2011. január 9., vasárnap

Ki a magyar?



Én nem vagyok magyar? – kérdezhette volna Adyt idézve, legutóbbi rövidpályás úszóvilágbajnokunk, a mellúszás világcsúcstartó királynője, amikor ötven csillagos-sávos lobogóról másolt emblémás úszósapkáját rázogatva, kikászolódott a medencéből, és feltekintve a magyar tévé közvetítőkalitkájába, belehallgathatott volna riporterének őt dicsérő, de hidegen tárgyilagos szövegébe. Ezek szerint Soni Rebecca, az Egyesült Államokban született, nagyszülei és szülei magyarok, maga is beszél magyarul. Ezt többször és többféleképpen is hallhattuk a világbajnokság idején, mert ez a lány kitűnő sportoló, érmei többnyire arany színben pompáznak. Magától értetődően jó lett volna, ha megszólaltatják, hogy derék úszóink jó szerepléséből adódó büszkeségünket tetézve, többet megtudjunk erről a magyar lányról. S kellett volna, azért is, mert ezen az úszó világbajnokságon, az anyaországiaknak nem jutott arany. 
Ha pedig megszólalhatott volna az is kiderül, hogy becsületes neve Sőni Rebeka. Nagyapja, Sőni Pál kolozsvári egyetemi tanár, író, a hatvanas évek végén megjelent A romániai magyar irodalom történetének szerzője. Nagyanyja, Sőni (Molnár) Erzsébet, akinek Rebeka a legkedvesebb unokája, kolozsvári újságíró kollegám volt. Férje halála után gyerekei kivándoroltak, őt kurtán-furcsán menesztették a laptól. Családegyesítés nyomán került az USA-ba. Kezdeményezésére tizennégyezer nyugati magyar aláírását gyűjtöttük össze, Tőkés Lászlót ajánlva a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság figyelmébe.
Sajnos, levelezésünk évekkel ezelőtt megszakadt.

A Magyar Liget honlapján közöltem rövid hírt erről, amely nyilván, nem jutott az anyaországi hírközlők tudomására, ezért nyomban írtam az egyik sportlapnak, ahol köszönettel vették levelem, de nem kértek információmból.
„Köszönettel vettük a levelét, de mi továbbra is Rebecca Soni-nak írjuk le az úszó nevét, lévén amerikai állampolgár. Hogy hogyan is ejtsük ki, az a tévés kollégák dolga, mi azért, mert ő magyar származású nem magyarosíthatjuk a nevét.” A mondat végét nem értettem, hiszen nem magyarosítani kell a nevét, hanem helyesen írni. Megpróbáltam meggyőzni a kollegát és picikét felháborodtam.

„Igen, de Caba Silagji (így írták a rendezők) ugyancsak magyar úszó nevét szabad volt Csaba Szilágyinak ejtenie a riporternek, pedig Szilágyi Csaba szerb állampolgár. Sajátos anyaországi felfogás, hogy a magyar nagyszülőkkel, magyar szülőkkel rendelkező Sőni -t Szoninak keresztelik. A bemondó még azt is jelezte, hogy Sőni Rebeka beszél magyarul, de arra, hogy kis-interjút készítsen vele már nem volt érkezése. És csak azért, mert országában lekopott nevéről az ékezet. Így aztán kevesebbek vagyunk egy magyar világbajnokkal.

Ezek után valószínűleg a nevem Nem Tar Károly hanem, Karl Tar, hiszen svéd állampolgár vagyok. Románul Carol Tara voltam. Itt Svédországban lehettem a kolozsvári hídelvei református templomban, „magyar időben” pecsételt keresztlevelem szerint: Károly. Így ékezettel. 
Ám a Pest-környéki falu lakója, akihez bekopogtam és Szabóékat kerestem, azt kérdezte, hogy azokat románokat keresem, akik a szomszédban laknak? Az sem véletlen, hogy útbaigazítómat Sedlmayer Bernadettnek hívják. És persze, ő magyar!


Igaza volt Reményik Sándornak:

Magyarok voltak Magyarország nélkül,
 Magyarok vannak Magyarország nélkül,
 Magyarok lesznek Magyarország nélkül,
 Mert az országnál mélyebb a magyarság!


Na, de azért ne hagyjunk fel a csüggedéssel!

Köszönöm, hogy megvédte az eklézsia becsületét, nem volt szándékom megszólni a bemondót.”


Nem kellett volna ezt írnom, mert a következő -  tipikusan anyaországi  - választ kaptam:

”Én nem becsületet védek, csupán tájékoztattam arról, hogy az írott sajtóban, pontosabban nálunk, miért is így jelenik meg Rebecca Soni neve. Mi nem „kiejtjük” a nevét, hanem leírjuk – a magyar helyesírás szabályai szerint.”

Volt egy kis időm, rögtön válaszoltam:
A téma az utcán hever- most éppen a porban. Amikor fiatal újságíró voltam kapva kaptam volna az ilyen alkalmon,  feltettem volna az ékezetet az o-ra, és ezzel megmentettem volna a magyar sajtó becsületét is. KÜLÖNBEN AZ ÉLET SZÉP, MINEK BONYOLÍTSUK.

Meggyőzni akartam, sajnos sértésnek vette:

„Ha volt fiatal újságíró, akkor azt is tudnia kellene, hogy egy szerkesztőségben olvasószerkesztők és korrektorok nézik át az anyagokat, s én hiába teszem a betűre az ékezetet. S ha már ilyen stílus irányában indultunk el: szerintem a magyarság, no meg annak a tudata nem ezen múlik, de nem is innen kezdődik. 

S nem hiszem, hogy rászolgáltam volna a kioktató stílusra, s arra, hogy egy számomra ismeretlen ember tanítsa nekem, mi a magyar.”


Ezt olvasva, elment a kedvem a további levelezéstől. Rég tudom, hogy vannak olyan agyak, amibe csakis lékeléssel lehet behatolni. Nem írtam ezt, mert ezzel csakugyan megsértettem volna. És egy ideje magam is rövidlátó vagyok. De még mindig érzékeny arra, hogy hazámban miként vélekednek egyesek azokról, akik egykor kitántorogtunk és egyelőre még nem rendelkezünk kettős vagy többes állampolgársággal.

Sőni Rebeka pedig nem valószínű, hogy magyar állampolgárságért folyamodik majd. Merthogy immár nincs olyan ország, ahol nevét helyesen írják. Annak ellenére, hogy felmenői magyarok.
És még az sem, még otthon sem szenzáció, hogy bár a New Jersey-i Freeholdban született, horribile dictu, beszéli az anyanyelvét.

Sőni Katika, Matyival (a bátyja) és a nagymamával

14 megjegyzés:

Márta írta...

"Mert az országnál mélyebb a magyarság!"

Veress Mária írta...

Adjátok vissza a neveinket!

Már pontosan negyven éve tudom, hogy román vagyok. Mikor nagyanyámék ”felvittek” Pestre – akkor jártam ott először –, unokatestvérem, Lali jött értünk a Nyugatiba. Nagy örömében, hogy épségben megérkeztünk, azonnal feltárcsázta az apját:

– Szia Apuci. Képzeld, megjöttek a románok!

Apucitól – aki közvetlenül a háború után, Erdélyből menekült át Magyarországra – óriási fejmosást kapott és alaposan megtanulta a leckét. Hasonló esetben sokszor eszembe jut, hogy milyen jót is tenne számos honfitársunknak, ha lenne a vonal túlsó végén egy ilyen apucija.

Azóta egyre több Lalival találkozom, aki apuci híján továbbra is lerománoz. Bár mostanában már nem teszik. Szerintük ugyanis svéd lettem. Egy újabb Lali ütött svéddé, pontosabban egy magyarországi vidéki lap szerkesztője. Joggal nevezhetem őt keresztapámnak, hiszen új nevet kaptam tőle, szép svédesen hangzót. Elől a keresztnév, utána a családnév, ahogy az egy igazi (románul: get-beget, svédül: äkta) svédnek dukál. És persze sehol semmi ékezet. Tudja ám ő, hogyan írják külföldiül a magyar neveket! Bizonyára azt hitte, meghatódom, hogy ilyen szépen kitalálta. Gondolta, örülni fogok, hogy az olvasó, aki a novellámmal együtt engem is megismer, elmondhatja rólam, hogy ni csak, svéd létére milyen jól tud magyarul! Lali keresztapám szerint az a helyes, ha más országba költözve levedli kopott magyar bőrét az ember, és örömmel ölti magára a bármilyen más újat. Helyemben ő maga biztosan ezt is tenné. Eszébe se ötlik, hogy számomra ez az átsvédesítés egyszerűen azt jelenti, hogy az anyaországiak szemében én nem tartozom a nemzethez. Sőt. Ha jól meggondolom, soha nem is tartoztam, hiszen eddig is "román" voltam. Idegen a nevem is, lám.

Kedves Keresztapám, tudd meg, hogy én körömszakadtáig ragaszkodom a nevemhez. Hogy Svédországban elsőnek a keresztnevemet írják, annak oka van: csak így illik bele a nyilvántartási rendszerükbe. Ehhez viszont, kedves Lali, neked semmi közöd. MAGYARUL nem Maria Molnar-Veress a nevem. Mi lenne, ha például a magyar nemzet ama nagyjainak nevét, akik más országban élnek vagy éltek, az adott ország helyesírási, névadási és nyilvántartási szabályaihoz igazítanák a MAGYAR kiadványok? Kérdem tőled, Cluj-Napocán lakó Alecsandru Kanyadi és tőled is, Kaliforniában élő Michael Csikszentmihalyi, örülnétek-e, ha köteteitek magyarországi kiadásán ezt a nevet látnátok? És tőled is megkérdem, nagytiszteletű Vasile Tokes “román” püspök Uram, hogy miután Bruxelles városában tevékenykedsz nemzeted javára, szeretnéd-e, ha a keresztapám és sok más hozzá hasonló buzgó mócsing Basil Tokesre belgásítaná a nevedet? Mit gondolsz, kedves Lali, megfordulna-e sírjában Matei Corvinul, Ioan de Hunedoara, Ion Arany, Alecu Benedek, Aron Tamasi, Andrei Suto, Ludovic Aprily, Andrei Ady, Jules Illyes, Albert Wass, Alex Marai, Luigi Kossuth, vagy akár Alexander Pjetrovics, ha nevük így szerepelne a magyarországi tankönyvekben? És vajon mit szólt volna ahhoz a világ legnépszerübb magyarja, ha Francisco Puskas- vagy Pancho-stadionnak hívnák Magyarországon a támogatásával újjáépült focipályát? Szerinted jót tenne nekünk, magyaroknak, ha tehetséges zenészeinket a Franz Liszt Akadémián képeznék ki, orvosainkat pedig az Ignaz Semmelweis egyetemen? Vagy talán csak a nemzet nagyjainak járna ki az a kegy, hogy nevüket még a MAGYAR kiadványokban is magyarul írják?

Kedves Keresztapám és a többi Lali, a gyökereikhez hozzám hasonlóan ragaszkodó, egyszerű földi halandóként élő magyar emigránsok nevében egy valamire kérlek benneteket:

Ne bántsátok a neveinket!

Lenne egy utolsó kérdésem: ha netán Kínában élnék, hogyan írnátok át a Máriát?

Nem tudjátok? Van egy tippem: Mar Csi
Veress Mária

niko írta...

Szia! Az olimpia kapcsán mindig borsózik a hátam picit, mikor meghallom a Szőnyi, Szoni, Sőnyi, Szőni valamelyik verzióját, így most eldöntöttem h írok valamelyik sportlapnak.
Mikor rákerestem erre a névre, a te blogod jött ki. Nagyon meglepődtem! Hadd mutatkozzam be: Illyés Anikó vagyok, Rebeka unokatestvére, apai ágamon. Jó látni, hogy valakit még érint ez a témakör!
Viszont az utolsó kép nem Rebeka, hanem Sőni Katika, Matyival (a bátyja) és a nagymamával!
Remélem ezt még olvasod, így másfél évvel később! :)
Üdv,
Anikó

tarcsi írta...

Kedves Anikó!
Örömmel olvasom, hogy valaki olvassa jegyzetem, amivel a magyar sportlapnál is házaltam, de ott rendre utasított egy hivatalnok lelkű hölgy, nem kell őt magyarságtudatból kitanítanom, és továbbra is az amerikaiak nagyvonalú névírását találja mértékadónak, azt kijavítani szentségtörés.
Sajnos Erzsébettel megszakadt levelezésem, és évek óta Kolozsváron sem találkoztunk. A képet tőle kaptam, nehezen igazodom el gyermekei családjában, hol egyiknél, hol a másiknál fordult elő, és feltételezésem szerint neveztem meg a képen láthatókat. Megpróbálom kijavítani. De szívesen tenném fel a Rebeka civil, avagy családi fényképét azt bizonyítandó, hogy akárcsak én, hazájától távol, Erzsébet is unokái nevelésével tette hasznossá magát.
Üdvözlettel:
Tar Károly

tarcsi írta...

"Beszélj bolond, beszélj!" Tegnap világcsúccsal aranyérmet szerzett Sőni Rebeka, de a magyar tévé közvetítőjének következetesen Soni, pedig az amerikaik sem titkolják, hogy ki lánya, csak mi nem büszkélkedhetünk vele, mert z anyaországiak szerint nem is magyar, hanem román, hiszen szülei Kolozsváriak!
"Soni was born in Freehold, New Jersey, in 1987, the daughter of Péter and Kinga Sőni. Soni's parents are of Hungarian descent; they emigrated from Cluj-Napoca, Romania, in the 1980s. Her father works in real estate and her mother is a nurse. Besides English, Soni also speaks Hungarian. Soni has one older sister, Rita, who is also a swimmer. Originally a gymnast, Soni began swimming at the age of ten. Soni speaks Hungarian and has traveled there to visit family."

Névtelen írta...

Amit Ön megfogalmazott, az kötelező olvasmány. Sokunk nevében írt.
Kolozsváron anyakönyveztek Varró Zsuzsanna-ként, 32 éve voltam már Szuszana, Suzana, Varo, Varő, Voro, Juja (legelőször az a romántanárnőm írta ezt le aki évek óta tanított és ő maga nálam román helyesírási hibát nem talált) Juji, Jujo és még sok más... mások leírása szerint. Kolozsvárról nézve például a mostani Gyurta Dani féle, munkáról, családról és alázatról szóló nyilatkozatokban éreztük az igazi magyar életérzést.
Huszonévesen az összes anyaországi hivatallal szembesülve, eleget téve az összes dokumentáció/anyagi elvárásnak, nehezen megszerezve a magyar állampolgárságot, sokkal értékesebbé vált Jujo-nak lenni. Fájó pont ellenben a Kolozsváron közkedvelt, városunkat, Erdélyt istenítő, szívszaggatóan nosztalgiázó, de Svédországban élő énekes, aki őt csak hallgatja, azt gondolhatná, hogy kiűzték és kitiltották szülőföldjéről.

Névtelen írta...

... és ez volt életem első blogbejegyzése... összejött, előbb-utóbb.

tarcsi írta...

Köszönöm. Úgy tűnik, nekünk kolozsváriaknak fáj az ilyesmi, lányom éppen ezért hagyta ott szülővárosát s állapodott meg Svédországban. Három unokámmal ilyesmi már nem fordulhat elő. Külön örömöm, hogy ez az első bejegyzése és kitartásának köszönhetően sikerült.

Névtelen írta...

Köszönöm válaszát. Azt akartam kifejezni, hogy sajnos a névelírás tudatlanságból vagy nemtörődömségből, sokkal kevésbé fájó mint az a megaláztatás amit az anyaországban a "magyarság" elismerése elvárt.

Márta írta...

Akárhogy is tudjuk, hogy ki Ő!
És hálát adhatunk érte és a többi ügyes sportolóért, akik erejüket megfeszítve küzdenek Londonban!
Néhány napja volt egy műsor a sportközvetítések között, - a Kosssuth rádióban- ahol a riporterek név szerint sorolták mindazon magyarokat, akik határon innen, s túl részt vesznek az olimpián!

Márta írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Márta írta...

Eltávolítás oka: duplán jelent meg az előző megjegyzésem- bocsánat!

Névtelen írta...

Szép jó reggelt :)

Nagyon örvendek, hogy rábukkantam erre a blogra. Magam is több helyen "házaltam" Sőni Rebeka nevével, mindezidáig eredménytelenül. Vagy egyszerűen Rebecca Soni amerikai úszónő, vagy erdélyi származású Szőnyi Rebeka - igazán nem tudom, melyik bosszantóbb.

Anna
(Péter osztálytársa :))

bigvusz írta...

Látszik a képen, hogy milyen jóságos nagymama volt. Egykor patinás, fő utcai házak büszke magyar lakói, ma omladozó vakolattal díszített házakban poros ablakok mögött meghúzódó nénik és bácsik, akik csak ritkán hallanak magyar szót a román trikolorral díszített utcákon. Mennyi ilyen jóságos nagymama távozott és vitték magukkal az áldott mosolyt és a minden szívet meglágyító kalácsot, amilyet "csak a nagyi tudott csinálni..."