2010. január 30., szombat

Jelentések magamról (2)

Ülök a Cseke-féle elképzelt szobában, amely megegyezik a valóságos lakásommal, fojtogatónak inkább csak éjfél után érzem benne a levegőt, amikor a túlbuzgó önműködő elektromos fűtést irányító szerkentyűk nincsenek tekintettel felforrósodott gondolataimra, múltban bóklászó izzadásos álmaimra, és a fűtőtestek kitartó egyenletességgel ontják a meleget. Ilyenkor óvatosan kitárom a virtuális erkélyemre nyíló üvegajtót, hogy a legapróbb neszre felrianó nyuszikat el ne kergessem ablakom alól, kitekintek a bokrokkal szegélyezett kerékpárútra, és miután hosszasan csorgatom szennyvizem a vécékagylóba, nyugodtan fekszem vissza szűzi nászágyam emlékeit idéző heverőmre, mert a szokásos egy-két, agyamba és csontjaimba bújt nyilalláson kívül, unottan konstatálom, hogy a világ tovább áll, megy minden a maga útján – nélkülem is. Hetvenöt évem ment arra, hogy ezt elhiggyem. Már nem érzem a magamért való cselekvés szorító kényszerűségét, tetteim nem a magam, hanem a mások a szolgálatának megszokásából fakadnak, néhány kisközösségért, megmaradt kevés hozzám tartózóért, unokáimért élek.
Próbálom kideríteni, miféle betegség gyötör, miképpen semmisít meg, ha becsülettel szembenézve a múlttal, nem leszek képes meglátni a rám száradt gyalázat sarát, cipőmtől a lelkemig, ahogyan ezt Gabi, nyilvánvalóan nekem is címezve, keményen megfogalmazta. De hiszen egész életemben ezt tettem, magamat gyötörtem. És persze, másokat is, mert az mindig könnyebb volt, mint a viviszekció. Büszkén viseltem, amikor szókimondónak neveztek. Nem az én érdemem, anyámtól tanultam. Anyám könyörtelen volt – de csak a hozzá közelállókkal szemben. Kutakodom múltamban, és nyugtalanít, hogy ellenségeimet nem bántottam, elsírtam, elpletykáltam a rajtam esett sérelmeket, de el nem akasztottam, hátulról nem támadtam őket. Emlékszem, milyen rosszul esett, amikor egykori főszerkesztőm azzal szúrt meg, hogy az ifjúsági laptól való menekülésemkor, hogy az egyik folyóirat hirtelen halált halt munkatársa megüresedett helyének örültem volna. A kolozsvári napilap szerkesztőségét, frissen megjelent, elhallgatásra ítélt, felvásárolt és nyilvánosan elégetett kisregényem sikerét le nem aratva, úgy hagytam ott, hogy a leépítésre megérett tehetségtelen párttitkár-feleséget óvtam, aki éveken át kitartó irigyem és bajkeverőm volt. Hogyan cselekedhetném a szembe nézést magammal, ha íme, rögtön védekező állásba vágom magam, és jólesik saját magam dicsérete? Apám, akitől a becsülethez való hűséget tanultam, örökösen nevem három betűjének tisztántartására figyelmeztetett. Nem kaptam, nem is értettem volna holmi egyetemi tanáros papolást. És ő tanított, éppen negatív példájával ösztönzött, hogy kerüljem az öntömjénezést. Akkoriban a napilapok első oldaláról nem hiányozhatott a Sztálinról írt dicshimnusz, talán ennek példájára sorolta apám az ő munkásmozgalmi cselekedeteit, amit kommunista vallásának megszállottjaként végzett kitartóan és mindig nemzetisége szolgálatában. Mit tehetek, ha akkor elítéltem, untam, megcsömörlöttem a túlbuzgó öndicséretétől, ma pedig örvendek, hogy buzdításomra papírra vetette emlékeit, belátom, hogy a magam életében is tapasztalt mellőzés mennyire fájhat az embernek. A múltba nézés valóságos eredménye az lehet, ha megtaláljuk helyünket a nap alatt. Levakarhatjuk magunkról a nagyravágyást, a kivagyiságot és elfogadjuk akkor is, ha a jelen, a „futottak még” kategóriába sorol.
Cseke Gábor, új könyvének megjelenésével, második írói szakaszába lépett. Nem véletlenül, hanem magát szigorúan megítélő akarattal. Megnyitotta, megnyithatta a maga állította zsilipeket. Nem véletlen, hogy éppen most szaporodnak régi könyvei is a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Eleinktől tudjuk, hogy a tehetség olyan szög, amelyik kibújik a zsákból. A mondás kissé pejoratív felhangját remélem, ellensúlyozza a hasonlatul használt zsák, amelybe mindnyájunkat belegyömöszölt a beteges múlt. Költői megfogalmazásában „mintha csak egy nap lenne az élet”. Nem tehetek róla, ha ma ezt a megfogalmazást ma is kissé fenségesen romantikusnak érzem, ilyeneket írtunk naponta, megtoldva általános ajánlatokkal, hogy miként is kell élnünk, bibliai intelmekhez hasonlóan a pártpropaganda hangján okítottunk, valamiféle felsőbbrendűséget képzelve magunkról, akár az „élenjáró csapat” tagjai. És eljutottunk az azóta is megmosolyogtató, de inkább röhejes „Most kell a búzát learatnunk!” fegyelmező hangig, mintha a pártvezetők és szócsöveik szerkesztőiként felülmúlhattuk volna szántóvetőket.
Amikor a pártvezetésre hivatkozva felmenteni akarjuk magunk az elkövetett felelőtlen bólintásokért, amikor szolgálatunkért nemcsak aránylag jó bért, hanem különféle apró kiváltságokat is kaptunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy magunk döntöttünk pályánkról. Innen felelősségünk. Házasságunk, ha megbomlik, függetlenül attól, melyik felet ítéli el a törvény, vagy a rokonság, azért a mi hibánk is, mert nem jól választottunk.
Apámnak köszönhetem, hogy nem lett belőlem szekus. Érettségi előtt, három álló hónapig naponta keresett a szervező, mert kiváló származású voltam, a munkásosztály hű fiának fia. Apám, halálos betegágyán csak ennyit mondott: A fiam dönt. És miután magunkra hagyott a győzködő, nem papolt, nem kért, úgy tett, mintha nem életbevágó kérdésről lett volna szó. Másnap azt mondtam az idegennek, hogy nem szeretem a katonaruhát. Apámra miután a „magyarkodás” vádjával illették, és a Bolyai Egyetem káderesi székéből visszahívták, pontosan az egyetemek egyesítése előtt, pártszolgálatként rákényszerítették a besorozást végző politikai biztossághoz szükséges őrnagyi rangot. Nekem kapitányi rangot ígért a beszervező, egyetemi oktatást és külföldi munkát. Lehettem volna kém és bizonyára sokak szemében előkelő ember, mint néhány osztálytársam, de őrzőangyalom, amiben pofátlan csökönyösséggel nem hiszek, vigyázott rám. Kicsit túlhajtotta magát az angyal, mert a tanulmányi eredmények alapján a szovjet egyetemre javasoltak listájáról is töröltek, más magyar tanulóval együtt. Mostohaanyám javaslatára, a két gyermekes család (féltestvérem is volt) anyagi nehézségeire való tekintettel kiadták az utam, így kerültem önként, a foglyoknál valamivel jobb körülmények közé, a Duna-Fekete-tengeri csatorna építőtelepére. Akkoriban jelent meg első novellám az Utunkban, ha jól emlékszem Kitagadott a város címmel.
Nem számoltam hányszor döntöttem jól és hányszor rosszul az életben, de ha melléfogtam, magamat okoltam. Így voltam én házasságommal is. Apám ellenezte házasságomat, mert illegális harcostársa lányát nézték ki nekem, a kisiparos csizmadia lányáról tudni sem akartak. Hát még, amikor kiderült, hogy otthoni fusizáshoz anyagot lopott a cipőgyári munkahelyéről, és a párttagjelöltek listájáról is törölték. A fiamat egyszer a pólyában, másodszor a ravatalon látta apám. A sokféle megpróbáltatást kiálló házasságunk, gyakori távolléteim és a szülök ellentéte miatt zátonyra jutott, de megfogadtam, nem követem szüleimet, nem válok. Szerencsémre feleségem is hasonlóan gondolkozott, és kitartottunk egymás mellet mindenféle nyomorúságban, hosszú szenvedéssel járó haláláig.
A magam hibájából lettem főszerkesztő. Ez jut eszembe most, amikor Gabi könyvének elején olvasom, hogy a hetvenes évek kezdetén, amikor kinevezték az Ifjúmunkás főszerkesztőjének, kezdődött a párt- és országvezető kultuszának újbóli elültetése. Nem az a kérdés, hogy mennyiben a mi hibánkból, hanem az, hogy miként történt? Ha nem mi tesszük, ha nem vállaljuk, jöttek volna helyünkbe mások, akik jobban vagy másként csinálják? Fölösleges kérdések. A megtörténtekkel kell elszámolnunk.

2010. január 29., péntek

Jelentések magamról (1)





Jelentések magamról
Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti. Bátorkodom ezt tenni magam is.



Végre kezemben tartom Cseke Gábor: Jelentések magamról című könyvét. Fontos könyv. Előző jegyzetemben már szóltam a szerző bátorságáról, és vallomását nem a jobb későn, mint soha érzéssel, hanem az embertársba vetett hit beteljesülésének örömével olvasom, elégedetten nyugtázom özönlő emlékeiből kihámozott igazságaimat, hiszen a sors kegyelméből egyazon rögös úton jártunk, hasonló kihívásoknak kellett megfelelnünk. Hol együtt jártunk, hol előttem járt, s az idősebb jogán még azt is megkockáztatom, hogy olykor utánam, mindenikünk a maga „megrakott szekerével” téblábolt a sohasem könnyű életben. Túlélők voltunk. És sokáig, valamiféle szülőhelyi fuvallatra, ösztönös sugallatra az élet azonos oldalán caplattunk ki-ki bokáig vagy derékig sárban. Nagy dolog az, hogy merünk emlékezni dolgainkra. És bizonyára nem tanulság nélküli a tükörbenézés, ha becsületünk borotvájával faragjuk le magunkról az évek ráncunkba rögződött gondjait, a vállalt és reánk szabott szerepek felelősségét, a melléfogásainkat, az akarnokságunkat, a magunk mutogatására elkövetett törtetéseinket, az önzéskedéseinket, a kivagyoskodásainkat.


A szerző vallomásos jegyzeteiből tudjuk, hogy az embernek önmaga fölé kell kerekednie ahhoz, hogy valóban, a görög bölcsek ajánlotta módon, megismerje önmagát, olyan bűnökről adjon számot, amiért nem is jár büntetés, hiszen nagyon sokan hasonló hajóban zötyögtek a zavaros életvizeken, éppen csak nincs bátorságuk legalább maguknak bevallani, ha volt, túlélési stratégiájukat, ha nem volt, akkor azt, hogy hagyták magukat sodortatni az árral. Hiszem, hogy ez a könyv bátrabbá tesz minket a magunkkal való szembenézésre, és ezzel egy időben újabb lehetőséget nyújt emberi kapcsolataink újrafelvételére, ápolására és barátságok szorosabbra fűzésére. A megbocsájtás, a szeretet, az együtt munkálkodás, az együttélés, az egyházon kívül is, gyónással kezdődik. Másként nincs kötődés.


Egykor, régen, vagyis éppen félévszázada, házassági ajánlatomra társam boldogan elmosolyodott, együtt örültünk, és úgy éreztem mindent tudunk egymásról. Percnyi csönd után következett a vallomás: „Kicsi koromban, tű ment a szemembe, fél szememmel nem látok.” Semmi nyoma nem volt balesetének, talán sohasem veszem észre, de fontosnak tartotta beismerni.


Az ilyesfajta egyenességet génjeiben hordozza, akinek megadatott. Akinek van, bátorsága belelátást engedi a saját életébe, másokat is erre ösztönöz. Ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat a mások feltárulkozása a legjobb ösztönző. Követnünk kell a bátrakat.


Húsz esztendő telt el ama „átkos” esztendőkből való kilábolásunk óta. Szerzőnk jó évtizedre, maga szabta belső emigrációba vonult, mert az eltörölt sok rossz között máig érően megmaradt a gyakorlat: Beszéljen mindenki, amit akar, az számít, ki mondja! Tudom, hogy Cseke lelkét már a régi világban nyomta a bűntudat azért, hogy a túlélés érdekében enged a különféle szorításoknak. Olyan szerkesztőségen kívüli fiatal közösségben cseperedtünk, ahol egymástól, kis adagokban kaptuk az újságírásban pusztító hozsánna-betegség ellenszérumát, a valóságlátáshoz való bátorságot. Többnyire naponta találkoztunk a kolozsvári Béke téri kávézóban, s haton-heten egymást folytatva, egy flekkes vidám történeteket sorjázva egy szépen vastagodó kopottas irattartóba, regényírásba is fogtunk. Ebben a társaságban Cseke Gábor neve a megtisztelő poeta doctus volt. A munkás-paraszt környezetből kiemelt, faragatlan modorú újságíró csemeték között az egyetemi tanár bölcsészkaron végzett fia komolyságával, nyelvi pallérozottságával tűnt ki, de alkata, viselkedése, sajnálni való polgári lágysága, életrevalóságának hiányzó jeleit mutatták. Nem vett részt a főtér közeli Leányvárban gyakori, a szakács kedveltjeinek rendezett, fűszeres csontvelőt zabáló közös villáseggeliken, és nem is illett volna a hajnalig tartó vendéglői vacsorázásaink társaságába. 
Félszáz oldalnyit egy szuszra olvastam, és mert nem találtam újságírói indulásának eme közösségéről említést, hajlok rá, hogy a rá jellemző szerénységének számlájára írjam, kerüli azokat a történéseket, ahol magát kellene dicsérnie. Könyvének oldalain a csapongó emlékezés szab idősíkokat, s ez lehetővé teszi, hogy arra emlékezzen, amit ma fontosnak tart, azt boncolgassa, ami közelebb viszi a vallomásos megnyugváshoz. Nem firtatom, hogy ez a szerkesztési mód arra is jó, hogy homályba hagyja az önvizsgálatára még éretlen gubancokat, az olyan kényes kérdéseket, amelyek, mert másokban és bennem is folytatódnak, nem tartoznak egészen rá, inkább reánk, akiket mintegy kényszerít a saját Jelentések magamról való megfogalmazására. Késztetését próbáltam elhessegetni magamtól, de könyvében araszolva, csapongásait követve, belátom, csak így van értelme az olvasásnak. 
Nem kiegészítenem, nem helyreigazítanom, nem felülírnom kell sorait, nem magyaráznom tévedéseit, hanem megszülnöm az általa idézet idők történéseiről magamnak szóló jelentéseket. Ha egyazon úton is jártunk, az út más és más pontján állva, más szögből figyeltük az eseményeket, más, nyilván szubjektív szempontok alapján ítéltünk meg történéseket, embereket, tetteket, vitákat, jót és rosszat, igenelést és tagadást, küzdelmet és árulást. 
Nem az emlékezés pontossága, a narráció lüktető sodrása a lényeg ebben a könyvben, hanem a tükörbe nézés mélységének, minőségének folyamata. Itt állok magam előtt és előttetek, számolok és elszámolok minden jelent formáló garasommal! Jöhet, segíthet minden könyvvizsgáló, emberségemben ne legyen hiány! - sugalmazza az író. És az olvasónak megadatik a jó könyvek által okozott kiváltságos helyzet, bátran léphet olvasmánya hősének szerepébe, hogy megérintse a mindenkor tanulságos múltat.

2010. január 6., szerda

Húsz esztendő

Stockholmi zúzmara




Lélekgondozók


Hallom – az igazán jó hírek hallomások -, egykori munkatársam új könyvében olvashatóan azon tépelődött, hogy engedte magát sodortatni a hatalom alakította idővel, és nagyon sokakhoz hasonlatosan félelem gyötörte. Huszonnyolc évvel ezelőtti, sietősen jegyzett, 1995-ben megjelent (Faragott fájdalom, NIS Kiadó, Kolozsvár) lakkozatlan naplómban, néhány velünk történt dolgot summázva,  nyuszi természetűnek jegyeztem, s amikor alkalom adódott, óvatosan kérdeztem az általa gondozott hozsánnaversek mirevalóságáról is.
Akkor már a túlzások túlzásának idejét írtuk, és nemcsak a sajtóban. A mai olvasó talán el sem hiszi, hogy a propagandát irányítók parancsa szerint, minden lapban megjelent írásban idézni kellett „a nép legszeretettebb fia” valamely szövegét. A szerkesztők, lelki ismeretüket kikapcsolva, gépiesen elvégezték ezt. Ugyanúgy, mint a háború utáni években, amikor a pártlapok első oldalán, naponta, erőt sugárzó mellképével díszített vezércikkből szólt a hódolat a generálissszimuszról. Mint minden túlzás, ez is a valós dolgok karikatúrájává lényegült. Munkatársam röpke fintorából, már akkor tudtam, a túlzást az ostobaságig fokozva, egyszer ki kell annak pukkannia. De akkor ezt sehogy sem tudtam ellenállásnak betudni. Tőle, mert évekig azonos céllal szövetségesek voltunk, többet vártam. Mit tettem volna a helyében? Bevallom, nem tudom. Most persze, eldicsekedhetnék mindazzal, amit más helyre kerülve, a magam feje szerint cselekedtem, vagy próbáltam tenni a diktatúra szorításában. Szaporíthatnám a szót azzal, hogy én már akkor megmondtam... Mellét veregető nyuszivá ma sem leszek. Családi tragédiám akkor felülemeltek sokféle félelmen. Ezért várhattam és vártam magamtól és másoktól is többet.
A rendszerváltás újesztendőjének éjjelén, kérésre írtam, lelki ismeretünk vizsgálatát javasoló cikket.A Mit kezdünk a szabadságukkal? kérdés, tébláboló két évtizedünk után is, időszerű.
Sebet gyógyítani olykor csak fájdalmas műtéttel lehetséges. Megneveztem – nem kellett volna! - néhány vezetőt, akikkel, mert nyilvánvalóan túltettek minden emberi mértéken a hatalom szolgálatában, nehezen képzeltem el velük az együtt működést. Az eltelt időben, még haláluk órájában sem végzett egyikük sem lelki ismeretvizsgálatot. Nyuszi természetű munkatársamat nem soroltam közéjük, mert lelki ismeretessége köztudomású volt, ismertem még ifjúkoromból.
Nem gondoltam akkor arra, hogy szaktársaim önvizsgálatát megbénítja a félelem, s a tülekedő helyezkedésben övön aluli ütésekkel is küzd majd az, aki törtető, vagy gyáva. Jellemző, hogy elfektetett írásomra, egykori párttitkáromtól kért, az azóta elfeledett főnök, és kapott rágalmazásokkal tele írást.
Két évtizede seprik a feledés szőnyege alá a seprők és a sepregetők mindazt, amit nem volt, s talán még ma sem célszerű egyeseknek megvallani. Menti őket az, hogy piszkos a politika?
De íme, akadt egy ember, aki nyíltan vállalja a lelki ismeretvizsgálatot.
Örömmel vonom vissza az eddig tényként tudott jelzőt.
Tisztelet a bátraknak!
Gyógyítsa kapott és adott sebeinket az idő.
Jóleső érzéssel írhatom le a kopott közhelyet: Emberek vagyunk. Nem könnyű, de nem lehetetlen és sohasem késő egymásnak megbocsájtanunk. Elképzelhetetlenül sanyarú volna enélkül az élet és ígéret nélküli, ingoványos a jövő.

2010. január 5., kedd

Mestertitok

A Nägl József mézeskalácsos mestertől tanult Tordai pogácsa

Mestertitok


Örömteremtő embernek születtem. Úgy hiszem, tudatos alkotónak. De a vállamra telepedő évek során rájöttem, hogy nincs új a Nap alatt; ha örömöt akarunk, a jót kell utánoznunk, az igazat kell újrateremtenünk, a szépet újraálmodnunk. És meg kell osztanunk titkainkat. Szét kell szórnunk aranyainkat, mert igazán csakis az a miénk, amit másokba átültettünk, másokkal megérttettünk, elfogadtattunk.
A titok, amelyről ez a könyv szól, mindössze néhány mozdulat. Tizenkét éves voltam, amikor reám bízta ezeket a mozdulatokat a mézeskalácsos mester. Mutatta. Nem erőltette, hanem hagyta, hogy megbámuljam, nézzem és eltanuljam. Megengedte, hogy ellopjam. A faltól-falig nyújtózkodó, tenyérnyi vastag tölgyasztallapra elém tett egy kisebb Tordai pogácsának való mézestészta-darabot, kezembe nyomta az arasznyi hosszú, sétapálca-vastag sodrófát, és biztatott, hogy hozzá hasonlóan, egymás után következő, lendületes mozdulatokkal négy egyforma fület hajtsak az előzőleg hengeresre nyújtott pogácsa-embriónak. Ezután két mozdulattal hosszú hasat nyomtam a sodrófával a tészta közepére, beecseteltem tojássárgájával, és két villa egymásba csúsztatott ágait a pogácsa hasába szúrva, hosszanti irányban mozgatva a nyolc villahegyet, recés szélű árkot ástam, amely a sütőben a Tordai pogácsa mókusbarna színétől elütve osztrák-sárgán, szabálytalan alakban kitüremkedve, valóságos csodává szilárdult. Figyeltem a mester mozdulatait, és láttam, megmagyarázhatatlan módon felfogtam, mit miért és hogyan kell tennem ahhoz, hogy a kezem alól kikerülő Tordai pogácsáknak Tordai pogácsa alakjuk legyen. Már az első sikerült.
A mester egy pillanatra megállt a munkában. Rám nézett.
Kis termetű fiút látott hosszú fehér kötényben, lapos henger alakú, fehér vászon sapkában. Nem szólt akkor semmit, de tudom, hogy utódjának képzelt.
Hogy mégsem maradtam meg a táblának nevezett hosszú mézeskalácsos asztal mellett, annak sokféle oka közül most csak ezt említem: a háború utáni éveket éltük, amikor a kismesternél hirtelen fontosabbá vált a szövetkezet, a pogácsakészítőnél pedig a fémipar.
Immár fél évszázada hordom magamban a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulatokat. Vártam - várom hiába - az új világ eljövetelét, a mézben, tejben, vajban, lisztben és egyebekben bővelkedő Kánaánt. Hittem. Közben eltelt fél évszázad. És immár egyes-egyedül maradtam azok közül, akik valamikor Tordai pogácsát készítettek. Idegeimbe rögzítve, akár a kerékpározás tudománya, amit egyszer megtanulva elfelejteni nem lehet, él bennem az elkészítéséhez szükséges mozdulat-erdő, anélkül, hogy az eltelt sanyarú évtizedek alatt egyszer is kipróbálhattam volna, mit ér féltett tudományom. Hol a méz volt igen drága, hol a fűszerek hiányoztak. Máskor pedig nem jött ki az időmből, másfelé terelt, hajszolt az élet.
Egyedül maradtam titkommal, amelynek értékét mindig is tudtam, de ma felbecsülhetetlennek tartom. Belém nyilall a felelősség: mi lesz, ha rendre elhalnak mozdulataink, titkaink, tapasztalataink?! A fiam halála óta tudom, hogy nincs jövőm. Messze Északra menekült lányom, ha erején felül is vállal belőlem, férfi lelkemet ki örökíti? És hát most mit kezdjek a Tordai pogácsa titkával? Egy eltűnt mesterség rám maradt tudományával? Merthogy józanul gondolkodva kiszámítható: messze, nagyon messze még a Kánaán! A "harmadik világháború" ész okokkal vívott nagy csatája után éppen úgy romokban áll a vesztes fél hazája, ahogyan az előző két világ égés utáni időkben. Éppen csak annyi a különbség, hogy most nem a házak, városok, utak, hidak dőltek össze, hanem a lelkek, az ember ember iránti bizalma, az erkölcs... És sokféle mesterségbeli tudás, sokféle szépség- és öröm teremtő gyakorlat. Ne hagyjuk veszni! - biztatom magam, másokat - és az olvasót is.
Ennyit indíttatásomról, e könyv születésének okairól.
Így kezdődik Erdélyi mézeskalács című könyvem. A romániai rendszerváltozás első évében, tíz kiadatlan könyvemet ajánlottam a támogatást ítélő bizottságnak. Megfedtek, hogy mit akarok, miért tolakodom könyveimmel. Végül - talán mert Dr. Kós Károly lektorálta barátsággal - jóváhagyták egyetlen egy könyvem támogatását. A kiadóval együtt jártunk el az illetékes magyar minisztériumban, hogy a pénzt, amely a kötet képanyaga miatt kevésnek bizonyult a kiadáshoz, átutalják. Történt ez a múltszázad utolsó évtizedének elején. Könyvem azóta kiadatlan, de olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Köszönet érte.

A napokban a MEK könyvtárának siker listájáról olvastam, hogy az Erdélyi mézeskalács majdnem nyolcezer könyv közül a legolvasottabbak között, az első százban szerepel, eddig közel négyezeren olvasták, s keresik nyomtatásban is.

Bizakodom, kell lennie valahol egy élelmes kiadónak, s még azt is megérem, hogy megjelenteti.


pár pár pár

Ifjú pár




Pár pár pár



Páros kérdés


Pár pár hány pár?
Párban hány jár?

(Kettő egy pár,
egypárban jár.
Magában jár
néhány, ha pár.)

Egy liba, nem a liba

Bujocskát játszik az egy,
mikor a szóból kimegy,
mert határozatlanul
a szavak elé tolul.
Egy liba nem a liba,
ebből lehet galiba.
Egy liba: ismeretlen.
A liba: egyetlen.
Ha egy ember: valaki,
az ember: tudjuk, hogy ki.
Ha több ember: emberek.
Az ember csak egy lehet.
A ház, a könyv, a ló, a tó
Az ágy, az erdő, az autó
Nevek előtt a névelőkkel,
sorjáznak összeillőkkel.
A Péter, az Éva, a Pál -
pongyolában, utcán sétál.