácsát készítettek. Idegeimbe rögzítve, akár a kerékpározás tudománya, amit egyszer megtanulva elfelejteni nem lehet, él bennem a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulat‑erdő, anélkül, hogy az eltelt sanyarú évtizedek alatt egyszer is kipróbálhattam volna, mit ér féltett tudományom. Hol a méz volt igen drága, hol a fűszerek hiányoztak. Máskor pedig nem jutott erre az időmből, másfelé terelt, hajszolt az élet.

Egyedül maradtam titkommal, amelynek értékét mindig is tudtam, de ma felbecsülhetetlennek tartom. Belém nyilall a felelősség: mi lesz, ha rendre elhalnak mozdulataink, titkaink, tapasztalataink?!

A fiam halála óta tudom, hogy nincs jövőm. Messze, északra menekült lányom, ha erején felül is vállal belőlem, férfilelkemet ki örökíti? És hát most mit kezdjek a Tordai pogácsa titkával? Egy eltűnt mesterség rám maradt tudományával? Merthogy józanul gondolkodva kiszámítható: messze, nagyon messze még a Kánaán! A „harmadik világháború” észokokkal vívott nagy csatája után éppen úgy romokban áll majd a vesztes fél hazája, ahogyan az előző két világégés utáni időkben. Éppen csak annyi a különbség, hogy most nem a házak, városok, utak, hidak dőltek össze, hanem a lelkek, az embernek az ember iránti bizalma, az erkölcs. És a sokféle mesterségbeli tudás, a sokféle szépség‑ és örömteremtő gyakorlat. Ne hagyjuk veszni! – biztatom magam, másokat – és az olvasót is.

Most múlok pontosan

2011-02-10T11:21:00.006+01:00

vén parafrázis
A Csík Zenekar nótájára, kortársaimnak

most múlok pontosan

engedik hadd menjen

életem halálom

bizonyos egyetlen

itt állok egy helyben

ennyi jutott nekem

pislákol elpereg

naponta kenyerem

nézem hogy elalél

bennem az élet

szatyrában sok kacat

rám ragadt remények

magamat siratom

figyelj már kiskomán

a kozmosz tengerén

hánykódom rakomány

sántikálnék tovább veled a létben

álmaim felpiszkált apró motorján

merevlemezem vért vibrál a gépben

múltam gát és sok cseles csalogány

mióta képzelem

magamat látom hol pokol

babusgatom a voltam

jövőm így haldokol

„szilánkos mennyország

folyékony torz tükör

szentjánosbogarak

fényével tündököl”

Ki a magyar?

2011-01-09T20:13:00.001+01:00

Én nem vagyok magyar? – kérdezhette volna Adyt idézve, legutóbbi rövidpályás úszóvilágbajnokunk, a mellúszás világcsúcstartó királynője, amikor ötven csillagos-sávos lobogóról másolt emblémás úszósapkáját rázogatva, kikászolódott a medencéből, és feltekintve a magyar tévé közvetítőkalitkájába, belehallgathatott volna riporterének őt dicsérő, de hidegen tárgyilagos szövegébe. Ezek szerint Soni Rebecca, az Egyesült Államokban született, nagyszülei és szülei magyarok, maga is beszél magyarul. Ezt többször és többféleképpen is hallhattuk a világbajnokság idején, mert ez a lány kitűnő sportoló, érmei többnyire arany színben pompáznak. Magától értetődően jó lett volna, ha megszólaltatják, hogy derék úszóink jó szerepléséből adódó büszkeségünket tetézve, többet megtudjunk erről a magyar lányról. S kellett volna, azért is, mert ezen az úszó világbajnokságon, az anyaországiaknak nem jutott arany.

Ha pedig megszólalhatott volna az is kiderül, hogy becsületes neve Sőni Rebeka. Nagyapja, Sőni Pál kolozsvári egyetemi tanár, író, a hatvanas évek végén megjelent A romániai magyar irodalom történetének szerzője. Nagyanyja, Sőni (Molnár) Erzsébet, akinek Rebeka a legkedvesebb unokája, kolozsvári újságíró kollegám volt. Férje halála után gyerekei kivándoroltak, őt kurtán-furcsán menesztették a laptól. Családegyesítés nyomán került az USA-ba. Kezdeményezésére tizennégyezer nyugati magyar aláírását gyűjtöttük össze, Tőkés Lászlót ajánlva a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság figyelmébe.

Sajnos, levelezésünk évekkel ezelőtt megszakadt.

A Magyar Liget honlapján közöltem rövid hírt erről, amely nyilván, nem jutott az anyaországi hírközlők tudomására, ezért nyomban írtam az egyik sportlapnak, ahol köszönettel vették levelem, de nem kértek információmból.

„Köszönettel vettük a levelét, de mi továbbra is Rebecca Soni-nak írjuk le az úszó nevét, lévén amerikai állampolgár. Hogy hogyan is ejtsük ki, az a tévés kollégák dolga, mi azért, mert ő magyar származású nem magyarosíthatjuk a nevét.” A mondat végét nem értettem, hiszen nem magyarosítani kell a nevét, hanem helyesen írni. Megpróbáltam meggyőzni a kollegát és picikét felháborodtam.

„Igen, de Caba Silagji (így írták a rendezők) ugyancsak magyar úszó nevét szabad volt Csaba Szilágyinak ejtenie a riporternek, pedig Szilágyi Csaba szerb állampolgár. Sajátos anyaországi felfogás, hogy a magyar nagyszülőkkel, magyar szülőkkel rendelkező Sőni -t Szoninak keresztelik. A bemondó még azt is jelezte, hogy Sőni Rebeka beszél magyarul, de arra, hogy kis-interjút készítsen vele már nem volt érkezése. És csak azért, mert országában lekopott nevéről az ékezet. Így aztán kevesebbek vagyunk egy magyar világbajnokkal.

Ezek után valószínűleg a nevem Nem Tar Károly hanem, Karl Tar, hiszen svéd állampolgár vagyok. Románul Carol Tara voltam. Itt Svédországban lehettem a kolozsvári hídelvei református templomban, „magyar időben” pecsételt keresztlevelem szerint: Károly. Így ékezettel.

Ám a Pest-környéki falu lakója, akihez bekopogtam és Szabóékat kerestem, azt kérdezte, hogy azokat románokat keresem, akik a szomszédban laknak? Az sem véletlen, hogy útbaigazítómat Sedlmayer Bernadettnek hívják. És persze, ő magyar!

Igaza volt Reményik Sándornak:

Magyarok voltak Magyarország nélkül,

Magyarok vannak Magyarország nélkül,

Magyarok lesznek Magyarország nélkül,

Mert az országnál mélyebb a magyarság!

Na, de azért ne hagyjunk fel a csüggedéssel!

Köszönöm, hogy megvédte az eklézsia becsületét, nem volt szándékom megszólni a bemondót.”

Nem kellett volna ezt írnom, mert a következő - tipikusan anyaországi - választ kaptam:

”Én nem becsületet védek, csupán tájékoztattam arról, hogy az írott sajtóban, pontosabban nálunk, miért is így jelenik meg Rebecca Soni neve. Mi nem „kiejtjük” a nevét, hanem leírjuk – a magyar helyesírás szabályai szerint.”

Volt egy kis időm, rögtön válaszoltam:

A téma az utcán hever- most éppen a porban. Amikor fiatal újságíró voltam kapva kaptam volna az ilyen alkalmon, feltettem volna az ékezetet az o-ra, és ezzel megmentettem volna a magyar sajtó becsületét is. KÜLÖNBEN AZ ÉLET SZÉP, MINEK BONYOLÍTSUK.

Meggyőzni akartam, sajnos sértésnek vette:

„Ha volt fiatal újságíró, akkor azt is tudnia kellene, hogy egy szerkesztőségben olvasószerkesztők és korrektorok nézik át az anyagokat, s én hiába teszem a betűre az ékezetet. S ha már ilyen stílus irányában indultunk el: szerintem a magyarság, no meg annak a tudata nem ezen múlik, de nem is innen kezdődik.

S nem hiszem, hogy rászolgáltam volna a kioktató stílusra, s arra, hogy egy számomra ismeretlen ember tanítsa nekem, mi a magyar.”

Ezt olvasva, elment a kedvem a további levelezéstől. Rég tudom, hogy vannak olyan agyak, amibe csakis lékeléssel lehet behatolni. Nem írtam ezt, mert ezzel csakugyan megsértettem volna. És egy ideje magam is rövidlátó vagyok. De még mindig érzékeny arra, hogy hazámban miként vélekednek egyesek azokról, akik egykor kitántorogtunk és egyelőre még nem rendelkezünk kettős vagy többes állampolgársággal.

Sőni Rebeka pedig nem valószínű, hogy magyar állampolgárságért folyamodik majd. Merthogy immár nincs olyan ország, ahol nevét helyesen írják. Annak ellenére, hogy felmenői magyarok.

És még az sem, még otthon sem szenzáció, hogy bár a New Jersey-i Freeholdban született, horribile dictu, beszéli az anyanyelvét.

Sőni Rebeka nagyanyjával és apjával Sőni Péterrel.

Ki látott engem? - 17

2010-11-22T10:46:00.000+01:00

Az alig ismert katona,

avagy a

Magányos lovasok emléke

Az évekkel ezelőtt halott véleményekből és a magam minősítéseiből is, ki tudná megmondani mit szült tévedés, elhamarkodott ítélet, netán célzatos rosszindulat. Naplóm célja ezek ellenére nem ítélkezés mások felett, hanem az egykori fortyogó közhangulat, út-, és társkeresés nehézségeinek felmutatása, amely véleményalkotásomat olykor csillagmagasságba, máskor az idegek létráján pokolmélybe ráncigálta. Tanulságos kálváriája ez az életnek, még akkor is, ha ezt csak magában járja be az ember. A nyilvánosság előtt e sorok szembesülnek a leghiggadt valósággal, tévedéseim engem minősítsenek, nem azokat, akikről tévedésből elmarasztalóan vélekedtem.

„1989. május 1-től nyugdíjba vonultam. Magamnak akartam írni. Néha azonban nem bírtam hallgatni. Az erdélyi értelmiségről szóló vitába is beleszóltam volna. De ismeretlen kezek vigyáztak arra, hogy nyers véleményemmel a nagyokat ne bántsam. A Levél az asszimiláció alól című írásomat, mert közlésre máshol nem számíthattam, több példányban is átjuttattam Magyarországra. A Vasárnapi Újságra gondoltam, de meg sem említették. Xerox másolatban terjesztették és a Kiáltó Szóba is belekerült belőle néhány gondolatom.

Levél az asszimiláció alól

Bizakodva kérdezhetjük: gyáva-e, áruló-e az erdélyi magyar értelmiség? Ennek a lelkiismereti kérdésnek a megválaszolásától függ a romániai magyarság megmaradásának hogyantovábbja. Ezért kétszeresen igaza van Csoóri Sándornak és minden gondolkodni bátor erdélyi magyar embernek, amikor ezt a kérdést nyíltan felteszi, hiszem, ha nem is ebben a megfogalmazásban, de az értelmiségiekkel szembeni elégedetlenség Erdélyben számtalanszor megmutatkozott az elmúlt évtizedek alatt, bár a nagy nyilvánosság előtt kimondani ezt - sok más igazsággal együtt - nem volt, nincs rá módunk. Kellett a romániai magyarsággal szemben megváltozott szemléletmód az egész magyar sajtóban, kellett a Kossuth Rádióban a Vasárnapi Újság reánk figyelése, és az, hogy általa a magyarsághoz való tartozásunk érését hetenként feltölthessük magunkban, a megmaradásunkért folytatott küzdelmünkhöz elszánást, erőt nyerjünk. Romániában jórészt a magyar értelmiségiek gyávaságának eredményeképpen nincs fórum nemzetiségünk ügyeinek megtárgyalására. A magyarországi nyilvánosság előtt kell gyávaságunkat, tehetetlenségünket bevallanunk. Kell ezzel leszámolnunk végre, mert csakis ez lehet most kiindulópontja mindannak, amit a magunk megmentésére cselekednünk kell. Mit tehetünk? Elsősorban új értelmezést kell adnunk a Bethlen Gábor-i behúzott nyakúságnak, amelynek nem a főhajtás, hanem az adott történelmi pillanatokban a töretlen szilárdság, a meg nem alkuvás, ha úgy tetszik, a kálvinista nyakasság kell, hogy legyen a jellemzője. Helyzetünk kísértetiesen hasonlít a deportált zsidóságéhoz. Csüggedünk. Megmaradásunkhoz szükséges az értelmiség önfeláldozó ellenállása. Az elmúlt években, itt Romániában csak nagyon kevesen vállalták, hogy a magyarságot ért sérelmekért nyilvánosan is felháborodjanak. Csöndes hangú beadványainkkal semmire sem mentünk. Mindig csak kértünk, könyörögtünk. Követelni miért nem merünk?! A hatalom sajátos táncban, egyféle tangó-lépésben vitt előre, jól eltervezetten és következetesen jogaink megfosztásának felcicomázott menetelésében. Erőteljes követeléseinkkel szembetalálkozva talán haladhattak volna ilyen gyors ütemben régóta tudatos beolvasztásunk szégyenteljes útján? Lehetséges vezetőink közül is kevesen választották a nyílt kiállást. Úgy állították őket félre, hogy csak szánalmunkat és nem együttérzésünket érdemelték ki, az ellenállásra erőt adó felháborodásunkat nem gyarapították. Tisztelet a kivételnek, hiányzott, talán sohasem működött körünkben a meghirdetett Balogh Edgár-i aprómunka, az elhivatottság, az önzetlen vállalás. Ennek szükségszerűségét, ha megfogalmaztuk is, gyakorlat nem lett belőle. Ezért sorvadt el közművelődésünk. Magamutogató íróink és művészeink nem voltak képesek pótolni azt a szervező erőt, amely a két világháború közötti időszakban az erdélyi magyarokat kitartóan öntevékenységre nevelte és szoktatta. Nem sikerült újabb és újabb szervezeti kereteket biztosítanunk az anyanyelvi kultúra terjesztésére sem. Az egyházak által teremtett és fenntartott közösségeken kívül ma már alig van egyéb alkalmunk a bensőséges együttlétre, az együtt gondolkodásra, anyanyelvünkön való közösségi megnyilvánulásra. Atomizálódásunk folyamatában újraéledt közöttünk minden mondvacsinált ellentét. Csoportosulások, klikkek emelnek maguk köré falat, számít, hogy ki a katolikus, ki a református, ki kinek az atyafia, kártékony szószátyárt, besúgót sejtünk minden ügyeink után érdeklődőben, az összefogásnak nincs már valóságos lehetősége. Újraéledt az erdélyi átok: a képzelt előbbrevalóság jegyében folyik az egymás elleni áskálódás, a hatalomhoz való dörgölődés. Alamizsnavárás lett a kenyerünk. Többen a romániai magyarság vezetőjének képzelik maguk, és az anyaországiak előtt is ennek megfelelő pózban tetszelegnek. De nincs mögöttük még csekély számú baráti társaság sem. Az egy Király Károlyon kívül nincs is olyan, aki nekünk bátorságból, tenniakarásból és kiállásból példát mutathatna. Pedig Király Károlyok nélkül nem sokra megyünk.

Kétmillió Király Károlyként kellene élnünk. Hiába határoljuk el magunkat a hozsannázó tapsoncoktól és azoktól, akik parancsra bármilyen kezükbe adott szöveget képesek felolvasni a Magyar Dolgozók Tanácsának gyűlésein, ahová semmilyen magyar közösség egyetlen képviselőt soha sem küldött, mert ott örökké valahonnan előrángatott és megfélemlített emberek lapulnak, ha csúfos helyzetünket végre a nyilvánosság előtt feltárva nem követeljük minden lehetséges fórumon a Groza Péter által felvázolt és ígért jövőt, a valódi egyenjogúságot, amely minden itt élő embert nemzetiségre való tekintet nélkül megillet. A szocializmus legüdvözítőbb változata sem kérheti a kisebbségekről, hogy feláldozzák identitásukat, elfelejtsék történelmüket és lemondjanak kultúrájukról.

A romániai magyar értelmiség gyávasága vitathatatlanul igaz, évtizedek óta igaz: különben nem juthattunk volna jelenlegi szorongatott helyzetünkbe. Gyávaságunkat csak azok tagadják, akik maguk is ludasok benne. Azok, akik változtatni a dolgokon továbbra is gyávák. Ahhoz, hogy valamit is tehessünk megmaradásunkért a beismerés katarzisa, mindent felrázó indulat szükséges. Nem gyáva az, aki múltját, nemzetisége hagyományait, őseit, szülőföldjét, nyelvét, nevét meg nem tagadja és nem fél az ország alkotmányában még szereplő jogainak érvényt szerezni.

Csoóri Sándor figyelmeztetését meg kell köszönnünk, mert célja nem az elmarasztalás, hanem a tettre serkentés volt. Mert tenni kell az utolsó órában is... „Utolsókat kondul / a havason a kolomp. / Nincs itt már semmi, / semmi keresnivalónk.” Költőnk ezt nem gondolhatta komolyan. Higgyünk inkább Vörösmartynak! Itt és a nagyvilágban mindenütt.

Sokféle „csoda” történt és történik Romániában, de az erdélyi magyarságot, falvastól, múltastól, az egész emberiséghez tartozó kultúrájával együtt hagyományostól eltüntetni sohasem sikerülhet. Felemelt fejjel, a mások nemzeti érzéseit sohasem sértő hangos szóval, kérvényezések helyett követelésekkel kell megállítanunk romlásunkat és beolvasztásunkat a magunk és minden nép boldogulására."

Erdély, 1988. halottak napján.

potyolják a megszólalót, hogy emberi magasságukat bizonyíthassák. A magunkba szállás, az önkritika levitézlett módszer, mint a kisgyermek, csökönyösen tagadunk, a magunk igazát védjük körömszakadtig. Talány, hogy miként lesz ebből megújulás, továbblépés valamiféle jobb, ésszerűbb, hasznosabb életbe.

Önbizalom nélkül tapodtat sem mehetünk előbbre, naivitásom mellett mindig volt bennem annyi önbizalom, hogy higgyem: az írásaimban megfogalmazottaknak van értelmük, sötétre festett napjaink talán sötétebbek a valóságnál, de ez nem feladásra, nem meghátrálásra, hanem dacos ellenállásra kell, hogy biztasson. Csakhogy milyen az ember? Kedve, ereje, bizakodása egyszer fenn, egyszer lenn. A kitartás kitartásához legalább kisközösségek kellenek, egymást biztatva élhetünk túl minden veszedelmet. A hatalom éppen ennek tudatában igyekezett atomizálni a társadalmat. A látszat közösségekben, a szervezett gyűléseken az unalomig gyakoroltatott látszat demokratizmusban manipulálható volt a tömeg. Nem csoda, hogy időnként az ember nem találta önmagát. A nyolvanas évek végén történtekre gondolva, jó darabig magam is csak forgolódtam, mint a zsidó az üres boltban. Fiam halálával családi tutajunk is zátonyra futott, Lászlóffy Csaba barátom sorai beigazolódtak: „ apád anyád mire megérti belerokkan”.

"1989 őszén megkezdtem könyveim eladását. Hatezernél több kötetet gyűjtöttem össze gyermekeimnek. Aztán beszereztem a kérdőíveket, előkészültem az áttelepülésre.

Jött a decemberi változás. Első nap jelentkeztem a kolozsvári napilapnál. A magyarul írni tudó pártaktivistákból álló vezetőség ellenében társakat kerestem. Kányádi Sándornál, aztán, mert nem találtam otthon, Kántor Lajosnál kopogtattam. Ennek feleségivel robogtunk Trabantommal Csép Sándorékhoz, ahol népes társaságra leltem. Onnan Kántor Lajossal és Csép Sándorral jelentkeztünk a városházán, ahol az ideiglenes vezetőség előtt egy papírcetlire nevünket felírtam. Velünk volt Buzura, az író is. Lapírásra kértünk engedélyt. - Csinálják! - bíztattak, és megjegyezték, hogy ehhez mi jobban értünk, tehát ne várjunk útmutatásra. Jártunk a megyénél is, de ott csak Buzurát engedték be a megyei pártvezető zsúfolásig megtöltött szobájába. Kántor aztán újra bement a városházára. Cséppel mi a szerkesztőségbe siettünk, hogy hazaküldjük a főszerkesztőt. Nem lett belőle semmi, mert társam a tévét néző főszerkesztőhöz lépve kezet fogott vele és hogyléte felől érdeklődött. Nem így gondoltam hazaküldését. Otthagytam őket és hazarobogtam a cikkemért.

Mit kezdünk a szabadságunkkal?

A belénk rögződött félelem ujjongásban, örömben, sóhajokban szakad föl bennünk. Remegő lélekkel, tisztuló aggyal készülünk a holnapi napra, az új életre. Mit kezdünk a szabadságunkkal mi, erdélyi magyarok? A lehajtottfejűség, a magunkbafordulás, a magunkról való gondolkodás apátiájából hunyorogva állunk a szabadság fényébe. Mi, romániai magyarok új értelmet kell adjunk az egyenlőségnek, a testvériségnek, egymás megbecsülésének. Első gondolatunk a sors által közös hazában egymás mellé rendeltek összefogásából megszületett tabula rasa, és a tisztára sepert jelent életük kockáztatásával megteremtő hősök dicsérete és követése a végső győzelemig. A temesváriaké, akik Tőkés László mellé állottak, a fővárosiaké, akik végül megfutamították a diktátort. Románia órák alatt nagyot lépett „a sötét Balkánról” a közös Európa felé. A demokratizmust mindenek fölé emelt Európához tartozunk immár és eufóriánkból, a haza földjét megcsókoló áhítatunkból a ránk nehezedő tettek magaslatába emeljük fejünk.

A forradalom fehér éjszakáján írom ezeket a sorokat, amikor veszélyben a fővárosi tévéstúdió, amikor a rádiót célozzák a banditák. Újabb és újabb emberi életekbe kerül a régen áhított szabadság, mert a sok évtizedes elnyomás kitermelte az emberi külsőbe öltöztetett fenevadat, a diktátor körüli henyélők seregét. Nem akarják elveszíteni kivételezett helyzetüket, félelmük őrült tettekre ragadtatja őket. Megszokták, hogy védtelen embereket tipornak, és elbizakodottságukban a szabadsággal is képesek szembeszállni. Nem győzhetnek, mert mi fegyvertelenül is erősebbek vagyunk, ajkunkon a szabadság dalával.

Hősies küzdelmünkben minden eddiginél forróbb testvéri érzés fűt bennünket önfeláldozó román testvéreink mellett. Kell a szabadság, és ha megértjük, a saját hangunkon, a saját nyelvünkön, a saját hagyományaink alapján igényelhetjük rabszolgasorsunk megszüntetését, erőszakos asszimilációnk eltörlését, történelmünk megbecsülését, az európai kultúrát erősítő hagyományaink folytatását, a békességet, a jövőt, amelynek biztos tudata nélkül nincs tudatos emberi élet.

Felvirradt a forradalom második napjártak hajnala és még mindig szólnak a fegyverek. Korai még a szabadságról beszélni? Nem hiszem. Elszigeteltségünkben, a romániai magyarság terrorral, rágalmazással, cselekvéssel véghezvitt atomizálódásában készületlenül, szervezetlenül érkeztünk e hajnalhasadáshoz. Értelmiségieinket elhallgattatták, határainkon kívülre futamították, hiszen érthető, hogy az életet választották. Az éj leple alatt lopakodó helikopterekkel végzett nemrég a forradalom mellé állt katonaság, lelkes, valóban lelkes, önfeláldozó emberek ivóvizüket megmérgezni akaró banditákat tettek ártalmatlanná... És mégis, már most szólnunk kell arról, hogy a végső győzelem után, a nemzet megmentésére alakult, hősökből álló bizottság többször is ismertetett kiáltványa olyan jogokat biztosít nekünk, romániai magyaroknak is, melyekért, ha kell tűzbe megyünk. Újra kitehetjük hát az egyenlőség jelét, és a többpártrendszerben helyet kaptunk az egyenlő küzdelemre. Újraalakíthatjuk nemzetiségi kultúregyesületeinket, és nem kell megszeppenten bevallanunk nemzetiségünket, hanem természetes módon vállalhatjuk, hogy itt, és magyarnak születtünk ebben a közös, drága hazában. Ezért a szabadságunkkal most mást se kezdjünk, mint hogy megkeressük mindazt, ami az itt élőkkel minket összeköt. És a pillanat parancsa szerint menjünk ki az utcákra, álljunk katonafiaiak mellé, tegyük, amit sorsunk adott: végső sikerre vigyük a szabadságot! Győzzön a népigazság! Mi dolgozni, és élni akarunk!

(1989. december 22.)

Mire visszatértem a szerkesztőségbe, Orbán Ferenc és Pillich László már összeállította nagyjából a lapot. Az új lap címén tanakodtunk. Valakinek az Új Újság jutott eszébe. Ekkor érkezett a szerkesztőségbe Cs. Gyímesi Éva. Nyíltan megkérdeztem tőle - másokkal szemben is így cselekedtem - van valami fenntartása velem szemben. Akar-e tőlem választ valamilyen személyemet illető kérdésre, híresztelésre, pletykára, rágalomra? Azt felelte, nincs velem semmi baja. (De később nem lehetett nem észrevennem mellőzését.) Bevittem egy aránylag csendes szobába és arra kértem, írjon valamit. Akármit. Visszavettem az írásomat azzal, hogy Cs. Gyímesi Évát nem lehet kihagyni az első lapszámból. Így aztán az írásom december 23-án, a második lapszámban jelent meg. Este a nyomdában Kántor Lajos adta a lapnak a Szabadság nevet.

Újév első napján sietve írtam Szívhez, észhez, lelkiismeretünk szerint (Nyílt levél az újságírókhoz) címmel cikkem, amelyben „bátor önítélkezést magunk fölött, tisztességes gyónást, jobb erkölcsöt, békés átmenetet a tegnapi élet mocsarából a megtisztuló, demokratikus jelenbe, hogy népünket tisztességben szolgálhassuk a fiatalok által fölénk borított szabadság felhősen is szép ege alatt” kértem. Vesztemre tettem. Ugyan ki akart abban az időben bátor lelkiismeretvizsgálatott tartani, amikor mindenki a maga mentésével volt elfoglalva. A bátrabbak a zavarosban halásztak, és máig tisztázatlanul sokan meggazdagodtak. A félénkebbek elbújtak, csak akkor mutatkoztak, amikor halkult a bosszúállók hangja, s ha nyilvános szereplésük esetén, felhorkant itt-ott egy-egy bűnöst kergető, visszahúzódtak szépen, évekkel azelőtt kényelmesre bélelt csigaházaikba, sokan lapítanak ma is. Örülnünk kell most azoknak, akik két évtized alatt elévült dolgaikat felhorgadó lelkiismeretük nyomására megvallják, hiszen az igazabb, a teljesebb élet felé csakis így nyílhat utunk. Jó az, ha ma már nem kell keresnünk a „bünösöket”, elszámolni valója mindenkinek a maga lelkiismeretével kell, hogy legyen. A gyávákat pedig betakarta hallgatásuk, és belengi a jövőben is szükségszerűen a rossz kötelező feledése, mert itt az ideje, hogy csakis a szépre emlékezzünk. Ehhez még a könyörületes megbocsájtás sem elengedhetetlenül szükséges. De a bátrak emlékezete, az aprómunkások igyekezete legyen áldott és ismert, mert példájukon gyarapodhat a jövő, s tanulhat belőle minden utánunk következő.

Ki látott engem? - 16

2010-11-21T14:18:00.000+01:00

Énekes könyvből

Ím, csak markunkban viseljük a mi lelkünket,

Nagy keserűséggel esszük mi kenyerünket.

Félelem és sok rettegés megemészt minket:

Fegyver elől kietlenbe mentjünk fejünket.

Hofgreff énekeskönyv, Kolozsvár, 1553

„1987. január 2.

Kívánok nektek európai tudatot! - ezzel a kívánsággal üdvözölhetnénk egymást, most már nem epimétheuszi (utólag megfontoló), hanem a titáni Prométheusz „előre megfontoló” módján, a kultúra és a civilizáció fejlődését serkentve. Sorozatommal, a Távolban fehér vitorlával ösztönösen is ezt akartam szolgálni, amikor az elkövetkező másfél évtizedről beszéltetem fiatal interjúalanyaimat, és az együttgondolkodás szép perceiben a mától elrugaszkodva, a holnapi lehetőségeket, a saját és a hozzánk közeliek lehetséges életét vizsgáljuk. Négy beszélgetést leadtam, kb. 80 oldal volt, de csak az elejét olvasták el ahhoz, hogy visszautasításához néhány indokot találjanak. Most az Utunknál próbálkozom. Az elmúlt héten jöttem ki a kórházból, némileg megnyugodva (a bal szemem fenekén talált vizenyő, ödéma vagy daganat nem tud felizgatni), azzal az elhatározással, hogy az időjárás szelídülésével íráshoz kezdek. Ehhez sikerült megteremtenem a kezdéshez szükséges kényelmesebb időbeosztást, remélem, lesz elegendő szabadidőm.

Három könyvem a Kossuth Kiadónál őrzöm, eltemetésüket kiheverem, Kocsis csinál talán valamit groteszk játékomból, ha nem, az sem vész el, marad a többivel együtt a kiadónál.

Hazai könyveim pórázon a Kriterionnál. A tanítónőkről szóló riportkönyvem és a Zsebszínház kötete, a Viselkedjünk egy példányával együtt náluk van. A Daciától visszavettem ezt a kiskönyvet, s talán nem is kérik már, hiába szerepel a tervükben. Nincs kilátásban megjelenő könyvem, nem is vágyom reá, amit ezután írok, annak megjelenését sem sürgetem. Ilyen időkben nem érdemes. Fáj, hogy az Ifjúmunkás antológiát is eltemették. Az idén 65 éves a lap, IV. sorozata pedig 31. évébe lépett. Nem ünnepelni kellene ezt a lapot, hanem ismertetni, hogy még van.

1987. március 29.

Itt járt Székely Ervin, és elmondta a Varga véleményét rólam, vagyis azt, hogy mire kell figyelnie velem szemben. Ezek pedig a következők: magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe nem csempészném be a nemzetiségek ügyét, nem tudom elfogadni őt főnöknek és Gergely Tamással szemben is elfogult vagyok. Valószínűleg ez mind igaz. Csakhogy én nemzetiségem ügyeit a magaménak vallom, és nyíltan hirdetem, nem látok ebben semmi olyat, ami testvériségellenes lenne vagy sértené a románságot. A mi jogainkról beszélve nem akarom őket kisebbíteni, inkább növelni egy hazában adódó közös lehetőségeinket. Aki nem tudja ezt, föladja önmagát, nemzetiségét, az egyenlőséget, és fejet hajt a kisebbségi sors fokozatos jogtiprása, a teljes asszimiláció előtt. Egy kolozsvári munkásnő tiltakozott az ellen, hogy a Magyar Dolgozók Tanácsának megrendezett műfelháborodásán nem a kezébe nyomott felszólalást közölték a lapok, hanem annak durvább változatát. Ezt F.-től tudom, aki megyei pártaktivista. Az Igazság elállt a szóban forgó felszólalás közlésétől. Rácz Ernő pártaktivista, aki azt hangoztatta, hogy a kételkedők jöjjenek, és saját szemükkel lássák, a magyarul tanulás biztosított (sic!), szolgálataiért hamar megkapta a jutalmat: kihagyták a municípiumi választmányból. De kimaradt minden magyar, nem választották meg őket. Milyen magyarok voltak? Fűben sírig hallgatók, nemzetiségüket titkolók. Rácz például puccba vágva jelentkezett Cs.-nél, a gazdasági titkárnál, akinél benn voltam. Ismer engem, ismeri a titkárt, mégsem mert magyarul hozzánk szólni, még akkor sem, amikor Cs. rászólt.

Cs. tudomásomra hozta, hogy aláírták a kinevezésemet, és azt, hogy Koppándi üzeni, félt a provokációtól. Ezek szerint fél a Napsugarasoktól. Mi lehet ez? Hasonló dologra készülnek: Molnár G. kirúgását és a Kriterionnal szembeni hajszát ismételnék, engem felhasználva a Napsugár ellen. Ezt a gyereklapot ugyanis csak botránnyal lehet megszüntetni. B. E. tanácsára kitartottam amellett, hogy elvállalom a főszerkesztőséget, remélem, sikerül a lap hasznára lavíroznom a hivatal és a lap indulatos emberei között a lap érdekében. Most, hogy közeledik a megbízatás, egyáltalán nem tűnik egyszerűnek ez a feladat. Milyen jó, hogy nekem nincs mit vesztenem.

Felmentem a Napsugárhoz és kikértem véleményüket kinevezésemet illetően. Fodor, Kányádi, Bálint Tibor, Kádár János az egy éve menni készülő főszerkesztő bíztatott: örülnek, hogy nem aktivistát ültetnek a fejükre!

1987. április 21.

Még semmi hír a kinevezésemről. Kerekes kérte a Viselkedjünk kéziratát, Létay elfogadta két riportomat, Kiss János egy írásomat és így tovább; most érkezett hozzájuk a hír rólam, pedig én már a jó hír ellenkezőjét hiszem, úgy néz ki, hogy sejtésem beigazolódik: beugratás, illetőleg valakik (ebből én sem maradok ki) provokációja…

1987. június 11.

Május 5-én - elég hirtelen - megjött kinevezésem, beiktattak. Egy hónap tájékozódási időt kértem a társaságtól, amely, úgy éreztem, elég jól fogadott. Néhány évfolyamot átolvasva nem volt nehéz észrevennem, hol, miben történt a képes gyereklap lemaradása (a fejlődéstől, a megváltozott élettől, az európaiságtól stb.). Eddig úgy néz ki, a szerkesztőség hajlandó a változtatásokra, a megújhodásra. Mindenki apró lépésekben végrehajtott változtatást javasolt, nem is lehet másként. Tematikában közelíteni kell az elvárások felé: ez a szellős lap megvalósítása, a műszaki tudnivalók felé közeledés és grafikai látásmód korszerűsítése révén valósulhat meg. Már sikerült augusztustól új levelezési rovatot (témás válaszokkal), tornát, országjáró érdekességeket mutató rovatot elfogadtatni. Új lesz a kolofon: a demokratikus munkamódszer erősítésének kifejezéseképpen mindenkinek szerepelnie kell, hiszen abból csak nyer a lap, ha olyan neveket hordoz, mint Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor stb.

Megindult persze a mozgolódás, hogy a belügy beépített embere vagyok, jóakaróim nyilván dolgoznak ellenem, és ki tudja, hányan vannak. Hát csak törjék magukat. Kaptam egy meghívót a konzulátusra; kevesen voltak a filmvetítésen, de azért ez valamiféle közeledés lehet a román pártdelegáció nemrégi pesti látogatása után, nyilván valamiféle „új” légkörben. Mondják, hogy ott sokféle javaslat hangzott el a két ország közeledését elősegítendő, a vonat-, a buszközlekedés, a turizmus, a kulturális csere stb. terén. Mit fogad el ebből és mit igyekszik tető alá hozni a román fél? Ezen múlik a több mint fagyos, inkább gyűlölködőnek nevezhető román-magyar kapcsolatok légkörének a normalizálásaévezredben élők nevelésére beállítani, amelyhez nemcsak szemléletváltás, hanem megfelelő területeken otthonos íróemberek közreműködésére volna szükség.

Segítségkérő körutamon többek között Sütőnél is jártam, nála kezdtem. Végigolvasva a Napsugár-kollekciót, feltűnt, hogy évek óta nem közöltek tőle. Mi lehet az oka? Nem hibáztatott senkit. De adott egy hosszabb mesét. Főszerkesztői szobájában beszélgettünk. Elmondtam terveimet. Lelkesedtünk, de a lehallgatás miatt - érezhetően - mindketten ügyeltünk, hogyan fogalmazunk. Ennek ellenére jól esett őszinte támogatása. Visszatérve szóvá tettem a dolgot a szerkesztőségben. Kiderült, hogy Sütő elhidegülésének bizonyára fentről sugalmazott indítékai is voltak. Az összefogás szükségességét több alkalommal is hangoztatva példaértékűnek szántam, hogy még Létay Lajostól is közöljünk - közöltünk is - egy vagy két verset.

1987. október 5.

Bizony lett volna mit írjak magunkról, de inkább tettem amit kell és amit lehetett. A lapok változtatása jó irányba halad. Az új fejlécet átvittem minden fórumon, a vártnál könnyebben ment, folytatódik a kislapban, körvonalazódik a nagy lapban is. Szellősebb, súlypontosabb a szerkesztés, előre is dolgozunk, lehetőséget kaptunk a nyári összevont számok indítására. Pénzt kértem órarendre, ajándékra a gyerekeknek; Fodor készül nyugdíjba, de még előtte megy Soó-Zöld. Feleki K.-t elvileg elfogadták helyébe, lássuk a káderezését és a tagfelvételét. Egyébként fontoskodunk, tehát vagyunk alapon a szerkesztőség tagjai, ha alkalom adódik rá, húzódoznak minden változtatástól. Nem is vártam mást, nem meglepetés... Úgy érzem, nemsokára újra nekifoghatok az írásnak, ami az elmúlt hónapokban lehetetlen volt, hiszen a Pesten töltött hónapban talpaltam és másoltam, hogy pénzt szerezzek, sikerült is valamennyit összeszednem, persze az irántunk való jóindulat is segített, ezért az alamizsnaszagot is éreztem, de nem tehettem mást, Baba repülőjegyét ki kellett teremtenem. Végül nem volt mód arra, hogy forintért ezt elintézzem, mégsem volt hiábavaló a fáradság, sokfelé jártam, sok ismerőst, érdeklődőt találtam, talán könyveim előtt is szabad lesz az út, és egyperceseimből angol nyelven is közölnek.

Boldizsár Ivánnal beszélhettem a Kós-kérdésről és lehetséges kiállásunkról, de kérésére meghallgatott Szűrős Mátyás is, aki szívén viseli sorsunkat. Megígérte és be is tartotta szavát, hogy augusztus 20-án szól rólunk, és valóban, azt hiszem, a felelős személyek közül elsőnek említette a nyilvánosság előtt „asszimilálásunkat”. Előadtam a rádió és tévé erdélyi osztályának tervét, és ez sem volt hiábavaló, hiszen naponta hallom, tesznek önismeretünkért, kultúránkért. Nem kávéért, kolbászért és kenyérért kell kilincselnünk, hanem múltunk hagyományainak, kultúránknak az ismertetéséért, amelyre itt Erdélyben segítség nélkül egyre kevesebb lehetőségünk adódik. Ha ez sikerül, és könyv is csurran-cseppen, még sokáig megmaradhatunk nyelvünkben. Segít a Széchenyi Könyvtár, segít a magyar állam azzal, hogy nem engedi Nyugatra a tőlünk menekülőket, de egyre többen maradhatnak félillegálisan náluk és a végleg, a kétségbeesetteknek jól jön ez a reménysugár.

Most eljártam a Zsebszínház Victoria Klubba költözése érdekében, a megyei pártbizottsággal kezdve, a színházból színész vezetőt szerezve és Kövesdi Istvánt buzdítva, Pillichet ismertetőre-toborzásra kérve az Igazság Ifjúsági oldalán, amelyhez Orbán Feri főszerkesztőhelyettes áldását is megkaptuk. Most már csak ez az együttes lehet a magyar nyelvű munkásművelődés fóruma Kolozsváron és a megyében. Az újított Victoria Klub vajon meddig lehet otthonuk? Sikerül-e valamit is bemutatniuk? Tavalyi és azelőtti munkájuk (Sorescu darab, Örkény összeállítás) kárba ment a gyáva művelődési felügyelő árulása folytán, aki előzetes jóváhagyása után sem engedélyezte, pl. Sorescu Jónás-át, ezzel is igyekezve jó pontot szerezni magának a megyei vezetőség előtt, akik ennek ellenére utálják, és nem titkolják, hogy előbb-utóbb leváltják helyéről. Az ilyenek miatt asszimilálásunk töretlen.”

Naplóm bizonyítja, hogy másokhoz hasonlóan, kerestem a magam közösségét, azokat, akikkel valamit tehettem a változtatásért. Nem a politika érdekelt, amelytől idejében megcsömörlöttem, hanem az egyre szorítóbb nemzetiségünket tagadó, erőszakos beolvadásunkra törekvő elnyomás elleni tiltakozás. Majdnem két esztendőn át hittem, hogy a gyermeklapoknál új, tiszteletet érdemlő alkotók közösségbe kerülve hasznossá tehetem magam. Ma is úgy látom, hogy mert befogadtak, segítségükkel hasznos munkát végeztem. A lap külalakja mai is mutatja, hogy átalakításával jó úton indultam. Új rovataink az anyanyelvápolást, a korszerűsődést szolgálták. A szövegek mellett apránként változatosabbbá vált a lapot meghatározó illusztrációk világa is. Ez neves külső grafikusunknak, Deák Ferencnek volt köszönhető, akivel nagyszerűen megértettük egymást. Támogattam ifj. Feszt László sajátosan korszerű, a gépek világához igazódó, mesés rajzainak közlését és Feleki Károly designból induló illusztrációit is. Soó Zöld Margit letisztult gyermekábrázolásá mellett helyett kaptak az általa nevelt gyermekirodalmi illusztrátorok munkái is. Igazi munkaközösséggé azonban nem válhatott a lap, mert belső munkatársai már évtizedekkel azelőtt hallgatólagosan egyféle menedékhelyenek tudták a lapot, ahol saját irodalmi munkáságukhoz nyújtott segítségként állandó munkahelyet, havi fizetést kaptak, a lap szerkesztésének egészébe nem kivántak beleszólni, hiszen nem vállalhattak közösséget a fentről szabott pártfeladatok megvalósításában. Az a vágy vezérelt, hogy a lap egészét együtt határozzuk meg, s úgy alakítsuk, hogy mindinkább a saját céljainknak megfeleljen. Igaz, hogy fából vaskarikát nem lehet csinálni, látnom kellett, a pengeélen való táncolást munkatársaim nem vállalhatták. Nem hiszem, hogy nem vették észre igyekezetemet: a három évtizede megcsontosodott gyermekirodalmi lapból, korszerűt és a hatalmat csak látszólag kiszolgáló lapot szerettem volna készíteni. De befogadottságom mértékéül azt szerettem volna, ha nemcsak szerkesztői gyakorlatomat ismerik el, hanem íróként is jegyeznek. Kiderült, hogy egyetlen könyvemet sem olvasták. Ha pedig nem olvasnak semmit sem tőlem, akkor, miként ismernek meg, miként tapasztalják, hogy együvé tartozunk? Vagy azt, hogy hozzájuk kívánok tartozni. Bálint Tibor két évtizeddel azelőtt írta a Forrás sorozatban megjelent első könyvem előszavát. Novelláimat, regényeimet, amelyek azután jelentek meg ő sem ismerte. Akkoriban jelent meg Viselkedjünk című kiskönyvem, amit nyilván kievezésem hírére vett vissza kiadói tervébe a Dacia Kiadó szerkesztője. Ezért utáltam akkor ezt a könyvem, és nem adtam belőle a szerkesztőségben csak a takarítónőnek. Gyermekes indulattal gondoltam: Ha nem láttok engem, ne is lássatok! Lehetetlenséggel határos volt, hogy maguk közé emeljenek. Akkor történt, hogy egy fizetési napon, a szerkesztőség volt párttitkára, egy azt hiszem politikai vitában, neves költőnket jobb belátásra szeretette volna bírni, és ügyetlenül egyenlősdit képzelve, költőtársának nevezte. A pénzes borítékból kiemelt százasokat számoló költő hirtelen indulatában arcába vágta egész, nem éppen megvetendő összegű fizetését, és magából kikelve elhagyta a szerkesztőséget.

A pénz később hiánytalanul megkapta, a feledés fátyla borult az incidensre, a gyengébb fél nyakbehúzos visszavonulással nem próbált kilépni az őt megillető nem éppen előkelő helyéről. Tanultam a történtekből és megmaradtam a beiktatásomkor fogadott szolgai beosztásban. Egyébként mindig írtóztam az olyan címektől, beosztásoktól, amelyek kiemeltek volna a közepesek táborából. Ezért sikerült elkerülnöm mindenféle párttitkári és igazgatói és egyéb akkoriban megalázó, az uszályhordozóknak való beosztást, később a változás után is csak intézői rangban vállaltam az Erdélyi Szépmíves Céh szénájának rendezését, svédországi kiadványaimnak pedig sokáig nem is lehettem főszerkesztője, hiszen egyedül állítottam össze a lapot.

Az, hogy a kolozsvári gyermekirodalmi lapból mára, sok máshozhasonló gyermeklap lett, ez egyrészt a szükség parancsával nmagyarázható, másrészt azért történthetett, mert az évtizedeken át, csupa költőből és íróból álló, belső és külső munkatársi gárdája lemorzsolódott, kivándorolt, elhalálozott. Nincs olyan hatalom, amely ilyen félreeső zugban tartaná házi őrizetben a nemkivánatos alkotókat. Az, aki engem amolyan felügyelőnek rendelt az őrizettek közé, tévedett. Nem voltam sem kíméletlen, sem jóságos fogvatartójuk, inkább voltam magam is a helyzet foglya, aki szabadulásra vágyott. Ez is bekövetkezett, amikor lányom a Politechnika Intézetben végzett első esztendő után, egy magyarokat utálatával üldöző nagyromániás tanárnő elől Svédországba szökött. Leváltásomat megkönnyebüléssel vettem tudomásul, áthelyezésem a kivégzőhellyé alakított Előre napilaphoz már nem érdekelt, nem kívántam ott társakra lelni, pedig voltak ott régi azonosgondolkodásúak is néhányan, visszahúzodtam megegyezéssel létrejött betegnyugdíjazásomig. Őrzöm még pártkönyvemet, hogy magamnak is bizonyíthassam 1988 áprilisában a magam módján kiléptem a Román Kommunista Pártból, tagsági díjat nem fizettem, a lakóhelyi pártszervezetnek címzett áthelyező levelet nem adtam át, nem jelentkeztem sehol. Befejeztem. Családi hagyományként örökölt, némi meggyőződésből, később szükségből vállalt tagságomért kiváltságban nem részesültem, nyugati látogatásra egyszer sem engedtek, anyagi előnyökért, ha kapattam volna is, soha nem tülekedtem. Eszmei hovatartozásomat illetően, már évtizedekkel azelőtt, szöges ellentétben állottam az erdélyi magyarságot elnemzetlenítő embertelen diktatúrával. Ezt most nyugodtan kijelenthetem, hiszen naplóm bizonyítja mit gondoltam, mit cselekedtem akkoriban, és a mások által képzelt megdicsőülésemet sem szolgálja, semmiféle előnyöket nem biztosít, szobrot nem állítanak nekem, de talán adalék a velünk történtek vizsgálatához. Egy voltam a nagyon sokak közül, akik másként gondolkoztak, s tehetségük szerint tettek is valamit a rosszból való kilábolásunk érdekében. S ha igaz az, amit mostanában olvastam Gandhitól, miszerint „az egyetlen erény a bátorság”, akkor szeretném magam az erényesek között tudni az elkövetkezőkben is.

K látott engem? - 15

2010-11-20T13:36:00.000+01:00

Már nem forog

Azt hittem, hogy az erdélyi magyarság erőltetett beolvasztása ellenében, sokféle különbözőségünk ellenére is mindig összefoghatunk. De csalatkoznom kellett, mindig nagyobb volt az egyéni érdekek melletti egymáselleni küzdelem vagy küszködés, mint a közösségi ügyeinkért való kiállás. A kivételek ma is tiszteletet ébresztenek bennem, naplóírásom idején is lejegyeztem egyet-mást a példamutató történésekből.

A börtönt megjárt Balogh Edgárt például nem lehetett leírni. Azt hiszem azért, mert meghurcoltatásával nem félelme, hanem bátorsága nőtt. Az, hogy minden tette szocialista meggyőződésének hangoztatásával történt, sajátos fegyvertárába tartozott, s ezért a rendszerváltáskor hiába mozdult az elsők között, hogy szervezői tapasztalataival szolgáljon, jóindulatú felszólítással kellett visszavonulásra késztetni.

A Magyar Színház előcsarnokában gyűltünk, az épület előtti tér is tele volt várakozó emberekkel, többen voltak, mint, amikor a színházi előadás szünetében, a csarnokot szűknek találók s a levegőzni vágyók általában többszázas tömege. Szervezkedtünk, s néhányan indulatosan szóltak arról, hogy kit, kiket ne tűrjünk meg magunk között. Én akkor már bírtam szerkesztőségünk hangadójának, Fodor Sándornak a pártfogását, a Bajor Andorét is, aki az új katolikus lap főszerkesztőjéként igazolvánnyal bizonyított, hogy, munkatársi viszonyunkat és barátságát a rendszerváltás után meghosszabította és mert mindig is tiszteltem őt, egyikünknek sem okozott gondot, hogy főszerkesztőjének főszerkesztője lett. Elismerően emlékezett még arra az időkre, amikor a hivatalosságok ellenére, több alkalommal is, az Ifjúmunkás Matinék színpadára hívtam, ahol nem közölt írásaiból is felolvashatott, és az akkori humoros írások triumvirátusában, a Bajor-Sinkó-Zágoni vonulat vezetőjeként, igazi, sajátosan erdélyi különlegesséként megmutatkozhatott. És Szőcs Géza is szívesen látott maga mellett, bizalmában tudtam magam, amióta a kolozsvári napilapban általa szerkesztett rendhagyó melléklet támogatására, az országos ifjúsági lapban a Fellegvár vitát elindítottam.

A változás utáni hetekben, a Kötő József által rendelkezésünkre bocsájtott színházi előcsarnokban naponta népesebb táborában, egy magát ügyvédnek bejelentő harcias ember, Balogh Edgárral szembeni ellenszenvének adott hangot, indokolatlanul nagy gyűlöletet fröcskölt, mire csúfondárosan megjegyeztem, hogy talán le kellene lőni a megnevezettet. Később, amikor valaki a szervezőbizottság vezetőjének javasolt, s megválasztottak, emberem nagy hangon kijelentette, hogy velem tart tűzön-vízen át, csoportomban kíván dolgozni. Huszonheten kezdtük a megyei RMDSZ szervezését, s mert belépési nyilatkozattal képzeltem a beiratkozást, ennek megfogalmazásában Balogh Edgár segített, a néhány mondatos belépési nyilatkozatba bekerült egyféle elkötelezetségvállalás is, amit később, „Kevesebb – jobb!” meggondolással Kántorral töröltünk, így került kiollózhatóan az új napilapba bejelentkezési lapnak, s a belépők aláírásával az Magyar Opera pénztárában Pálfival alig győztük átvenni a jelentkezőktől. Voltak, akik szomszédaik aláírásával tucatnyi bejelentkező cédulával jöttek, s újságíróként annak is örültem, hiszen minden bejelentő cédula egy-egy lapelőfiezetőt vagy vásárlót is jelentett. Az egyik napon egy idős ember, nevemet kérdezte, hogy beszámolhasson, kinek a kezébe adta ismerősei céduláit. Mondtam a nevem. Erre csodálkozott. „Dehiszen, amikor a háború után a Magyar Népi Szövetségbe iratkoztam, akkor is magával volt dolgom!” Bizonyára az apámmal, magyaráztam. Nevét nem jegyeztem fel, de arcát, amelyről bizalmat és tiszteletet olvastam le, ma sem feledem.

S még élénken emlékszem a gyalui egyesület alapítására, amit a hütőszekrénynél hidegebb művelődési otthonban tartottunk, és ahol, mint a hívek az igehírdetéskor, meghatódva fogadták felolvasott idézetemet Kós Károly Kiáltó szó című írásából. Akkor, és ott, nem a kétségek, nem az egymásellenes kutakodás, nem a káderezés volt előtérben, hanem az együtt cselekvés. Gyalun például a sürgős intézkedések között az is lényeges volt, hogy a könyvtárból kiebrudalt magyar olvasóknak új könyvtárat létesítsünk, s ezt rögtön magára vállalta az egyház.

Engem nem fenyegetett a rendszerváltásig meghurcoltatottak ellenszenve, Kolozsváron nemcsak ismertek, szerettek is írásaimért. Két évtized újságíráskodásom alatt egyetlen egyszer telefonáltak rám indulatosan. A dohányzással járó rossz szokásokról írtam, s ezen felháborodott egy megrögzött dohányos asszony, aki feltételezte, hogy a többi füstölgő társa majd reám gyújtja a házat.

De amikor lelkiismereti vizsgálatra bíztattam kollégáimat és néhány főszerkesztő nevét, akikkel nem kívántam együtt munkálkodni, s ezt másoknak is ajánlottam, kisbetűkkel írtam, parázsba tenyereltem. A változás szilveszterén írt cikkem után, barátaim, kollégáim, s azokra, akikre felnéztem, megszeppenve hallgattak. Ha követem őket, és rá sem rántok felbérelt egykori párttitkárom és felbújtóik heteken át összegyűjtött rágalmaira, bizonyára vesztemre az történt volna, hogy az események sodrásában, belekeveredem a politikába. Otthonról hozott becsületérzésem ellenkezett, elsősorban akkori elnökünktől vártam segítséget. Legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy bajommal foglalkozzon. Megértettem, de az új szerveződés tisztaságával nem összeegyeztethető besározottságomat tekintve leköszöntem. Néhány hétig, fiatalabb kollégám mellé álltam, hogy átadjam folyó ügyeinket, s aztán annak ellenére, hogy többen is, akik tanítványaimnak mondták maguk, írásban tiltakoztak a szalag címes rágalmazók tette ellen, visszavonultam. Szerkesztettem az Erdélyi Kiskönyvtárat, majd az Erdélyi Szépmíves Céhnél a magam választotta intézői címmel dolgoztam bérmentve álló esztendeig. Ez megegyezett meggyőződésemmel, miszerint a legfontosabb teendőnk, nem a politikai csatározás, hanem sajátos művelődésünket kellett segítenünk a reánkerőszakolt visszamaradottság enyhítésével. Történelmünket tiltó, földrajzi ismeretünket elnemzetlenítő, nyelvünk tisztaságát elősegítő tettek szükségességét hirdettem vezércikkeimben és találtam társakat a Romániai Magyar Nyelvjavító Szótár, valamint az Erdélyi Magyar Történelmi Adattár összeállítására. Az előbbi megjelenésével indult az Erdélyi Kiskönyvtár, amellyel a helikoni írócsoportosulás két világháború közötti Hasznos Könyvtár kezdeményezését kívántam folytatni. Nem a szakemberek segítettek, hanem népszolgálatot tudatosan vállaló vállalkozó. A Történelmi Adattárat vesztünkre, szakszerű vizsgálattal képzeltem, aprómunkával összeállított kötetünket nagynevű, de pénzsóvár emberek gáncsolták, s a gazdasági bajok növekedésével, kiadók között vándorolva elsikkadt, eltünt, helyét egy sebtében összeállított, de jó szolgálatot teljesítő, történelem könyv sorozat foglalta el.

Ma már belátom, hogy életem során, az anyámtól örökölt önzetlenségemmel, képtelen voltam a magamért való küzdelemre. Pedig azok voltak az igazán küzdők, akik a maguk igazát és jogait védve a közösségét is védték. És valamiképpen mégiscsak előbbre vitték. Óvodai helyekért, magyar iskoláztatásért, írásaik elhelyezésért könyveik kiadásáért, feleségek munkahelyeiért, lakásért és sok minden egyébéért folytatott éles küzdelmeket vívtak, amit most is úgy ítélhetünk meg, hogy értünk is, áttételesen a magyar közösségekért is folytattak.

Ha visszatekintek azokra az évekre, belátom, hogy némi megalkuvással, jópofasággalközszolgálat ösztöne feledtet minden mást, a pénz csak azután juthat eszünkbe, miután új életünk alapjait, szervezkedésünk, egyesületeink, csoportosulásaink mikéntjén túl leszünk. Apám naiv viselkedését másoltam akaratlanul, mert ő egész aktív életében csak annyit merített a közös bográcsból, amennyit szerény szükséglete kívánt. A rendszerváltás után írásaimér, könyveimért, szerkesztői munkámért, idő rabló szervezői ténykedésemért nem kértem, és csak a legritkább esetben kaptam némi ellenszolgáltatást. Ezt a szokásom ma sem adom fel, „Engem a pénz nem boldogít” címmel adtam interjút egy irodalmi lapnak, nem izgat, hogy soha nem lesz már sarokházam, inkább megnyugtat megállapodott helyzetem: leszállított árukból főzöm étkeimet, magam sütöm a kenyerem, és három négyzetméternyi kiskertem terméseit megtoldom a Svédországban még létező, nem sokat bolygatott természet, sétáimon összegyűjthető, a háború éveiben anyámtól látott, hasznosítható terméseivel.

„1986. június 21.

Holnap van a fiam 22. születésnapja. Sírjáról lopják a virágot. Talán, mert megszokták, hogy friss virágot mindig találnak ott. Csak az idén ültetett fű kopott meg, míg odavoltam Bagoson vagy tíz napra. Tegnapelőtt Veress György virágkosarát találtam ott megdézsmálva. Ez a fiú az iskola első tanulójaként kapta a T. K. ZS.-emlékdíjat. És még vagy hat másik díjat. Igazán méltó rá. Az idei ballagás félig román, félig magyar nyelven zajlott. Jövőre ballag az első román osztály, akkor csak románul lesz minden. Nem tudom, mi lesz az emlékdíjjal. Elvileg román tanulónak is kiosztható, csak a szöveget kell lefordítani, de az alapítók, a fiam osztálytársai nem valószínű, hogy beleegyeznek. Gondolom, az én szavam döntő lehet; igyekszem valami megoldást találni arra, hogy a díj valamelyik magyar osztályban végzett tanulóé legyen. Az idén nem két, hanem három magyar osztály végzett, jövőre azt hiszem csak egy. A nemzetiségi elnyomás egyre nő. A zeneiskolában (a VII. osztályban) a román tanárnő dolgozatot íratott a következő címmel: Anyanyelvem, a román nyelv ősrégi kultúra hordozója stb. A magyar tanulók egy sort sem írtak. A tanárnő megmagyarázta nekik, hogy a magyar nyelv nem érdemes arra, hogy foglalkozzanak vele, nyelvtana nincs stb. Lászlóffy Csaba felháborodottan tiltakozott. Beadványt készül írni. Legalább valaki hivatalosan is jegyzi ezt a nyílt sovinizmust, amelyet büntetlenül folytathatnak a hazafias pózban tetszelgő műveletlenek. Nemcsak az iskolapolitikában gyorsítják az asszimilációt, hanem a kultúra minden területén. A vonalas Kovács János kiadás előtt lévő elméletieskedő szövegekből összeálló kötetiből kihúzták „a romániai magyar irodalom” kifejezést, és ezt azzal indokolták, hogy ilyen nincs. Az, hogy tankönyv jelent meg róla és kritikai irodalma van, mit számít! Most, hogy nem tetszik a fogalom, elhatározták, hogy törlik az erdélyi magyar irodalmat. Ha nem írjuk le, ha nem beszélünk róla - akkor nincs. Ez a felfogás divatos immár jó ideje a román történelemhamisítók háza táján.

Tavaly októbertől nem jártam szerkesztőségünkben, az Igazságnál is csak ritkán látnak. Az Utunkhoz nem mentem be majdnem egy éve. A Korunknál nincs mit keresnem. Kántoron kívül, akit ki akarnak ebrudalni, nincs kivel szót váltanom. Már alkalmi közösségeink is megszűnnek, mert megfélemlítik az embereket, mert társaink elaljasulnak, az odavetett koncért, már egy-egy pillantásért is, amit a teljhatalmúak odavetnek nekik, képesek csúszó-mászásra, árulásra.

Balogh Edgár teszi, amit tennie kell. Önéletrajzi írásainak harmadik köteteként megírta az MNSZ történetét. Nagyon hasznos munka. Nyilván nem nálunk gondozták, hanem a Magvető adta ki. Az idén ez a harmadik könyve. Itt már cikket sem közölnek tőle. Írja a negyedik kötetet, amelyben - úgy ígérte - szól az MNSZ eltüntetéséről és a mai dolgokról.

A múltkor beálltunk a sorba, ott mondtam el véleményemet könyvéről. Neszkávét osztottak. Kaptunk egy-egy dobozzal. De másoknak (pl. a kisgyerekeseknek) kettő is jutott. Az öreg felháborodott. Kikelt magából. Csillapítottam. Hiába, ügyeskedők már az emberek. A jelenlegi gazdasági politika romokba dönt évszázadok óta nevelt erkölcsi tartást, rendet, fegyelmet, becsületes gondolkodásmódot, az embereket önzővé, egyénieskedőkké, törtetőkké, szívtelenekké alakítja, atomizálja a társadalmat. Mindez szocializmusellenes. Mégis mindent a szocializmus építésének fennen hangoztatásával tesznek ebben az országban. Vizet prédikálnak - bort isznak? Dehogy: csak prédikálnak, és éppen azt isznak, amit akarnak. Egyesek. A nép pedig tűr, hallgat és szenved.

Elő kell vennünk a régi kézikönyveket: mi kell egy forradalomhoz? Most jut eszembe, hogy mindennap forradalmat hirdetünk. Iparit, mezőgazdaságit stb. Talán azért, hogy ebből is elege legyen a népnek.

1986. június 24.

Újra szégyenkezéssel zajlik minden temetkezés. Egy kerekdombi tanár, kizárt párttag, pap nélkül temetkezett, a hivatalos kiküldött alig tudta felolvasni beszédét, amely mindenben idegen volt a meghalt ember világától, de az őt kikísérők elvárásaitól is. Akadt egy évek óta idegbajos cipész, apám barátja volt, aki odaállt a koporsó mellé, és néhány szóban elmondta, „...nem ilyen világot akartunk!”

Már rég elhatároztam, hogy végrendeletben meghagyom, temetésemen egyetlen szót se szóljanak, nem lesz szükség már mindenféle mellébeszélésre, az ismeretlenek által hangoztatott dicséretekre, a legjobb esetben kétnyelvű semmitmondásra. Nekünk szótlanul kell elmennünk, hiszen szavunkat, nyelvünket, múltunkat vették. Talán a zsidók is azért temetkeznek olyan puritánul, hogy ezzel is bizonyítsák kiszolgáltatottságukat, üldöztetésüket: egy lepedőben fektetik őket a földbe, amely - bárhol is legyenek - szülőföldjük, mert küzdelmeik földje.

1986. július 8.

Elmentem Edgárhoz. Most lábalt ki újabb influenzájából. Megértett. Azt mondja, hogy az asszimilációs prés alatt egymás közötti kapcsolataink is mérgeződnek. Ígérte, hogy szóba hozza könyveim ügyét D. G.-nál. Mondtam, hogy nem kérem erre, csak tanácsot adjon, ilyenkor miként kell viselkedni. Ellenszenvre ellenszenvvel kell válaszolni? Nem tudott érdemleges választ adni. Elmesélte, hogy hét, régi Magyar Népi Szövetséges, csoportos fellépésével próbáltak segíteni nemzetiségi bajaink orvoslásában. De rendre mind kidőltek (Kacsó bácsi, Takács Lajos stb.). Demeter maradt, ő is, más is betegek, nincs, aki beadványokkal küzdjön, nincs, aki felemelje szavát annyi jogtalanság láttán. Tavaly a magyar szakon végzetteket nem magyar iskolákba helyezték, pedig kiderült, hogy 29 hely volt Erdélyben. Hét beadványt írt, kurta-furcsa válaszok érkeztek, amiből kiderült, hogy nem a fő szak szerint kötelesek elhelyezni a végzetteket. Az idén megismétlődött ez a tendenciózus kihelyezés, mindössze hárman kerültek Erdélybe, ők is román iskolákba, pedig hát magyar szakot végeztek, és arra készültek, hogy nemzetiségüket szolgálják.

B. E. meséli, hogy mostanában egyre inkább hiszi, és folyton arra gondol, változni fog a helyzet. És emberekben, utódokban gondolkodik; elsősorban a sajtó új vezetőit látja: Kányádit az Utunk élén, Kántort a Korunknál, engem az Igazságnál és így tovább. Mert a demokrácia, az együttélés egy magasabb fokán elsőként a művelődésben, a sajtóban lesz szükség változásra, hogy a további változtatásokat végrehajtsuk, amelyek a kezdeti szakaszban a régi jogok visszaállítását, a megvolt újjáélesztését teszik szükségessé! Persze, azt is mondta, hogy az már nem valószínű, hogy ezt megéri.

1986. október 2.

Tegnap az Írószövetség pártgyűlésén felállt egy idősebb román ember, és hivatkozva a régi szokásra, amikor születésnapjukon köszöntötték az írókat, személyes jókívánságait fejezte ki Balogh Edgárnak 80. születésnapja alkalmából. Tapsoltunk. Előtte az új modernségről tartott előadást egy egyetemi tanár. Látva az érdektelenséget, hirtelen befejezte előadását. Senki sem tapsolt. Olyanokat mondott, mindenféle forrásokra hivatkozva, hogy a sok szabadság szabadságellenes, és az alkotás eredményessége végső fokon a gazdasági élet adataival bizonyítható. Nyilván senkinek sem tetszett a hivatalos műveltség ellenes politika ilyen és hasonló módon való ajnározása.

A pártszervezet „szétzüllött”. Az idén másodszor voltam gyűlésen. Mások (sokan) most sem jöttek el. Nem fizetik a tagsági díjat. A büró intézkedett: előre két hónapra beszedik a tagdíjat, és csoportonként mozgósítanak a minden hónap utolsó szerdáján megtartandó gyűlésre. A múltkor - mondják - elmaradt a gyűlés, a majdnem száz tagból csak néhány jött el. A gyűlések most sem szabályosak, most sem volt jelen a tagok fele.

Gondoltam, ha kérdik, megmondom, hogy legfőbb kötelességünket, a tapsolást se teljesítjük. Vezessék be a mindenkire kötelező tapsadagot. Naponta perceket vagy órákat, amit nyilvánosság előtt (a nyugdíjasok és nagyon elfoglaltak, otthon), esetleg a képernyő előtt ülve, dehogyis: csakis állva! végezhetünk. A dolog könnyen ellenőrizhető, hiszen a telefonon lehallgathatják az illetékesek, és igazolhatják, hogy megfelelő ideig, megfelelő erősen tapsolunk vagy sem. A titkár kijelentette, hogy „a Korunknál baj van!”. A buldog arcú Herédi megkérdezte, mit ért ez alatt? Nem fizetik a tagságit, és nem járnak gyűlésre. Többen ebből tudni vélik, hogy harangoznak, temetik a folyóiratot, mivel tudjuk, hogy lassanként minden magyar nyelvű kiadványt megszüntetnek. Csak abban nem vagyunk bizonyosak, hogy most melyik következik.

1986. november 30.

A múlt héten felhívtak káderezésre, felajánlották a Napsugár főszerkesztői állását. Elfogadtam, de nem remélem, hogy nekem adják, mert nem voltam jó nekik az Igazsághoz és a Korunk titkári állásába, akkor miért éppen a Napsugárhoz?! Mondták, hogy ez alkalommal komoly, már három javaslatot elvetettek, mert politikus írót keresnek. Ahogy én látom, arról van szó, hogy meg akarják dolgozni a Napsugár szerkesztőit. Kányádi nagyon a begyükben van. Ha a régi séma szerint járnak el, keresnek egy gyenge embert, akivel kirúgathatják Kányádit, és olyan légkört kreálnak a szerkesztőségben, melytől minden valamirevaló ember menekül. Én volnék az? Mondom Dub hadnaggyal: „Maguk még nem ismernek, de majd meg fognak ismerni engem...” Mondják, hogy Koppándi javasolt, Sasu a Kolozs megyei prop. titkár beleegyezett. Az a Sasu, aki a héten a művelődésben dolgozó személyiségek külön erre a célra összegyűjtött társasága előtt azt mondta, hogy végérvényesen lejárt a magyar feliratoknak, sehol sem tűrnek meg ilyet. És mit gondolnak egyesek, büntetlenül írhatnak külföldi lapokba, és hogy gondolja Kányádi, szerepelhet a magyar tévében?! A napokban az egyik iskola folyosójának faláról fővárosból érkezett ellenőr (tanügyi) megparancsolta, hogy vegyék le Petőfi képét. És levették! És senki sem akadt, aki megkérdezze Sasu urat, hogy mennyivel halad előre a szocializmus építése Romániában, ha nem lesz egyetlen magyar felirat és senki sem fog beszélni már magyarul? Hallgatunk. Pedig mát semmire sem figyelve-ügyelve, sarkosan fogalmaznak a nyeregben ülő nacionalisták. Már nem sok kell ahhoz, hogy nyíltan maguk vallják be: semmi közük a szocializmushoz, sem a demokráciához, sem az emberi jogokhoz, az emberséghez. Ki kell erőszakolnunk ezt a nyílt színvallást, és akkor már nem szabad hallgatnunk, meghúzódnunk, lapulnunk, mert azt már nem írhatjuk megmaradásunk számlájára.

V. J. szólt, hogy kivették 23 oldalas riportomat a Dacia új riportgyűjteményéből. Nem tudja, ki vette ki. Akik főszerkesztőnek javasoltak elrendelhették mellőzésemet? Varga, a főszerkesztőm azzal indokolta riportsorozatom mellőzését az Ifjúmunkásban, hogy nem kockáztathatta előreléptetésemet azzal, hogy ellenőrzésre felküldi 80 oldalas anyagomat. Ki ismeri ki magát a cselvetések szövevényében.

Belenéztem újfent egy Napsugárba. Egyszer már küldtem nekik egy csokor versikét, mert feldühödtem nem apolitikusságukon, hanem pósalajosságukon. Most is gémeskutas, letűnt falvak hangulata lengi be a versezeteiket. Fodor és Bálint próbálnak némi mát belevinni meséikbe. Kányádi népiessége más, ez nem gügyögés. Volna mit javítani a folyóiraton, ha a holnapra kívánjuk nevelni a gyerekeinket, unokáinkat. Kevesebb nosztalgiát, több orrfacsarintó jelent, némi holnap bekövetkezhető lelkesítő jövőt kellene belevinni a lapba. A levelezési rovat nulla, pedig hát Elek apó gyakorlatának tanulságait mindannyian tudjuk! A rajzok? Korszerűbben kellene. A provincializmus dohát némi huzattal ki kellene szellőztetni. Hol vagy jó Pusztai Péter, hol vagy európai ízlés, korszerű látásmód, melyre oly szomjasak az ezredvégi gyerekek? Ha a laphoz kerülök urak szolgájának, egy kívülről-felülről kívánt változtatást kell fékeznem és a korszerűsödést megindítanom. Mindenben számíthatok ellenkezésre. Az erdélyi történelem helyett bizonyára a legfrissebb román történelmet erőltetik. De lehetne próbálkozni földrajzi ismertetéssel, földrajzi neveink megőrzésével, gyárak, műszaki környezet ismertetésével, tudományos-fantasztikus elbeszélésekkel, gépírásra való oktatással, kézimunkás feladványokkal, rajzversennyel... Valamiféleképpen át kellene állni a szentimentális rajzos borítóról és kirakat-illusztrációról valamilyen korszerűbb technikára: fotó, keménygrafika, képregény, komputeres-grafika díszítő elemek stb. A Napsugárnak Európára, sőt Amerikára kell figyelmeznie, és nem a század eleji gyermeklapokra, hanem a legkorszerűbb ilyen kiadványokra kell hasonlítania. (Miért ne tanítsuk az elemistákat a film formanyelvére, például? Filmesztétikára? Tévé nézésre? Tévéfilm-esztétikára. A képi információ, mire felnőnek, meghaladja a szövegközlés mennyiségét, és észrevétlenül, akár az anyanyelvünket, megtanulunk filmül, tévéül, videóul. De mikor tanuljuk meg tudatosan használatukat, ha nem járunk ezt oktató iskolába? A filmnyelv úgy kéri az iskoláztatást, akár az anyanyelv az írás és olvasás elsajátítását!)

Eljött Józsi néhány napra és elmentünk a színházba, bár semmi kedvem nem volt. Kötő Jóska futó találkozásunkkor azt monda: „el vannak ájulva” a darabomtól, újra megígérte a megbeszélést. Hát legalább ennyi, ha már bemutatóról szó sem lehet. Kocsisnak jó féléve elküldtem, még csak nem is nyugtázta. Remélni azért szabad."

Mi lett színjátékommal?Majdnem bemutatták, de megfúrta a saját darabját művelődés felügyelői székből irányító író. Mégpedig a rendszert védő indoklással, biztosítva fennebbvalóját a maga szigorú és rendíthetetlenül pártos őrtállásáról. A groteszk játékot Tompa Gábor farmerzsebében átvitte a határon, közölte a Boldizsár Íván vezette Színház, a rendszerváltozás után pedig, valószinüleg az ellenem közölt rágalmazó írás hatására csak ígérhette a színházigazgató, szó volt studió-előadásáról is, de távozásom után már senkit sem érdekelt, a többi Száraz oázis címmel kiadott kötetembe sorakozó darabommal együtt. Így aztán még kevesebben láthattak és láthatnak engem. És egyesekben, akiket összeszámolni nincs módomban, sohasem láthatnak majd, ők maradnak továbbra is rosszakaróim által terjesztett valótlanságokból összefércelt portrémmal, amely pontatlanabb mindenféle régi káderezésben vagy a belügy által összeállított iratcsomómnál. Törődjem ezért? Valamikor úgyis minden kitudódik. Meggyőződésem, hogy mindenkinek elsősorban saját maga előtt kell tisztáznia tetteit, amellyel a saját sorsát rendezte és a mások sorsát befolyásolta.

Ki látott engem? - 14

2010-11-18T12:29:00.004+01:00

Tekevilág

Félelem lengte be minden napunk. Már nemcsak a hatalomtól féltünk, hanem egymástól is. Tudatosan irányított volt mindez, hiszen megosztva, atomizálódva, magunkba temetkezve, tehetetlenkedve nem sok vizet zavarhattunk. De ahogyan minden csavarással nőtt bennünk a fájdalom, gyarapodott bennünk az ellenkezés, az apránként gyűjtött bátorság is. A naplóíráshoz is kellett valamennyi. És ez sem ment elővigyázatosság nélkül. Gyermekkoromból hoztam valamennyit a meggondolt bátorságból, hiszen apám esténként paplan alatt Londont hallgatta, és ez a mi titkunk volt, a Görögtemplom utcából a Majális útra vezető átjáróban pedig a fekete szemüveges Józsa Béla csak az én jelemre lopózkodhatott a főszolgabírói villa házmesteri lakásába, s amíg ott volt nekem kellett vigyáznom, s jelentenem, ha idegenek kapaszkodtak felénk a meredek utcán.

Naplómat kemény kötésű, kínai füzetekbe írtam, amely elfért a zsebemben, a beteltet apósomék házának padlásán rejtetem el. Azok nevét, akiknek bajuk származhatott volna, ha a naplóm mégis a hatalom embereinek kezébe kerül, nem írtam le vagy betűvel jeleztem. A rendszerváltás után kiderült, hogy sokan mások is írtak naplót, emlékeztetőt, amelyeket aztán naplónak elnevezve, ellenállásukat bátran részletezve, állásfoglalásukat a mai kívánalmakhoz igazítva kibontottak, s magyarázták lelkiismeretüknek megfelelően. Naplóm a nyolcvanas éveben született, nyomtatásakor nem kozmetikáztam, a magam tükrének akartam mindenképpen. Akik láttak engem akkor, talán tudták milyen vagyok, hova tartoztam, és naplóm megjelenésekor az is világossá vált, hogy milyennek láttam kortársaimat, barátaimat, ismerőseimet. Nyilván, az akkori látleleteim nem feleltek meg a másfél évtizeddel utána bekövetkezett változásokban véleményt, célt, arcot, magatartást váltó szereplőknek, csak néhányan értékelték szókimondásomat, nyers és szubjektív véleményeimet. Baráti körömben is megijedhettek szókimondásomtól, s ezt tetézte a rendszerváltás szilveszterén írt lelkiismereti vizsgálatot szorgalmazó felhívásom, amelyet egy hónapi elfektetése után sem találtak jobb megoldást, mint a lényegi elhallgatás mellett annak bizonyítását, hogy mindenki sáros, legfőbbképpen én, akit bírói szerepbe képzeltek, pedig csak egy voltam a magukat önmarcangolók közül, akik a megtisztulással kívántak az új lehetőségek világába lépni. Persze, hogy elérték céljukat, hiszen fedő alatt maradt minden, s csak most két évtized után ébredt fel némelyekben a lelkiismeretvizsgálat igénye. Az idő meggyógyít mindent. De azok, akik maguk előtt is titkolják a régi rendszerben való „ügyeskedéseiket” nem mentheti fel semmi. Magukkal cipelik feloldozótlan, maguknak be nem vallott hibás tetteik lélektörpítő göncét. Magam is ezt teszem.

Minden harc után rengeteg az önjelölt hős. Lelkiismeretvizsgálatunkban nem a mások hibáit kell keresnünk, hanem kortársaink erényeit felmutatva a magunk életével összevetve, tévedéseinket kell kijavítanunk.

„1985. december 1.

Mondja a rádió, hogy egy bukaresti lakost kötetnyi naplójáért, amelyben feltehetően nem dicsérte a rendszert, behurcoltak a belügyre. Kihallgatás után közölték hozzátartozóival, hogy súlyos beteg. Másnap meghalt. Nem ölték meg, nem bántották, naplóját éppen csak elkobozták? Ebbe is bele lehet halni! Még egy figyelmeztetés: a naplóírás nem veszélytelen dolog. Titkolni kell minden más véleményt, amely nem egyezik meg a napi „szózattal”. Ady már a század elején látta a lehetséges „megoldást”: börtönné lehet alakítani a társadalmat. „A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem, a Bibliáról, Koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?!...” A mostani tömbházak többsége kis átalakítással, az ablakok stílusos rácsoztatásával tökéletesen megfelel ennek a célnak. Vigaszunk sem több mint a nagyváradi fogdában három napig elmélkedő költőé: „Az a fő és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohasem volt, lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma.” Úgy tűnik, egy-egy nap évszázadokig is eltarthat.

A budapesti kulturális fórumon állítólag lehurrogták Hajdú Győzőt: „Hazudsz, Győző!” - kiáltotta Mesterházi Lajos helyettünk. Mert mi ezerszer kiálthattunk volna. Nem tettük, nem tettük elég hangerővel. És H. Gy. nem mondott le az Igaz Szó főszerkesztői székéről, és nem mondott le semmiről, amivel „politikusi” hírnevét öregbíthette volna. Szőke tévésünk (Csáky) mesélte, amikor még volt magyar műsor, hogy H. Gy. minden előkészület nélkül olyan elsöprő handabandázásba kezdett, hogy végül kijött az a politikai töltet, amit a tévéseknek házi feladatként be kellett gyűjteniük. H. Gy. azért jó román politikus, mert gátlástalan, mert „smecher”, mert csiszlik, és ha „megfogta az Isten lábát”, nem engedi el. Most már ne is engedje, boruljon vele együtt a történelem szemétgödrébe. Különben az oltyán kivagyiskodás (ahogyan a kecskeszar a deszkán fél pattogni) a megszokott módon működött Budapesten. Magyar és nemzetközi számonkérésre az erdélyi magyarság helyzetének változtatásáról tudni sem akarnak. A zárónyilatkozat megtorpedózásával szereztek elégtételt maguknak az erdélyi helyzet nyílt feltárásáért. Mert az oltyánnak minden esetben „győznie” kell. Az se baj, ha a győzelmet ő ítéli magának: végül minden esetben bebizonyosodik, hogy öndicsérettel kell megelégedniük. A félműveltek nagyravágyásával sietnek kimondani, hogy mi mindenben legjobbak a világon. Az nem baj, ha a világnak ellenkező véleménye van erről. Sajnos, ez annyira általános, hogy nyugodtan elmondhatjuk: nemzeti sajátosság.

A mi sorsunk ezek után mi lehet? Apám is mondta, magam is tapasztaltam: ha egy szájaló, anyádat sűrűn emlegető bukarestire felemelted a kezedet vagy a hangodat, egyből behúzta a farkát, és csak önmagában füstölgött. Egy most kezdődő bátrabb kiállás, szerintem, visszakozást váltana ki a rohanó vágtában asszimiláló román nacionalistákból. Mindig nyomban visszavonulnak, ahol ellenállásba ütköznek. Tudják, hogy amit cselekszenek, az ellentmond a meghirdetett elveknek, még akkor is, ha lényegében elvtelenek. Teljes visszavonulásra nincs kilátás. Ez a rendszer nem bukik meg a bölcs vezető jobblétre szenderülésével. A dinasztia pedig tovább folytatja az erőszakra, az elnyomásra, a kizsákmányolásra épített hatalommegőrzést. Évtizedekig sanyargatható ez a nép, talán évszázadig. Ha a környező országok rendje és életmódja fokozatosan felfelé ível, akkor a külső behatásoknak engedve a szenvedő tömeg is indulatba jöhet és minden elnyomó rendőri erőszak és megfélemlítés ellenére sepri majd az országot. Az indulatok, mert már „megfelelően” irányítottak, elsősorban a kisebbséget érintik majd. De az erdélyi magyarság kibír több mádéfalvi veszedelmet. ‘48-as, ‘44-esmagyargyűlölet nem lehet egyenlő, mondjuk, a régi zsidógyűlölettel, mert a zsidókban azok anyagi jólétét is utálták. Az egyre inkább kisemmizett magyarságot (lásd: gyengén fizetett munkahelyek, vagyonukból kiforgatott magyarlakta falun téeszek) a cigányokhoz lehet majd hasonlítani, akiktől nincs mit elvenni, s ha készek is a beolvadásra, mégsem lehet nemlétezőknek nyilvánítani őket, mert nem bőrük színe, de kultúrájuk, belső családi életük egyelőre más hagyományokból táplálkozik. Igényeik mindinkább Nyugat felé irányítják őket minden tekintetben. Az oltyán tisztviselőréteg - akár régen az anyaországi magyar tisztviselők - jól élnek Erdélyben, de befogadásuk hatalmuktól függő, időleges. Jelenlétük a magyarságot nem segíti, hanem visszariasztja az asszimilálástól. A kultúra jegyei hosszantartóan felismerhetők egy népben, a kulturálatlanságot sem tüntetheti el egy nemzedéknyi idő alatt, még a jólét sem. Erdély még a következő évezred elején is az erdélyi lélek földje marad.

Mióta írunk ilyen naplókat? Lassan egy emberélet óta, ha igaz a hetvenéves átlagéletkor. És még meddig fogjuk írni kiirtásunk történetét. Ha megszületett volna unokám, ha nem ijedt volna meg tőle a két tizennyolcéves fiatal, ha tudták volna, mi lesz a sorsuk... Most lenne kit nevelni, kikre átruházni a naplóírás feladatát. Többszörösen is tragikus sors jutott nekünk. Igazi erdélyi magyar sors. Kegyetlen.

Ha nem volna Szózatunk, talán végleg és visszavonhatatlanul elkeserednénk.

Társadalmi büntetésként be kellene vezetni a kötelező tévé-nézést. Bizonyára mindenütt van olyan központi csatorna, amit utálnak. Nálunk csak ilyen van. Már régóta nagyban hozzájárulunk a villamos energia megtakarításához: nem kapcsoljuk be a tévét. De azért még nagyszerű állampolgárok vagyunk: rendesen fizetjük a tévé-díjat.

1986. február 18.

Mondta a rádió, hogy Szőcs Gézának el kell hagynia Romániát, mert nem felelnek a biztonságáért. Érdekes?! Nyilvánvaló, hogy a Kulturális Fórumra küldött levelét, híreit nem tudják lenyelni. Állítólag Nyugat-Németországba kíván távozni (febr. 14. a megadott határidő). Ki tudja, mi van a dolog mögött? Lehet, hogy az Erdélyi Magyar Híradó munkatársait akarják így felfedni. Különben csak a SZER román nyelvű adásában hallottuk a hírt. Egy felakasztott színész után nem vállalkoznak egy költő eltüntetésére. Így a legkézenfekvőbb kiebrudalni az országból a kényelmetlen embert. Hát lássuk, mit tud értünk tenni, Géza! Minden távozóval egy lépéssel közelebb kerülnek céljukhoz ellenségeink, de minden tettre kész emberrel növekszik azoknak a tábora, akik tehetnek értünk valamit, tudnak az itteni sanyargatásokról és az évtizedek óta követett célról, tanúk lehetnek az erdélyi magyarság sírgödrénél, post mortem rehabilitálásánál.”

A hovatartozást kifejező külsőségek is megmutatják egy-egy csoportosulás lényegét. Amikor a nagy hajú fiatalokat utcán is üldözték, még az egyszerű ember is tudta, hogy akár jól áll nekik, akár nem az olykor torzonborz külső, valaminek ellentmondanak vele. Ez is felhívás volt az ellenállásra. Egyszerű módja a hasonulásnak, a hovatartozásnak a kifejezésére az egyenruha, minden külsőség, nyelvi sablonok, viselkedésformák átvétele. Emlékszem, egy kollégám, saját bevallása szerint, azért akart szekus egyenruhát, hogy féljenek tőle tömbháza lakói. A szocialista társadalom ranglétráján felfelé kapaszkodók előszeretettel öltöztek bőrkabátba, a nagybányai lap egyik bátran sajtóhibázó szerkesztője vagy nyomdásza a „bürótagok” helyett „bőrtagok” kifejezéssel illette őket. Itt Svédországban a mindenáron beolvadni akarók svéd szőke frizurát és bajuszt hordanak, hogy elvegyüljenek az őslakók között, mások magyarságukat kihívóan Bocskai öltönnyel bizonyítanák. Erdélyben, a rendszerváltás előtti években a merészebbek szakállt növesztettek. Fiam halála után magam is ezt tettem. Miután a bekövetkező változások tudatában is, a hozzám tartozók vélt csoportjának tanácsára elvállaltam a főszerkesztőséget, megtartottam szakállamat. Nálunk ez nem szokás, figyelmeztetett a párt Központi Bizottságának, értem is felelős embere. Szakállfertőzésemre hivatkoztam, de tudnia kellett, hogy éppen azért vagyok szakállas, mert kívánok közéjük tartozni.

„1986. húsvét

Miért hagyok szakállat? Nem kérdik, csak nem tetszésüket nyilvánítják. Érdekes, ahogyan viszonyulnak ehhez a kis merészséghez. Mert kell valamennyi merészség ehhez is. Kiugorni a sablonokba vezető vágányról, más lenni, akarni valamit - ez már bűn. Legalábbis úgy néznek rám, mint aki valamiféle bűnt követett el. Riadt pillantásokkal, behúzott nyakkal, körülnézve, mindjárt tiltakozva, fennhangon is elhatárolva maguk tőlem, aki lázadó, vagy az akar lenni, hiszen felháborító, megbotránkoztató: szakállat viselek, van képem nem elvegyülni a tömegben, ártania kincstári küllemnek, eltérni a szabványtól, csúnya, sőt ronda lenni, mert ugyebár velük ellenkezem, őket nem követem... Bizony, bizony, bátorság kell a szakállhoz.

Nyilván van valami oka annak, hogy szőrös az arcom. Más akarok lenni, mint a többség? Éppen most akarok más lenni? Miért nem eddig? Ötven éves vagyok, és eddig is más voltam, más akartam lenni. Nem akartam, hogy összetévesszenek a nyakkendősökkel. Tizenhat éves koromban egyszer nyakkendősen mentem az iskolába, egyik tanárom táblához hívott, feleltetett. Tudtam, hát megdicsért. Bizonyára a ruhámért, a megjelenésemért is. Mert már ő is unta a nyakkendőtleneket, a tréningruhásokat. A társadalom kitermeli és megteremti az ellenszenvet a hatalom embereivel szemben: most nem szeretik a nyakkendősöket, a skatulyából kihúzottakat, a tisztviselőket, az aktivistákat, de csak kevesen mernek nyíltan mások lenni, másként kinézni, nem a hatalom embereit utánozni.

Miért ellenszenves most a nyakkendősök, a bőrkabátosok serege? Mert devalválódott a jólöltözöttség értéke. Akik viselik, nem viselkednek úri emberekhez méltóan. Tehenek, akiken sehogy sem áll a gatya. Úriembereknek öltözöttek, akik nem úriemberek; értelmiségiek, akik egyáltalán nem értelmesek; tisztáknak tűnnek, de erkölcstelenek... És így tovább, ellentétek malmában morzsolódnak azok az igények, melyeket az embertől elvárnánk, amelyeket hiába várunk. Most zárjuk a kört: a felszabadulás után a munkáshatalom jóindulatú dadogásait ismételjük jóindulatok nélkül, a műveletlenség kedve szerint, a visszafejlődött, az infantilizálódott hatalom kénye szerint. Ennyi lenne a fejlődés? Ilyen hát a mi tangónk!

Szakállam gyászt jelent, nemcsak azért, mert fiam halálának harmadik évfordulóján hagytam meg, hanem mert valóban gyászolni kell az elvesztegetett húsz „fényévet” és a többit, amit éretlenül nem is érzékelhettem. A visszalépések gyászát ülhetjük halálunkig. És halálunkkal, mert addig már nem sok változik, a változtatók most születnek, vagy meg sem születnek.

Szakállas vagyok, mert elfogytak mellőlünk a szakállasok. Csak az elmúlt néhány évben elment Aradi Jocó, Hürkecz István, Dusa Ödön, Bodor Pál, Szőcs Géza és nemrég Veress Zoli is. Az utóbbit sokáig nem engedték ki családjával, aztán egy írószövetségi küldöttséggel küldték volna, de nem ment, azt üzente, hogy nincs cipője. Most felült Budapesten a Stockholmba tartó repülőre feleségestől, unokástól. Utódaiból nem akar tapsoncokat. Lehetünk-e egyebek? Rengeteg fiatal növeszt szakállat, így nem jók tapsoncoknak. De a gyerekek arcán nem serken a szőr, és szégyellik magukat, pirulnak értünk is.

Mennek barátaink szakállasan és szakáll nélkül. Ha tehetik, kinn maradnak. Helyettük vagyok én itt. Ha mehetnék is. Éltem negyvenhét évet. Pontosabban: volt miért élnem, volt jövőm. Kivittük a Házsongárdba. Oda tartok én is. Az én helytállásom ennyi. Úgy hozta a sors, hogy nincs mitől félnem, nincs mitől tartanom, aki mindent elvesztett, annak már nincs mit veszteni. Hiába nem borotválkozom. A fiúk megőrzik az apák nevét, ha van, hírnevét is. Nekem, a fiamnak kell nevet és hírnevet szereznem, mert ehhez jussa volt és tehetsége is. Serkenő szakállal temettük el. János bácsi azt mondta, ne nyúzzuk, még kiserken finom bőrén a vér. A vére, amelyet megmérgeztek...”

Visszatekintve, úgy látom, hogy sokan voltunk, akik nem fértünk a rendszer bőrében. A magam példája csak arra jó, hogy erre felhívjam azok figyelmét, akikben van akarat múltunk elemzésére, s tanulságainak számbevételére, olyanokra, amelyek tanulságai nélkül nehezebb a jelenben élni. Merthogy a sok minden ismétlődik. Az ember saját maga és közössége szabta erkölcsi normáinak taposómalmában erőlködik, hogy mások által is elfogadható életet éljen.

Ki látott engem? - 13

2010-11-17T12:28:00.001+01:00

Korlátolt gyökerek

Lapozgatom régi, tematikus naplómat, amelyben beolvasztásunk eseményeit jegyezgettem, és mindegyre ellenállásunkra bukkanok, a maga módján majd mindenki tett valamit azért, hogy sanyarú sorsunkat ne bamba juhnyájként fogadjuk el. Jelentettek ezek az apró ellenállások valamit is a társadalmunkat nyomorító úthenger fékezésében? Mindenképpen. Ha nem másért a saját magunk lelkiismerete szempontjából lényeges volt minden, amit küzdelemnek éreztünk a magunkkal való szembenézés, a magunk elfogadása folyamatában. Életben maradásunkhoz nemcsak a betevő falat naponta megküzdött megszerzése vált rendkívül fontossá, hanem erkölcsi tartásunkért vívott apró tetteink is, amelyek tükörbe nézésünket lehetővé tették. A fásultak, a beletörődők, a megalkuvók, a gyávák, de kiváltképpen a törtetők, a napi sikerekre vágyók, akik a hatalomhoz tartozó kiváltságosokhoz tartozást látták célravezetőnek sikeres életpályájuk kialakításában, „elengedett kormánnyal” lavíroztak a zavarosban, feloldozást találtak abban, hogy felülről parancsolt feladatokat teljesítettek, amiért nem kell felelniük. S amikor baráti társaságukból figyelmeztette valaki őket, könnyen lerázták a felelőséget, a gépezet apró fogaskerekének mondták maguk, akik nem tehetnek mást, forogniuk kell a megadott irányba, ha életben akarnak maradni, hitték, hogy muszáj együtt mozdulniuk a a felülről irányított gépezettel.

És most újra felhorgad bennem a hiányérzet: mikor jön el az ideje annak, hogy ne csak a hatalommal való együttműködésről szóló töredelmes vallomások és beismerések kapjanak elismerést, hanem azok a százezrek is, akiknek van mire emlékezniük, amikor a két évtizeddel ezelőtti életükre, naponta megküzdött küzdelmeikre, bátorságukat éltető apró tetteikre gondolnak. Bizonyára fontos volna, hogy önbecsülésünket növelő tetteinkből merítve vállaljuk mai életünk, most is bátorságot, kitartást, ergyüttműködési hajlandóságot követelő gondjainak rendezését.

1985. április

A múlt hónapban itt járt Jánosi Tibor, hozott Új Tükröt, benne öt rövid írásommal. Az egyiket, amelyikről az egész oldal a címét kapta (Mese a változhatatlanra), mivel három alcímes, összekeverték, illetve a tördelésnél az első rész után következett egy nagyon rövid különálló groteszk írás (Kívánság). Ezzel megtört az ismétlésre alapított és a fokozással kihangsúlyozódó asszimiláció-ellenes mese ereje. A végén pedig belejavítottak: „akit megesznek” helyett „amit megesznek” jelent meg. Egy okos szerkesztő nem a mondanivalót nézte, nem az emberevést illetőleg ennek a groteszkségét, szerinte „akit” nem ehető. Kerülne a helyünkbe, akkor bőrén érezné, miként eszik itt a fajtáját.

Kiderült, hogy sok írást Koppány Zsolt névvel adott le, másokat pedig közös ismerősünk protezsált. Tibor levelemből megértette, hogy szorongatott helyzetben vagyok kicsit későn, de írt egy választ, amiből érthettek a levél ellenőrzők is. Részünkről az ügyet lezártnak tekintettük. Megkértem Tibort, érdeklődje meg, milyen lehetősége, van egy költözködésnek odaátra, ha itt „minden kötél szakad”. Később D. Ödöntől megtudtam, hogy Tibort felhívatták a belügyhöz, kérdezősködtek, puhatolóztak. Vajon mit akartak? Tibor elmesélte nekem, hogy ott náluk látott egy idevaló „belső embert”, akit, mivel kémkedés gyanús volt, telefonon feljelentett. Látta, hogy elvitték. Valószínűtlen történet...

------------------------------

A Munkásélethez akarnak helyezni. Nagy titkolódzással. Felmentünk Vargával Koppándihoz. A megbeszélést önmaga igazolására használta. Nem tagadtam, amit ő is tud, hogy mindenütt utálják. Mert legutóbb Kántor a Központi Bizottság magasabb rendű aktivistájának jelezte, hogy képtelenség vele dolgozni, hiszen a klasszikusokat is törli, kiveszi, elparentálja. Olyan kijelentéseit hallgattam, amelyek távol álltak az igazságtól. Például azt jelentette ki, hogy ő valamire való író írását még nem vette ki, nem bántotta egyetlen lapban sem. Kapásból jó néhányat mondhattam volna, de most jó szándékúnak mutatkozott, állást úgy kínált, mint olyannak, akivel kivételt tesz tehetségére és alapvető jó tulajdonságaira való tekintettel. Sütő írásait vette ki, annak saját lapjából, az Új Életből is és ki húzott belőle? Koppándi! Azért hát a titkolózás. Mert azt hiszi, mások nem tudnak pofátlanságáról. Szót kerített a tavalyi, az augusztusi, a Dolgozó Nőbe írt vezércikkemről. Miért Petőfivel kezdtem? Mondtam, azért, mert olvasóinkban Petőfi neve a szabadsággal párosul. Augusztus 23-át miként lehet másként az olvasók figyelmébe ajánlani?! Azt mondta, ha ezt kifejtem, talán nem veszi ki a cikkem. Szerintem, akkor is kivette volna, mert nem a Petőfire utalást, hanem a demokratizmust, az igeneléssel felérő tagadást követelő mondatomért nem tetszett neki az írás. A harag pedig azért van benne, mert tíz hónap múlva mégis lehozta az Utunk nem vezércikkben, de elbújtatva, lehozta.

Azt hajtogatta Koppándi, hogy őt nagyon utálják pedig hat éve csakis jóra törekszik. Arra, hogy ne hőzöngjenek az emberek: nem az embert nézi, hanem csakis az írást. Ennek ellenkezőjét bizonyította azzal, hogy amikor Varga a romániai magyar irodalomról szóló íráshoz szerzőt keresett sorra kiebrudalta a kritikusok sorából Kántort, Markó Bélát, Kovács Jánost különféle, vele szemben elkövetett vétségeikért. Az utóbbi például a következő mondatot akarta becsempészni a Méliusz könyvéről szóló kritikájába: „Életünk olyan, mint egy sötét alagút, csak néha-néha csillannak fel benne a fények.” Természetesen kihúzta, és ha A Hét nem adta volna le az első részt, nem engedélyezte volna a másodikat sem. Ha már kihúzta a mondatot, akkor a szöveggel nem volt baja, de a szerzőt valahogyan büntetni kell - mondta. Így fest a dolog! Nagyon tanulságos találkozó volt. Megtudtam, hogy Molnár H. Lajos olyat állít regényében, amit az életben nem lehet megtalálni: egy újságírót azzal bíz meg a belügy, hogy kollégáját figyelje. Ki látott olyat, ki hallott ilyesmiről?! Nem esett le a tantusz, hogy magamra mutassak és megnevezzem a kapitányt (és az első titkárt, aki tudott a dologról), aki ezt pártfeladatként követelte tőlem. Ehelyett arra hívtam fel a figyelmét, hogy amennyiben a könyvben írt dolgok nem találnak a valósággal, akkor valószínűleg regényről van szó, tehát fikcióról. Nem értett velem egyet, annyit ő is tud, hagy Molnár könyve inkább riport és tényregény, mint mese.

-------------------------

Hazaérkezve felmentem a megyei pártbizottság gazdasági titkárához, volt osztálytársamhoz. Nem javallotta a Munkásélethez való átvándorlást, és semmilyen magyar nyelvű laphoz; nem nagy jövőt jósol nekik. Azt ajánlotta, térjek vissza egy gyárba. Megpróbál nekem valamilyen helyet találni a Nehézgépgyárban. Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Megszabadulok a csúszómászók világából. Mielőtt hazarepültem volna, elhívott magához Nits. Húsvét volt, ettünk valami maradék levest és rántottát. Nem ezt volt jellemző rájuk. Ilonka mutatta, hogy üres a hűtőszekrény. A fiuk katona. Ilonka, jól értesült, mondta, hogy nemcsak az asszimilációellenes írásokat tiltják, hanem az asszimilációt sürgető írásokat követelik tőlünk. Aki erre is képes, arra valószínűleg köpnek majd. Még akkor sem kecsegtető perspektíva, ha nagyon sokára jön az a világ. Persze a gyár sem örömtanya, ha nem megy a termelés, nincs egész fizetés. És kivághatnak, leépíthetnek, különösen, ha osztálytársam már nem lesz a polcon. Évei meg vannak számlálva.

1985. június 23.

Tegnap volt Zsolt 21. születésnapja. 21 gyertyát gyújtottunk a temetőben. Délben Cseh Gusztit temettük. A Diákházban előttem két belügyes állt. Az egyik a szemét dörzsölte, hogy megfelelő ábrázatot öltsön, a másik, aki évekkel ezelőtt rám szállt, a nyakát nyújtotta érdeklődőn, amikor Benkő Samu beszélt. Mit értett belőle, nem tudom. A román beszéd nem érdekelte ennyire. Nyilván, mert csupa magyarok között állt és így akart belesimulni a környezetbe. B. T.-vel találkoztam a főtéren, majd a Diákház bejáratánál. Süt róla a rosszindulat. Nem tudom, mi baja van velem. Már a múltkor, amikor könyvet vittem neki, alig türtőztette magát, hogy ne mondjon valami gorombaságot. Most valami megjegyzést tett, amiben az ügyködés szó is szerepelt. Halkan, alig kivehetően, de elküldtem melegebb éghajlatra. K. harciasan utánam nyomult. Csak megnéztem. Félek, hogy megint a belügyisek keltették olyan híremet, amiért az erdélyi magyar értelmiség jelesei utálattal néznek rám. Jó fegyverük az emberek közötti ellentét és utálat keltése. Azt hiszem, értenek hozzá. Pedig most összetartásra lenne szükség.

1985. július 29.

Voltam Szamosardón, Molnáréknál. Beigazolódott jövendölésem, hogy az egyházak ellen indítják a következő támadást. Jól menő magyar iskola van a faluban. Az igazgató és a református pap összejárnak, a művelődési életben is többet akarnak, mint amit a máramarosiak megszoktak. Volt itt Kriterion-találkozó és könyvkiállítás a helyiek könyveiből, országjárás és egyebek. A belügyiek a szokott ötlettelenségükkel azért citálták egyre-másra be az értelmiségieket, mert állítólag a székely himnuszt énekelték együtt. De más népdalokat is énekelhettek, amelyek nem tetszenek nekik. Mármint a belügyieknek. Valamelyik tanár aztán rábólintott, hogy ha nem is énekelték, de „fredonálták” a tiltott dalt, és aláírta a jegyzőkönyvet. A következőt már úgy győzték meg, hogy elé tették a jegyzőkönyvet: „Te miért tagadod? Mindent tudunk!” Aztán aláírta más is. Csak Molnár tiszteletes nem írta alá. Emiatt megrovásban részesült. Közben házkutatást tartottak az iskolaigazgatónál (engedély nélkül) és megtalálták Szamosközy Erdély romlása (?) könyvét, valamint egyéb hasonlókat, amelyeket elkoboztak. A magyar koronát bemutató kiskönyvbe Molnár Tompa-idézetet írt ajánlásképpen: kész volt a vád, hogy káros könyveket terjeszt. De nála nem mertek kutatni, mert azt mondta, elégette a magyar történelemmel foglalkozó könyvet. Aztán két évvel ezelőtti történésekkel hozakodtak elő, amikor valaki idegen látogatott a templomba.

Közben nyugdíjba ment az egyháziakkal foglalkozó ezredes és hívő lett! Mondtam Molnárnak, nem hiszem, hogy nem megbízatásból tette. Hinni az ilyeneknek nem lehet, nem is kell. Minden eszközzel elásni szeretnék a magyarokat.”

Apró tettnek minősíthetnénk például Pillich László könyvét, ha nem tudnánk, hogy a hóstátiak kiebrudalására, a hagyományait szívósan őrző magyar közösség megszüntetése elleni küzdelemben született. A hóstátiak voltak azok, akik a háború végéig megőrizték az ősi magyar tízes szerveződést, öltözetükkel, művelődési szokásaikkal (színházi külön bérletük telt házas előadásokat eredményezett), családi ünnepeikkel, báljaikkal stb., a kolozsvári magyarság sajátosan kitartó őrzői voltak. A könyv megjelenéséhez nemcsak a szerző bátor, következetes és alapos gyűjtő munkája kellett, hanem a kiadásáért küzdők csapatának körültekintő, az akadályokat okosan elhárítók kitartó ügyködése is.

„1985. augusztus 30.

Megjelent a Pillich könyve, a Városom évgyűrűi. Múltunk megőrzését elősegítő könyv. Írnom kell róla.

Bennünk élő város

Az a körséta, amelyre Pillich László hív nemrég megjelent nagyszerű könyvében[1] nemcsak élvezetes, hanem fölötte szükséges. Azt már a régiek is tudták, hogy sorvad és elenyészik minden, ha gyökereivel nem törődünk, ha pedig vágják ezeket a gyökereket, akkor az a pusztulásra ítéltetéssel egyenlő. Ennyi bölcsességnek még a nagyon sietős emberekben is lennie kell, a jövőt pedig - messzelátó terveinkből kiolvashatóan - bizonyára ennél sokkal nagyobb bölcsességgel építjük. Ilyenformán a hagyományainkra legyintők nem csupán tudatlanságból cselekszenek, hanem politikai rövidlátásból. Ugyanis, ők azok, akik egyre rövidebbre szabják a józan emberek által többszörösen ismételt kérdést a válaszadással együtt, amelyet most a Pillich könyvében az „emlékezetből való újraépítkezés” feladatának formájában szívesen látnak a gondolkodva olvasók és igenlik a felelős emberek is. Mert ezt a kérdést minden jóindulatú és minden kultúra égető szükségességét nyíltan vagy burkoltan nem tagadó ember csakis igennel válaszolhatja meg. „Az emlékfoszlányok továbbélése azonban épp azokat a gyökereket teheti szerteágazóbbá, amelyek a jelen dolgaiban tájékozódni akarókat a helyhez köt(het)ik.”

A szerző már a könyv bevezetőjével megnyeri a sétához az olvasót, tudatosítja bennünk a hagyományok szükségességét, hiszen értő és látó olvasóra van szüksége ahhoz, hogy eddig nem értékelt értéket tárjon elénk: városunk egymás után következő nemzedékei emlékezetét tanítja az eddigieknél jobban megbecsülnünk. Szükségünk van az előttünk járókban „bennük élő” városra, hogy otthonunkká avathassuk a most épülő, jövőt ígérő várost. Akik tagadják ennek szükségességét, és lényegtelennek tekintik az ilyesféle hagyományok egybegyújtásét, és az utánunk következőkre való hagyományozását, azok az ötvenes években elkövetett hibákat ismétlik, azokat az éveket, amikor az új igézetében minden örökölt kultúrát a szemétre dobtak.

Pillich László lírai szociográfiájában most olyan értékek leltározását kísérelte meg és nyújtja az olvasónak, amelyek - mert nagyapáink és apáink élnek, bennünk és utódainkban hatnak - a városi életmód kultúrájának alapjait képezhetik. A Nádas-mentén, a Kerekdombon, Hídelvén, Kakasvárosban, Kőmálon, Fellegváron, Kőváry-telepen, Monostoron, a volt hóstátokban, a Tisztviselőtelepen, Kövespad környékén, Tóközben vagy Bulgária-telepen élő adatközlői emlékeit nem lehet múzeumok raktáraiban elsüllyeszteni, nem lehet kihagyni leltárokból, de lehet és kell a családok emlékezetén túl a szélesebb nyilvánosság elé tárni, mert az apáról fiúra maradt emlékek olyan értékeket rejtenek, amelyek mindannyiunk kincsei lehetnek. A „sorsokban tükröződő mindennaposan átélt változást” azért jó megőrizni emlékezetünkben, hogy lemérhessük újat építő munkánk valós eredményeit, amelyek nemcsak szemet gyönyörködtető tömbházsorokban, szélesített utcákban, korszerűsített városnegyedekben tükröződnek, hanem az új keretekbe átörökített jó szokásokban, hétköznapjaink erkölcsében is.

Nagyot fejlődött „kincses” városunk az elmúlt évtizedekben. Felmérni ezt a változást szinte lehetetlen azoknak, akik, mert még fiatalok vagy alig néhány íve betelepültek, nem tudják, nem is tudhatják, honnan indult nálunk a városfejlesztés. Az őslakosság számát többszörösen túlhaladták az új lakók, a város lakóinak hetven százaléka új lakásban él. Ha a lakosság több mint fele mit sem tud arról, hogy egykor a Fellegvár oldalán apró, összetákolt kunyhókban éltek az emberek, a monostori Kalános utca tájékán siralmas nyomornegyed élte fülledt életét, a Kerekdomb alatt pedig óriási óvóhely húzódott (Pillich sem talált már idevágó visszaemlékezést), amit figyelmeztetésül a világháború emlékeként talán érdemes lett volna megtartani, hogyan őrizheti meg a város hagyományosan szép és tiszta arculatát? Hányan tudják ma még azt, hogy hol és miként éltek, hogyan tűntek el a dolgos hóstátiak és a Bulgária-telepen lakó kiváló zöldségtermelők? Ha alaposabban utánanéznénk ennek, talán a zöldségellátás javítására és helyi megoldására is telne az elemzésből leszűrhető tanulságokból. És az utcaközösségek, a lakónegyedek legendás összetartó ereje, az egymást segítő lakosok készsége? Az új lakónegyedekből, a sokemeletes tömbházakból egyelőre még hiányzik az emberi kapcsolatok várost formáló ereje. Az elkülönülés, a bezárkózás nem lehet tartósan sajátunk. Van még mit tanulnunk a régiektől: a közös munkát, a város szépítését, értékeink megőrzését...

Többek között erre is fegyelmeztet Pillich László könyve, amely szórakoztató olvasmány is, hiszen adatközlői nemcsak adatokat mondanak fel, hanem regényes történeteket, tanulságos epizódokat az életükből. Csak sajnálhatjuk, hogy bizonyos meggondolásokból az adatközlők névsora kimaradt a könyvből. A szerzővel együtt valljuk, hogy sokat köszönhetünk nekik: „Hálával tartozom valamennyi adatközlőmnek a tegnapi és mai kolozsvári külvárosok lakóinak, akik a »bennük élő« várost számomra, és ezáltal olvasóim számára is befogadhatóvá, otthonná avathatóvá tették.”

E város szülötteként magam is e hely örökös vonzásában-taszításában élek, és utcáit (nemcsak a külvárosiakat) a felfedezők kíváncsiságával járva érzem, hogy titkait megtudva, ragaszkodásom hozzá egyre nő. Pillich könyvét olvasva hazaszeretetében is több lesz az olvasó. Kár, hogy mint minden jó kolozsvári szerző művéből, ebből a könyvből is feltűnően kevés jutott városunk könyvesboltjaiba.

Végül, de nem mellékesen, külön figyelmet érdemelnek a könyvet illusztráló Feleki Károly szocio-fotósorozatai. Hasonlóan sikeres munkáit hóstáti témájú Korunk-kiállításán már láthattuk. Fotói olyan kordokumentumok, amelyeket csakis a szülőhelyét értő és féltő művész készíthet. E könyv külalakja mondatja ki velünk azt is, hogy ideje volna észrevennünk Feleki könyvborítóit is, amelyek korszerű látás módját, sallangmentes grafikáját bizonyítják. (Igazság, 1985. szept. 4.)

És az is fel kellene mérnünk egyszer, hogy mit jelentett számunkra a konokul ellenállók példamutatása. Erősítette bennünk a hitet, hogy mindig lehet valamit tenni közösségünkért, nyelvünkért, erkölcseinkért, magyarságunkért, becsületünkért. A gyávákat pedig visszafogta a megalkuvástól, a csinovnyikságtól, a szolgalelkűségtől? Ki tudja? A lelkiismeretüket vizsgálók adhatnak erről számot, ha összevetnék az, akkor hallott ellenállókről szóló híreket a hatalom szolgálatában tett engedményeikkel. Fogadjuk el, hogy a bátorság mindenkoron bátorságot szül: a bátran kiállók, az önfeláldozók meghurcoltatása, az életüket áldozók példája sem volt hiábavaló.

"Szőcs Géza mondta a múlt hónapban, hogy a ráállított megfigyelőkről személyleírást készít. Már a negyvenhatodiknál tart. Szóval van emberük elég, és szépen megfizetik őket. Úgy látszik, a szocializmussal járó törvényszerűség, a belső ellenőrzés fokozatos növelése, a megfigyelések határtalan kiterjesztése. De hiszen ez így volt a múlt századokban is, és mindenféle uralmi rendszerben. Csakhogy most a szocializmus, a kommunizmus, a demokrácia propagandájának hátterében folyik az elnyomás. A „nép érdekében” elnyomják, hallgatásra késztetik a népet. Mert az elnyomás, a megfélemlítés méretei akkorák, hogy nyugodtan használhatjuk a lakosság és a nép megnevezést. A felső hány ezer (?) uralma alatt állunk. Nem lehet ez egyetlen család! Még ha csupa doktori címmel felékesített főkből is állnak tagjai...

Itthon Nemere újságolta, hogy a postán kiírták, nem szabad magyar nyelvű táviratokat küldeni. Tegnap felhívott (Burcă) Juli. Előbb tévesen kapcsolt a telefon. A Tar lakás? kérdésre egy nő figyelmeztette, hogy itt Románia van. Elküldte az anyjába. Lehet, hogy a nőnek is magyar az anyja, mint őneki? Itt még nem tartunk! Minden bizonnyal betiltjuk a magyar hangot a telefonban és minden egyebet betiltunk. De közben nő a kijózanodó románok tömege is.

Tegnap a vasútnál a gépírónő megtagadta egy belső rendelkezés sokszorosítását, mert kijelentése szerint nem kívánja, hogy egyszer majd felelősségre vonják, amiért támogatta a soviniszta uszítást. Nem árulta el, mi volt abban a belső rendelkezésben, de felháborodottságát tekintve nyilvánvaló, hogy a vezetésben pöffeszkedő ultranacionalisták újra elgaloppírozták magukat. Valahogyan hasonlít ez Balogh Edgár fogalmazására és felfogására. A valóság az, hogy sovinisztákkal átitatódott, műveletlen és félművelt vezetőség kényének és kedvének vagyunk kiszolgáltatva.

Cseke Pétertől tudom, hogy valuta és arany keresése ürügyén házkutatást tartottak náluk, és elvitték mindenféle kézirataikat. Mindezt azért, mert Évánál voltak az idén végzett és kihelyezésüket megtagadó filológusok beadványai.

Balogh Edgár hivatalos papírt kapott a saját beadványára, miszerint már nincs magyar főszak a filológián, tehát a Minisztérium, a főszakoknak megfelelően akárhova kihelyezheti a nyelvtanárokat. Kettő kivételével Erdélyen kívül helyezték őket. Ez semmi! Százötvennégy Csíkba helyezett új tanár közül egy sem magyar anyanyelvű! Ez a válasz arra, hogy a csíkszeredai líceum igazgatója megtagadta az írásbeli fogadalmat arra, hogy sem az iskolában, sem azon kívül nem beszél a gyermekekkel anyanyelvükön. Ha nem, hát majd fokozatosan kicserélik ott a tanári gárdát, és betelepítenek románokat, akik, mert nem tudnak magyarul, úgymond természetes módon asszimilálódni tanítják a székelyeket. Átlátszó sakkhúzás, bizonyára „eredményes lesz, de ne örüljenek az akarnokok, a kölcsönhatás, minden uszítás ellenére, éppen a túlzások miatt olyan, hogy a rendes románok nem átallják magyarul gagyogni, magyar tévét nézni, magyar kultúrával ismerkedni. Velünk van Európa, ahonnan műveltség, jólét, emberség és politikailag is haladó nemzetköziség, igaz testvériség árad, és szemben áll az akarnok-hatalom szűklátókörű, elkülönülő és elkülönülést, műveletlenséget, balkáni erkölcsöket fröcskölő gyakorlatával. Az idő nekünk dolgozik. Mint minden fekély, ez is leesik magától, csak bírjuk még a förtelmes bűzt és a járvány leheletét, az egyszerű emberek józansága hovatovább erősödik és megteremti az erdélyi életben kötelező egyetértést.

Most olyan időket élünk, hogy a dühödt soviniszták magyarkodókat vadásznak, hogy indokolják a maguk tetteit. Művelt ember nem lehet soviniszta, nem magyarkodik, nem válaszol a kihívásokra és elkerüli a provokációkat. Most is csak az a dolgunk, hogy a magunk túlzóit leintsük, és valamiképpen előkészüljünk - megakadályozzuk a pogromot, amire a tudatlan román többséget egyelőre dühödt magyarságutálattal készítik. A zsidók is megmaradtak Hitler után. Mi is meg kell, hogy maradjunk - ki tudja, milyen áldozatok árán? -, mert Erdély jó román föld létére is mindenkié, és ha a szocializmus nem volt képes ledönteni a határokat, a jövő társadalma ledönti azt, és a nemzetiségnél fontosabb volt és lesz az emberség, a jövő higgadt tervezése és megvalósítása, uralom és dinasztikus hatalom és a velejáró diktatúra nélkül, a valóságos demokratizmus kialakításával.

A távoli jövő elképzelhető, a jelen gyötrődései sajnos elképzelhetetleneket szülnek...”

[1] Városom évgyűrűi. Kriterion, 1985.

Ki látott engem? - 12

2010-11-16T10:38:00.000+01:00

Nem az én székem

„Az asszimilációt siettető intézkedések brutális gyarapodására számíthatunk mindaddig, amíg a primitív vezetés dominál. A többnyelvűség nyitottságot, műveltséget igényel. Nálunk ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. Elzárkózást, fizikai és szellemi határok erősítését, különállást. Ehhez törvényszerűen egy nyelv is sok: megvalósul tehát a hallgatás, a robotolás adekvát „nyelve”, a hurrázás és tapsolás a primitivizmus. Előbb kiírják: mindenki beszéljen románul!, de azt értik: hallgass! Később: a kuss! járja (már most gyakorolják az erőskezű aktivisták) és korbács! Közben katonásdit játszanak velünk, hogy ne tűnjék föl a sok reánk felügyelő katona. Ehhez némi császár-családi kultusz és felsőbbrendűség-imádat hajlongás, kézcsók, leborulás kell és máris kész a középkori műveltséggel működő fasizmus, az eredetinél ez tökéletesebb változat, hiszen adekvát szervezettség, csiszlik erkölcs balkáni nagyvonalúság és műveltségigény hiánya ez alapanyaga. Hataloméhség hatalomvágy, hatalmi elbizakodottság... Mind olyan dolog, amelyek magukban hordozzák az elkerülhetetlen bukást. De előbb a civilizációt, a humanizmust temetik el és néhány nemzedéket, amely az eddigieknél inkább megközelíthető szabadságról álmodott.

Ha nem volna ebben az országban a kétmilliós kisebbség, a hatalom háborúban (Besszarábiáért) mutatná meg fasiszta voltát. Így elég ez a belső háború, amely egyre inkább lefoglalja, mert türelmetlensége az ország anyagi romláséval együtt nő. Már a vezetőrétegnek sincs más célkitűzése, nem állítanak elé más, sikerrel kecsegtető tennivalót csakis a nemzetiségek felszámolását, amit dühödten és a legnagyobb lelkiismeretességgel végez. Ez a hatalom a szocialista jelzővel díszített polgári ultranacionális álmok vaskezű megvalósítója és zavaros századvégi elméletekre támaszkodik, azokra, amelyek a fasizmust is szülték. Freitske: „minden állam joga a benne egyesített nemzetiségeket eggyé olvasztani”, a német nemzetelmélet alapján a dák eredet és műveltség felsőbbrendűségének belemagyarázásával, a román kommunizmus megvalósításának sűrű hangoztatása közepette, de átvéve és alkalmazva Deák Ferenc idevágó nézeteit, miszerint az oszthatatlan és egységes nemzetet képez mindenki, bármely nemzetiséghez tartozzék. A politikai nemzet fogalmával meghirdetett egyenjogúság nyilván az asszimiláción alapul és - Deáktól eltérően - a művelődésre is kiterjeszthető, ami teljes elnyomással, a nemzetiségek teljes megszüntetésével jár. De Deák azt is tudta, hogy „ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk hanem az, hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltessük”. De annak idején honpolgárokra volt szükség. Itt és most: robotoló igénytelen tömeg kialakítása van folyamatban, egyféle rabszolgaság kialakítása, amihez nem megnyerni akarják az embereket, hanem ellenőrizhetően korlátozni tevékenységüket, hogy minden felülről jött parancsot gondolkodás nélkül végrehajtsanak, és jópofát vágjanak valamennyi legfelsőbb vezető nagyzási hóbortja kielégítésére rendezett cirkusz (nagygyűlések, mindent egyöntetűen elfogadó kongresszusok, semmit sem érő látogatások, születésnapok, választások) statisztálóiként, a szükséges tömegjelenetek részvevőiként. A hatalom legfőbb fegyvere nem a szédítő propaganda, mert ennek hatása csaknem a nullával egyenlő, hanem a rohamosan növekvő, mindent behálózó belügyi rendőrség, amely átvette a régi káderosztályok nyilvántartását és hatalmát, meghatározva mindenütt, hogy milyen képesítésű, nemzetiségű és igényű emberek kerüljenek nemcsak a fontos, hanem a kevésbé fontos vezető állásokba. Ezért itt mindig azé lesz a hatalom, aki a belügyre ráteszi a kezét, aki, vagy akik ellenőrzésük alatt tartják ezt a hadsereget. A hatalomátadás ilyen formája már Gheorghiu-Dej idejében gyakorlat volt. Az új dinasztia is erre épít, amikor gátlástalanul előkészíti uralmát a következő évszázadra, hatalom közelbe juttatja a C. család minden tagját, hogy a fiú hatalomátvételét zökkenőmentesen előkészítse.

Ezt a klikket megtörni csak külső beavatkozás, háború vagy egészen alulról jövő emberi felháborodáson, elnyomást megelégelő önfeláldozáson alapuló lázadás képes. Mindez kilátástalanul messze van - olykor ijesztően közel - nem úgy tűnik, hogy valamiféle törvényszerűség közel hozná vagy távolíthatná ezt a végtelenbe. De múlt századi romantikusokkal kell mondanunk és hinnünk: az idő nekünk (az emberiség emberségben hívő, elnyomást ellenző felének) érik!”

1985 februárjában írtam ezeket a sorokat, éppen huszonöt esztendővel ezelőtt. Úgy vélem világosan láttam hol élek, mit akarok, mit tehetek, mit kell tennünk. Ehhez kerestem és találtam társakat az együttgondolkodásra, olykor a sajtóban megtehető együttműködésre. Tudtam, hogy számosan vannak, akik ennél többet tesznek, bátor kiállásuk erősítette meggyőződésemet. Azok is, akik megalkuvásból, félelmükben, kiuttalanságukban visszavonultak és magukba temetkeztek, azok is hasonlóképpen gondolkoztak. És voltak számosan a sajtóban, akik úgy védekeztek, hogy kollegáik írásait előszeretettel megtűzdelték hozsannával és a legfőbb vezető hangzatos idézeteivel, hogy saját ilyen írásaikhoz hasonlókat teremtve, magukat menthessék: „lám, mások sem jobbak a Deákné vásznánál.” Más ügyeskedők kivonták magukat, beosztottjaikra hárították a „musz” anyagok írását, megint mások pedig, ha már egyszer elkövettek ajnározó írásokat és „sárosak voltak”, magukra vállalták a fentről rendelt kötelező cikkek írását. Az ifjúsági lapnál, amíg a szerkesztőség egyben baráti társaság is volt, íratlan szabályként elfogadtuk, hogy rendre vállalnunk kell kötelezően pártos cikkek írását. A maga módján ilyenkor mindenki megpróbált árnyaltan, véleményét a sorok közé lopva úgy fogalmazni, hogy a jóizlés határain belül maradjon. Emlékszem, a romániai nagy árvíz napjaiban kezdtem munkám az ifjúsági lapnál, Szatmárra küldtek. Riportomban írnom kellett a legfelsőbb vezető látogatásáról. És megírtam, amit láttam: a félemeltől halálsápadt embert ült a terepjáróban. „Egy ember…” Ezt azért írtam le többször is riportomban, mert akkoriban már kötelezően istenként, tévedhetetlennek, legfőbbnek, legjobbnak stb. kellett megjeleníteni minden írásban.

Miután a közüllünk való főszerkesztőnek mennie kellett, és az anyanyelvét felejtő aktivista utodja,a kondukátor fiának barátságával kérkedve kívánt tekintély szerezni, kiszolgálói a szerkesztőség belső tagjai közül a kötelező cikkek írását egyoldalúan néhány nemkivánatos kollégára osztották. Köztük voltam magam is. Amikor fellázadtam, fenyegettek, hogy fegyelmi úton kirúgnak. Azt hiszem másokkal is ezt tették. Nyilvánvalóan ez is egyfajta védekezés volt, mert még maga az újdonsült füszerkesztő sem meggyőződésből vállalta a hozsannázást. Meggyőződésem, hogy mindnyájan a diktatorikus hatalom fogaskerekei között örlődve, éreztük, láttuk, következtettük, hogy mindenféle erkölcsöt meghaladó túlzások útjára hajtanak és kényszerítenek bennünket, amelyről igyekeznünk kell az őrök figyelmét kijátszva, akármilyen ösvényen, minél előbb letérnünk.

Naplómban lapozva, számos példát találok őrlődésünkre, s úgy tűnik, a gyávaságunk génekből eredeztethető, állati félelmünkben ki-ki kereste a kibúvót, és saját pecsenyénket sütögetve a megalkuvás hamujával takart tüze fölött, vagy a végletes másik oldalon, amikor az ajnározás nevettető túlzásait erőltetve, ezt is egyfajta ellenállásnak véltük.

„Úgy látszik, tovább erőltetik a Varga által közvetített parancsot, miszerint nincs jogunk sehol sem közölni jóváhagyásuk nélkül. Megmondtam, hogy ezt törvénytelenségnek tartom, nem is küldtem semmit ellenőrzésre. Nem szóltak megjelent írásaimról. Ilyenkor azt a bevált módszert alkalmazzák, hogy nem vesznek tudomást arról, ami csorbítja tekintélyüket. De igyekeznek mindenben akadályozni. Ilyenkor nem az írás számít, hanem a név. A Korunkból már több mint egy éve ki-kiveszik írásaimat. Most a Lászlóffy Csaba könyvéről írt jegyzetemmel együtt már hat (három a nyomdában) várja a megjelentetést.

Az elnyomás fokozódásával az erdélyi magyar értelmiségiek között tovább erősödik az atomizálódási folyamat, a gyávaság, a megalkuvás, az egymás elleni torzsalkodásokban megszerezhető bármilyen kicsi előnyért vívott küzdelem. De van, akit nem a mostani nehéz helyzet, hanem a régi klikkszellem vezet továbbra is. Marosi áll ezek élén. A kritikai rovat vezetőjeként és a főszerkesztő teljes bizalmát élvezve uralkodása mellett a végletekig kitart, pedig már hét éve elmehetett volna nyugdíjba. A nyáron azt mondtam neki, nem vagyok hajlandó olyan riportot írni a csatornáról, amelybe ők aztán beleerőszakolják a legfőbb vezér aranyköpéseit. Nézett és hallgatott. Csaba mondta, hogy az Utunk szerkesztőségében mindent lehallgatnak. Ha ez nem bizonyítható arról viszont sokaknak tudomása van, hogy elszólások, viták, megjegyzések egy az egyben átkerültek a belügyiek dossziéiba. Ha nem a lehallgató készülék, akkor valaki a bentiek közül jelentget. Van itt teljesen megbízhatatlan rossz indulatú, erkölcsi tartás nélküli ember, aki tökéletesen elsajátította a klikk-kiépítést és a helyezkedés módját. És van itt nyúlság nélküli, fondorlatos is. Olyan, aki eddig egyetlen írásomat sem közölte, de egyre sem mondta azt, hogy rossz. Ellenkezőleg, dicsérte és dolgoztatott, hogy aztán elfektesse eltemesse, és visszaadja azzal, hogy nem rajta múlik a közlés. Neki köszönhetem, hogy Marosi hiányzásakor „kimaradt” a Tamás Gáspár évfordulóra előzőleg elfogadott írásom. Halálának évfordulóján sem jelenhetett meg, állítólag egy másik nagyobb, a lapban maradt írásomért. Visszakaptam. Később mondtam Marosinak, hogy elviszem a Gazsi bácsi sírjára. Leteszem, és ott elmondom, hogy Marosi „ jó” román ember: balkáni, akinek semmit sem jelent, ha saját szavát nem tartja be.

1985. február 15.

Kezd beigazolódni sejtésem, miszerint a decemberben Varga által bizalmasan közölt Korunk főszerkesztőhelyettesi kinevezésem irányított blöff volt, valamilyen jól meghatározott céllal. Annyira, hogy most már nyíltan beszélhetek róla, Koppándi elvtársat dicsérve, hiszen ő ígérte. Talán arra számított, hogy telekürtölve a szerkesztőséget, elterelem a figyelmet más változtatásokról, amelyek felháborították és felháborítják az értőket. Például Gáll Ernő csöndes nyugdíjaztatása, Rácz Győző minősíthetetlen rugaszkodásai, nyalásai a főszerkesztői szék megszerzéséért, Aradi Jocó munkájának elprédálása: miután végigvitte ötletét, a Beszélő történelem pályázatot, amelyre 157 munka érkezett, kötetet szerkesztett otthon ülve, hogy megóvja a szerkesztőséget jelenlététől, attól, amit egy kivándorló közreműködése kapcsán a belügyi szervek ráhúzhatnak az ilyeneket megtűrő közösségekre. Miután elhagyta az országot - még könyveinek gépelt-listáját is elvették tőle -, félretették munkáját, a kéziratokat továbbgondozó Kántort leintették. Három munkám bánja, több mint kétszáz oldalnyi szöveg... Hogy mi van az elindított feltételezés mögött, talán ki fog derülni. Szerintem a nagy leépítés előtti „zsibbasztást” gyakorolják. A zsidóknak gázkamrába terelésük előtt szappant is adtak. Mi is készíthetjük már a megkülönböztető jelet, például a zöld csillagot...

Balogh Edgárról mostanában semmit sem hallani. Pártgyűlésre sem jár. Állítólag bűnösek vagyunk (Sütővel, Kántorral, Kányádival stb. és velem együtt) a Magyarországon közölt írásaink miatt. A pártkongresszus előtt még volt egy kísérlete (megalkuvása?), előadást hirdettek az RKP politikáját dicsérő címmel, amelynek ő volt az előadója. Felhívott, hogy a Zsebszínházat vigyem el az előadásra. Sajnos lehetetlent kért, minden ilyen előadástól már rég idegenkednek a fiatalok. Magam sem mentem el, talán nem is volt előadás a közönség távolmaradása miatt. Lehet, hogy megsértődött az öreg úr, de legalább tisztábban lát. A múltkor kikérte véleményemet a nemzetiségi kérdésben, elmondtam, hogy reális alapokról, valós látlelettel kell indulnunk, és ezek szerint már rég nem a testvériség és nem az együttélés a valóság. Az elnyomott, az asszimilálásra ítélt kisebbségi helyzetéből a szocializmust is megcsúfoló hatalom ellen kell küzdenünk. Évekkel ezelőtt a testvériség két oldalát kértem számon, most a nemzeti kisebbségek tudatos, sokoldalú és tervszerűsített elnyomását és felszámolását. Nyilván kényelmetlen feladat ez azoknak, akik életen át a testvéri együttmunkálkodást és a közös hazában való együttes építést hangoztatták. Csakhogy ez a négy évtizede állandóan visszavonuló pártaktivista és magyar értelmiségi réteg nem veszi észre, hogy alamizsnából élt, konccal, amit időnként odadobtak nekik, anélkül, hogy jogait hirdette, tudatosította és megőrizte volna a felnövekvő új nemzedékekben. Most itt állunk a megmaradás homlokráncával elgyávult magyarság tehetetlen és közösségét nélkülöző tömegével, egymást jelekből, ha értjük, gyanakodva figyeljük, kiben mire van hajlandóság románul szólunk egymás között is, nehogy a hallgatózót sértsük anyanyelvünk használatával. És hovatovább megkapjuk az alantas munka, a gyengén fizetett munka jogát, a tapsolás jogát, a hallgatás jogát, a kisebbségi sors jogát, amikor közülünk nem az értelmes, hanem a szolgálatkész, a műveletlen, a primitív kerül „állatkerti bemutatásra”, bizonyítandó, hogy ilyen szintű az egész magyarság, s az ilyenekkel nincs mit kezdeni, az ilyeneknek áldás az asszimiláció, mert magasabb kultúrához juttatja őket. Úgy néz ki a dolog, hogy a nemzeti elnyomást szolgálja a „tudományos” káderkiválasztás is, az ún. munkáskáderek kiemelése. Lám, a legfelsőbb pártvezetésben is az egy Fazekas Lajos maradt, akit bokázó szervilizmusáról, kispolgári elmaradottságáról a pártiskolában nullának hittünk. A gondolkodó, a tettre vágyó Fazekasnak (János) mennie kellett, mert akkor is magyarnak vallotta magát, amikor nem kellett volna. Kaméleon Vincze-Vinţe Jánosok (Ion-ok) kellenek és vannak is szép számmal. Az erdélyi magyarságot nemcsak lerohanták, nemcsak szépen leépítették, hanem belülről eladták a román nacionalisták által megnyert karrieristák, talpnyalók, semmi emberek. Ezért van tele mindenféle vezetőség kispolgárokkal, az az eddig százalékban mért néhány magyar sem kivétel, hanem mint minden szolga, a hatalmon lévőket életmódban, erkölcsben, határozatlanságban, szolgalelkűségben törtetően utánzó gerinctelen ember. Eladták népűnk ügyét a MADOSZ megszüntetésével, az MNSZ orrunk előtt történt lebontásával, a vezetésről való lemondással a hatalmat kiszolgáló névtelen tisztviselők javára, akik örömmel mondtak le szervezésről, fejlesztésről, aktivitásról, és minden nemzetiségi fórum megszűnésekor fellélegezve járultak a legfelsőbb vezetéshez a jutalomért, de nem hatalmat kaptak, csak kispolgári élethez elegendő nyugdíjat, ingyenes kezelést, és beutalót közepesnél jobb nyaralókba, szanatóriumokba, aztán időnként egy-egy meghívót a dísztribünre, az ünnepi gyűlésekre, hogy elhiggyék, a vezetőréteghez tartoznak. Ezt kapta apám is, aki szerencsére még 1953-ban kibékült az aránylag nagy nyugdíjával. Később a hatvanas évek végén, amikor a tartományi pártbüró tagja volt, kellemetlen kérdéseket tett fel: miért nem vesznek fel magyar munkást a cipőgyárba? stb., addig-addig kérdezett szóban és írásban, amíg aztán „elfelejtették” meghívni a bürógyűlésekre, a díszvacsorákra és más ünnepi eseményekre, a következő választáskor pedig kihagyták a vezetőségből. Helyette maradt a felszabadítás utáni rendőrség szocialista beállítottságú embere Timofi és Koncz, akiből apám csinált párttagot, aki olyan gyáva volt, hogy bombázáskor jajgatva lapult az ágy alatt. Ez a semmiért nagy pártnyugdíjat kapott ember még az elmúlt években is kiszolgálója volt a hatalomnak, a nyugdíjas pártszervezetben feszített, amíg a növekvő románság kinyomta onnan, eltűnt a tündöklőnek nevezett új idők szemétládájában. Apám pedig csak írta, írta jelentéseit a Központi Bizottságnak, lázadozott és vagdalkozott, de nyíltan szólt az erdélyi magyarság jogairól. Ezeket a leveleket Vincze János eltüntette, bevallottan nem adta tovább. Mutatta, hogy mennyire átdolgozta fordításkor és úgy adta tovább, hogy köszönetet várt tőlem, amiért nem juttatta a belügy kezére apámat, hiszen „minősíthetetlen” kifejezésekkel illette a „hőn szeretett vezetőt”, bírálata pedig senkit sem kímélt. Apám természetesen nem kapott sem érdembeli, sem másféle választ leveleire. Belefáradt, és amikor évekkel ezelőtt néha felhívott, románul beszélt. Hiába figyelmeztettem, kitartott rossz románsága mellett, hiszen a legtöbbször a párttörténeti intézetből hívott. Ő nyilván ismerte a kisebbségi sorsot, és tudta, hogy a régi Romániában miként kellett viselkedni, ezt erőltette akkor is és most is. Ezzel kissé mindig feldühített, mert nem szerettem a megalkuvó, nyelvét kímélő, hivataloskodó, kötelességét teljesítően hazafiaskodó polgárt, a sunyító, nyúlszívű magyarságot, azt hiszem, éreztem, hogy ez a fajta viselkedés hova vezet: a mai nyíltan erőltetett végleges felszámolásunkhoz. Bethlen Gábor lehajtott fejűségét eltökélt szilárdsága, szívós kitartása, mindent elszámoltató természete, egyszóval állandó aktivitása magyarázza. Nálunk önmagunk keresése és megtartása nem tettekben mutatkozik, hanem a végzetes magunkba roskadásban, a lemondásban, a gyávaságban. A Király Károly-féle kiállás és az áldozatvállaló kiállások sora inkább akadályozná az asszimiláló intézkedéseket, mint a hallgatás, a mindenbe való beleegyezés és beletörődés. De hát ki neveli hőseinket? Kevesen. Családban elhullatott megjegyzésekkel, lefojtott indulatok ki-kitörésével. Az ilyesminek a vége olyan, mint a nemrégiben Vásárhelyen kitűzött magyar zászló. Két Szabó nevű tizenéves hőstette. Vasile Roaitá, Nyilas Mihály (kolozsvári) zászló tűzése ehhez hasonló, életkoruknak megfelelő reagálás az elnyomásra. De Szabóékból is csak akkor lesznek hősök, ha a náluk képzettebbek és okosan bátrak változtatni tudnak ezen a világon."

Ki látott engem? - 11

2010-11-14T13:35:00.000+01:00

Rétegeink váza

Legalább négy évtizedes tanulságom az, hogy azoknak jelentettem eddig valamit, akiket tiszteltem, akikre felnéztem. A hatvanas évek végén a romániai magyar ifjúsági lapban vita folyt a lakkozásról. A maiak talán kételkedve olvasnák, ha erre idejük volna és érdekelné őket zegzugos múltunk, hogy a hatalom által kért mindent rózsaszínben fürdető sajtóban, akadt egy olyan lap, amely a következő évtizedekben elhatalmasodó hozsannázás kezdeteinél, sokak véleményének helyt adva, figyelmeztetett az ajnározás beláthatatlanul káros következményeire. Magam is írtam, akkor belemenősnek minősített véleményt, amire főszerkesztőm, a kolozsvári pártlap vezetője fej csóváló választ írt, de dorgálása nem fájt, mert tapasztaltam, hogy észrevettek azok, akiket mindig is szerettem volna, ha észre vesznek, és maguk közé fogadnak. És amikor hívtak az Ifjúmunkáshoz, örömmel mentem, befogadtak és másfél évtizedig otthon éreztem magam a szerkesztőségben.

Szerettem, hogy lehetetlennek tűnő dolgokba kezdtünk, és némi furfanggal véghez is vittünk talán még mai emlékezésre érdemes dolgokat. Ilyen volt a lap ötven éves évfordulójának megünneplése. Azt akartuk, hogy az évforduló kapcsán észre vegyenek bennünket, s ezzel tekintélyt szerezzünk nemcsak a hivatalokban, hanem olvasóink között is. Magyar ünnepet rendezni már akkor sem volt egyszerű az ultranaciolnalizmus pártján robogó Romániában. Már volt némi tapasztalatom ebben, a kolozsmegyei néptanács utolsó nemzetiségi művelődési felügyelőjeként eljártam két falusi énekkar alapítása kerek évfordulója ünnepségeinek engedélyeztetését, előkészítettem számos tagjának kitüntetését kulturális érdemrenddel, érdeméremmel. A szentlászlói énekkar az általam felkért fiatal zenekutató vezénylete alatt az országos kulturális verseny döntőjébe jutott akkor, és ez megkönnyítette hivatalos elfogadottságukat.

A félévszázados ifjúsági lap ünnepléséhez be kellett bizonyítanunk munkásmozgalmi eredetét. Kapóra jött, hogy kirándulásokra és élelmiszer beszerzésre spontánul alakult baráti körünben megismerkedtem egy fiatal, félig magyar párttörténésszel, aki a romániai ifjúsági munkásmozgalom irataiból merítve, a Kolozsváron alapított Ifjúmunkásról is sokat tudott. Kérésemre írt dolgozata jelentette évfordulós ünnepségünk elfogadtatásának alapját, főszerkesztőnk kilincselése és a párttörténész személyes jelenléte meghatározó volt abban, hogy rábólintottak az eseményre. Lapunk sorozatban közölt ismertetőkkel nyomatékosította a lap ünneplésre érdemes múltját, emlékszem, néhány levéltárakból előbányászott példány bemutatásakor és elemzésekor nem kellett szégyenkeznünk, a múlt század húszas éveiben, és sorozatos betiltása után más és más névvel megjelenő Ifjúmunkásvalóban haladó szellemű, valóban nevelő jellegű lap volt. Erkölcsi nevelésről, ifjúsági szervezkedésről, a táborozás tudnivalóiról éppen úgy szó volt hasábjain, mint az olvasásról, a művelődés mikéntjéről. A felső pártvezetés döntését nagyban befolyásolta a lap szerkesztőinek politikai hovatartozása. Nem volt főszerkesztőnk. Az addigi helyettes, főszerkesztői kinevezését csak úgy kaphatta meg, ha megbízható embert állít a maga helyébe. Kapóra jött, hogy egykori kollegám a kolozsvári lapnál, akit magam helyett javasoltam pártfőiskolára, éppen utolsó éves volt a bukaresti Stefan Georgiu Akadémia közgazdaság szakán. A lapból folyamatosan hiányolták a gazdasági kérdéseket tartalmazó írásokat. A nevelési rovat vezetőjeként rovatot javasoltam, amelyben hála egykori kollégám tehetségének, már tanulmányai utolsó évében írt, rövid olvasmányos jegyzeteivel lefedtük a gazdasági kérdések tárgyalásának felülről erőltetett igényét. Végzettként kinevezését már főszerkesztőhelyettesi rangban kapta. Az addigi helyettes pedig előreléphetett. De még ilyen előzmények mellett is csak visszafogott ünneplésen engedélyeztek az Ifjúmunkás félévszázados ünneplését. Nem bántuk, inkább örültünk annak, hogy nem a KISZ Központi Bizottságának égisze alatt ünnepelhettünk, hanem, szerény keretek között, az Újságírók Házában. Kitüntetések is voltak, persze. Az egykori királyi palota dísztermében, amikor magunkra maradva várakoztunk, nem számoltam a lehallgató készülékekkel, keveselltem a szerkesztőség tagjainak ítélt kitüntetéseket, oktondian dicsekedtem, hogy ilyeneket javasoltam magam is a kitüntetett énekkari tagoknak. A hosszúra nyúlt szünet után, az volt az érzésem, hogy lehallgattak. Utolsónak szólítottak, és a kötelező pezsgőzéskor is sütött felém a kitüntetők ellenszenve. Ami mégis ünnepivé emelte számomra az eseményt, az az Újságírók Házában történt. Lezajlott a hivatalos ünnepség, főszerkesztőnk is elmondta sokszor ellenőrzött beszédét, apránként eltávoztak a hivatalosságok és magunkra maradtunk meghívott kollegáinkkal. A Művelődés gyöngyöskalotaszegről származott főszerkesztője valami fájdalmas régi legénynótába kezdett, amikor házigazdaként újabb vendégeket kellett fogadnom. Nyílott a kapu, s begurult rajta két fekete Mercedes. Király Károly szállt ki belőle s üdvözletemre olyan közvetlen hangon válaszolt, hogy egyszeribe felejtettük a hivatalosságot. Kisérői két láda pezsgőt hoztak, olyan volt a vele töltött bő óra, mint amikor győztes mérkőzés után, a lelátók üzenete lengi be a jétékosok boldogságától szikrázó levegőt: „Szép volt fiúk!”

Ennek a lapnak a története számos ilyen, akkor egymást is lelkesítő, epizóddal van tele. Reménykedem, hogy a még élő szemtanuk számítógépébe bekerül valamennyi ebből, azt bizonyítandó, hogy vállalt és tudatosan véghezvitt, magunkat megtartó tetteinkért becsülhetjük magunk, és a fenyegetettségünkkel megküzdve, erőszakolt gyávaságainkért történtekért sem kell hallgatásba burkolózva szégyenkeznünk.

Ilyen volt a tíz évvel később elsikkadt hatvanadik évfordulónk is. Ennek nyomait most is keserűséggel olvasom naplómban:

„…Szóval az Ifjúmunkás kötet, amely 60 éves évfordulónkra készült, az évforduló hivatalos ünnepségének elmaradásával lekerült a Politikai Könyvkiadó listájáról. Miután Bitay elkerült a kiadótól, elhoztam a kéziratot és Vargát megnyerve, a Daciánál jelentkeztünk vele. 1985-re tervbe került, de ekkorra Varga már visszavonta „előszavát”. Ezért Cseke Gábor visszaemlékezésével indult volna a kötet, és folytatódott volna az 50. évfordulón megkérdezett főszerkesztők vallomásával, az időközben elhunyt Molnár Erzsébet Emlékmorzsáival. Ezután a Mindenheti kenyerünk a riport című fejezetbe olyan érdekvédelmi írásokat válogattam, amelyekre egyszer vagy kétszer visszatértünk a lapban. A Vitáinkról fejezetben a romantikáról folytatott, több mint egyéves vitát Cseke Gábor állította össze, a városiasodásról és a Fellegvárról pedig én készítettem anyagot. A könyv befejező részébe, a Magyarázzuk a lapot Kovács Nemere (Politikai lap vagyunk), Bodó Barna (A riportról), Lázát László (Az Ifjúmunkás irodalmi művészeti mellékletéről), valamint a lap tömegkapcsolatairól szóló saját tanulmányom került. A PK-nál ehhez pályaválasztási tanácsadó, a Bajor-Sinkó-Zágoni hármas (matinéinkon sikeresen szereplő hármas volt) írásaiból válogatott olvasmányok, valamint lapfelmérés és elképzelt 40 oldalas lapszámunk is szerepelt. Az utóbbi a lapban megjelent legnevesebb írók, közéleti emberek írásaiból, sajátos Ifjúmunkás publicisztikából összeválogatott, és Pusztai Péter korszerű grafikai elképzelésével tálalt mintalaplapszámnak ígérkezett, olyannak, amilyennek ezt olvasóink sok éven át kérték tőlünk.

A Daciánál sikerült, a megengedett 15 ívnyi terjedelemben, a lap aranykorára emlékeztetően olvasmányos kötetet véglegesíteni. Az átgépeltetés előtt húzni kellett riportokból, vitákból, mindenből. Ekkor a könyvkiadó új, pártaktivistából lett igazgatója, akit addig is a magyar nyelvű kultúra gáncsolójaként volt alkalmam kiismerni, azt kérte, hogy a csatornáról is legyen írás a riportok között. Az antológiát 1982-vel zártam, hiszen a 60. évfordulót kimondatlanul is jelezni kellett, de nem zárkózhattam el az igény elől. Így került R. László Ferenc ‘83-ban írt riportja a kötetbe. Ekkor a csatorna megnyitójáról is írást kértek. Betettük B. Kovács András két flekkes írását. Indult a kézirat a nyomdába... Újabb „ötlettel” akadályozták: „A riportok mai, még nem közölt írások legyenek.” Ez ellentmond a kötet antológia jellegének. Nem volt kinek megmagyarázni. A viták és a lapról szóló tanulmányok megmentéséért ezt is vállaltam. De már be kellett kapcsolnom Vargát, aki állítólag felső jóváhagyást kért. Ott először elemezték az egész kötetet, amely az ifjúság nemzetközi éve alkalmából készült, aztán visszatérve az ügyre, azt kérték a kiadótól, hogy kétnyelvű kötet legyen. A Scînteia Tineretului, és az Ifjúmunkás írásaival... Azt hiszem, így még nem fúrtak meg nemzetiségi múltat felmutatni készülő kezdeményezést.

Körlevél kollégáimhoz:

Kolozsvár, 1985. február 8.

Tisztelt Úr!

Az előbb telefonáltak, hogy Varga József közbenjárására antológiánk ügye mély kútba esett. Előbbi levelemben kért írásodra tehát nincs szükség, illetőleg azt a főszerkesztő szempontjai szerint kell majd megmódolnod.

A történtek a következők: Az antológiát Vargával együtt vittük el néhány évvel ezelőtt a Daciához, miután Bitay elfektette két kötetes kéziratunkat. A Dacia vállalta a második kötetet. Összeállítottam a következő szempontok szerint: 1. Legyen benne a felszabadulás utáni szerkesztők névsora, visszaemlékezések, interjúk főszerkesztőkkel. 2. Érdekvédelmi riportok a lap aranykorából. 3. Viták. 4. Tanulmányok alapról. Tavaly, amikor a könyv bekerült a szerkesztőségi tervbe, újra át kellett szerkeszteni a kötetet. 1. Varga visszavonta az előszavát; 2. Több volt szerkesztő elhagyta az országot, írásuk nem szerepelhet az antológiában; 3. A Fellegvár vitát eltanácsolták 4. A terjedelmet 15 ívben szabták meg. Az átszerkesztés után átgépeltettem a kötetet, mert a terjedelmet csupán írások kiemelésével nem tudtam megoldani, húznom kellett. Ettől még jó lett a kötet a szerkesztő nagyon elégedett volt vele. Átment az első ellenőrzésen. A második ellenőrzés előtt a kiadó új igazgatója, Stoica Leontin elvtárs felső igényekre hivatkozva azt kérte, hogy a riport fejezetbe csatornáról szóló írást is tegyünk. Tettünk. Aztán azt kérte, hogy a csatorna megnyitásáról is tegyünk írást. Tettünk. Utána pedig azt kérte, hogy a riport fejezetet főleg mai, még nem közölt írásokkal helyettesítsük. Mondtuk, hogy ez antológia és célja szerint egy nem akármilyen lap bemutatását terveztük. Hajthatatlan volt, hogy mentsük a Vitáinkból és a Magyarázzuk a lapot című fejezeteket elvállaltuk a mai riportösszeállítást. Ekkor írtam nektek a levelet. És szóltam a főnöknek is, hogy talán hasznos volna előszót írnia, tekintettel az ifjúság nemzetközi évére. Ehhez neki jóváhagyást kellett kérnie. Nem adták meg. Később úgy módosította a dolgot Bontas elvtárs hogy kétnyelvű kötetet kell megjelentetni, mégpedig a három lap írásaiból. Nyilván ezt már nem én szerkesztem. Különben is a Stoica elvtárssal folytatott beszélgetésben Varga elvtárs úgy nyilatkozott, hogy „s-a implicat un redactor” ez valószínűleg én vagyok annak ellenére, hogy a kötet összeállítását annak idején még Cseke Gábor hagyta rám, és ezt én legjobb tudásom szerint elvégeztem. Szívügyem volt és marad alap múltjának ismertetése, amit nem tartok szégyellni valónak, ellenkezőleg hasznosnak, nevelő jellege szerint szükségesnek.

Szerepem ezzel befejeződött. Kérlek, nézd el, hogy fölöslegesen riadóztattalak, ámítottalak hülyítettelek stb. Mentségemre legyen mondva, velem is ezt tették és többrendűleg is megfizettem érte.

Tisztelettel üdvözöl:

Tar Károly s.k.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az antológia átgépeltetése kétezer lejnyi „kárt” okozott háztartásunkban, de még mindig jó így: próbálkoznom kell vele a Kriterionnál. Esetleg évtizedek múlva, a lap valamelyik kerek évfordulóján? De temetik már a Kriteriont is! Azt mondják, az a tény, hogy meghagyták az élén Domokos Gézát, a megszüntetését jelenti, amit, a túlzott központosítást folytatva a kiadók összevonásával kívánnak elérni. Addig is a legvérmesebb testvériesség nevében minden múltat rögzítő, az erdélyi magyarság létét bizonyító összegezést megfúrnak, tiltanak. Az Irodalmi Lexikon harmadik kötele kész, de a második sem szerepel az idei könyvek listáján. Pedig ebből hiányzik a vitatott K. betű. Kós Károly neve nélkül Balogh Edgár nem vállalja, de már át is adta a további szerkesztés munkáját Dávid Gyulának.”

Ki látott engem? - 10

2010-11-13T12:51:00.001+01:00

Nincs tovább?

Negyedévszázadal ezelőtt, az újév másodnapján, az ünnepies és ráérős órákban azért jegyeztem fel néhány gondolatom a hatalomról, mert a tévé harsogó ifjúsági összejövetelt közvetített, amelyen a bezsongott, Păunescu által nacionalista delíriumba hajszolt fiatalok a „C. junior - viitor conducător” (Ifjú Ceausescu – jövendő vezető! - románul rímes és ütemesen kiáltható) jelszót zúgták. A hatalom és az egyház összefonódásáról írt gondolataimat van, aki ma is némi megbotránkozással fogadja. Pedig soha nem voltam egyházellenes. Az egyházak jótékony szerepét tisztelem, felsorolhatatlanul voltak és vannak fiatal lelkész barátaim. Sohasem kérkedtem másként gondolkodásommal, még gondolatban sem kívántam eltéríteni senkit hitétől, mert ez mindenki legbensőbb ügyének tartom. De amikor még a hatvanas években például a széki olvasótalálkozót szervezésével bíztak meg a kolozsvári napilapnál, az eseményre a főszerkesztő legnagyobb csodálkozására a helyi tiszteletest is meghívtam. Décsén az idős tiszteletes urat titkon levelezőnké avattam, fia, a később Duna-delta szerelmes ornitológus is barátságával tüntetett ki. Nálam lakott teológiai vizsgái idején verseiről is ismert református pap, másokat magam kerestem fel szolgálati helyükön. Legjobb román barátom szombatista prédikátor volt. Fiam barátja katolikus fiának keresztapaságát, minden ceremóniával együtt akkor vállaltam, amikor ezt az újságvezetéssel összeegyeztethetetlennek tartotta a hatalom. A rendszerváltáskor apám, aki nem engedett vasárnapi istentiszteletekre, hirtelen kijelentette: "Református vagyok!" Rám hagyta, ólomsúlyos hagyatéknak pálfordulása értékelését. És most is szoros baráti kapcsolatot tartok egyházi emberekkel, egyházi világi vezetőkkel. De be kell látnom, hogy szabadgondolkodásom elkülönít mindazoktól, akik a megfellebbezhetetlen hít bűvkörében élnek. Csodálom őket, de nem követhetem, mert úgy érzem ezzel, a párthűség csimborasszójaként lobogtatott: Gondolkodás nélkül követem a pártot! jelszót követők táborát gyarapítanám. Csak remélem, hogy mindezek ellenére ők is, a magam korlátaival is szeretetre méltónak „látnak” engem.

Félévszázaddal ezelőtt így gondolkoztam:

„Az egyháznak tulajdonképpen félnie kellene az egyszemélyes hatalomtól, mert az nem tűr maga fölött urat. De végeredményben a kettő megfér egymással, hiszen célok és a célnak megfelelő doktrínájuk egy: istenné kiáltani ki valakit, akinek teljes engedelmességgel tartozunk. Ezért is fér meg egymás mellett olyan békésen a kommunizmust ígérő egyszemélyes diktatúra és az egyelőre lelki alázatot igénylő egyház. A kettő közül még mindig az egyház a haladóbb, hiszen a belenyugvást, szelídséget, lehajtott fejűséget a túlvilági élet reményében, a mindenek fölé emelt, a láthatatlan Isten szolgálatában igényli. Ennél primitívebb az egyéni hatalom, amikor elvárja, kikényszeríti a polcra emelt műveletlen ember dicsőítését, nem törődve azzal, hogy ezt a készakarva tudatlanságra és anyagi stagnálásra ítélt tömegek csak képmutatóan, a gyávaság súlyosbodó nyomása alatt teszik.

Az emberiség megjárta már ezt a poklot is. A görögök bölcs demokratizmusa, többistenűsége, amely lehetett egy-egy tudomány szimbóluma is, miként, milyet törvényszerűségnek engedve fordulhatott át a mindent birtoklás vágyától lüktető hatalomvágyássá, amit fáraók, császárok, hadvezérek megszállottan még inkább túlfeszítettek. A hatalom végtelenbe helyezésével olyan átmeneti filozófiát kaptunk, amelynek hatásában ki kellett volna józanodnia az embernek. Az "Egy az Isten!" jelszavával minden hívő ember lelki tisztán tartásához nyílt út, de végül ez sem vált be, tartósan nem alakulhatott történelmet irányító, emberiséget megnyugtató eszmévé. Mert az egyház szervezettségében a régi hatalmi rendszert sietve kiépítette; "Isten rokonsága", baráti köre lett a kormányzókból. És a középkorban az egyház már nem tűrt ellenkezést, vallásellenes véleményt a legkevésbé. Az inkvizíció megtartotta az emberiséget arra, hogy a végtelenbe kihelyezett úr nevében is embertelenül uralkodhat minden hatalomra építkező emberellenes szervezet. Mint minden túlkapás, az inkvizíció is megszülte a maga ellentáborát... A reformáció aztán lenyesegette a vallási vezetés tiranikus hajtásait, demokratikus keretet teremtett, és itt nálunk, a többnemzetiségű, többvallású Erdélyben rövid évszázadig lehetőséget az emberi többféleségre, az egymás közötti ellenségeskedés túlzásai nélkül. Maradt a mindenekfölött, a lelkünk fölött uralkodó Isten, amely a világ tudományos kiismerhetetlenségének szimbólumaként jogos és ésszerű, akár egy matematikai egyenletben az ismeretlen, a kiszámíthatatlan x.

A kommunizmus eszméje a világi élet reformációja volt, az egyenlőség, a testvériség, a szabadság újra-meghirdetése, amelyhez ugyebár minden embernek megközelítőleg egyenlő anyagi feltételek is kellenének. A hatalomra jutott szocializmus elszigeteltséggel, nyomorral, tudatlansággal és a primitív ember azon tudatával, hogy maga fölé mindig irányítót, szolgálni való urat óhajt, amely bizonytalanságérzését, az életirány miatti pánikszerű félelmét enyhíti - nem tudott megbirkózni. Az uralkodási vágy, a meghirdetett jelszóból is kiérezhető hataloméhség (A tudás hatalom!) újabb csoportosulásokat szült, vezetőket, akik aztán királyként, császárként, istenként viselkedtek (A hatalom tudás!), és a népet még inkább kihasználták. A második világháború után újabb lehetőség csillant, a meghirdetett internacionalizmus a vallással nem ellenkezve erős eszmének bizonyult. Sajnos, tiszavirág életű volt a visszahúzó erők: anarchikus hatalomra törekvő csoportok, a zavarosban halászó műveletlen diktátorok céltudatosan törtek hatalomra. A központ, a kicsi országok fölött uralkodni vágyó nagyhatalom saját embereivel manipulált; ellentáborként erősödött a nacionalista klikk és szellem amely kisajátította a szocializmus eszméit, és ennek jelszavaival olyan diktatúrát hozott létre amely felülmúl mindent, amit a történelem eddig alkotott. Az anyagi, termelési, gazdasági kérdések megoldhatatlansága, az erőszakolt függetlenségből és a civilizáció elmaradottságából ered. Csökönyös tirannizmus előrelátható válasza erre nem más, mint a már meghaladott társadalmi rendszer kipróbált fegyvere: a sovinizmus. Már csak a vérfürdők hiányoznak. Nálunk és másutt is. Mi lesz ezután? A kis nemzetiségek beolvasztása után milyen fegyverhez nyúlnak? Ha nem jön a háború, mivel fékezik az ígéretekkel hülyített népet? Megfékezéséhez már most alig elég a belvédelem, a kiépített sűrű besúgórendszer és minden, amit már a múlt században produkáltak a modern államok. Érezhetően nagyobb teret kap az egyház. A túlvilági távlatokba helyezett igazság és béke elfogadhatóbbak, mint a tévé képernyőjéről szemünkbe fröcskölő, a valóságnak ellentmondó, sokat hangoztatott, alaptalan és hihetetlen, üres jelszavak sokasága.

Az egyház a nemzeti kisebbségek esetében az anyanyelv gyógyírjával is nyugtató a félelmeket, az élettel, a jövővel szembeni pánikot kivédő hatásával újra a legjótékonyabb intézmény. Az újrakezdés lehetőségét tartogatja talán, de eltompító, a külvilág e világi eseményekkel szembeni magatartásával jámbor népét ugyanakkor még inkább kiszolgáltatja az elnyomóknak.

A végtelen világról egyszer majd annyi mindent tudunk, hogy lemondunk a magunk fölé helyezett, az önként vállalt istenekről. És akkor a gyarló, a hataloméhes ember is elveszti példaképét, az uralkodót, a mindenekfölött parancsolás igényét. A görög demokratizmus sokistenűsége után, az egy istent imádók kommunizmusa lehetetlenség és tarthatatlan állapot. Az emberiség történelmének spirálútja bizonyára ennél bonyolultabb. Törvényszerűségekkel tele szakaszait ismerjük és talán számítógépek segítségével felrajzolható lesz az a jövőbe vivő pálya is, amelyen az utánunk következők előre vagy hátra lépnek majd.”

Ki látott engem? - 9

2010-11-12T12:40:00.001+01:00

Ormányra állva

A gyermeklap szerkesztősége, olyan jeles emberekből állott, mint Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Soó Zöld Margit. Belegyezésükkel közéjük kerülve, nem akartam egyebet, mint az ifjúsági lapnál megszokott, céltudatos szolgálatot. Köztudomású volt, hogy ez a folyóirat osztja a legnagyobb honoráriumokat, belső munkatársai más romániai szerkesztségekhez képest ideális körülmények között dolgozhattak, szerkesztőségi jelenlétük nem volt kötelező, legfennebb a heti vagy kéthetenként tartott megbeszélésre kellett bejönniük a patinás Egyetemi Könyvtárral átellenben, a Diákművelődési Ház második emeletére. A titkárnő telefonszolgálata jelentette kapcsolatunkat a külvilággal, a főszerkesztőnek kellett eljárnia mindenféle ülésekre, eligazításokra, utaznia kellett a fővárosba, az Országos Pionírtanácshoz, ahova a gyermeklapok tartoztak. A szerkesztőségi titkár számról számra úgy rakta össze a két lapot, hogy abból egyetlen belső írása se hiányozzon, mert az alapfizetés mellett közléseinkért honorárium járt, és ez érzékenyen érintett mindenkit. A hatalmat kiszolgáló írásokat, a gyermeklapba nem való, de fentről rendelt évfordulós, és különféle ünnepi írásokat a titkár írta, szerkesztőségi cikként jelentek meg, aláíratlanul. Annak idején az alapító Asztalos Sándor mellé rendelt aktivistából lett főszerkesztőnek ez nem okozott gondot. Nekem igen. Merthogy a szerkesztőségi cikkekben megjelent hozsánnát, szokás szerint, a főszerkesztőnek tulajdonítják. A titkár persze nem vállalta nevével a szégyenteljes szöveget. De a cikkdíjra igényt tartott. Neheztelhette, hogy addig a lapszerkesztésben tejhatalma volt, a folyóirat belső munkatársaitól szabadkezet kapott, s ennek fejében nem zaklatta őket, meggyőződtem róla, hogy megjelenés után, többen mégcsak el sem olvasták a két gyermeklapot. Lapelemzés, laptervezés nem volt szokásban, illetőleg a főszerkesztő készített alkalomadtán a felelős pionírszervezeti vezetőknek jelentést, s ha kérték a pártvezetés sajtóosztályának. A szerkesztőségbe érkezett írások rétegekben elterítve feküdtek a titkár asztalán, ha valaki akarta volna, akkor sem tudott volna lapot szerkeszteni nélküle.

Apránként rovatvezetői teendőkre bírtam munkatársaimat, vers, próza, nevelés stb. rovatok vezetőitől kértem javaslatot laptervezéskor. Huszonvalahány új rovatot vezetem be, az anyanyelvi versenytől a gyerektornáig, az országjáró gyermekhős rovatától a számítógépkezelésig. Napsugár Karcsi utazásaival a pionírszervezet által kirótt feldatokat tudtuk le, magam írtam az ifjúsági lapnál megszokott módon, úgy, hogy „a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon” A kötelező vezércikket két hasábosról tízsorosig rövidítettem, a januári és az augusztusi kötelezően hozsánna oldalakra, szöveg helyett díszítő rajzokat kértem külsó grafikus munkatársamtól. Titkárnőm szülési szabadsága idején, amikor mindenféle időrabló gyűláseken kellett megjelennem, a napokig néptelen szerkesztőségben telefonszolgálatos sem volt. Rámszállt a megyei kultúrosztály aktivistája. „Micsoda munkahely az, ahol napokig senkki sincs?” Egymást váltva, heti néhány órás telefonszolgálatra kértem a szerkesztőség tagjait, s ezzel nem népszerűségemet nem gyarapíthíttam. Egy szerkesztőségi megbeszélésen nem ezért, hanem azért a hallomásból kapott információért vontak felelőségre, s ezt neves költőnk kazettafonon rögzítette, miszerint áttelepülni akarok, hiszen az anyaországban főszerkesztői juttatásokban részesülök majd, mint az más szerkesztőségi vezetők esetében is megtörtént. Az alaptalan vádat a fiam sírjánál majd konzulátoson próbáltam tisztázni vádlóm előtt. Akkor az a gyanósítás fájt a legjobban, hogy anyagi előnyök befolyásolják döntéseimet. Se azelőtt, se azután, soha nem érdekelt a pénz. Az ifjúsági laphoz is szűkös művelődési felügyelői fizetésemmel szegődtem, s amikor elszakítva családomtól, fővárosi tartozkodásom költségei miatt családom szükölködött, szóltam főnökömnek, hogy segítsen. A rendszerváltozás után, a Nistor Gáspár cégénél az általam alapított Erdélyi Kiskönyvtár szerkesztését ingyen végeztem. Az erdélyi Szépmíves Céh összezilált anyagi helyzetét, egy évesingyenes intézői munkával végeztem, miközben a Céh hét alkalmazottjának munkájáért szerződéses alapon járt juttatás. Szóval, valahogyan sohasem nem érdekelt a pénz, fizetésemet, ahogy kaptam hazaadtam. Zsebpénzemből számolatlanul jutott kávéra, sörre, olykor, mert sokfelé közöltem, ajándékaimat is ebből vásároltam családomnak, születésnapok, névnapok alkalmából és karácsonykor.

Főszerkesztőként, kapcsolataimat igénybe véve, közbenjártam holmi, akkoriban kiváltságot jelentő juttatásokért. Még össze is különböztem a helyi lap akkori vezetőjével, mert nehezen árulta el, kinél kell kilincselnem, hogy ne csak a pártlapok kapjanak a protekciós ellátásból. Végül eljártam, hogy a gyermekirodalmi lap munkatársai is kaptak szalámit, kávét és egyebeket, amit akkor vásárolni nem lehetett. Igyekeztem, ahogyan beiktatásomkor mondott rövid beszédemben fogadtam, szolgájuk lenni, s reméltem ezt honorálják majd, ha szükség lesz rá, mellémállással. Naiv módon hittem, hogy átmenthetem az ifjúsági lapnál kialakult korábbi gyakorlatot, miszerint baráti közösséget alkotva, egymást segítve, ki nem mondot közös céljainkat is követve, érdemes együtt dolgoznunk. A gyermekirodalmi lapoknál munkatársaim hallgatólagos együttműködésével, ajándék órarenddel, Csipike levelezésével és a tanítókkal való személyes kiterjedt levelezésemmel, továbbá gyakori találkozóinkkal sikerült a gyermeklap példányszámát nyolcvanezernél magasabbra emelnünk. Büszke vagyok ma is arra, hogy bő egy esztendeig tartó számítógép-ismertető rovatunk szemléltetésére, szerkesztőségünkben, Romániában először volt számítógép, amit az akkoriban a kolozsvári számítógépgyár osztályvezetőjének, Patrubány Miklósnak a segítségével kaptunk, s aminek csodálatára iskolai osztályok látogattak el szerkesztőségünkbe.

Soha nem olvasták ilyen sokan gyermekirodalmi lapunkat. Ezért felülről nem járt dicséret. Nem is vártuk ezt, hiszen a hatalom ellenére tettük.

Tartozni akartam valahova, és úgy éreztem, hogy tartozom is azokhoz, akik tettre készek. De nem úgy, mint az a klikkekben szokásos: aki belül van sérthetetlen, aki kívül az ellenség. Jó kollegámat, aki a Korunkhoz kerülve szociográfiai dolgozatokra hirdetett pályázatot és a „beszélt történelem” híve, serkentője, támogatója volt, egy könyvéről írt ismertetőjében elmarasztaltam az egyetemi hallgatókkal folytatott felmérése befejezetlenségéért.

Nekem akkor természetes volt, hogy az nifjúsági laponál megszokott módon nyiltan kiállok véleményemmel, s hibáztatthatom közismerten torzóban hagyott kezdeményezéseiért. Kollegám nem haragudott, de naiv módon nem fogtam fel, hogy bírálatommal az ellenség malmára hajtom a vizet, amellyel minden oldalról mosni és elmosni igyekezett őt. Neves filozófus főszerkesztője egy színházi előadás szünetében, sajnálkozva szólt rám, hogy „éppen most, nem kellett volna, szegénynek úgy is elég baja van”. Később tudtam meg, hogy beadta kivándorlási kérelmét. Persze, hogy nem tett jót neki nyers bírálatom. Nyers modorom miatt máskor is volt bajom, bajt okoztam másoknak. A sok példa közül, emlékszem, hogy kellemetlen voltam, amikor iskolaügyekkel foglalkozó kolleganőm kérdőívére szókimondóan azt is megírtam, hogy a magyar nyelvű iskoláztatás akadályoztatása asszimilálásunk része. Zólt, hogy megsemmisitette a kérdőívet, mert ha illetékes kezébe kerül, meggyálik a bajom. Idős, nyilvánvalóan figyelt publicistánk lakásán pedig a lehallgatókra nem gondolva, kérdésére, hogy Mi van itt? ezt válaszoltam: fasizmus! Nem okoztam neki örömet ezel a felismeréssel, még akkor sem, ha később belátta, hogy igazam volt. Nagybányai matinénkon párttörténésszel folytatott színpadi beszélgetésünkben megegyezésünkhöz híven románul kérdeztem, ő magyarul válaszolt. Sarkított végszómmal, miszerint ezt így is lehet, a végén, a nagy taps ellenére, megharagítottam interjú alanyomat. Fogadta, hogy soha többé nem áll velem mikrofon elé. Mit kapott jelenlétéért, nem tudom, de marosvásárhelyi előadásunkon minden szavamat jegyezték a külön páholyba vezényelt szekusok.

Bátorságomnak hittem azt ilyen történéseket, de azt hiszem, hogy csak meggondolatlanság volt, amellyel veszélybe sodorhattam másokat? Valószínűleg az ilyesmikért ítéltek nemkívánatos személynek azok a csoportok, amelyekhez tartozónak véltem magam, vagy tartottak veszélyesnek, netán provokátornak.

Rajongott fiatal filozófusunkat hívtam egyszer kávé melletti beszélgetésre. Szúrósan elhárította meghívásom, mondván, hogy ő más társaságban szokott kávézni. Nyilván abban a társaságban, ahova az általam elmarasztalt egykori kollegám is tartozott. Leforrázva éreztem magam. Elkeseredtem. Éreztem, hogy a hatalomtól és az egymástól való félelem csontunkig hatol, elmagánosít.

Többektől, akik azt hitték, hogy a hatalomhoz tartozom, és jó káderlapomért tartották érdemesnek velem szóbaállni, viszolyogtam. Volt közöttük nagyon jó költő, börtönt megjárt irodalmár, színész, tanár, mérnök. Embere válogatja, hogy ki miként próbál előre lépni pályáján. Rendre elmaradoztak, hiszen látták, hogy „nem jó lóra tettek”. Az általunk nehezen megélt diktaturában az volt a legrosszabb, hogy a gyengébbeket lealacsonyította, megalázta, hajbokólóvá tette. Emlékszem egy fiatal íróra, akit támogattak és egy kicsit el volt telve önmagával, a füle hallatára, tréfásan szültam: Kicsoda ez a…? Megsértődött, többé nem fogadta köszönésemet. De amikor főszerkesztőséget vállaltam, előre köszönt. Sajnáltam, mert ez is félelem volt, fájhatott neki, de nekem is fájt, hogy ilyent művelt velünk az akkori élet.

Az elhidegülés, az elidegenedés korát éltük. Valami arra ösztökélt, hogy belülről lássam, kutassam, vigyázzam ellenfeleinket. Barátommal arra ösztönöztük egykori iskolatársunkat, hogy vállalja el a megyei pártaktivistaságot, bizonyára segítségünkre lehet majd. Így történt. Megyei titkárságik vitte, és tetteiért nem kellett szégyenkeznie, csupán kérésemre tucatnyi lakáshoz, álláshoz juttatott fiatal végzősöket, képzőművészt, színészt, fiatal munkást. Magyarokat, akik előtt egyre inkább beszűkűlt minden lehetőség.

És szegődtem olyan kollegám mellé, akiről számos jelből arra következtetthettem, hogy a belügynek dolgozik. nyugati turistákat kísért, s akkor sem menesztették szerkesztőségéből, amikor italosan napokig körözött a városban. De jártam ismerősömmel olyan fővárosi vendéglőben, ahova csak belügyisek léphettek. Központban volt és megfordultak ott mindenféle besugók, olcsó és bőséges volt ott minden. Amikor kihallgatásra hívtak az egykori Árpád úti iskolánkba berendezett szekurítáté irodáiba, és azzal fenyegettek, hogy megmutatják a pincét is, nevettem, hiszen éppen átalakított osztálytermünkben ültünk, a pincét pedig jól ismertem, onnan cipeltük a bennlakás konyhájára a sok krumplit és káposztát. Hasznomra volt minden ismerettség, emberismeretemben bizhattam, akkor is, amikor a Zsebszínház előadásaira beengedetteket a bejártatnál szemügyre vettem, a „küldöttet” vagy „küldötteket” felismerve úgy alakíthattuk mozgásközpontú színházi jeleneteinket, hogy mondanivalónkat sejtetve a közönséggel, a megfigyelők törhették a fejük miféle absztrakt dolgot látnak szófukar, jobbára hangzatos jelszavakból kölcsönzött kifejezésekkel teletűzdelt előadásainkon. Az egész estét betöltő, csupa ilyen jelenetekből álló előadás címe Drága föld volt. Valahol meg kelllennie, előadóművészünk és rendezőnk hagyatékéban, hiszen Dusa Ödön neve alatt, kötetbe gyűjtöttem valamennyit.

Tudtam, hogy kikhez tartozom, velük kerestem kapcsolatot azokkal, akik a maguk módján ellenálltak. Akik azóta lelkiismereti vizsgálatra szánták maguk, és saját gyengeségeikkel birkózva, általánosnak vélik akkori kiszolgáltatottságunkból eredő tehetetlenségünket, tévednek, eljött az ideje annak, hogy észrevegyük az eddig névtelen hősöket, azokat, akik nemcsak érdekeiket, megszépítendő múltjukat, jobbra érdemes magukat, hanem megtartó közösségeinben továbbéltetett magyarságunkat, emberségünket védték valamilyen módon. A névtelen, ide-oda csapodó kisemberek, a nyuszitermészetűek, az árulók, a besúgók sem egyöntetűen voltak rosszak. Az elembertelenedett világban ösztötön emberségüknek engedve imbolyogtak következetlen, felemás tetteikkel magyarázhatjuk, hogy maradt világunkban annyi jó, amire jelenünk épülhet.

Ki látott engem? - 8

2010-11-11T12:27:00.000+01:00

Reszkessetek!

Nem kérkedtem bátorságommal, de már gyerekkoromban észre kellett vennem, hogy amikor idegen házak kerítései előtt vonultunk barátaimmal vagy testvéreimmel, a belülről a kerítésre zúduló, vicsorító, hörgő dühödten ugató ebektől összerezzentek. Furcsállottam, hogy miért, magamon ezt nem tapasztaltam. Nyolc évesen már megedződtem, amikor késő esténként átnyargaltam az Óvár keskeny, néptelen és sötét utcácskáin, hogy a Malomárokon túlról anyatejet vigyek féltestvéremnek. Velem egykorú ökölvívóbajnok barátomra akkor is felnéztem, amikor bevallotta, hogy sötét estéken, amidőn a fűtőházon át vezető, két kerítés közé szorított, megvilágítatlan keskeny úton igyekszik hazafelé városszéli utcánkba, a szokottnál hangosabban dobog a szíve. Ugyanazon úton járva semmi különöset nem éreztem. Gyermeki naivságom őrzött. Korai iskolakezdésem és egy tanügyi reform is hozzájárult ahhoz, hogy osztályokat előbbre lépve, mindenütt a legfiatalabb voltam, Kölyöknek neveztek és óvtak, nem volt mitől tartanom. Később, amikor egy a második műszakban dolgozó lányra vártam a gyár előtt, s belém kötött az arra kószáló fiúcsapat, kíváncsi várakozással vetettem hátamat a házfalnak, vártam, hogy velem is történjen valami érdekes. De nem történt semmi. A legvérmesebb támadó közelembe érve felismert, s a balhé helyett röhögcsélve csevegtünk, amíg a lány megjelent a gyárkapuban. A katonaságom alatt gyakran álltam őrségben. Volt, aki félelmében elszabadult szamárra lőtt. És olyan is volt, aki az őrzendő raktár vagy kaszárnyaépület melletti bokorban húzta meg magát háromórányi időre, mozdulatlanul. Én eldugtam fegyverem, és hosszútávfutói edzésemet végeztem az őrhely környékén, az öklözőktől ellesett árnyékharccal hancúroztam s szórakoztattam magam. A fiam halála után, zaklatott idegállapotomban aludni képtelen voltam, s rendszeresen felkerestem sírját, hajnalig tengődtem a Házsongárdi temetőben. Adottságomat nem tekintettem bátorságnak. Nekem azok voltak a csodálni valóan bátrak, akik emberi méltóságunk védelmében hoztak áldozatot. Azok, akik következetesen kiálltak nemcsak a maguk, hanem a közösségük jogaiért. Balogh Edgár például, minden lehetséges alkalommal szót kért mindenféle gyűléseken és politikusan érvelt, hol a magyar iskolák, óvodák, hol a közművelődésben tapasztalható ellehetetlenítésünk ellen.

„1982. december 13.

Amerika hangja az előbb beszélt az Ellenpont című, néhány számot megért lapról, amelyet valószínűleg Sz. G. szervezett vagy szerkesztett külföldről. Akik olvashatták, megelégedéssel állapíthatták meg, hogy a lap igazat mond: az erdélyi magyarság az elnemzetlenítés jármát húzza. Nem így, hanem egyszerűbben, világosabban fogalmaztak, indulatok nélkül. A szomorú tények ellenére örömmel hallottam, hogy diagnózisuk az enyémmel azonos, és amelyet ez a napló is bizonyít, hiszen ugyanazon szégyenteljes helyzetet rögzítjük az ellenállás egyféle formájaként.”

„1985. január

A napokban játszották „utoljára” a Hunyadi Lászlót. A közönség az előadás végén ülve maradt és lassan, állítólag egy órán át tapsolt. Nem volt szabad az ismétlés, a művészek jöttek, meghajoltak és a közönség tapsolt. Újra jöttek, újra erősödött a taps, és így ment tovább. Aztán a meghatódottságtól a színészek és a közönség is sírt. A teremben jelen volt a magyar konzul is. A taps ellenére, azt hiszem, csendes, civilizált tüntetés volt... Egyfajta temetés, de az összetartás megmutatkozó, forró jeleivel. Semmi rendzavarás, semmi magyarkodás. Mert nemcsak magyarságunk melletti kiállás, hanem a kultúra melletti tüntetés is volt ez az alkalom. Zsuzsa szerint (egyik osztálytársától tudja) egy másik előadáson hasonlóképpen történt. Ma hallom, hogy elrendelték: az Állami Magyar Színház mostani előadásaira kétszáz jegyet nem szabad eladni, hogy kevesebben legyenek a teremben, hogy ne legyen telt ház. A mostani előadások azt jelentik, hogy egész sor előadást betiltottak, talán már a következő hónapban nem játszanak. Így azokat, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchiával hozhatók kapcsolatba. És nyilván, a magyar történelemből vett témájú előadásokat. Az operetteket nem is bánnám, de most nem jön helyettük semmi (se jobb, se rosszabb), kevesebbek leszünk a színpadjainkról elhangzott magyar szóval. Hol maradt még magyar közönség előtt elhangzó magyar szó? Már csak néhány talán tucatnyi előadáson, műkedvelők színpadán (Kolozsváron már csak egy szórakoztató előadással évenként egyszer-kétszer jelentkező ilyen csoport van) a tévé nyúlfarknyi magyar adásában (Ki nézi még? Kibírhatatlanul semmitmondó, bárgyúan, primitíven hozsannázó) és a templomokban. Mostanában egyre inkább tisztelnünk kell őseinket, akik „Erős várunk…” jelszóval évszázadokra megmaradóan építkeztek. Persze, az épületek: nem minden. Elvehetik, lebonthatják...”

„Bátrak voltak, akik mertek…” És a csendes ellenállás számtalan példája igazolja, hogy a meghirdetett Itt és most! mellett erősebb Az itt és mást! a köztudatban erősödő változtatás akarását továbbfeszítve adhattam egyik ifjúsági Matinénk sokfelé bemutatott előadásának a tettekre serkentő Itt és mit? címet. Számos ilyen eseményből merítettünk akkoriban erőt, s szervezetlenül is azonos irányba haladtunk szabadságérzetünket követve.

„1982. november 30. Kétszer beszélgettem(tünk) a műszaki egyetem elektrotechnikai fakultását látogató magyar diákokkal arról, hogy a filozófiát és a pedagógiát anyanyelvükön szeretnék tanulni. A filozófia oktatását tavaly úgy oldották meg, hogy Piroska tanárnő magyar nyelven tartott összefoglalókat. Persze, önszorgalomból és bérmentve. Ebben az is benne volt, hogy aki anyanyelvén is akar filozófiát tanulni, annak több órát kellett ette fordítania, mint román diáktársainak. A pedagógiával már nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezt olyan előadó vezeti, aki nem tud magyarul. Kelemen Árpád a fakultás dékánjaként Dancsuly segítségét kérte az ügyben, de segítséget nem kapott. A magyar nyelvű pedagógiai oktatás tehát egyelőre függőben maradt. A jövő héten még tárgyalunk róla. Harminc diák óhajáról van szó. Örvendetes, hogy minden akadály ellenére él bennük a nemzetiségi tudat és tettre készteti őket jogaink kivívásának szükségessége. Azt szeretném megírni, hogy elérték célkitűzésüket, és tudatosan tovább folytatják azt az űrpótlást, amit elszakmásított líceumi oktatásunkban a műszaki tárgyakat anyanyelvünkön előadni képtelen mérnöktanáraink miatt kell végezniük, hiszen az, hogy kialakítsák szakmai anyanyelvüket már szinte lehetetlen, és ez nemcsak szakmai hozzáértésükben jelent majd gátlást, hanem anyanyelvük általános romlásához is vezethet.

Kelemen dr. tudatában annak, hogy fontos munkát végez, és hogy olyan személyiség, akit bátor embernek tartanak, próbálja ezt az ügyet nem kihívóan, hanem amolyan átmeneti ügyként megoldáshoz segíteni. Csakhogy ezzel minden évfolyam hallgatóit választás elé állítja: küzdenek jogaikért vagy a könnyebb ellenállás vonalán haladva beolvadnak, feladják nemzetiségi jogaikat. Egyelőre (és ez csakis ezen a karon lehetséges, hiszen máshol hiányzik a dékáni támogatás vagy elnéző magatartás) a diákok a küzdelem mellett döntöttek.

„1982. december 10. Xántus János temetésén szólt B. E., hogy baj van a házsongárdi sírhelyekkel, amennyiben önkényesen felszámolják és eltüntetik nagy és híres emberek sírhelyét, ledöntik emlékoszlopaikat. Beadványt fogalmaztak a barbár cselekménysorozat megfékezésére. A vizsgálódás során kiderült, hogy csak azok válthatják meg őseik sírját, akik országunk állampolgárai. Sok híres kolozsvári és erdélyi nagycsalád leszármazottja már csak külföldön él, de sírhelyeiket még valutával sem engedik nekik megváltani. Ezeket a sírokat gyorsan lebontják eltüntetik. Az ez elleni cselekvést az is megnehezíti, hogy már nincs műemlékvédő bizottság. B. E.-t, aki alelnöke volt a bizottságnak, ennek megszüntetése után csaknem egy évvel értesítették, hogy nincs miért sürgetnie a soron lévő beszámoló gyűlés összehívását, mert már nincs ilyen. Különben azt is most tudtam meg, hogy a sírhelyek nem minősülnek műemléknek. A nagyon régiek és a nagyon híres emberek síremlékei sem. Nincs is Kolozsváron - egy-kettő kivételével - hivatalosan elismert műemlék, amit országos szinten is jegyeznének, nyilvántartanának. A Szent Mihály-templomot természetesen műemlékként kezelik, de a régi sírokkal azt tesznek, amit csak akarnak...

Apám is majdnem elvesztette őseink sírhelyét. Ez a B parcella és a főút sarkához közel áll. Egyszer csak a látja, hogy egy Pop nevezetű követ állított a sírfőre. Szerencsére, akkor még volt annyi tekintélye, hogy visszakapta jogát a sírhelyhez. Még abban az évben betonkeretet és fedőlapot készíttetett és új sírkövet állíttatott. Így biztosabb, hogy megmarad a sír és nem foglalja el valamelyik mohó betolakodó.

V. J. is említette, hogy nemrég a temetőben járt. A dombra felkapaszkodó baloldali út elágazásába, egy, a neve után Regátból jött tábornok építtetett vörös márványból grandiózus sírhelyet. A márványba vésett nevekből és a sírállítás előtti jóval korábbi évszámokból egész családfája leolvasható. A beavatatlannak úgy tetszik, hogy régi kolozsvári család hamvai nyugszanak ottan. A hamisítást nem most, már évtizede, hogy elkezdték és azóta is folytatják nagy erővel. Ugyancsak évtizedekkel ezelőtt filológus egyetemi hallgatók összegyűjtötték a régi sírok feliratait és MI (monument istoric = történelmi emlék) felirattal látták el a sírköveket és a díszes sírfedőlapokat. Aztán ezeket a sírköveket valaki megbízásából a temető dolgozói önkényesen kiszedték és útszélre hányták. A diákoknak pedig megtiltották, hogy a sírkövek leltározásával, gondozásával foglalkozzanak.

Az elmúlt években számos írás jelent meg a temetőről a különféle folyóiratokban és lapokban. A szerzők szóvá tették a panteon elhanyagolt állapotát, és dicsérték azok fanatikus ügybuzgalmát, akik nem hajlandók ebbe belenyugodni. Ma már csak sajnálkozunk azon, hogy nem találjuk régi, híres embereink sírhelyét, illetőleg azon, hogy a sírjuk fölött román feliratú sírkövek pompáznak.

B. Gh.-val egykor egyféle házsongárdi badekert terveztünk. Akkor lelkesedve az ügyért, két hónapig naponta beültem az egyetemi könyvtárba, hogy Európa-híres temetőnkről minden ott-található erről szóló írást kijegyzeteljek. A vége az lett, hogy az együttműködésre kevésbé, de szerzőtársnak annál inkább ajánlkozó emberem meggondolta a dolgot: a kevés román híresség mellett a rengeteg magyar származású nagy ember szerepeltetése a tervezett eligazító könyvecskénkben, meghiúsította volna a mű megjelentetését. Ezek szerint B. Gh. is tudja, hogy semminek nincs létjogosultsága, ha egykori német és magyar város polgárainak műveltségét bizonyítja. A mai, átírt történelem nem szenvedi a neki ellentmondó tényeket, legyenek azok sírhely vagy írott dokumentáció alakjában... Ezért egyszerűbb, ha nincsenek. És kivétettek múzeumokból, temetőkből, könyvtárakból - elzárattak levéltárakban is – mindent, ami magyar.

Ennek felháborító példáját is V. I.-től hallottam. A Hősök temetőjében, a magyar katonasírok parcellájában található szélső sorok keresztjeit eltávolították és román nevekkel ellátott ortodox kereszteket helyeztek a helyükbe. Valószínűleg az időnként itt megjelenő és koszorúzó „elvtársak” szemét bánthatta a magyar katonai sírhelyek látványa. Most úgy tűnik, hogy az egész parcella a román hősök nyughelye.

És ez csak egy példa a sok közül, amely mutatja, hogy olyan „testvérek” között élünk, akiknek semmi, de aztán semmi sem szent. Műveltséghiányos vad indulatukban irtják a múltat, szennyezik a jelent és megsemmisítik a jövőnket. A nacionalizmus most már átcsap aljas sovinizmusba. Nem történhetett másként: ahol visszaszorul a kultúra, ott nem a megértés, nem az európaiság, hanem a primitív indulatok uralkodnak.”

És voltak olyan, általunk és az ifjúsági lap által támogatott, ideig-évekig hivatalosságuk engedélyezését furfanggal kieszközölt csoportulások is, amelyek az ellenőrök által elfogadott nevet választva, mindig mást és mindig tudatosan a mit? feszegetve működtek:

„Stoica elvtársnak újra nem tetszik a Zsebszínház plakátja. Tabărăné a szakszervezetek „kultúrcsodája” kimondta, hogy a plakátnak csak annyi a baja, hogy a CFR-klub mellett szerepel a „volt Vasutas Klub” felirat is. Szerintük ilyen nincs. Ha volt, akkor sincs! És kész! Az az igazság, hogy már nem tudják, mibe akadjanak bele, hogy megszüntethessék ezt a városunkban egyedülálló munkásszínjátszó kört. Csakhogy elkéstek akadékoskodásukkal. Megtartottuk a Zsebszínház színházi hetét. És nagy volt a siker. A Drága föld két előadásán zsúfolásig megtelt a klub nagyterme. (Ezt a mozgásközpontú játékot illetve ennek részleteit, már sokan látták Matinéinkon.) Gondoskodtam róla, hogy a helyi magyar és román lapban, valamint a Művelődésben maradjon jelzés a dekádról és a Zsebszínház ügyködéseiről. Az Ifjúmunkás Zsebszínház bevonult a köztudatba. Lássuk hát az újabb mesterkedéseket a csoport ellen. Az eddigieket sikerült kivédenünk. Lássuk, hogyan tovább?!”

Ki látott engem? - 8

2010-11-11T11:52:00.001+01:00

Reszkessetek!

„1982. december 13.

„1985. január

Ki látott engem?-7

2010-11-08T11:17:00.000+01:00

Tiltott, keskeny út

A magam „ bátorságát” visszaidézve belátom, hogy egyrészt jó káderlapom miatt többet megengedhettem magamnak, mint az „osztályidegenek” kategóriájába tartozók, akiket múltjukra, vagy szüleik múltjára hivatkozva sanyargattak, másrészt a lehetőségekhez viszonyítva magam is gyáva voltam. Például belenyugodtam a Központi Bizottság magyar ügyekben tejhatalmú intézőjének uralmába, abba, hogy jóváhagyása nélkül nem alkalmazhatok senkit, pedig főszerkesztői minőségemben szembeszegülhettem volna. Tizenhét általam felvételre javasolt személy listájának élén Kovács András Ferenc neve állott. Minden javaslatomat, őt is visszautasította, akinek a tehetségéhez már akkor sem fért kétség. Senkit sem sikerült alkalmaznom a folyóiratnál. Igaz, hogy ugyanakkor az anyaországba áttelepülőket sem kellett elbocsájtanom.
Azt is megengedhettem magamnak, hogy a rám osztott kapitányt, mert három hónapig besúgói feladatokkal gyötört, a megyei első titkárnál bepanaszoljam. Úgy tettem, ahogyan ezt másoktól is láttam.

„1982. november 15. …A leglényegesebb ebben az adószakban Száraz György interjúja a Bp.-i rádióban a Lăcrănjan könyvről.
Másnap délelőtt megszorítja a kezem B. E. az Utunk szerkesztőségében.
- Hallgattad?!
- Természetesen!
- Ma délelőtt is megismételték...
- Végre kimondták, amit nekünk kellett volna megcselekednünk...
Felkapta a fejét.
- Mi megtettük a magunkét! Beadványok, írások formájában...
Azt hiszem, bátrabb és leleplezőbb volt ez az interjú, mint a Méliusz nem közölt (elfektetett, visszautasított?) cikke, a Beke közlésre el nem fogadott írása és más tiltakozó írások. Ugyanis Sz. Gy. egyenesen C. N.-től vett idézetekkel bizonyítja, hogy Lãcrãnjan a túlfűtött ultranacio nalizmus hangadója. B. Gh. doktor szerint a könyvében szereplő négy írás közül az utolsó nem az övé, illetőleg elébe tették a felhasználandó anyagot és ő az igénylők kedve szerint rótta a sorokat, de az is lehet, hogy nemcsak ihlették, hanem másokkal itatták L. nevében ezt az uszítást.”

Régi Ceausescu idézetekkel “felfegyverkezve”, amelyben az állt, hogy semilyen körülmények között sem szabad a belügynek a párt fölé nőnie, azt gondoltam, sarokba szoríthatom a megyei titkárt. Hallgatott és szembesítést ajánlott a szekus tiszttel, amelyre sohasem került sor. Üldözőmet, fegyelmi úton, egy évre Moldvába helyezték. Sejtem, hogy ezt megtorolták, s a fiam életébe került. Máig tisztázatlan körülmények között elkülönítve tartották a kaszárnyában, s utolsó pillanataiban szállították kórházba. Halála oka: vérmérgezés. Katonaorvosát pedig a történtek után másfél hónappal, családostól együtt Nyugat-Németországba „menekítették” valószínűleg hasonló hóhéri munkára. A Legfelsőbb Törvényszékhez jutottam felelősségre vonása céljából, megbízóiknak ezt kellett megakadályozniuk.

„1982. XII. 21. Meghalni lenne jó! De Zsoltot már nem tudjuk föltámasztani. Magunkat sem.
Barátaink velünk vannak. Különösen Varró János érez velünk együtt. Együtt sírtunk. Vallo másos perceiben most elmondta, hogy őt 1958-ban tizenhat évre ítélték. Akkor elsőként D. Gy.-t, tartóztatták le, és aláírattak vele egy nyilatkozatot, miszerint, ő, L. E. és Varró János elhatározták, ha ellenforradalomra kerül sor, a hegyekbe vonulnak, és csapatot szerveznek. Erről persze, egyetlen szó sem volt közöttük. A másik vád az volt, hogy a temetőben azért biztatta Varró János az ősök sírhelyének gondozására diákjait, hogy nemzeti érzésükre apellálva ellenforradalmi tevékenységre serkentse őket. Varró hiába védekezett azzal, hogy a rektor írásbeli engedélyével végeztek kegyeletteljes munkát a házsongárdi temetőben irodalmunk jeles embereinek sírjánál, az ítélethozók ezt nem vették figyelembe. Varró abban az időben az öngyilkos Szabédi László tanársegédje volt, és irodalomkritikusként összetűzésbe került Csehi Gyulával, akiről Czikó Lőrinc mesélte Bukarestben, hogy Nedelcunak, a Kolozs tartományi rendőrfőnöknek maga ajánlotta fel besúgói szolgálatát. Nedelcu még azt is elmondta neki, hogy Csehi ezért 800 lej havi bért kapott. Állítólag Sőni Pál is utal erre önéletrajzi írásában. Nos, Csehi Gyula egyszer a következőket mondta Varrónak: „Csak bátran fiatalember, bátran és arcátlanul!” Ebből arra lehet következtetni, hogy ő juttatta börtönbe. Különben akkor a Bolyai Egyetem egyesítését (beolvasztását) a Babes Egyetemmel nagyban megkönnyítette az, hogy eltávolították onnan a fiatal értelmiségieket. Mert valószínűleg ők nem hagyták volna szó nélkül az egyesítést, véleményt mondtak volna. Így aztán csak Nagy István volt az, aki szót emelt. És ezután lett ő is kegyvesztett, rendre kihagyták minden hivatalos helyről és szereplésből.
A per alkalmával D. Gy. szóban is megismételte írásos vallomását. Ugyanis neki olyan Varró aláírásával ellátott vallomást mutattak, amelyben az állott, hogy ők hárman egyességet kötöttek a katonai ellenállásra. Három fiatal tartalékos tisztről lévén szó, az egészet így katonai össze esküvésnek tüntették fel. Varró tizenhat évet kapott. És doktorátusát azóta sem védhette meg. Amikor kiszabadult, azt mondták ártatlan volt. De hiába jelentkezett az akadémia megüresedett irodalomkutatói helyére, nem engedték versenyvizsgára. Amikor reklamált, a titkár kirúgta irodájából, beadványát az ügyészség nem fogadta el. Ez egy állítólagos jogállamban történt. Mit szenvedett ez az ember?!
És mi szenvedés vár mireánk is ezek után...
Én ezt a naplót, csak magamnak megvallva, a fiamnak írtam. És neki gyűjtöttem könyvtá ramban a könyveket, ráhagytam volna minden küzdelmemet is. Képzettebben, jó érzékkel, nagyobb román és magyar nyelvtudással, korszerűbben folytatta volna a munkát.
Nekem már nincs jövőm.
Illetve már csak annak fele van meg. Zsuzsa lányom, ha így halad, talán örököl valamit az íráshoz való kevés tehetségemből. Talán sikerül majd neki, hogy fokozatosan okosodva túlhaladjon, többet végezzen annál, amit most kétségbeesésemben kishitűen elképzelhetek. Családnevünket is már csak ő tarthatja meg. Talán még unokáink is lehetnek, hogy Zsolthoz hasonlókká neveljük őket. Ha nem üldöz továbbra is a balsors és a hatalom, amely már mindenütt jelen van emberi kapcsolatainkat mérgezőn, régi erkölcsöt feldúlva, becsületes magatartást kiölve, az emberekbe vetett hitet gyengítve, minden jó helyébe korrupciót, rokonosdit, klikkszellemet, az elemi kötelességek semmibevételét állandósítva, talán sikerül tovább vonszolnunk magunk ebben a céltalanná tett életben.
Rohadt világban élünk, a mérgezés tömeges, úgy tűnik, menthetetlenek vagyunk.
Levelet írtam a tábornoknak, aki kivizsgálta a Zsolt esetét. Tíz évvel ezelőtt interjút készí tettem vele a katonaéletről. Szeretném, ha megértené, hogy olyan felületes emberekkel, mint az a katonaorvos és az az egészségügyi személyzet, amely a lippai kaszárnyában van, életet menteni nem lehet, csak rombolni. Beadványt készítek minden fórumhoz, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Ez emberi kötelességem. Az orvos diplomáját sem volna szabad meg hagyniuk, hiszen a laikusoknál kevesebb ismerettel rendelkezik.
Hát miként lehetséges ekkora tudatlanság, ekkora melléfogás?
Vagy talán ártatlan gyermekemet ölték meg helyettem?...
Amikor elkezdtem ezt a naplót, Michelangelót idézve a Faragott fájdalom címet írtam az első oldalra. Jaj, nem tudtam, hogy mekkora fájdalom ér még ebben az esztendőben. Naplóm befejezése előtt...
Kire hagyom már ezek után igazságtalanságaink és fogadkozásaink krónikáját?!
Talán vállalod Te valamikori, századunkba is visszapillantó, jövőt hozzám hasonlóan féltő olvasó?!”

A fiam halála után, addigi ösztönös félelmem megszűnt, belátom, hogy családjukat féltő ismerőseimmel, kollegáimmal, barátaimmal ellentétben, életem értelmét, jövőjét veszítve, nem volt miért óvatosnak lennem. Fiam barátja gyermekének keresztapaságát vállalva, írásba adtam, hogy a magyarság megőrzésében tett cselekedeteiért támogatom az egyházat. Ezt kellett tennem, hogy az egyház, keresztapaságomban ne lásson provokációt. Az, hogy nyilatkozatom nem jutott a belügyiek kezébe, egy kispap jóindulatán múlott. Szólt, hogy nem iktatja levelem, de tudomásul veszi. És megírtam figyelmeztetőül a fiam történetét, amire egy költő főszerkesztő felsőbbrendűen megfedett: „Nem kellett volna!” Egykori beosztottjai, feledve politikai karrieréhségét, jóemberként emlékeznek rá ma is, hiszen „szalámit szerzett munkatársainak”. Egyszer távollétében helyettese megjelentette kötetnyi groteszk egyperceseimből a Vízhányó-dosszié címűt, amely a rövidsége ellenére keresztmetszet a besúgásról. Botrány lett belőle. Engem az akkori elhallgatásos időkben, felelősségre sem vontak, csak éppen kitiltották írásaimat a lapból.

Ki látott engem?-6

2010-11-08T10:37:00.000+01:00

Köműves Kelemenné megmutatkozása

A változás előtti évben, közvetlenül a rendszerváltás előtt, úgy adódott, hogy nem fogtam kezet egy irodalmi lap főszerkesztőjével. Két dolog miatt. Az RKP Központi Bizottságának valamiféle plenáris ülésén mondott ajnározó beszédét hallottam a rádióban. Lehet, hogy nem a saját szövegét kellett mondania, de gyávasága, amivel vállalta, undorító volt. Kolozsváron, a főtéri galériában kiállítást nyitottak, munkatársaival együtt jött, és aktivistaszokás szerint lekezelt a jelenlévőkkel. Elfordultam. Akkoriban jártam a Dacia Könyvkiadónál, ahol jegyzeteiből könyvet szerkesztettek. Szerkesztőismerősöm mutatta, hogy Sütő Andrásról és még néhány más, akkor nemkívánatos személyről írt jegyzetét kivette kötetéből a cenzúra javaslatára. Márpedig Központi Bizottsági tagként sarkára állhatott volna. Ahogyan például neves költőnk tette, amikor belepiszkáltak egyik kötetébe: az anyagi következményeket is vállalva visszavonatta a kész kötetet.
Vállalva, a letűnt rendszer fullajtárjainak fejcsóválásait, miszerint a magam mentésére kérkedek és dicsekszem, nem hallgathatom el, hogy az ezt megelőző évben, frissen kinevezett főszerkesztőként, első utam Sütőhöz Andrishoz vezetett, akinek írásait, bizonyára felső utasításra, akkoriban már rég nem közölte a gyermekirodalmi lap. Mesét kaptam tőle. Megjelent. De jártam Létay Lajosnál is. És közöltünk tőle is verset, merthogy jóideje, bizonyára a rendszert szolgáló buzgóságáért, nem volt helye a Napsugárban. És visszatért a laphoz Kiss Jenő, gyakrabban közölt Bajor Andor, Méhes György, és nem jelent meg lapszámunk a máshol mellőzött Kovács András Ferenc és Markó Béla versei nélkül. Bátornak hittem magam, és ma sem tartom dicsekvésnek ezt.
De hiszen ilyen és sokkal bátrabb tetteket sorakoztathatunk fel akkori életünkből. Ezekről mostanában nem esik szó, mert a hatalom kiszolgálása melletti tetteink sorában az ellenállás apró tettei mosakodásnak tűnhetnek, dicsekvésnek, megkülönböztetésnek azoktól, akiknek lelkiismeretét kioltotta a félelem, vagy a hatalom szolgálatáért kapott előnyeiket féltve „eleresztett kormánnyal” művelték a hozsannázást. A sokféle módon megalkuvásra, és szolgálatra kényszerítettek késői lelkiismeretvizsgálatából úgy tűnik, nem tehettek mást, és akkoriban ők voltak a többség, kiszolgáltatottságuk általános volt. Megfeledkezhetünk azokról, akik lehetőségeikhez mérten ellenálltak? Ha vallomásaik mellé, legalább most, utólag, odasorolhatnánk a maguk és a környezetükben észlelt, ellenállásnak minősíthető tetteit, valósabb képet rajzolhatnánk, nem kellene szégyellnünk magunk, amiért tapsnokok, sunyi besúgók és feljelentők országa voltunk. Ha most, húsz esztendővel a változás után, akadnak néhányan, akik megtörik a hallgatást, előlépnek a sunyításból, és a feledés fátyla alól, mert lelkiismeretük az diktálja, hogy bevallják a hatalommal való együttműködésük, ez tekintsük tiszteletreméltó bátorságnak. De ugyanakkor nem szólni azokról, akik az akkori nehéz körülmények között is találtak kiskaput, amelyen át kibújtak az elveikkel nem egyező feladatok elől, találtak utat az ellenállásra, ez bizony amolyan felemás szembenézés a múlttal. S abban megegyezhetünk, hogy a dagadó diktaturában a nagy többség fokozodó utálattal szemlélte a személyi kultuszt.
Feljegyeztem: „1982. február 19. M. I. írja: a vezető nevét úgy misztifikálják, hogy Heil ... köszönnek. Ezen is túltesz annak a dicsőítése, akinek a nevét nem mondhatja ki, de oly nagyszerűen sugalmazza a Hitler neve helyett írt három ponttal, hogy országosan szégyellnünk kell magunkat. És főleg azok, akik a közösség, illetve a párt neve elé helyezik a legfőbb vezetőt, és nevével jelszavakat erőltetnek, hangszórókba felerősítve szórják az összecsődített népre, meghamisítva hangulatát, amely egyre inkább nem lehet más, mint „forró lelkesedés”.„Lehull nevedről az ékezet.” (Márai) „Íme, hát megleltem hazámat / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.” (József Attila) „Név és otthon, anyanyelv és haza elszakíthatatlan érzelmi kapcsolatban áll egymással...” (Mikó Imre) Jóérzés tudni, hogy sokan vagyunk, akik így gondolkozunk. Megírtam Hazai utakon című riportkönyvemben, hogy nem ismerjük tájainkat, hegyeinket, folyóinkat, nem tudjuk ezek nevét sem, mert anyanyelvünkön ezt nem tanítják, az iskolában térképről sem olvashatjuk és táblákon sem láthatjuk; lassan kikopnak emlékezetünkből, mert valamennyit nem tudja egyik generáció a másiknak átadni iskolán kívüli alkalmakkor, ilyenformán aztán otthontalanságra, hazátlanságra kárhoztatjuk az utánunk jövőket.”
A most vallók bátorsága olvastán, nincs okunk kivagyisággal minősíteni azokat, akik saját és mások cselekedeteire emlékezve tanúsítják, hogy lehetett másként is. Például oly módon, hogy amikor besúgásra kényszerítetek valakit, nem a szekurítáté által választott fedőnevet, hanem a saját becsületes nevüket írták a valakiről vagy valakikről kikényszerített véleményezésük alá, és a különféle módon rájuk testált megbízatásokról „megfeledkeztek”, betegségeikre hivatkoztak, Svejk módjára viszonyultak a dolgokhoz, vagy összeszorított foggal a sok sanyargatással, megaláztatással járó kivándorlást választották.
Akkoriban így gondolkoztam: „ A kérdés most is az, hogy kikkel dolgozunk együtt? Hogy hiszünk-e még a hatalommal való együttmunkálkodásban? Lehet-e bízni abban, hogy azonos a célunk: valamiféle szocialista életmód kialakítása? Úgy látom, hogy amennyiben Románia eltávolodik a nemzetiségi jogok tiszteletben tartásától, annyira kerül messzebb a meghirdetett szocializmus céljaitól is! Én nem a nagy magyar szocializmust akarom, és nem akarok semmiféle nacionalista szocializmust. Oly messzire kerültünk a meghirdetett internacionalizmustól, hogy az egyszerű ember már nem is gondol rá. Annyira elfajultak, elmérgesedtek a dolgok, annyira elvesztettük hitünket az ésszerű, emberséges és kulturált életmódban, amelynek alapján felépíthető a jövő, annyira elcsüggedtünk, hogy már csak az önfeláldozó küzdelem maradt, csak ez hozhat változást. Azt hiszem Szőcs Géza gondolatmenete is ez lehetett, és önfeláldozóan azt tette, amit tennie kellett. Amikor elbocsátották a laptól (akkor már több, mint egy esztendeje letiltották a Felleg vár című ifjúsági oldalt, amelyet ő alapított és szerkesztett) találkoztunk a Zsebszínházban. Arra kértem, ne csüggedjen, próbáljon dolgozni. Mondta, hogy regényét várja a kiadó. Könyvében Kolozsvár lakóinak közérzetéről kíván szólni. Valószínűleg regénynek nevezik majd írását, mert ugyebár minden szövegét valamilyen skatulyába kell beszorítani, hogy elfogadható legyen. Még egy másik készülő kötetét is megemlítette. Talán verskötetről volt szó, nem emlékszem már pontosan...
Most lenne nagy szükség a Bethlen Gáborokra! Hogy kell lehajtanunk a fejünk, hogy ugyanakkor a gerincünk egyenesen maradjon és büszkeségünk se szenvedjen csorbát? Hogy jövőlátásunk se romoljék oly rohamosan? A rádióadó egy francia, egy svájci és egy német lapból idézte az erdélyi magyarság dolgait, és ez azt jelenti, hogy a világ közvéleménye, ha ideig-óráig, de foglalkozik velünk. Tehát nem tűnünk el a népek közül nyomtalanul. Végre mi is felsorakozunk azon kisebbségek mellé, akik tesznek is egyet-mást, hallatják szavuk, ellenállnak beolvasztásuknak. Mi, Európa legnépesebb kisebbsége, Románia négerei leszünk, ha nem a saját, hanem az általuk elképzelt és óhajtott módon részesülünk a kultúrából. Értelmiségünk szerepe ilyenformán növekedőben van. Kár, hogy vállalásuk nem követi vagy csak nehezen követi a kibontakozás sürgető igényeit.
Fölhívott B. L. Berettyószéplakról. Mondta, hogy látták a tévébeszélgetésünket. Vitára kere ke dett kedvük és meghívtak művelődési körükbe, amelyet eddig is támogattunk. Telefonáltam V. J.-nek, B. Gh.-nak és Cs. S.-nek. Mindhárman beleegyeztek a kiszállásba. Írásbeli meg hívót is küldenek. Ilyenformán fedve leszünk.
Mondtam a tévében és másutt is, hogy nyílt vitára van szükségünk. Minden ilyen alkalom ébren tartja bennünk jogaink védelmét. Leírt, jóváhagyott és magasztalt jogaink vannak. Ezt harsogják a lapok, erről szól a tévé, a rádió, és nemcsak román nyelven. Miért nem tudunk érvényt szerezni törvényeinknek?!”

Ki látott engem?-5

2010-11-08T10:12:00.002+01:00

Ferde ablak

Tartoztam én fiatalabb koromban valahova? Hosszabb-rövidebb ideig tartó baráti kapcsolataim befolyásolták-e utam. Bizonyára igen, de elhatározásaimat, sokszor mások és olykor a józanész ellenében, magam szültem. Például, amikor tizennégy éves koromban kezembe került az a törvényszéki határozat, amely szerint szüleim válásakor engem apámnak ítéltek. A háborús bombázások idején kerültem anyámhoz, akinek mézeskalácsos férje, tehetős kisiparosként vállalt, s falura menekített engem is, hogy aztán ott ragadjak, s velük éljem a szövetkezesítéssel járó az elszegényedés éveit. Ellenszenves mostohaanyám ellenére, úgy éreztem nincs más választásom, visszatértem apámhoz, s szenvedtem élettársa praktikáit, az otthontalanság érzését, s jutottam családból kiebrudaltan, helybeliként az iskolai bennlakásba.
Fémipari iskolában érettségiztem, barátaim, akikkel triumvirátust alkottunk: egy érett, nyomornegyedből való, ultrabalos fiú, akivel nagy elszánással a Duna-Fekete tengeri csatorna munkatelepeit is megjártam. Ez a nálamnál négy vagy öt évvel idősebb, fiú, akitől, mert megyei asztalineszi-bajnok volt, pingpongozni tanultam, minden akkor megjelent Marx-Engels-Lenin-Sztálin brosúrát elolvasott és alkalomadtán hosszasan idézett ezekből politizáló vitáinkon, hogy aztán később, megfontolt rendszerellenességével tüntetve, állami vállalatoknál munkát nem vállalt, a megtűrt kisiparosságot választotta, tengerparton gyűjtött kagylóhéjakból inggombokat készített furcsa, korai haláláig, vásári eladók rendelésére. Másik barátom, vézna fiú, a falujáró iskolai néptáncegyüttes lelkes tagja, faliújságunk felelőse volt, később pártfogásommal került a megyei lap szerkesztőségébe. Összetartásunk később lazult ugyan, de visszatekintve azokra az évekre, belátom, hogy kis csoportunk és a szélesebb osztálytársi, iskolatársi kapcsolataink lényege egymás pártolása, támogatása volt. Kilépve egy-egy ilyen csoportból, tudatosan vagy ösztönösen, mint bárki más, újabbakat kerestem, mert még nem bíztam elégé magamban, kellett a mások tapasztalata, megérzése, akarata, hogy saját utamra találhassak.

Első regényemet annak a csoportosulásnak köszönhetem, amely spontánul alakult a szerkesztőségben szokásos délelőtti kávészünetben. Helyi lap olyan munkatársai verődtek össze félórákra a közeli cukrászdában, akiknek nemcsak kenyérkereseti lehetőség volt az írás, hanem valamennyire elhivatottság is. Kívülállókat is vonzottunk, a fővárosi ifjúsági lap tudósítóit, pályája elején álló festőművészt. Játékos kedvünkben regényt írtunk, sorban, egy-egy oldalnyi folytatással megtoldva. Már félszáznyi gépelt oldalra gyarapodott közös könyvünk, amikor valakinél valamiért elakadt az ujjgyakorlatnak is kitűnő kezdeményezés. Tanultunk egymástól. A közös munka megtanított igazodni egymáshoz, úgy serkentett egymást felülmúlni, hogy nem szült irigységet, kivagyiságot. Emlékszem, még arra is büszke voltam, amikor egyik-másik toldalékomat összetévesztették az akkoriban humoreszkjeiről ismertté vált kollegánk írásával. Jó volt tartozni ehhez a társasághoz, amelynek nevét saját használatomra, Bög Viola Társaságnak kereszteltem. Regényemet ők olvasták először, biztatást tőlük kaptam, és jókor, jó helyen kopogtattam a kiadónál. Feszélyezettségemért rögtön megszólt Kacsó Sándor író, a Szépirodalmi Kiadó akkori vezetője, s ezt dicséretnek vettem, de bíztatást kaptam a megnyerő szigorúságú Székely Jánostól is, aki az Igaz Szóban folytatásokban közölte írásomat. Mire megjelent regényem, már nem tartoztam a szerkesztőségbe, de egyik kollegám, aki nyári vakációját a Balatonon tölthette, Illyés Gyula üdvözletét hozta, és ezzel meghozta nekem a valahova tartozás érzését is. Az sem véletlen, hogy nem a hatalomhoz való tartozást, nem a karriert választottam, hiszen könyvem után már nem is választhattam. Eszmélésem óta furcsa viszolygás volt bennem, amikor valamiért a kivételezettség jogán rangsoroltak. A mézeskalácsos fiaként a külvárosi szomszédok gyermekei felnéztek rám, régi mézes pogácsák prézlijével édesített puliszkánkat oszthattam meg velük a háború után szűkös esztendőkben, a korcsolyám is élezettebb volt, s ez behozhatatlan előnyt biztosított a szegényes felszerelésűekkel szemben, amikor a patak elsepert és magunk ápolta sohasem sima jegén jéghokiztunk.

Apám illegális mozgalmi múltja miatt jó káderlapommal karriert építhettem volna. Ezt nem akartam. Kitértem minden káderes „segítsége”, támogatása elől. Inkább vállaltam az ország másik végében munkát, a Duna-Fekete tengeri csatorna munkatelepein, majd a konstancai központban. Anyám és nagybátyám is megvetette a protekciót. Annyira, hogy nem fogadták el a mozgalmi múltjuk miatt igényelhető kivételezett nyugdíjat sem. Ők voltak a példaképeim. Apám bőripari szövetkezetet alapított, s aztán a szövetkezeti szövetség vezetőjének járó fizetése nagy részét adományokra fordította. A középiskolában egyedüli voltam, akiért tandíjat, és a bennlakásomért is díjat fizetett, amíg szövetkezeti elnöki, munkásigazgatói majd káderesi jó fizetést kapott. Nem gyűjtött vagyont, nem épített házat. Egész életét családostól szoba-konyhában élte le. Nyugdíjára várva, felesége biztatására, apám, egyetemi felvételire való jogosítványom ellenére, eltanácsolt a továbbtanulástól, azt mondta nem vállalhatják ellátásomat, ruháztatásomat sem. Látogatásnélküli matematika karon folytathattam volna, de mostohaanyám „elfelejtette” utánam küldeni Konstancára a kötelező, határidőre elkészítendő dolgozatok feladatait, s lemaradtam innen is.
A regényem megjelenése utáni, s úgy érzem máig tartó, mellőzést azért sikerül átvészelnem, aránylag bizakodással, mert mint máskor is, rendszeresen nem várt támogatókra lelek.
A hatvanas évek végén, egy akaratos egyetemi tanár, nemzetiségünk érdekében pártaktivistaságot vállalt ember, bízott meg nemzetiségi felügyelői munkával. Tudtam kik ellen kell dolgoznom, és igyekeztem kihasználni az akkor még létező, számunkra kedvező törvényes előírásokat. Amikor aztán, másfél év után, jó káderlapom ellenére, sokallták a magyar énekkarok évfordulóit támogató és a falusi könyvtárak magyar könyvállományát kiegészítő munkámat, lépnem kellett. Kapóra jött az országos ifjúsági lap ajánlata, ahol olyan közösséget tudtam, akik szolgálatában a portási teendőket is szívesen vállaltam volna. Olyan közösségre találtam, akiktől bár náluk idősebb voltam, sokat tanultam. Aztán a hatalom szorításában lazult, majd felbomlott ez a közösség is, amely befogadott és éltetett. Külön könyvet érdemelne, s talán majd valaki meg is írja ennek a majdnem sikeres közösségnek a történetét, amelynek vizsgálatakor kiderül majd, hogy hallgatólagosan, belső súrlódásokkal is, de közös és a végsőkig feszített ellenállásunk volt a hatalommal szemben. A rendszer megértésének igényével a hatalom elutasításáig, a megalkuvástól a reánk szabott feladatok emberibbé formálásáig történt mindez. Ebben a mókuskerékben őrlődött céltudatosságunk, barátságunk. Aztán egyre fogyott a közösségi szellem, hígult a társaság, gyarapodott az önérdek. A fiatalos, közösséget éltető akarat helyébe a saját pecsenye sütésének gyakorlata nyomult. Másfél évtizedes szolgálat után már nem tartottam fontosnak odatartozni. A hatalom következetesen bontotta az ilyen közösségeket. Távoznia kellett a lap vezetőjének is. Még akkor is, ha már előbb kirekesztette magát közösségünkből. Ezt felülről nem láthatták. Az új, az aktivistavezető, mert tőlünk idegen világból került hozzánk, felfogásunkkal, céljainkkal nem azonosulhatott. Ezért nem fájt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kellek magam sem.

Idézek naplómból: „1982. január 18. A laptervezés elég simán ment. A lapvezetés a saját javaslatait sűrűn megtűzdelte napilapokba való mezőgazdasági anyagokkal. Ez egyikünknek sem tetszett, de vállalni kötelező volt. A főszerkesztő ellenezte, hogy a napilapokban megjelenő ifjúsági oldalak népszerűsítésére és segítségére összeállításokkal foglalkozzam. Az egyik ilyen anyagomat, amelyben a kolozsvári Igazság Fellegvár című ifjúsági oldalának megszüntetése után körképet adok arról, hogy szerte az országban miként próbálják a Korunknál létrejött találkozó szellemében a fiatalok érde keinek szolgálatába állítani a napilapok ifjúsági rovatait, máris leállította. Valószínűleg, mert ebben az írásban is összefogásra buzdítottam. A baj az, hogy ez a botcsinálta főszerkesztő képtelen a vitára, ezt az írásomat is inkább elsüllyeszti, félreteszi, a sajtóvezetőktől, a propagandatitkártól való félelmét emlegeti, akik bizonyára rossz néven vennének mindenféle nemzetiségi szervezkedést. Úgy, hogy még várnunk kell stb. Az sem „erénye” az írásomnak, hogy benne van: a szervezkedés a hivatalosan meghirdetett célok érdekében szükségeltetik, hiszen a szocializmus eszméinek hirdetése, a testvériség szellemének erősítése... De ezek ma már nem érvek. A félelem dolgozik bennük, és egyre inkább csakis a legelső vezető iránti hűségeskü jellegű írásokat tartják időszerűnek. A továbbgondolás, a kérdések lebontása és az egészséges vita helyett a gondolkodásmentes hűséget teszik meg politikai krédójuknak. Az ilyenszerű egyszerűsítés természetesen a kultúra kiiktatásával jár. De lehet, hogy azért jutottunk ide, mert már előzőleg a vezetés minden szintjén hátat fordítottak a kultúrának. Az egyik lehetséges magyarázata ennek az, hogy a kultúrára sok, nagyon sok pénz kell. És ezt éppen most, amikor „első a nehézipar és utána a gépgyártóipar”, nem engedhetjük meg magunknak. Ide kapcsolható szemünk fénye: az a nagy függetlenség stb. Nem hiszem, hogy képesek ilyen körülményesen magyarázni a dolgot. Sejtem, hogy a kultúraellenességet és szabadságot a tömegek könnyebb vezérelhetősége miatt erőltetik országszerte.
Egyelőre nem lesz több Matinénk. A múltkori nagyváradi szervezés hibái fatálisak. A főnök mást nem tehetett azon kívül, hogy nem ment bele a fele román, fele magyar műsorba? Amit a nagyváradi KISZ vezetőknek sikerült elérniük (előbb a Matiné elodázását, majd meg szün tetését) most a KISZ KB is magáévá tette és gyakorolja... Mit tehetünk? Föl kell támasztanunk a Fogadónapokat és egy-két szerkesztővel, néhány előadóval folytatott turnéinkat.”

Rovataim, és a lap olvasóival rendezett találkozóink nemkívánatossá váltak. Jó káderlapom miatt, de az ifjúsági laphoz nem méltó korom miatt sem rúghattak ki. Felfelé buktattak, amit új, magasabb szellemi közösség reményében, a szerkesztőség és más, idősebb tanácsosok ajánlatára, az európai történésekből kikövetkeztethető gyökeres változások tudatában, a fordulat előtt két évvel, várható következményeit is vállalva - elfogadtam.
Belátom, mivel nem tartoztam és nem tartozom egyetlen írói irányzathoz, csoportosuláshoz, műhelyhez, társasághoz, klikkhez, de még laphoz, folyóirathoz, kiadóhoz sem, kívülállóként nincs esélyem munkáim s magam ismertetésére, és az elismertségre sem. Az évek óta rám terített közöny keserűsége kerülget, pedig jól tudom, hogy bánatommal nem vagyok egyedül. Egy bátorságával kérkedő előadóművész odáig ment, hogy előadóestjein, magas kitüntetésekkel díjazott költő mellé emelt nevenincs, mellőzött alkotót. Kicsiny hatókörben keltett feltűnést néhány estén, a világ ment tovább, a mellőzött mellőzött maradt, ha a nagymenő művei megsápadtak kissé az összehasonlításban. Mert nem elég csak alkotni. El kell adni az irodalmat is. Aki ebben ügyes, az lesz a nagymenő. Aki bírja valamely csoport szimpátiáját, annak könnyebb, másoknak pedig nincs, vagy alig lehet értékelhető útja.

Ki látott engem?-4

2010-11-03T09:45:00.001+01:00

Ujjat húzni

Az eröltetetten szervezett társadalmi szervezetekben folyt a mellébeszélés, a képmutatás, az unalomig koptatott semmitmondás, a hűségnyilatkozat és hozsánna, de a baráti közösségekben, az egyre kiterjedő besúgói hálózat ellenére, néha a jelentgetők aktív részvételével sokféle apróságban tettenérhető volt a szókimondás, viccekbe sűrített elítéltsége mindannak, ami életellenes volt.

„1982. június 25. Legutóbb egy évvel ezelőtt szóltam arról, hogy a hadseregben is szemléletváltása van szükség lapunk terjesztését illetően. Ha évtizedekkel ezelőtt még elhihető volt az, hogy mivel a katonáskodás évei alatt minden magyar fiúnak a saját érdekében románul kellett tanulnia és ezért nem lett volna jó, hogy magyar újságot olvassanak, mert ugyebár ez gátolta volna őket a román nyelv tanulásában (ez is hajánál előráncigált indoklás, amely tiszta hülyeség), most erre már nem volna szabad hivatkozni, mert mindenki tökéletesen elsajátítja az állam nyelvét az iskolai oktatásban, ez letagadhatatlan tény, tehát az Ifjúmunkást be lehet és be kell engedni az elkövetkezőkben a kaszárnyákba is. Jelen volt javaslatom elhangzásakor a párt KB sajtóosztályról I. elvtárs is. Azóta is adós maradt az ígért válasszal. És pontosan így jártunk eddig minden terjeszkedésünkkel és terjesztésünket elősegítő javaslatunkkal. (Lásd melléklet, évkönyv, levelezői tábor, matinék stb.) Minden ilyen igyekezetünket fékezik és megfúrják. Ezek után nyilvánvaló, hogy be kellett következnie a mostani siralmas helyzetünknek. Most, hogy felvetődött a lapok rentabilitásának kérdése, a ráfizetést senki sem óhajtja vállalni. Fenyegetett helyzetbe kerültünk, és nem vitás, hogy ez a helyzet kinek jó. Ha másra nem, arra jó ez a helyzet, hogy elvonjon bennünket a sokasodó életkérdésekkel való foglalkozástól. Pofa súlyba tehát, mégpedig vigyázzállásban!

L. F. hozta a hírt, hogy az Ifjúmunkás-antológiát kivették a Politikai Könyvkiadó tervéből. B. Ö. elárult minket? Itt kettős erők dolgoznak ellenünk. A minden pillanatban ellenünk tettre kész nacionalisták, és a közöttünk tülekedő karrieristák, árulók, szemetek. Ezek egyvelegében beszűkül a jövőnk.

1982. augusztus 15.

A múlt héten a fővárosban töltöttem négy napot. Az ellátás jobb, mint nálunk. Tűrhető sorban állással darált húst, ömlesztett sajtot kaptam. N.-éknél T.-ékkel beszélgettünk. Most volt harmincéves érettségi találkozójuk. Az ojtuzi fogadóban tartották. Félórába került, míg felsorolták, mi mindent kaptak vacsorára, ebédre, reggelire. És volt énekóra meg búsmagyarkodás. Hiszen éppen ott voltak e régi határ közelében. És volt viccmondás, anekdotacsokor: A paraszt, akit fölvesznek az egyik kocsiba, megjósolja, hogy valaki még aznap meghal a kocsiban ülők közül. És azt is megjósolja, hogy novemberben megpucol a nagyfőnök. Eltűnik vagy így, vagy úgy! Továbbhaladva az úton gépkocsibaleset színhelyére érkeznek. Föl kell venniük az egyik sebesültet, aki nem bírja ki a kórházig és meghal. Nyilvánvalóvávált ezzel, hogy a paraszt novemberi jövendölésének is be kell teljesednie. Az érettségi találkozó végén aztán így búcsúztak egymástól az egykori osztálytársak: Találkozunk novemberben! Ezek szerint a történelmet bízzuk a véletlenre, a sorsra? Már nagyon elege van az embereknek a sok muszáj-örömből, a rengeteg felhajtásból, a kendőzött vagy alig kendőzött nyomorból.”

A családokban pedig nemcsak titkolóztak, nemcsak hallgatva féltek, hanem a tiltások ellenére megmaradásra ösztönözték egymást.

„1982. szeptember 29. Vártam a múltkor B.-re a reumatológiai kezelésen. Késő este volt. Csak magam voltam. Az asszisztensnőre váró férj gyerekét (halkan szólva) magyar történelemre tanította. Nem láttam őket, mert elkerített helyen ültem a váróteremben. Az apa felolvasott vagy folyamatosan mondta a szöveget a magyarok bejöveteléről, a vezérekről és így tovább. Az asszisztensnő inthetett nekik, mert hirtelen csönd lett. A gyerek nem kérdezősködött tovább, az apa nem mesélt többet. Gyorsan valami lényegtelen dologról kezdtek beszélgetést. A gyerek hangjából ítélve óvodáskorú lehetett: rögtön megértette, hogy nem kérdezősködhet tovább. Az apát az átlagosnál műveltebbnek gondolom. Családi összeesküvésük meghatóan szép példája annak, hogy a megmaradás és a hagyományőrzés gondolatát, mert nyíltan erre senki sem kérheti őket, ösztönösen, a maguk belátása szerint ápolják a tudatosulásnak legalább középszintjére eljutott szülők. Hagyományaink terjesztése tehát elsődleges. Ami ezen túl szükséges megtudja, megkeresi, felkutatja, elsajátítja az ösztön, az elnyomottak ösztönös összetartozása és az egymásra figyelés. Az elnyomás, a kirekesztettség, a megkülönböztetés hatására dacos ellenállás születik.”

Még a hatalmi cenzúrát híven kiszolgáló Dacia Kiadóban is volt annyi gerinc, hogy elhíresült könyvének megjelenése után visszautasítsák az ehhez hasonló hazug és soviniszta indulatokkal írt műveket.

„1982. november 27. Gyorsan terjed a hír Kolozsváron és máshol is az országban, hogy B. Gh. a második Lăcrănjan. Elmentem hozzá, hogy felelősségre vonjam. Azzal védekezett, hogy ő semmiről sem tud. Itthon sem volt, amikor a könyv megjelent. A könyv címét sem ő adta. Elővette a kézirata másolatát, de az ott olvasható cím azonos volt a megjelent könyv címével és már nem az Adevarul despre Moisei (Az igazság Moisei-ről) cím szerepelt, amelyről nekem évekkel ezelőtt beszélt. A társszerző Suciu nevezetű nyugdíjas történelemtanár. Hogy ő mit írt, és mennyit vett át abból a történelemtudományok doktora, nem sikerült megtudnom.

Nagy a felháborodás mindenütt. A Dacia Könyvkiadónál hallani sem akarnak ezek után a B. Gh.-val közös MADOSZ-könyvről. Amikor az Ifjúmunkás történetét átadtam a szerkesztőnek, rögtön leválasztotta B. Gh. tízívnyi szövegét a régi Ifjúmunkásról, amit közösen fordítottunk H. I.-vel, és csak a megmaradt kézirat megjelentetéséről volt hajlandó tárgyalni, amely az Ifjúmunkás antológiát tartalmazza.

A legkülönfélébb emberek hívnak fel telefonon és állítanak meg az utcán. Kérdésük, kételkedésük mindig ugyanaz. El kellett határolnom magam a kiadónál, és másutt is kijelentettem, ha B. I. Gh, valóban Lăcrănjan modorában írt, nem vállalom a vele való együttműködést. Neki is nyíltan megmondtam, ha igaz, amit róla beszélnek, találkozásunkat elkerülendő, átmegyek majd az utca másik oldalára”

Ki látott engem? - 3

2010-11-02T10:01:00.000+01:00

Régi idő

Küzdelem volt. Erre kellene inkább emlékeznünk az egymást ferde szemmel végzett kutatódás helyett. Ugyanis a lelkiismeretvizsgálatot nem lehet senkitől sem kierőszakolni, ha erre még mindig, még két évtized után nem érez belső kényszert az ember, akkor ez valószínüleg nem a nyilvánosság előtt történik, hanem magunkban, amire a kívülállók joggal mondhatják: „Lelke rajta!” De a hallgatásba menekülteket nem lehet egykalap alatt emlegetni azokkal, akik nyűszítés nélkül, sokszor a leglehetetlenebb svejki pózban, az akkori vezetők propagandisztikus céllal mondott és írt szövegei mentén naivan lavirozva próbálkoztak jobb belátásra bírni a törtető diktatura elnemzetlenítő akarnokait. Időnként jó példát mutattak nagyjaink is, ne feledjük azt sem, hogy számosan követték őket, s probálkoztak annyian közös igazságaink szolgálatában.

„1982. június 25. Szatmáron, az egyik világbajnoki focimérkőzés előtt Sütő Andrásról készített portréfilmet láthattunk a magyar tévében abból az alkalomból, hogy írónk ötvenöt éves. Szép és bátor film volt. Nem melldöngető, hanem nyílt és értékeinket becsülő. A sármási zsidók lemészárlásának helyén Sütő elmondta, hogy máshol és mások is foglalkoztak népirtással itt Erdélyben. Szárazajtát is megemlítette, amelyről mélyen hallgatnak a román történészek és a hazafiak. És amiről Lăcrănjan könyve is hallgat. Mert itt nálunk mindennek legalább két oldala van. Ha vérengzésről beszélnek, akkor most csakis a horthysták kerülnek szóba, ha a testvériségről, akkor csakis a kisebbség kötelességeit sorolják.

Tegnap felhívott telefonon Cs. S. és arra kért, vállaljam el a román nép történelmének tárgyában megjelent nagyfőnöki iránymutató beszéd alapján annak a félórás tévébeszélgetésnek a vezetését, amelyet Bodea, Vajda, Kovács és Csucsuja részvételével kívánnak lefolytatni. Bizonyára azért fordult hozzám, mert mást nem talált erre a dologra. Úgy gondolom, hogy még ebből a témából is ki lehet hozni valamilyen nekünk hasznos ténykedést. Cs. S. említette, hogy azért kellek éppen én, mert így szóba kerülhet a Bodeával készülő három könyvünk a testvériségről, amelyeket így reklámozhatnánk, hiszen nem kapkodnak értük, és Bodea szót ejthet arról is, hogy szüleink valamikor együtt harcoltak(?), és mi követjük őket közös erőfeszítéseinkben. Mondtam, hogy rendben van, és kértem, hogy kapcsoljuk be Varrót, aki éppen most román krónikásokat fordít, de az erdélyi magyar történelem alapos ismerője, és ennek népszerűsítésében jártasságát mostanában is többször bizonyította. A „szakállas” semmitmondás helyett középszinten folytatott vitát vállaltam, amiből nem hiányozhat a saját múltunk megismerésének szükségességéről szóló figyelmeztetés sem. Hétfőn lesz az elő-megbeszélés. Oda már kérdésekkel kell mennem. Lássuk, meddig mehetünk el...

1982. június 27.

A Korunk májusi száma megtáltosodott emberek műve. Majdnem minden írás érinti valamilyen formában nemzetiségi ügyeinket. A vezércikkből idéztem is a tévé-vitában, amelynek témájául végül az előadói beszéd második részét jelölték ki számunkra. Mi Varróval és Bodeával a történelmi tudat kialakításának szükségességét állítottuk beszélgetésünk központjába. Ha meghagyják a teljes beszélgetés szövegét, talán élvezhető is lesz az adás. Mindenesetre nem könnyű reflektorfényben, félórán át, ilyen kényes kérdésekről szövegelni. Cs. S. kivonta magát azzal, hogy letiltották, mert a szükségesnél több műsort állított össze. Kovács József közreműködését nem sikerült megnyernie, valószínűleg ő még nyűgösebbnek tartja ezt a témát, mint mi. Magam sem vállaltam volna, de élni kellett ezzel a lehetőséggel is ahhoz, hogy a magunk igazságát valahogyan megközelíthessük. Szelíd formában megkockáztattam a kérdést: a szocializmus építéséhez miért szükséges annyit rágódnunk a dák múlton.”

„1982. március 19. Ünneplik a 60 éves KISZ-t és kitüntették a 25 éves Viaţa Studenţească című diáklapot. Az Ifjúmunkás is 60 esztendős és IV. sorozata éppen 25. évét töltötte újévkor. De nekünk nem jár ünneplés. Nem ünnepelték a 25 éves Napsugárt sem. Megünnepelték a 125 éves kórházat Olténiában, de nem ünnepelhették a 400 éves magyar iskolát Erdélyben. A következtetés a legjobb indulattal sem lehet más: a romániai magyarságnak, ha vannak is jogai, azok nem mutatják a sokat emlegetett egyenlőséget. Joggal mondhatná erre egy román hazafi, hogy a magyarok kulturális intézményeinek elismerésével és évfordulós ünnepségeivel művelődési hagyományaikat továbbfolytathatnák, és ezzel cseppet sem szolgálnák az egységes román állam további erősödését. Ilyen nyíltan még nem fogalmaznak. Céljukat csendben is elérik, kultúránkat hatástalanítani, a magukét egyeduralkodóvá tenni kívánják. Ezért van minden kivételezés és mismásolás történelemben és propagandában. De hiába röhejes és átlátszó mindez (még a jóérzésű román értelmiségiek is utálkozva beszélnek róla), sajnos nincs mit tennünk. A csöndes ünneplések és megemlékezések megtartó ereje felbecsülhetetlen, de nem elegendő, mert a hivatalos ünnepségek és az elismerés hiánya kirekesztnek minket a közéletből. Mindenkit félreállítanak, aki a hivatalosan is hangoztatott közös haza javára, az ország egyenlő jogú állampolgáraként anyanyelvi műveltségével akar szolgálni. Olyanformán hajtják az asszimilálás malmára a vizet, hogy a magyar kultúrát elzárják a románok elől.

Tavaly meglátogatott minket a szerkesztőségben az ifjúsági miniszter. Javasolta, hogy rendszeresen írjunk a román nyelvű ifjúsági lapba is. Mondtam, hogy a magam részéről már gyakorlatba ültettem ezt a jó tanácsot. Különben Sz. S. az RKP KB propaganda-osztálynak helyettes vezetője, a Korunk egykori párttitkára, egy nyilvánvalóan lehallgatott beszélgetésünk alkalmával, amelyre a pártközpont ötödik emeleten lévő irodájában került sor, azt javasolta, hogy cikkeimet írjam románul, illetve dolgozzam rendszeresen román nyelvű lapoknak is. Ezt már akkor éppen olyan hülyeségnek tartottam, mint az elzárkózást, az egynyelvűséget. Ám, az ifjúsági miniszternek azt javasoltam, hogy nyissunk az Ifjúmunkás emblémájával állandó rovatot a Scânteia Tineretului-ban, hogy ne csak a magyar nyelvű fiatalok ismerjék meg román társaik gondjait (azt rendszeresen számon kérik tőlünk, hogy riporthőseink lehetőleg többsége román legyen), hanem legyen ez fordítva is: a román fiatalok ismerjék meg a lapunkból kiemelt és románra fordított anyagokból a nemzetiségek gondjait. Javaslatom annyira természetes és baráti hangú volt, hogy nem merték rögtön visszautasítani, közreműködésünk gyakorlati módjának kidolgozása testvérlapunk vezetőségére maradt. Másnap a Scânteia Tineretului szerkesztőségében járt a miniszter, az ottani elemzésen a mi főszerkesztőnk is jelen volt, és azzal a hírrel tért onnan vissza, hogy javaslatomat kategorikusan visszautasították. Még indoklást sem kerestek a visszautasításhoz. Íme, így néz ki a testvériség két arca. Évek óta mondom, hogy keressük meg a testvériségnek a másik, az általunk oly ritkán látott oldalát is. És hasonlítsuk össze a kettőt, így aztán beszélhetünk a kölcsönös megismerés lehetőségeiről, gyakorlatáról és az ésszerű igényekről, a valóságos közeledésről. Közöttünk is vannak olyanok, akik azt kérdik, minek ez? Az ilyen magatartással kezdődik és folytatódik az elszigetelődés. Ezt nem helyeselhetjük, ezt nem akarhatjuk. De amikor mindenünnen kirekesztettek, amikor nem is akarnak tudni rólunk és kutyába sem vesznek, akkor az elszigetelődés nem rajtunk múlik ugyan, de a mostoha viszonyok között javunkat, megmaradásunkat szolgálja. Mert mást jelent atomizálódva elszigetelődni, és megint mást a magunk alkotta (kis)közösségekben az összetartást gyakorolni. Az egyoldalú behódolás, állítólagos felsőbbrendűségük elfogadása, a szegény testvér mindenben megszeppent, megjuhászkodó és őszinte természetünk szerinti kitárulkozása egyenlő lehet önmagunk feladásával. Nem kell elfelejtenünk egy pillanatra sem, hogy jól átgondolt, általában apró lépésekben kivitelezett nacionalista törekvéssel állunk szemben, amelynek egyelőre titkolt célja, Európa egyik nagyobb számú kisebbségének eltüntetése, beolvasztása.”

És még néhány idevágó emlék:

„1982. május 9. Megmondtam G. E.-nek, hogy már egy éve letiltotta lapunkat K. S., nem akar benne asszimilációellenes cikket látni. - Az a szar K. - mondta G. E., és láthatóan ideges lett. Végre láthattam, hogy miként néz ki, amikor ideges. Két évvel ezelőtt, amikor riportomat már harmadszor betervezték a Korunkba, és újból asztalára tették a szám többi anyagaival együtt, annyira ideges lett, hogy felugrott, és elhagyta a szerkesztőséget. Riportom a vegyes házasságokról szólt, az ezzel járó problémák keresztmetszetét nyújtó mozaik-riport. Azóta sem kell senkinek, minden folyóirat félretette, visszaküldte. Hat éve próbálkozom vele. Most egyik kötetembe süllyesztettem és várom a kiadó döntését. Na, mi lesz?!

B. E. panaszkodik, hogy az újabb könyvkiadói övön aluli ütést elhárítandó latolgatta, hogy G. E.-t hívja-e segítségül, mert a múltkor is azzal hárította el a közreműködést, hogy szóltak neki, zsidóként miért mártja magát a magyarság dolgaiba? Kényelmes kitérési kísérlet, mondhatnám a szemébe neves sportriporterünk szokványát utánozva. De csak legyintettem: eggyel kevesebben vagyunk?!"

"1982. május 23. Két napja kezdődött az Ifjúmunkás Zsebszínház Tavaszi Dekádja. Tegnap kaptuk a hírt, hogy Stoica elvtárs, a megyei pártpropaganda alapembere belekötött plakátjainkba, mert az előadások címe magyarul van írva. Hát miért kellett volna másként írnunk? Mindenesetre jó Feleki Károly plakátja, ha azt Stoica Leontin is észrevette és fellármázta a szakszervezeteket. Rögtön küldtek is egy aktivistát helyszíni szemlére, és hétfőre berendelték B.-t, D. Ö.-t és a vasutas szakszervezet elnökét. Állítólag az Állami Magyar Színház plakátjai nem jók mintának a munkásklub előadásait hirdető plakátok készítésekor. Ez utóbbiak másmilyenek kell legyenek... A táncház bolygatása után most nyilván a Zsebszínház megfélemlítése, elgáncsolása következik. Na, de várjuk meg a végét.

Tegnap a Banner-szavalóestre küldtek egy „fiút”. Nem volt nehéz felfedezni. Rettenetesen primitívek ezek a szekusok. Nem hiszem, hogy akadt különleges jelenteni valója. Minden a legnagyobb rendben történt. Az első nap 97-en, most 60 valahányan néztük végig a műsort, amely az itt maradásról, a szülőföld szeretetéről szólt. Persze, ellenségeink nem fognak gratulálni ezért a műsorért sem. Kérésemre Banner még egyszer átgondolta műsorát, és Sz. G. versét, amelyért az Igazságban megjelentetés után megrótták a költőt, kihagyta a „fiú” miatt. Elővigyázatosaknak kell lennünk. Nem tehetünk mást: nem szabad okot adnunk a megtorlásra, a betiltásra. Az örmények is így cselekedtek Musza Dagon. Pedig valószínű, ők is ismerték már az élő fa esetét... „Jóakaróink” mindenbe, még ebbe is belekötnek.

"1982. június 7.Brassai-ünnepélyt végül is csakazértis-hangulatban megtartották az iskola udvarán. Boda Károly iskolaigazgató beszéde alatt megszólalt és aláfestésként zengett a templomi harangszó. Éppen akkor kondult először a harang, amikor Dávid Ferencet említette az iskola alapításával kapcsolatban. Egy tanuló azt a különleges gondoskodást köszönte a nagyvezérnek, amely a nemzeti kérdés megoldásában megmutatkozik az egész országban. Mostanában minden ilyen köszönet és ajnározás fordított értelmet kap. Mintha apám, öreg suszter módra elmondott, túlzásokkal sűrűn tűzdelt, csúfondáros szavát hallanám. Erre szokták azt mondani, hogy „nem tudni, mikor beszél komolyan”. Vajon akad még olyan ember, aki nem a szavak mögöttire figyel, hanem egy az egyhez érti az ilyen beszédet?!

Tegnap Tasnádon jártunk a B. Józsi szüleinél, a „Sóváb” utcában. 1945-ben innen mindenkit elvittek a Donyec-medencébe, ahol szénbányában kellett dolgozzanak. Német nevű emberek élnek itt, de magyarok. Sokan öt évet szenvedtek ártatlanul. Tizenhét éveseket is elvittek, akik ezzel a büntetéssel kezdték a felnőttkort. Sokan, ott aztán be is fejezték életüket, nem tértek vissza Tusnádra, csak a haláluk híre jutott haza. B. J. nagyapja, nagyanyja, apja és anyja végigszenvedte ezt a megpróbáltatást. Visszatértek, és újra kezdték az életet, összeszedték, egybegyűjtötték családtagjaikat. Őket már soha senki nem fogja tudni meggyőzni e rendszer emberségességéről. Mert ők sem tudják miért kellett szenvedniük. És nem tudnak semmiféle tanulságot levonni a megtörténtekből, amit továbbadhatnának gyermekeiknek és unokáiknak, hogy azok elkerülhessék az újabb üldöztetést. Az egyedüli konklúziójuk az, hogy háború és mindenféle diktatúra idején tetszés szerint gyötörhetik az embereket, mindössze valamiféle okot kell kitaláljanak erre. Valamiféle átlátszó indoklás is megteszi, az erőszaknál nem az indoklás, hanem az erő a fő. A testvériséget prédikálóknak is elég, ha valakinek vagy valakiknek a nevéből következtetnek a származására, s máris éveket elrekvirálhatnak életéből vagy életükből a hatalom tetszése szerint. És nincs arra semmiféle biztosíték, hogy ezt akárhányszor meg nem ismételhetik, ha akarják. Mindenféle asszimilálással együtt jár az erőszak, ha a kisebbség nem hajlik a hatalmi szóra. A zsidók, mivel tanultak a sokféle, ellenük végrehajtott megtorlásból, előrelátva az üldöztetést, ha kellett többszöri névváltoztatással készséget mutattak az asszimilálódásra, lelkesedést és örömöt színlelve meghajoltak, de összetartozásukat erősítve, legbensőbb önmagukat, hagyományaikat továbbéltették, családjuknak élve, egymást önzetlenül segítve lavíroztak a zavaros időkben. Mi, magyarok, nyakasok vagyunk, primitíven kitartóak mindenben, és talán még mindig kevésbé megpróbáltak a történelem viharaiban és az embertelen elnyomásban. És számbelileg sem vagyunk annyira kevesen, hogy más kisebbségek önmegtartó módszereit magunkévá tegyük, lemásoljuk és alkalmazzuk. Magam is úgy hiszem, hogy eltiportatásunk előtti olyan szakaszba érkeztünk, amikor jogaink védelmében még egy utolsó közös és bátor kiállással felhívhatjuk, fel kell hívnunk magunkra a világ figyelmét.

Apró lépéseink:

A Kodály-együttest a megszüntetés elől az Állami Magyar Színház védnökségébe ajánljuk. A Kabát-együttesre épülő kísérleti színházat megpróbáljuk a Képzőművészeti Intézet Mátyás király szülőháza pincéjéhez juttatni. Ki kell védenünk az „elkülönülés” és a „sehova sem tartozás” sokat hangoztatott vádakat. Hasonló jellegű színházzal kísérletező román nyelvű társaságot kell keresnünk, és megnyernünk az Echinox diáklapot, hogy vállalja magához tartozónak a csoportot.”