Én nem vagyok magyar? – kérdezhette volna Adyt idézve, legutóbbi rövidpályás úszóvilágbajnokunk, a mellúszás világcsúcstartó királynője, amikor ötven csillagos-sávos lobogóról másolt emblémás úszósapkáját rázogatva, kikászolódott a medencéből, és feltekintve a magyar tévé közvetítőkalitkájába, belehallgathatott volna riporterének őt dicsérő, de hidegen tárgyilagos szövegébe. Ezek szerint Soni Rebecca, az Egyesült Államokban született, nagyszülei és szülei magyarok, maga is beszél magyarul. Ezt többször és többféleképpen is hallhattuk a világbajnokság idején, mert ez a lány kitűnő sportoló, érmei többnyire arany színben pompáznak. Magától értetődően jó lett volna, ha megszólaltatják, hogy derék úszóink jó szerepléséből adódó büszkeségünket tetézve, többet megtudjunk erről a magyar lányról. S kellett volna, azért is, mert ezen az úszó világbajnokságon, az anyaországiaknak nem jutott arany.
Ha pedig megszólalhatott volna az is kiderül, hogy becsületes neve Sőni Rebeka. Nagyapja, Sőni Pál kolozsvári egyetemi tanár, író, a hatvanas évek végén megjelent A romániai magyar irodalom történetének szerzője. Nagyanyja, Sőni (Molnár) Erzsébet, akinek Rebeka a legkedvesebb unokája, kolozsvári újságíró kollegám volt. Férje halála után gyerekei kivándoroltak, őt kurtán-furcsán menesztették a laptól. Családegyesítés nyomán került az USA-ba. Kezdeményezésére tizennégyezer nyugati magyar aláírását gyűjtöttük össze, Tőkés Lászlót ajánlva a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság figyelmébe.
Sajnos, levelezésünk évekkel ezelőtt megszakadt.
A Magyar Liget honlapján közöltem rövid hírt erről, amely nyilván, nem jutott az anyaországi hírközlők tudomására, ezért nyomban írtam az egyik sportlapnak, ahol köszönettel vették levelem, de nem kértek információmból.
„Köszönettel vettük a levelét, de mi továbbra is Rebecca Soni-nak írjuk le az úszó nevét, lévén amerikai állampolgár. Hogy hogyan is ejtsük ki, az a tévés kollégák dolga, mi azért, mert ő magyar származású nem magyarosíthatjuk a nevét.” A mondat végét nem értettem, hiszen nem magyarosítani kell a nevét, hanem helyesen írni. Megpróbáltam meggyőzni a kollegát és picikét felháborodtam.
„Igen, de Caba Silagji (így írták a rendezők) ugyancsak magyar úszó nevét szabad volt Csaba Szilágyinak ejtenie a riporternek, pedig Szilágyi Csaba szerb állampolgár. Sajátos anyaországi felfogás, hogy a magyar nagyszülőkkel, magyar szülőkkel rendelkező Sőni -t Szoninak keresztelik. A bemondó még azt is jelezte, hogy Sőni Rebeka beszél magyarul, de arra, hogy kis-interjút készítsen vele már nem volt érkezése. És csak azért, mert országában lekopott nevéről az ékezet. Így aztán kevesebbek vagyunk egy magyar világbajnokkal.
Ezek után valószínűleg a nevem Nem Tar Károly hanem, Karl Tar, hiszen svéd állampolgár vagyok. Románul Carol Tara voltam. Itt Svédországban lehettem a kolozsvári hídelvei református templomban, „magyar időben” pecsételt keresztlevelem szerint: Károly. Így ékezettel.
Ám a Pest-környéki falu lakója, akihez bekopogtam és Szabóékat kerestem, azt kérdezte, hogy azokat románokat keresem, akik a szomszédban laknak? Az sem véletlen, hogy útbaigazítómat Sedlmayer Bernadettnek hívják. És persze, ő magyar!
Igaza volt Reményik Sándornak:
Magyarok voltak Magyarország nélkül,
Magyarok vannak Magyarország nélkül,
Magyarok lesznek Magyarország nélkül,
Mert az országnál mélyebb a magyarság!
Na, de azért ne hagyjunk fel a csüggedéssel!
Köszönöm, hogy megvédte az eklézsia becsületét, nem volt szándékom megszólni a bemondót.”
Nem kellett volna ezt írnom, mert a következő - tipikusan anyaországi - választ kaptam:
”Én nem becsületet védek, csupán tájékoztattam arról, hogy az írott sajtóban, pontosabban nálunk, miért is így jelenik meg Rebecca Soni neve. Mi nem „kiejtjük” a nevét, hanem leírjuk – a magyar helyesírás szabályai szerint.”
Volt egy kis időm, rögtön válaszoltam:
A téma az utcán hever- most éppen a porban. Amikor fiatal újságíró voltam kapva kaptam volna az ilyen alkalmon, feltettem volna az ékezetet az o-ra, és ezzel megmentettem volna a magyar sajtó becsületét is. KÜLÖNBEN AZ ÉLET SZÉP, MINEK BONYOLÍTSUK.
Meggyőzni akartam, sajnos sértésnek vette:
„Ha volt fiatal újságíró, akkor azt is tudnia kellene, hogy egy szerkesztőségben olvasószerkesztők és korrektorok nézik át az anyagokat, s én hiába teszem a betűre az ékezetet. S ha már ilyen stílus irányában indultunk el: szerintem a magyarság, no meg annak a tudata nem ezen múlik, de nem is innen kezdődik.
S nem hiszem, hogy rászolgáltam volna a kioktató stílusra, s arra, hogy egy számomra ismeretlen ember tanítsa nekem, mi a magyar.”
Ezt olvasva, elment a kedvem a további levelezéstől. Rég tudom, hogy vannak olyan agyak, amibe csakis lékeléssel lehet behatolni. Nem írtam ezt, mert ezzel csakugyan megsértettem volna. És egy ideje magam is rövidlátó vagyok. De még mindig érzékeny arra, hogy hazámban miként vélekednek egyesek azokról, akik egykor kitántorogtunk és egyelőre még nem rendelkezünk kettős vagy többes állampolgársággal.
Sőni Rebeka pedig nem valószínű, hogy magyar állampolgárságért folyamodik majd. Merthogy immár nincs olyan ország, ahol nevét helyesen írják. Annak ellenére, hogy felmenői magyarok.
És még az sem, még otthon sem szenzáció, hogy bár a New Jersey-i Freeholdban született, horribile dictu, beszéli az anyanyelvét.
Sőni Katika, Matyival (a bátyja) és a nagymamával
