Felismerés

Tüskék

Felismerés

Rövid nyári vakációmon olyan családnál is megfordultam, ahol két nagylány virul, puszta jelenlétük, fiatalságukkal járó varázsuk, mint a fák lombkoronáján átsütő villódzó meleg fény, ünnepi hangulatot permetez, pillanatra régi romantikus regények lányos házait jutatta eszembe. Nem kellett elhessegetnem ezt a hangulatot, a pillanat magától elszikrázott. „Hajnali” tizenegy óra volt, amikor az egyik hiányos öltözetű, ágyából kitántorgott nagylány munkanapon beengedett és család közeliként magamra hagyott a konyhában. Várakoznom kellett, körbenéztem, hova ülhetnék. Minden ülőalkalmatosság tele volt különféle oda nem való dolgokkal, amelyeket sietős vagy hanyag emberek agyilag irányítatlan keze szokott, a következményekkel nem számolva, elhullatni. A konyhaasztalon használt kávéscsészék, ételmaradék, kenyérmorzsa, elnyomott cigarettacsikkel teli hamutartó. A tűzhelyen és a mosogató tele mosatlan edényekkel. Ennél nagyobb rendetlenséget csak az a gimnazista koromban elhíresült francia tanárnő lakása mutathatott, ahol a nagy összevisszaságban, a bilit asztalon látták tanítványai. Másnap és harmadnap is megfordultam abban a lakásban, ahol megszokottá vált a vetetlen ágy, a szekrénybe visszakívánkozó ruhadarabok, az eldobált szennyes zoknik, a levetett fehérnemű közé keveredő könyv, CD, jegyzetfüzet csokoládémaradék és bizsu. A szülők dolgoznak, a lányok zeneiskolások. A férfi időnként főz valamit. A lányok nem eszik az apa főztjét. Egyik vegetáriánus, a másik fogyókúrázik. Tizenévesek. Életvitelükbe nem engednek beleszólást, s ebbe belenyugodtak a szülők. A mosogatást ki nem állhatják. Ezt anyjuk sem szívleli, ritkán műveli. A férj időnként makacskodik, ezért napokig halomban áll a mosatlan edény. „Amikor már nem lesz miből enniük, talán eszükbe jut mosogatni.” A lányok későn járnak haza, a délelőttöket átalusszák. Egyikük kutyát tart. Sétáltatni napokig nem jut eszébe. Fel sem fogja, hogy állatkínzásért törvény elé állíthatnák.

A lányok anyjának anyját is ismerem, otthon akkurátus rendet tanult, de élettársa ezt nem értékelte, ellenkezőjét hozta magával otthonából, amelyre akkoriban lekicsinylően azt mondták „Úgy laknak, mint a cigányok!” És sajnos, szokásos, hogy az állandósul, ami könnyebb, merthogy igaz a megállapítás. Az ember lusta állat.

Hasonlót láttok itt, Svédországban is. Időseknek épített garzonházban lakom, ahonnan rendre kihaltak szomszédjaim. A helyükbe költözött fiatalok rendetlensége kifolyik lakásuk előterébe, szennyezi a közös folyosót, az udvart. Érzéketlenül hangoskodnak éjféltájban is, önzőségük határtalan. Ismerőseim körében, számos családban akkora önállóságot engednek gyermekeknek, hogy az nem segítségükre, hanem inkább kárukra van, hiszen tájékozottságuk, céltudatosságuk, következetességük, akaratuk, közösségi szellemük még kialakulatlan. És mindezek hiányában önzésük, csak magukra gondolásuk, lustaságuk, rendszertelenségük aránytalanul nagy, folyamatosan csapongó életformát mutat. A jólét nem jár együtt a rendszerességgel, a tudatossággal.

Titok, hogy miért ilyenek?

A tudatlan és gyenge akaratú szülők, mert nem bírnak velük, a családi békességet felszínen tartva, magukra hagyják a gyermekeiket. Az iskolára hagyják a nevelést, az időre bízzák, majdcsak lesz valahogy, eljön az ideje, amikor mindenki megkomolyodik és hozzáidomul a közösségi elvárásokhoz. Nem az a baj, hogy a szülök, s az iskola képtelen megfelelően nevelni a fiatalokat. Valójában azt kell látnunk, hogy a szülők, tisztelet a kivételnek, képtelenek példát mutatni a fiataloknak. Nyűg nekik a nevelés, mert valójában magukat kellene megnevelniük, ahhoz, hogy példájuk ragadós legyen. Nem elég „foglalkozni” az utódokkal! Ennél sokkal többet tehetnénk következetes példamutatással, a házi teendők megosztásával, a közösségi élet apró szabályainak szoktatásával. A fiataloknak tudniuk kellene, akkor mehetnek eredménnyel a maguk feje után, ha nem felejtik a családi és más közösségekben kötelező feladataikat. Közvetlen környezetemben is érzem a szülők felelősségének hiányát. Feladatok, rendszeres napi teendők nélkül, ismerőseim gyermekei elkülönülnek, s még anyagi függőségüket sem érzik, nem értékelik, és később is magától értetődőnek hiszik azt, hogy a szülőknek gondoskodniuk kell róluk. Számos konfliktusos esetben, a fiatalok az önállóságot választják, hogy megszabaduljanak az örökös korholástól:

„Már megint megfeledkeztél szobád takarításáról!”

„Vidd már le a szemetet!”

„Moss kezet!”

„Segíthetnél a bevásárlásban!”

„Már megint elkésel az iskolából!”

„A héten elhagytad a lakáskulcsodat, az esőkabátod, a tornafelszerelésed, a kerékpárod! És ellógtál az edzésről, nem gyakoroltál a zongorán, eszedbe sem jut kistestvéredet segíteni!”

Elhatalmasodott önzőségükben a szülők még örvendenek is annak, hogy végre megszabadulnak be nem vallott tükörképeiktől.

Ha magunkba nézünk, szomorúan megállapíthatjuk, hogy utódaink hibáit naponta magunk is elkövetjük. És aztán csodálkozunk, hogy gyermekünk éppen olyan feledékeny, ritkán szavatartó, csökkent tisztaságérzetű, rendetlen, rendszertelen, lassú, lusta és mindenféle rossz tulajdonsággal felruházott, mint mi magunk, akik még nem tanultuk meg magunkat megismerve kijavítani.

Titok, hogy az alma nem esik messze a fájától?