Ki látott engem? - 17

Az alig ismert katona,

avagy a 

Magányos lovasok emléke

Az évekkel ezelőtt halott véleményekből és a magam minősítéseiből is, ki tudná megmondani mit szült tévedés, elhamarkodott ítélet, netán célzatos rosszindulat. Naplóm célja ezek ellenére nem ítélkezés mások felett, hanem az egykori fortyogó közhangulat, út-, és társkeresés nehézségeinek felmutatása, amely véleményalkotásomat olykor csillagmagasságba, máskor az idegek létráján pokolmélybe ráncigálta. Tanulságos kálváriája ez az életnek, még akkor is, ha ezt csak magában járja be az ember. A nyilvánosság előtt e sorok szembesülnek a leghiggadt valósággal, tévedéseim engem minősítsenek, nem azokat, akikről tévedésből elmarasztalóan vélekedtem.

„1989. május 1-től nyugdíjba vonultam. Magamnak akartam írni. Néha azonban nem bírtam hallgatni. Az erdélyi értelmiségről szóló vitába is beleszóltam volna. De ismeretlen kezek vigyáztak arra, hogy nyers véleményemmel a nagyokat ne bántsam. A Levél az asszimiláció alól című írásomat, mert közlésre máshol nem számíthattam, több példányban is átjuttattam Magyarországra. A Vasárnapi Újságra gondoltam, de meg sem említették. Xerox másolatban terjesztették és a Kiáltó Szóba is belekerült belőle néhány gondolatom.

Levél az asszimiláció alól

Bizakodva kérdezhetjük: gyáva-e, áruló-e az erdélyi magyar értelmiség? Ennek a lelkiismereti kérdésnek a megválaszolásától függ a romániai magyarság megmaradásának hogyan­továbbja. Ezért kétszeresen igaza van Csoóri Sándornak és minden gondolkodni bátor erdélyi magyar embernek, amikor ezt a kérdést nyíltan felteszi, hiszem, ha nem is ebben a megfogal­mazásban, de az értelmiségiekkel szembeni elégedetlenség Erdélyben számtalanszor meg­mutatkozott az elmúlt évtizedek alatt, bár a nagy nyilvánosság előtt kimondani ezt - sok más igazsággal együtt - nem volt, nincs rá módunk. Kellett a romániai magyarsággal szemben megváltozott szemléletmód az egész magyar sajtóban, kellett a Kossuth Rádióban a Vasárnapi Újság reánk figyelése, és az, hogy általa a magyarsághoz való tartozásunk érését hetenként feltölthessük magunkban, a megmaradásunkért folytatott küzdelmünkhöz elszánást, erőt nyerjünk. Romániában jórészt a magyar értelmiségiek gyávaságának eredményeképpen nincs fórum nemzetiségünk ügyeinek megtárgyalására. A magyarországi nyilvánosság előtt kell gyávaságunkat, tehetetlenségünket bevallanunk. Kell ezzel leszámolnunk végre, mert csakis ez lehet most kiindulópontja mindannak, amit a magunk megmentésére cselekednünk kell. Mit tehetünk? Elsősorban új értelmezést kell adnunk a Bethlen Gábor-i behúzott nyakúságnak, amelynek nem a főhajtás, hanem az adott történelmi pillanatokban a töretlen szilárdság, a meg nem alkuvás, ha úgy tetszik, a kálvinista nyakasság kell, hogy legyen a jellemzője. Helyzetünk kísértetiesen hasonlít a deportált zsidóságéhoz. Csüggedünk. Megmaradásunkhoz szükséges az értelmiség önfeláldozó ellenállása. Az elmúlt években, itt Romániában csak nagyon kevesen vállalták, hogy a magyarságot ért sérelmekért nyilvánosan is felháborod­janak. Csöndes hangú beadványainkkal semmire sem mentünk. Mindig csak kértünk, könyörögtünk. Követelni miért nem merünk?! A hatalom sajátos táncban, egyféle tangó-lépésben vitt előre, jól eltervezetten és következetesen jogaink megfosztásának felcicomázott menetelésében. Erőteljes követeléseinkkel szembetalálkozva talán haladhattak volna ilyen gyors ütemben régóta tudatos beolvasztásunk szégyenteljes útján? Lehetséges vezetőink közül is kevesen választották a nyílt kiállást. Úgy állították őket félre, hogy csak szánalmunkat és nem együttérzésünket érdemelték ki, az ellenállásra erőt adó felháborodásunkat nem gyara­pították. Tisztelet a kivételnek, hiányzott, talán sohasem működött körünkben a meghirdetett Balogh Edgár-i aprómunka, az elhivatottság, az önzetlen vállalás. Ennek szükségszerűségét, ha megfogalmaztuk is, gyakorlat nem lett belőle. Ezért sorvadt el közművelődésünk. Magamutogató íróink és művészeink nem voltak képesek pótolni azt a szervező erőt, amely a két világháború közötti időszakban az erdélyi magyarokat kitartóan öntevékenységre nevelte és szoktatta. Nem sikerült újabb és újabb szervezeti kereteket biztosítanunk az anyanyelvi kultúra terjesztésére sem. Az egyházak által teremtett és fenntartott közösségeken kívül ma már alig van egyéb alkalmunk a bensőséges együttlétre, az együtt gondolkodásra, anya­nyelvünkön való közösségi megnyilvánulásra. Atomizálódásunk folyamatában újraéledt közöttünk minden mondvacsinált ellentét. Csoportosulások, klikkek emelnek maguk köré falat, számít, hogy ki a katolikus, ki a református, ki kinek az atyafia, kártékony szószátyárt, besúgót sejtünk minden ügyeink után érdeklődőben, az összefogásnak nincs már valóságos lehetősége. Újraéledt az erdélyi átok: a képzelt előbbrevalóság jegyében folyik az egymás elleni áská­lódás, a hatalomhoz való dörgölődés. Alamizsnavárás lett a kenyerünk. Többen a romániai magyarság vezetőjének képzelik maguk, és az anyaországiak előtt is ennek megfelelő pózban tetszelegnek. De nincs mögöttük még csekély számú baráti társaság sem. Az egy Király Károlyon kívül nincs is olyan, aki nekünk bátorságból, tenniakarásból és kiállásból példát mutathatna. Pedig Király Károlyok nélkül nem sokra megyünk.

Kétmillió Király Károlyként kellene élnünk. Hiába határoljuk el magunkat a hozsannázó tapsoncoktól és azoktól, akik parancsra bármilyen kezükbe adott szöveget képesek felolvasni a Magyar Dolgozók Tanácsának gyűlésein, ahová semmilyen magyar közösség egyetlen képviselőt soha sem küldött, mert ott örökké valahonnan előrángatott és megfélemlített emberek lapulnak, ha csúfos helyzetünket végre a nyilvánosság előtt feltárva nem követeljük minden lehetséges fórumon a Groza Péter által felvázolt és ígért jövőt, a valódi egyen­jogú­ságot, amely minden itt élő embert nemzetiségre való tekintet nélkül megillet. A szocializmus legüdvözítőbb változata sem kérheti a kisebbségekről, hogy feláldozzák identitásukat, elfelejtsék történelmüket és lemondjanak kultúrájukról.

A romániai magyar értelmiség gyávasága vitathatatlanul igaz, évtizedek óta igaz: különben nem juthattunk volna jelenlegi szorongatott helyzetünkbe. Gyávaságunkat csak azok tagadják, akik maguk is ludasok benne. Azok, akik változtatni a dolgokon továbbra is gyávák. Ahhoz, hogy valamit is tehessünk megmaradásunkért a beismerés katarzisa, mindent felrázó indulat szükséges. Nem gyáva az, aki múltját, nemzetisége hagyományait, őseit, szülőföldjét, nyelvét, nevét meg nem tagadja és nem fél az ország alkotmányában még szereplő jogainak érvényt szerezni.

Csoóri Sándor figyelmeztetését meg kell köszönnünk, mert célja nem az elmarasztalás, hanem a tettre serkentés volt. Mert tenni kell az utolsó órában is... „Utolsókat kondul / a havason a kolomp. / Nincs itt már semmi, / semmi keresnivalónk.” Költőnk ezt nem gondolhatta komolyan. Higgyünk inkább Vörösmartynak! Itt és a nagyvilágban mindenütt.

Sokféle „csoda” történt és történik Romániában, de az erdélyi magyarságot, falvastól, múltastól, az egész emberiséghez tartozó kultúrájával együtt hagyományostól eltüntetni sohasem sikerülhet. Felemelt fejjel, a mások nemzeti érzéseit sohasem sértő hangos szóval, kérvényezések helyett követelésekkel kell megállítanunk romlásunkat és beolvasztásunkat a magunk és minden nép boldogulására."

Erdély, 1988. halottak napján.

potyolják a megszólalót, hogy emberi magasságukat bizonyíthassák. A magunkba szállás, az önkritika levitézlett módszer, mint a kisgyermek, csökönyösen tagadunk, a magunk igazát védjük körömszakadtig. Talány, hogy miként lesz ebből megújulás, továbblépés valamiféle jobb, ésszerűbb, hasznosabb életbe.

Önbizalom nélkül tapodtat sem mehetünk előbbre, naivitásom mellett mindig volt bennem annyi önbizalom, hogy higgyem: az írásaimban megfogalmazottaknak van értelmük,  sötétre festett napjaink talán sötétebbek a valóságnál, de ez nem feladásra, nem meghátrálásra, hanem dacos ellenállásra kell, hogy biztasson. Csakhogy milyen az ember? Kedve, ereje, bizakodása egyszer fenn, egyszer lenn. A kitartás kitartásához legalább kisközösségek kellenek, egymást biztatva élhetünk túl minden veszedelmet. A hatalom éppen ennek tudatában igyekezett atomizálni a társadalmat. A látszat közösségekben, a szervezett gyűléseken az unalomig gyakoroltatott látszat demokratizmusban manipulálható volt a tömeg. Nem csoda, hogy időnként az ember nem találta önmagát. A nyolvanas évek végén történtekre gondolva, jó darabig magam is csak forgolódtam, mint a zsidó az üres boltban. Fiam halálával családi tutajunk is zátonyra futott, Lászlóffy Csaba barátom sorai beigazolódtak: „ apád anyád mire megérti belerokkan”.

"1989 őszén megkezdtem könyveim eladását. Hatezernél több kötetet gyűjtöttem össze gyer­me­keimnek. Aztán beszereztem a kérdőíveket, előkészültem az áttelepülésre.

Jött a decemberi változás. Első nap jelentkeztem a kolozsvári napilapnál. A magyarul írni tudó pártaktivistákból álló vezetőség ellenében társakat kerestem. Kányádi Sándornál, aztán, mert nem találtam otthon, Kántor Lajosnál kopogtattam. Ennek feleségivel robogtunk Trabantom­mal Csép Sándorékhoz, ahol népes társaságra leltem. Onnan Kántor Lajossal és Csép Sándorral jelentkeztünk a városházán, ahol az ideiglenes vezetőség előtt egy papírcetlire nevünket felírtam. Velünk volt Buzura, az író is. Lapírásra kértünk engedélyt. - Csinálják! - bíztattak, és megjegyezték, hogy ehhez mi jobban értünk, tehát ne várjunk útmutatásra. Jártunk a megyénél is, de ott csak Buzurát engedték be a megyei pártvezető zsúfolásig megtöltött szobájába. Kántor aztán újra bement a városházára. Cséppel mi a szerkesztőségbe siettünk, hogy hazaküldjük a főszerkesztőt. Nem lett belőle semmi, mert társam a tévét néző főszerkesztőhöz lépve kezet fogott vele és hogyléte felől érdeklődött. Nem így gondoltam hazaküldését. Otthagytam őket és hazarobogtam a cikkemért.

Mit kezdünk a szabadságunkkal?

A belénk rögződött félelem ujjongásban, örömben, sóhajokban szakad föl bennünk. Remegő lélekkel, tisztuló aggyal készülünk a holnapi napra, az új életre. Mit kezdünk a szabad­ságunkkal mi, erdélyi magyarok? A lehajtottfejűség, a magunkbafordulás, a magunkról való gondolkodás apátiájából hunyorogva állunk a szabadság fényébe. Mi, romániai magyarok új értelmet kell adjunk az egyenlőségnek, a testvériségnek, egymás megbecsü­lésének. Első gondolatunk a sors által közös hazában egymás mellé rendeltek összefogásából megszületett tabula rasa, és a tisztára sepert jelent életük kockáztatásával megteremtő hősök dicsérete és követése a végső győzelemig. A temesváriaké, akik Tőkés László mellé állottak, a fővárosiaké, akik végül megfutamították a diktátort. Románia órák alatt nagyot lépett „a sötét Balkánról” a közös Európa felé. A demokratizmust mindenek fölé emelt Európához tartozunk immár és eufóriánkból, a haza földjét megcsókoló áhítatunkból a ránk nehezedő tettek magaslatába emeljük fejünk.

A forradalom fehér éjszakáján írom ezeket a sorokat, amikor veszélyben a fővárosi tévéstúdió, amikor a rádiót célozzák a banditák. Újabb és újabb emberi életekbe kerül a régen áhított szabadság, mert a sok évtizedes elnyomás kitermelte az emberi külsőbe öltöztetett fenevadat, a diktátor körüli henyélők seregét. Nem akarják elveszíteni kivételezett helyzetüket, félelmük őrült tettekre ragadtatja őket. Megszokták, hogy védtelen embereket tipornak, és elbizako­dottságukban a szabadsággal is képesek szembeszállni. Nem győzhetnek, mert mi fegyvertelenül is erősebbek vagyunk, ajkunkon a szabadság dalával.

Hősies küzdelmünkben minden eddiginél forróbb testvéri érzés fűt bennünket önfeláldozó román testvéreink mellett. Kell a szabadság, és ha megértjük, a saját hangunkon, a saját nyelvünkön, a saját hagyományaink alapján igényelhetjük rabszolgasorsunk megszüntetését, erőszakos asszimilációnk eltörlését, történelmünk megbecsülését, az európai kultúrát erősítő hagyományaink folytatását, a békességet, a jövőt, amelynek biztos tudata nélkül nincs tudatos emberi élet.

Felvirradt a forradalom második napjártak hajnala és még mindig szólnak a fegyverek. Korai még a szabadságról beszélni? Nem hiszem. Elszigeteltségünkben, a romániai magyarság terrorral, rágalmazással, cselekvéssel véghezvitt atomizálódásában készületlenül, szerve­zetlenül érkeztünk e hajnalhasadáshoz. Értelmiségieinket elhallgattatták, határainkon kívülre futamították, hiszen érthető, hogy az életet választották. Az éj leple alatt lopakodó helikop­terekkel végzett nemrég a forradalom mellé állt katonaság, lelkes, valóban lelkes, önfeláldozó emberek ivóvizüket megmérgezni akaró banditákat tettek ártalmatlanná... És mégis, már most szólnunk kell arról, hogy a végső győzelem után, a nemzet megmentésére alakult, hősökből álló bizottság többször is ismertetett kiáltványa olyan jogokat biztosít nekünk, romániai magyaroknak is, melyekért, ha kell tűzbe megyünk. Újra kitehetjük hát az egyenlőség jelét, és a többpártrendszerben helyet kaptunk az egyenlő küzdelemre. Újraalakíthatjuk nemzetiségi kultúregyesületeinket, és nem kell megszeppenten bevallanunk nemzetiségünket, hanem természetes módon vállalhatjuk, hogy itt, és magyarnak születtünk ebben a közös, drága hazában. Ezért a szabadságunkkal most mást se kezdjünk, mint hogy megkeressük mindazt, ami az itt élőkkel minket összeköt. És a pillanat parancsa szerint menjünk ki az utcákra, álljunk katonafiaiak mellé, tegyük, amit sorsunk adott: végső sikerre vigyük a szabadságot! Győzzön a népigazság! Mi dolgozni, és élni akarunk!

(1989. december 22.)

Mire visszatértem a szerkesztőségbe, Orbán Ferenc és Pillich László már összeállította nagy­jából a lapot. Az új lap címén tanakodtunk. Valakinek az Új Újság jutott eszébe. Ekkor érkezett a szerkesztőségbe Cs. Gyímesi Éva. Nyíltan megkérdeztem tőle - másokkal szemben is így cselekedtem - van valami fenntartása velem szemben. Akar-e tőlem választ valamilyen személyemet illető kérdésre, híresztelésre, pletykára, rágalomra? Azt felelte, nincs velem semmi baja. (De később nem lehetett nem észrevennem mellőzését.) Bevittem egy aránylag csendes szobába és arra kértem, írjon valamit. Akármit. Visszavettem az írásomat azzal, hogy Cs. Gyímesi Évát nem lehet kihagyni az első lapszámból. Így aztán az írásom december 23-án, a második lapszámban jelent meg. Este a nyomdában Kántor Lajos adta a lapnak a Szabadság nevet.

Újév első napján sietve írtam Szívhez, észhez, lelkiismeretünk szerint (Nyílt levél az újságírókhoz) címmel cikkem, amelyben „bátor önítélkezést magunk fölött, tisztességes gyónást, jobb erkölcsöt, békés átmenetet a tegnapi élet mocsarából a megtisztuló, demokratikus jelenbe, hogy népünket tisztességben szolgálhassuk a fiatalok által fölénk borított szabadság felhősen is szép ege alatt” kértem. Vesztemre tettem. Ugyan ki akart abban az időben bátor lelkiismeretvizsgálatott tartani, amikor mindenki a maga mentésével volt elfoglalva. A bátrabbak a zavarosban halásztak, és máig tisztázatlanul sokan meggazdagodtak. A félénkebbek elbújtak, csak akkor mutatkoztak, amikor halkult a bosszúállók hangja, s ha nyilvános szereplésük esetén, felhorkant itt-ott egy-egy bűnöst kergető, visszahúzódtak szépen, évekkel azelőtt kényelmesre bélelt csigaházaikba, sokan lapítanak ma is. Örülnünk kell most azoknak, akik két évtized alatt elévült dolgaikat felhorgadó lelkiismeretük nyomására megvallják, hiszen az igazabb, a teljesebb élet felé csakis így nyílhat utunk. Jó az, ha ma már nem kell keresnünk a „bünösöket”, elszámolni valója mindenkinek a maga lelkiismeretével kell, hogy legyen. A gyávákat pedig betakarta hallgatásuk, és belengi a jövőben is szükségszerűen a rossz kötelező feledése, mert itt az ideje, hogy csakis a szépre emlékezzünk. Ehhez még a könyörületes megbocsájtás sem elengedhetetlenül szükséges. De a bátrak emlékezete, az aprómunkások igyekezete legyen áldott és ismert, mert példájukon gyarapodhat a jövő, s tanulhat belőle minden utánunk következő.

Ki látott engem? - 16

Énekes könyvből

Ím, csak markunkban viseljük a mi lelkünket,

Nagy keserűséggel esszük mi kenyerünket.

Félelem és sok rettegés megemészt minket:

Fegyver elől kietlenbe mentjünk fejünket.

Hofgreff énekeskönyv, Kolozsvár, 1553

„1987. január 2.

Kívánok nektek európai tudatot! - ezzel a kívánsággal üdvözölhetnénk egymást, most már nem epimétheuszi (utólag megfontoló), hanem a titáni Prométheusz „előre megfontoló” módján, a kultúra és a civilizáció fejlődését serkentve. Sorozatommal, a Távolban fehér vitorlával ösztönösen is ezt akartam szolgálni, amikor az elkövetkező másfél évtizedről beszéltetem fiatal interjúalanyaimat, és az együttgondolkodás szép perceiben a mától elrugaszkodva, a holnapi lehetőségeket, a saját és a hozzánk közeliek lehetséges életét vizsgáljuk. Négy beszélgetést leadtam, kb. 80 oldal volt, de csak az elejét olvasták el ahhoz, hogy visszautasításához néhány indokot találjanak. Most az Utunknál próbálkozom. Az elmúlt héten jöttem ki a kórházból, némileg megnyugodva (a bal szemem fenekén talált vizenyő, ödéma vagy daganat nem tud felizgatni), azzal az elhatározással, hogy az időjárás szelídülésével íráshoz kezdek. Ehhez sikerült megteremtenem a kezdéshez szükséges kényelmesebb időbeosztást, remélem, lesz elegendő szabadidőm.

Három könyvem a Kossuth Kiadónál őrzöm, eltemetésüket kiheverem, Kocsis csinál talán valamit groteszk játékomból, ha nem, az sem vész el, marad a többivel együtt a kiadónál.

Hazai könyveim pórázon a Kriterionnál. A tanítónőkről szóló riportkönyvem és a Zsebszínház kötete, a Viselkedjünk egy példányával együtt náluk van. A Daciától visszavettem ezt a kiskönyvet, s talán nem is kérik már, hiába szerepel a tervükben. Nincs kilátásban megjelenő könyvem, nem is vágyom reá, amit ezután írok, annak megjelenését sem sürgetem. Ilyen időkben nem érdemes. Fáj, hogy az Ifjúmunkás antológiát is eltemették. Az idén 65 éves a lap, IV. sorozata pedig 31. évébe lépett. Nem ünnepelni kellene ezt a lapot, hanem ismertetni, hogy még van.

1987. március 29.

Itt járt Székely Ervin, és elmondta a Varga véleményét rólam, vagyis azt, hogy mire kell figyelnie velem szemben. Ezek pedig a következők: magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe nem csempészném be a nemzetiségek ügyét, nem tudom elfogadni őt főnöknek és Gergely Tamással szemben is elfogult vagyok. Valószínűleg ez mind igaz. Csakhogy én nemzetiségem ügyeit a magaménak vallom, és nyíltan hirdetem, nem látok ebben semmi olyat, ami testvériség­ellenes lenne vagy sértené a románságot. A mi jogainkról beszélve nem akarom őket kisebbíteni, inkább növelni egy hazában adódó közös lehetőségeinket. Aki nem tudja ezt, föladja önmagát, nemzetiségét, az egyenlőséget, és fejet hajt a kisebbségi sors fokozatos jogtiprása, a teljes asszimiláció előtt. Egy kolozsvári munkásnő tiltakozott az ellen, hogy a Magyar Dolgozók Tanácsának megrendezett műfelháborodásán nem a kezébe nyomott felszólalást közölték a lapok, hanem annak durvább változatát. Ezt F.-től tudom, aki megyei pártaktivista. Az Igazság elállt a szóban forgó felszólalás közlésétől. Rácz Ernő pártaktivista, aki azt hangoztatta, hogy a kételkedők jöjjenek, és saját szemükkel lássák, a magyarul tanulás biztosított (sic!), szolgálataiért hamar megkapta a jutalmat: kihagyták a municípiumi választmányból. De kimaradt minden magyar, nem választották meg őket. Milyen magyarok voltak? Fűben sírig hallgatók, nemzetiségüket titkolók. Rácz például puccba vágva jelentkezett Cs.-nél, a gazdasági titkárnál, akinél benn voltam. Ismer engem, ismeri a titkárt, mégsem mert magyarul hozzánk szólni, még akkor sem, amikor Cs. rászólt.

Cs. tudomásomra hozta, hogy aláírták a kinevezésemet, és azt, hogy Koppándi üzeni, félt a provokációtól. Ezek szerint fél a Napsugarasoktól. Mi lehet ez? Hasonló dologra készülnek: Molnár G. kirúgását és a Kriterionnal szembeni hajszát ismételnék, engem felhasználva a Napsugár ellen. Ezt a gyereklapot ugyanis csak botránnyal lehet megszüntetni. B. E. tanácsára kitartottam amellett, hogy elvállalom a főszerkesztőséget, remélem, sikerül a lap hasznára lavíroznom a hivatal és a lap indulatos emberei között a lap érdekében. Most, hogy közeledik a megbízatás, egyáltalán nem tűnik egyszerűnek ez a feladat. Milyen jó, hogy nekem nincs mit vesztenem.

Felmentem a Napsugárhoz és kikértem véleményüket kinevezésemet illetően. Fodor, Kányádi, Bálint Tibor, Kádár János az egy éve menni készülő főszerkesztő bíztatott: örülnek, hogy nem aktivistát ültetnek a fejükre!

1987. április 21.

Még semmi hír a kinevezésemről. Kerekes kérte a Viselkedjünk kéziratát, Létay elfogadta két riportomat, Kiss János egy írásomat és így tovább; most érkezett hozzájuk a hír rólam, pedig én már a jó hír ellenkezőjét hiszem, úgy néz ki, hogy sejtésem beigazolódik: beugratás, illetőleg valakik (ebből én sem maradok ki) provokációja…

1987. június 11.

Május 5-én - elég hirtelen - megjött kinevezésem, beiktattak. Egy hónap tájékozódási időt kértem a társaságtól, amely, úgy éreztem, elég jól fogadott. Néhány évfolyamot átolvasva nem volt nehéz észrevennem, hol, miben történt a képes gyereklap lemaradása (a fejlődéstől, a megváltozott élettől, az európaiságtól stb.). Eddig úgy néz ki, a szerkesztőség hajlandó a változtatásokra, a megújhodásra. Mindenki apró lépésekben végrehajtott változtatást javasolt, nem is lehet másként. Tematikában közelíteni kell az elvárások felé: ez a szellős lap megvalósítása, a műszaki tudnivalók felé közeledés és grafikai látásmód korszerűsítése révén valósulhat meg. Már sikerült augusztustól új levelezési rovatot (témás válaszokkal), tornát, országjáró érdekességeket mutató rovatot elfogadtatni. Új lesz a kolofon: a demokratikus munkamódszer erősítésének kifejezéseképpen mindenkinek szerepelnie kell, hiszen abból csak nyer a lap, ha olyan neveket hordoz, mint Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor stb.

Megindult persze a mozgolódás, hogy a belügy beépített embere vagyok, jóakaróim nyilván dolgoznak ellenem, és ki tudja, hányan vannak. Hát csak törjék magukat. Kaptam egy meg­hívót a konzulátusra; kevesen voltak a filmvetítésen, de azért ez valamiféle közeledés lehet a román pártdelegáció nemrégi pesti látogatása után, nyilván valamiféle „új” légkörben. Mondják, hogy ott sokféle javaslat hangzott el a két ország közeledését elősegítendő, a vonat-, a buszközlekedés, a turizmus, a kulturális csere stb. terén. Mit fogad el ebből és mit igyekszik tető alá hozni a román fél? Ezen múlik a több mint fagyos, inkább gyűlölködőnek nevezhető román-magyar kapcsolatok légkörének a normalizálásaévezredben élők nevelésére beállítani, amelyhez nemcsak szemléletváltás, hanem megfelelő területeken otthonos íróemberek közreműködésére volna szükség.

Segítségkérő körutamon többek között Sütőnél is jártam, nála kezdtem. Végigolvasva a Napsugár-kollekciót, feltűnt, hogy évek óta nem közöltek tőle. Mi lehet az oka? Nem hibáztatott senkit. De adott egy hosszabb mesét. Főszerkesztői szobájában beszélgettünk. Elmondtam terveimet. Lelkesedtünk, de a lehallgatás miatt - érezhetően - mindketten ügyeltünk, hogyan fogalmazunk. Ennek ellenére jól esett őszinte támogatása. Visszatérve szóvá tettem a dolgot a szerkesztőségben. Kiderült, hogy Sütő elhidegülésének bizonyára fentről sugalmazott indítékai is voltak. Az összefogás szükségességét több alkalommal is hangoztatva példaértékűnek szántam, hogy még Létay Lajostól is közöljünk - közöltünk is - egy vagy két verset.

1987. október 5.

Bizony lett volna mit írjak magunkról, de inkább tettem amit kell és amit lehetett. A lapok változtatása jó irányba halad. Az új fejlécet átvittem minden fórumon, a vártnál könnyebben ment, folytatódik a kislapban, körvonalazódik a nagy lapban is. Szellősebb, súlypontosabb a szerkesztés, előre is dolgozunk, lehetőséget kaptunk a nyári összevont számok indítására. Pénzt kértem órarendre, ajándékra a gyerekeknek; Fodor készül nyugdíjba, de még előtte megy Soó-Zöld. Feleki K.-t elvileg elfogadták helyébe, lássuk a káderezését és a tagfelvételét. Egyébként fontoskodunk, tehát vagyunk alapon a szerkesztőség tagjai, ha alkalom adódik rá, húzódoznak minden változtatástól. Nem is vártam mást, nem meglepetés... Úgy érzem, nemsokára újra nekifoghatok az írásnak, ami az elmúlt hónapokban lehetetlen volt, hiszen a Pesten töltött hónapban talpaltam és másoltam, hogy pénzt szerezzek, sikerült is valamennyit összeszednem, persze az irántunk való jóindulat is segített, ezért az alamizsnaszagot is éreztem, de nem tehettem mást, Baba repülőjegyét ki kellett teremtenem. Végül nem volt mód arra, hogy forintért ezt elintézzem, mégsem volt hiábavaló a fáradság, sokfelé jártam, sok ismerőst, érdeklődőt találtam, talán könyveim előtt is szabad lesz az út, és egyperceseimből angol nyelven is közölnek.

Boldizsár Ivánnal beszélhettem a Kós-kérdésről és lehetséges kiállásunkról, de kérésére meghallgatott Szűrős Mátyás is, aki szívén viseli sorsunkat. Megígérte és be is tartotta szavát, hogy augusztus 20-án szól rólunk, és valóban, azt hiszem, a felelős személyek közül elsőnek említette a nyilvánosság előtt „asszimilálásunkat”. Előadtam a rádió és tévé erdélyi osztályának tervét, és ez sem volt hiábavaló, hiszen naponta hallom, tesznek önismeretünkért, kultúránkért. Nem kávéért, kolbászért és kenyérért kell kilincselnünk, hanem múltunk hagyományainak, kultúránknak az ismertetéséért, amelyre itt Erdélyben segítség nélkül egyre kevesebb lehetőségünk adódik. Ha ez sikerül, és könyv is csurran-cseppen, még sokáig megmaradhatunk nyelvünkben. Segít a Széchenyi Könyvtár, segít a magyar állam azzal, hogy nem engedi Nyugatra a tőlünk menekülőket, de egyre többen maradhatnak félillegálisan náluk és a végleg, a kétségbe­esetteknek jól jön ez a reménysugár.

Most eljártam a Zsebszínház Victoria Klubba költözése érdekében, a megyei pártbizottsággal kezdve, a színházból színész vezetőt szerezve és Kövesdi Istvánt buzdítva, Pillichet ismertetőre-toborzásra kérve az Igazság Ifjúsági oldalán, amelyhez Orbán Feri főszerkesztőhelyettes áldását is megkaptuk. Most már csak ez az együttes lehet a magyar nyelvű munkásművelődés fóruma Kolozsváron és a megyében. Az újított Victoria Klub vajon meddig lehet otthonuk? Sikerül-e valamit is bemutatniuk? Tavalyi és azelőtti munkájuk (Sorescu darab, Örkény összeállítás) kárba ment a gyáva művelődési felügyelő árulása folytán, aki előzetes jóváhagyása után sem engedélyezte, pl. Sorescu Jónás-át, ezzel is igyekezve jó pontot szerezni magának a megyei vezetőség előtt, akik ennek ellenére utálják, és nem titkolják, hogy előbb-utóbb leváltják helyéről. Az ilyenek miatt asszimilálásunk töretlen.”

Naplóm bizonyítja, hogy másokhoz hasonlóan, kerestem a magam közösségét, azokat, akikkel valamit tehettem a változtatásért. Nem a politika érdekelt, amelytől idejében megcsömörlöttem, hanem az egyre szorítóbb nemzetiségünket tagadó, erőszakos beolvadásunkra törekvő elnyomás elleni tiltakozás. Majdnem két esztendőn át hittem, hogy a gyermeklapoknál új, tiszteletet érdemlő alkotók közösségbe kerülve hasznossá tehetem magam. Ma is úgy látom, hogy mert befogadtak, segítségükkel hasznos munkát végeztem. A lap külalakja mai is mutatja, hogy átalakításával jó úton indultam. Új rovataink az anyanyelvápolást, a korszerűsődést szolgálták. A szövegek mellett apránként változatosabbbá vált a lapot meghatározó illusztrációk világa is. Ez neves külső grafikusunknak, Deák Ferencnek volt köszönhető, akivel nagyszerűen megértettük egymást. Támogattam ifj. Feszt László sajátosan korszerű, a gépek világához igazódó, mesés rajzainak közlését és Feleki Károly designból induló illusztrációit is. Soó Zöld Margit letisztult gyermekábrázolásá mellett helyett kaptak az általa nevelt gyermekirodalmi illusztrátorok munkái is. Igazi munkaközösséggé azonban nem válhatott a lap, mert belső munkatársai már évtizedekkel azelőtt hallgatólagosan egyféle menedékhelyenek tudták a lapot, ahol saját irodalmi munkáságukhoz nyújtott segítségként állandó munkahelyet, havi fizetést kaptak, a lap szerkesztésének egészébe nem kivántak beleszólni, hiszen nem vállalhattak közösséget a fentről szabott pártfeladatok megvalósításában. Az a vágy vezérelt, hogy a lap egészét együtt határozzuk meg, s úgy alakítsuk, hogy mindinkább a saját céljainknak megfeleljen. Igaz, hogy fából vaskarikát nem lehet csinálni, látnom kellett, a pengeélen való táncolást munkatársaim nem vállalhatták. Nem hiszem, hogy nem vették észre igyekezetemet: a három évtizede megcsontosodott gyermekirodalmi lapból, korszerűt és a hatalmat csak látszólag kiszolgáló lapot szerettem volna készíteni. De befogadottságom mértékéül azt szerettem volna, ha nemcsak szerkesztői gyakorlatomat ismerik el, hanem íróként is jegyeznek. Kiderült, hogy egyetlen könyvemet sem olvasták. Ha pedig nem olvasnak semmit sem tőlem, akkor, miként ismernek meg, miként tapasztalják, hogy együvé tartozunk? Vagy azt, hogy hozzájuk kívánok tartozni. Bálint Tibor két évtizeddel azelőtt írta a Forrás sorozatban megjelent első könyvem előszavát. Novelláimat, regényeimet, amelyek azután jelentek meg ő sem ismerte. Akkoriban jelent meg Viselkedjünk című kiskönyvem, amit nyilván kievezésem hírére vett vissza kiadói tervébe a Dacia Kiadó szerkesztője. Ezért utáltam akkor ezt a könyvem, és nem adtam belőle a szerkesztőségben csak a takarítónőnek. Gyermekes indulattal gondoltam: Ha nem láttok engem, ne is lássatok! Lehetetlenséggel határos volt, hogy maguk közé emeljenek. Akkor történt, hogy egy fizetési napon, a szerkesztőség volt párttitkára, egy azt hiszem politikai vitában, neves költőnket jobb belátásra szeretette volna bírni, és ügyetlenül egyenlősdit képzelve, költőtársának nevezte. A pénzes borítékból kiemelt százasokat számoló költő hirtelen indulatában arcába vágta egész, nem éppen megvetendő összegű fizetését, és magából kikelve elhagyta a szerkesztőséget.

A pénz később hiánytalanul megkapta, a feledés fátyla borult az incidensre, a gyengébb fél nyakbehúzos visszavonulással nem próbált kilépni az őt megillető nem éppen előkelő helyéről. Tanultam a történtekből és megmaradtam a beiktatásomkor fogadott szolgai beosztásban. Egyébként mindig írtóztam az olyan címektől, beosztásoktól, amelyek kiemeltek volna a közepesek táborából. Ezért sikerült elkerülnöm mindenféle párttitkári és igazgatói és egyéb akkoriban megalázó, az uszályhordozóknak való beosztást, később a változás után is csak intézői rangban vállaltam az Erdélyi Szépmíves Céh szénájának rendezését, svédországi kiadványaimnak pedig sokáig nem is lehettem főszerkesztője, hiszen egyedül állítottam össze a lapot.

Az, hogy a kolozsvári gyermekirodalmi lapból mára, sok máshozhasonló gyermeklap lett, ez egyrészt a szükség parancsával nmagyarázható, másrészt azért történthetett, mert az évtizedeken át, csupa költőből és íróból álló, belső és külső munkatársi gárdája lemorzsolódott, kivándorolt, elhalálozott.  Nincs olyan hatalom, amely ilyen félreeső zugban tartaná házi őrizetben a nemkivánatos alkotókat. Az, aki engem amolyan felügyelőnek rendelt az őrizettek közé, tévedett. Nem voltam sem kíméletlen, sem jóságos fogvatartójuk, inkább voltam magam is a helyzet foglya, aki szabadulásra vágyott. Ez is bekövetkezett, amikor lányom a Politechnika Intézetben végzett első esztendő után, egy magyarokat utálatával üldöző nagyromániás tanárnő elől Svédországba szökött. Leváltásomat megkönnyebüléssel vettem tudomásul, áthelyezésem a kivégzőhellyé alakított Előre napilaphoz már nem érdekelt, nem kívántam ott társakra lelni, pedig voltak ott régi azonosgondolkodásúak is néhányan, visszahúzodtam megegyezéssel létrejött betegnyugdíjazásomig. Őrzöm még pártkönyvemet, hogy magamnak is bizonyíthassam 1988 áprilisában a magam módján kiléptem a Román Kommunista Pártból, tagsági díjat nem fizettem, a lakóhelyi pártszervezetnek címzett áthelyező levelet nem adtam át, nem jelentkeztem sehol. Befejeztem. Családi hagyományként örökölt, némi meggyőződésből, később szükségből vállalt tagságomért kiváltságban nem részesültem, nyugati látogatásra egyszer sem engedtek, anyagi előnyökért, ha kapattam volna is, soha nem tülekedtem. Eszmei hovatartozásomat illetően, már évtizedekkel azelőtt, szöges ellentétben állottam az erdélyi magyarságot elnemzetlenítő embertelen diktatúrával. Ezt most nyugodtan kijelenthetem, hiszen naplóm bizonyítja mit gondoltam, mit cselekedtem akkoriban, és a mások által képzelt megdicsőülésemet sem szolgálja, semmiféle előnyöket nem biztosít, szobrot nem állítanak nekem, de talán adalék a velünk történtek vizsgálatához. Egy voltam a nagyon sokak közül, akik másként gondolkoztak, s tehetségük szerint tettek is valamit a rosszból való kilábolásunk érdekében. S ha igaz az, amit mostanában olvastam Gandhitól, miszerint „az egyetlen erény a bátorság”, akkor szeretném magam az erényesek között tudni az elkövetkezőkben is. 

K látott engem? - 15

Már nem forog

Azt hittem, hogy az erdélyi magyarság erőltetett beolvasztása ellenében, sokféle különbözőségünk ellenére is mindig összefoghatunk. De csalatkoznom kellett, mindig nagyobb volt az egyéni érdekek melletti egymáselleni küzdelem vagy küszködés, mint a közösségi ügyeinkért való kiállás. A kivételek ma is tiszteletet ébresztenek bennem, naplóírásom idején is lejegyeztem egyet-mást a példamutató történésekből.

A börtönt megjárt Balogh Edgárt például nem lehetett leírni. Azt hiszem azért, mert meghurcoltatásával nem félelme, hanem bátorsága nőtt. Az, hogy minden tette szocialista meggyőződésének hangoztatásával történt, sajátos fegyvertárába tartozott, s ezért a rendszerváltáskor hiába mozdult az elsők között, hogy szervezői tapasztalataival szolgáljon, jóindulatú felszólítással kellett visszavonulásra késztetni.

A Magyar Színház előcsarnokában gyűltünk, az épület előtti tér is tele volt várakozó emberekkel, többen voltak, mint, amikor a színházi előadás szünetében, a csarnokot szűknek találók s a levegőzni vágyók általában többszázas tömege. Szervezkedtünk, s néhányan indulatosan szóltak arról, hogy kit, kiket ne tűrjünk meg magunk között. Én akkor már bírtam szerkesztőségünk hangadójának, Fodor Sándornak a pártfogását, a Bajor Andorét is, aki az új katolikus lap főszerkesztőjéként igazolvánnyal bizonyított, hogy, munkatársi viszonyunkat és barátságát a rendszerváltás után meghosszabította és mert mindig is tiszteltem őt, egyikünknek sem okozott gondot, hogy főszerkesztőjének főszerkesztője lett. Elismerően emlékezett még arra az időkre, amikor a hivatalosságok ellenére, több alkalommal is, az Ifjúmunkás Matinék színpadára hívtam, ahol nem közölt írásaiból is felolvashatott, és az akkori humoros írások triumvirátusában, a Bajor-Sinkó-Zágoni vonulat vezetőjeként, igazi, sajátosan erdélyi különlegesséként megmutatkozhatott. És Szőcs Géza is szívesen látott maga mellett, bizalmában tudtam magam, amióta a kolozsvári napilapban általa szerkesztett rendhagyó melléklet támogatására, az országos ifjúsági lapban a Fellegvár vitát elindítottam.

A változás utáni hetekben, a Kötő József által rendelkezésünkre bocsájtott színházi előcsarnokban naponta népesebb táborában, egy magát ügyvédnek bejelentő harcias ember, Balogh Edgárral szembeni ellenszenvének adott hangot, indokolatlanul nagy gyűlöletet fröcskölt, mire csúfondárosan megjegyeztem, hogy talán le kellene lőni a megnevezettet. Később, amikor valaki a szervezőbizottság vezetőjének javasolt, s megválasztottak, emberem nagy hangon kijelentette, hogy velem tart tűzön-vízen át, csoportomban kíván dolgozni. Huszonheten kezdtük a megyei RMDSZ szervezését, s mert belépési nyilatkozattal képzeltem a beiratkozást, ennek megfogalmazásában Balogh Edgár segített, a néhány mondatos belépési nyilatkozatba bekerült egyféle elkötelezetségvállalás is, amit később, „Kevesebb – jobb!” meggondolással Kántorral töröltünk, így került kiollózhatóan az új napilapba bejelentkezési lapnak, s a belépők aláírásával az Magyar Opera pénztárában Pálfival alig győztük átvenni a jelentkezőktől. Voltak, akik szomszédaik aláírásával tucatnyi bejelentkező cédulával jöttek, s újságíróként annak is örültem, hiszen minden bejelentő cédula egy-egy lapelőfiezetőt vagy vásárlót is jelentett. Az egyik napon egy idős ember, nevemet kérdezte, hogy beszámolhasson, kinek a kezébe adta ismerősei céduláit. Mondtam a nevem. Erre csodálkozott. „Dehiszen, amikor a háború után a Magyar Népi Szövetségbe iratkoztam, akkor is magával volt dolgom!” Bizonyára az apámmal, magyaráztam. Nevét nem jegyeztem fel, de arcát, amelyről bizalmat és tiszteletet olvastam le, ma sem feledem.

S még élénken emlékszem a gyalui egyesület alapítására, amit a hütőszekrénynél hidegebb művelődési otthonban tartottunk, és ahol, mint a hívek az igehírdetéskor, meghatódva fogadták felolvasott idézetemet Kós Károly Kiáltó szó című írásából. Akkor, és ott, nem a kétségek, nem az egymásellenes kutakodás, nem a káderezés volt előtérben, hanem az együtt cselekvés. Gyalun például a sürgős intézkedések között az is lényeges volt, hogy a könyvtárból kiebrudalt magyar olvasóknak új könyvtárat létesítsünk, s ezt rögtön magára vállalta az egyház.

Engem nem fenyegetett a rendszerváltásig meghurcoltatottak ellenszenve, Kolozsváron nemcsak ismertek, szerettek is írásaimért. Két évtized újságíráskodásom alatt egyetlen egyszer telefonáltak rám indulatosan. A dohányzással járó rossz szokásokról írtam, s ezen felháborodott egy megrögzött dohányos asszony, aki feltételezte, hogy a többi füstölgő társa majd reám gyújtja a házat.

De amikor lelkiismereti vizsgálatra bíztattam kollégáimat és néhány főszerkesztő nevét, akikkel nem kívántam együtt munkálkodni, s ezt másoknak is ajánlottam, kisbetűkkel írtam, parázsba tenyereltem. A változás szilveszterén írt cikkem után, barátaim, kollégáim, s azokra, akikre felnéztem, megszeppenve hallgattak. Ha követem őket, és rá sem rántok felbérelt egykori párttitkárom és felbújtóik heteken át összegyűjtött rágalmaira, bizonyára vesztemre az történt volna, hogy az események sodrásában, belekeveredem a politikába. Otthonról hozott becsületérzésem ellenkezett, elsősorban akkori elnökünktől vártam segítséget. Legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy bajommal foglalkozzon. Megértettem, de az új szerveződés tisztaságával nem összeegyeztethető besározottságomat tekintve leköszöntem. Néhány hétig, fiatalabb kollégám mellé álltam, hogy átadjam folyó ügyeinket, s aztán annak ellenére, hogy többen is, akik tanítványaimnak mondták maguk, írásban tiltakoztak a szalag címes rágalmazók tette ellen, visszavonultam. Szerkesztettem az Erdélyi Kiskönyvtárat, majd az Erdélyi Szépmíves Céhnél a magam választotta intézői címmel dolgoztam bérmentve álló esztendeig. Ez megegyezett meggyőződésemmel, miszerint a legfontosabb teendőnk, nem a politikai csatározás, hanem sajátos művelődésünket kellett segítenünk a reánkerőszakolt visszamaradottság enyhítésével. Történelmünket tiltó, földrajzi ismeretünket elnemzetlenítő, nyelvünk tisztaságát elősegítő tettek szükségességét hirdettem vezércikkeimben és találtam társakat a Romániai Magyar Nyelvjavító Szótár, valamint az Erdélyi Magyar Történelmi Adattár összeállítására. Az előbbi megjelenésével indult az Erdélyi Kiskönyvtár, amellyel a helikoni írócsoportosulás két világháború közötti Hasznos Könyvtár kezdeményezését kívántam folytatni. Nem a szakemberek segítettek, hanem népszolgálatot tudatosan vállaló vállalkozó. A Történelmi Adattárat vesztünkre, szakszerű vizsgálattal képzeltem, aprómunkával összeállított kötetünket nagynevű, de pénzsóvár emberek gáncsolták, s a gazdasági bajok növekedésével, kiadók között vándorolva elsikkadt, eltünt, helyét egy sebtében összeállított, de jó szolgálatot teljesítő, történelem könyv sorozat foglalta el.

Ma már belátom, hogy életem során, az anyámtól örökölt önzetlenségemmel, képtelen voltam a magamért való küzdelemre. Pedig azok voltak az igazán küzdők, akik a maguk igazát és jogait védve a közösségét is védték.  És valamiképpen mégiscsak előbbre vitték.  Óvodai helyekért, magyar iskoláztatásért, írásaik elhelyezésért könyveik kiadásáért, feleségek munkahelyeiért, lakásért és sok minden egyébéért folytatott éles küzdelmeket vívtak, amit most is úgy ítélhetünk meg, hogy értünk is, áttételesen a magyar közösségekért is folytattak.

Ha visszatekintek azokra az évekre, belátom, hogy némi megalkuvással, jópofasággalközszolgálat ösztöne feledtet minden mást, a pénz csak azután juthat eszünkbe, miután új életünk alapjait, szervezkedésünk, egyesületeink, csoportosulásaink mikéntjén túl leszünk. Apám naiv viselkedését másoltam akaratlanul, mert ő egész aktív életében csak annyit merített a közös bográcsból, amennyit szerény szükséglete kívánt. A rendszerváltás után írásaimér, könyveimért, szerkesztői munkámért, idő rabló szervezői ténykedésemért nem kértem, és csak a legritkább esetben kaptam némi ellenszolgáltatást. Ezt a szokásom ma sem adom fel, „Engem a pénz nem boldogít” címmel adtam interjút egy irodalmi lapnak, nem izgat, hogy soha nem lesz már sarokházam, inkább megnyugtat megállapodott helyzetem: leszállított árukból főzöm étkeimet, magam sütöm a kenyerem, és három négyzetméternyi kiskertem terméseit megtoldom a Svédországban még létező, nem sokat bolygatott természet, sétáimon összegyűjthető, a háború éveiben anyámtól látott, hasznosítható terméseivel.

„1986. június 21.

Holnap van a fiam 22. születésnapja. Sírjáról lopják a virágot. Talán, mert megszokták, hogy friss virágot mindig találnak ott. Csak az idén ültetett fű kopott meg, míg odavoltam Bagoson vagy tíz napra. Tegnapelőtt Veress György virágkosarát találtam ott megdézsmálva. Ez a fiú az iskola első tanulójaként kapta a T. K. ZS.-emlékdíjat. És még vagy hat másik díjat. Igazán méltó rá. Az idei ballagás félig román, félig magyar nyelven zajlott. Jövőre ballag az első román osztály, akkor csak románul lesz minden. Nem tudom, mi lesz az emlékdíjjal. Elvileg román tanulónak is kiosztható, csak a szöveget kell lefordítani, de az alapítók, a fiam osztálytársai nem valószínű, hogy beleegyeznek. Gondolom, az én szavam döntő lehet; igyekszem valami megoldást találni arra, hogy a díj valamelyik magyar osztályban végzett tanulóé legyen. Az idén nem két, hanem három magyar osztály végzett, jövőre azt hiszem csak egy. A nemzetiségi elnyomás egyre nő. A zeneiskolában (a VII. osztályban) a román tanárnő dolgozatot íratott a következő címmel: Anyanyelvem, a román nyelv ősrégi kultúra hordozója stb. A magyar tanulók egy sort sem írtak. A tanárnő megmagyarázta nekik, hogy a magyar nyelv nem érdemes arra, hogy foglalkozzanak vele, nyelvtana nincs stb. Lászlóffy Csaba felháborodottan tiltakozott. Beadványt készül írni. Legalább valaki hivatalosan is jegyzi ezt a nyílt sovinizmust, amelyet büntetlenül folytathatnak a hazafias pózban tetszelgő műveletlenek. Nemcsak az iskolapolitikában gyorsítják az asszimilációt, hanem a kultúra minden területén. A vonalas Kovács János kiadás előtt lévő elméletieskedő szövegekből összeálló kötetiből kihúzták „a romániai magyar irodalom” kifejezést, és ezt azzal indokolták, hogy ilyen nincs. Az, hogy tankönyv jelent meg róla és kritikai irodalma van, mit számít! Most, hogy nem tetszik a fogalom, elhatározták, hogy törlik az erdélyi magyar irodalmat. Ha nem írjuk le, ha nem be­szélünk róla - akkor nincs. Ez a felfogás divatos immár jó ideje a román történelemhamisítók háza táján.

Tavaly októbertől nem jártam szerkesztőségünkben, az Igazságnál is csak ritkán látnak. Az Utunkhoz nem mentem be majdnem egy éve. A Korunknál nincs mit keresnem. Kántoron kívül, akit ki akarnak ebrudalni, nincs kivel szót váltanom. Már alkalmi közösségeink is megszűnnek, mert megfélemlítik az embereket, mert társaink elaljasulnak, az odavetett koncért, már egy-egy pillantásért is, amit a teljhatalmúak odavetnek nekik, képesek csúszó-mászásra, árulásra.

Balogh Edgár teszi, amit tennie kell. Önéletrajzi írásainak harmadik köteteként megírta az MNSZ történetét. Nagyon hasznos munka. Nyilván nem nálunk gondozták, hanem a Magvető adta ki. Az idén ez a harmadik könyve. Itt már cikket sem közölnek tőle. Írja a negyedik kötetet, amelyben - úgy ígérte - szól az MNSZ eltüntetéséről és a mai dolgokról.

A múltkor beálltunk a sorba, ott mondtam el véleményemet könyvéről. Neszkávét osztottak. Kaptunk egy-egy dobozzal. De másoknak (pl. a kisgyerekeseknek) kettő is jutott. Az öreg felháborodott. Kikelt magából. Csillapítottam. Hiába, ügyeskedők már az emberek. A jelenlegi gazdasági politika romokba dönt évszázadok óta nevelt erkölcsi tartást, rendet, fegyelmet, becsületes gondolkodásmódot, az embereket önzővé, egyénieskedőkké, törtetőkké, szívtele­nekké alakítja, atomizálja a társadalmat. Mindez szocializmusellenes. Mégis mindent a szocializmus építésének fennen hangoztatásával tesznek ebben az országban. Vizet prédikálnak - bort isznak? Dehogy: csak prédikálnak, és éppen azt isznak, amit akarnak. Egyesek. A nép pedig tűr, hallgat és szenved.

Elő kell vennünk a régi kézikönyveket: mi kell egy forradalomhoz? Most jut eszembe, hogy mindennap forradalmat hirdetünk. Iparit, mezőgazdaságit stb. Talán azért, hogy ebből is elege legyen a népnek.

1986. június 24.

Újra szégyenkezéssel zajlik minden temetkezés. Egy kerekdombi tanár, kizárt párttag, pap nélkül temetkezett, a hivatalos kiküldött alig tudta felolvasni beszédét, amely mindenben idegen volt a meghalt ember világától, de az őt kikísérők elvárásaitól is. Akadt egy évek óta idegbajos cipész, apám barátja volt, aki odaállt a koporsó mellé, és néhány szóban elmondta, „...nem ilyen világot akartunk!”

Már rég elhatároztam, hogy végrendeletben meghagyom, temetésemen egyetlen szót se szóljanak, nem lesz szükség már mindenféle mellébeszélésre, az ismeretlenek által hangoztatott dicséretekre, a legjobb esetben kétnyelvű semmitmondásra. Nekünk szótlanul kell elmennünk, hiszen szavunkat, nyelvünket, múltunkat vették. Talán a zsidók is azért temetkeznek olyan puritánul, hogy ezzel is bizonyítsák kiszolgáltatottságukat, üldöztetésüket: egy lepedőben fektetik őket a földbe, amely - bárhol is legyenek - szülőföldjük, mert küzdelmeik földje.

1986. július 8.

Elmentem Edgárhoz. Most lábalt ki újabb influenzájából. Megértett. Azt mondja, hogy az asszimilációs prés alatt egymás közötti kapcsolataink is mérgeződnek. Ígérte, hogy szóba hozza könyveim ügyét D. G.-nál. Mondtam, hogy nem kérem erre, csak tanácsot adjon, ilyenkor miként kell viselkedni. Ellenszenvre ellenszenvvel kell válaszolni? Nem tudott érdemleges választ adni. Elmesélte, hogy hét, régi Magyar Népi Szövetséges, csoportos fellépésével próbáltak segíteni nemzetiségi bajaink orvoslásában. De rendre mind kidőltek (Kacsó bácsi, Takács Lajos stb.). Demeter maradt, ő is, más is betegek, nincs, aki beadványokkal küzdjön, nincs, aki felemelje szavát annyi jogtalanság láttán. Tavaly a magyar szakon végzetteket nem magyar iskolákba helyezték, pedig kiderült, hogy 29 hely volt Erdélyben. Hét beadványt írt, kurta-furcsa válaszok érkeztek, amiből kiderült, hogy nem a fő szak szerint kötelesek elhelyezni a végzetteket. Az idén megismétlődött ez a tendenciózus kihelyezés, mindössze hárman kerültek Erdélybe, ők is román iskolákba, pedig hát magyar szakot végeztek, és arra készültek, hogy nemzetiségüket szolgálják.

B. E. meséli, hogy mostanában egyre inkább hiszi, és folyton arra gondol, változni fog a helyzet. És emberekben, utódokban gondolkodik; elsősorban a sajtó új vezetőit látja: Kányádit az Utunk élén, Kántort a Korunknál, engem az Igazságnál és így tovább. Mert a demokrácia, az együttélés egy magasabb fokán elsőként a művelődésben, a sajtóban lesz szükség változásra, hogy a további változtatásokat végrehajtsuk, amelyek a kezdeti szakaszban a régi jogok visszaállítását, a megvolt újjáélesztését teszik szükségessé! Persze, azt is mondta, hogy az már nem valószínű, hogy ezt megéri.

1986. október 2.

Tegnap az Írószövetség pártgyűlésén felállt egy idősebb román ember, és hivatkozva a régi szokásra, amikor születésnapjukon köszöntötték az írókat, személyes jókívánságait fejezte ki Balogh Edgárnak 80. születésnapja alkalmából. Tapsoltunk. Előtte az új modernségről tartott előadást egy egyetemi tanár. Látva az érdektelenséget, hirtelen befejezte előadását. Senki sem tapsolt. Olyanokat mondott, mindenféle forrásokra hivatkozva, hogy a sok szabadság szabadságellenes, és az alkotás eredményessége végső fokon a gazdasági élet adataival bizonyítható. Nyilván senkinek sem tetszett a hivatalos műveltség ellenes politika ilyen és hasonló módon való ajnározása.

A pártszervezet „szétzüllött”. Az idén másodszor voltam gyűlésen. Mások (sokan) most sem jöttek el. Nem fizetik a tagsági díjat. A büró intézkedett: előre két hónapra beszedik a tagdíjat, és csoportonként mozgósítanak a minden hónap utolsó szerdáján megtartandó gyűlésre. A múltkor - mondják - elmaradt a gyűlés, a majdnem száz tagból csak néhány jött el. A gyűlések most sem szabályosak, most sem volt jelen a tagok fele.

Gondoltam, ha kérdik, megmondom, hogy legfőbb kötelességünket, a tapsolást se teljesítjük. Vezessék be a mindenkire kötelező tapsadagot. Naponta perceket vagy órákat, amit nyilvá­nosság előtt (a nyugdíjasok és nagyon elfoglaltak, otthon), esetleg a képernyő előtt ülve, dehogyis: csakis állva! végezhetünk. A dolog könnyen ellenőrizhető, hiszen a telefonon lehallgathatják az illetékesek, és igazolhatják, hogy megfelelő ideig, megfelelő erősen tapsolunk vagy sem. A titkár kijelentette, hogy „a Korunknál baj van!”. A buldog arcú Herédi meg­kérdezte, mit ért ez alatt? Nem fizetik a tagságit, és nem járnak gyűlésre. Többen ebből tudni vélik, hogy harangoznak, temetik a folyóiratot, mivel tudjuk, hogy lassanként minden magyar nyelvű kiadványt megszüntetnek. Csak abban nem vagyunk bizonyosak, hogy most melyik következik.

1986. november 30.

A múlt héten felhívtak káderezésre, felajánlották a Napsugár főszerkesztői állását. Elfogadtam, de nem remélem, hogy nekem adják, mert nem voltam jó nekik az Igazsághoz és a Korunk titkári állásába, akkor miért éppen a Napsugárhoz?! Mondták, hogy ez alkalommal komoly, már három javaslatot elvetettek, mert politikus írót keresnek. Ahogy én látom, arról van szó, hogy meg akarják dolgozni a Napsugár szerkesztőit. Kányádi nagyon a begyükben van. Ha a régi séma szerint járnak el, keresnek egy gyenge embert, akivel kirúgathatják Kányádit, és olyan légkört kreálnak a szerkesztőségben, melytől minden valamirevaló ember menekül. Én volnék az? Mondom Dub hadnaggyal: „Maguk még nem ismernek, de majd meg fognak ismerni engem...” Mondják, hogy Koppándi javasolt, Sasu a Kolozs megyei prop. titkár beleegyezett. Az a Sasu, aki a héten a művelődésben dolgozó személyiségek külön erre a célra összegyűjtött társasága előtt azt mondta, hogy végérvényesen lejárt a magyar feliratoknak, sehol sem tűrnek meg ilyet. És mit gondolnak egyesek, büntetlenül írhatnak külföldi lapokba, és hogy gondolja Kányádi, szerepelhet a magyar tévében?! A napokban az egyik iskola folyosójának faláról fővárosból érkezett ellenőr (tanügyi) megparancsolta, hogy vegyék le Petőfi képét. És levették! És senki sem akadt, aki megkérdezze Sasu urat, hogy mennyivel halad előre a szocializmus építése Romániában, ha nem lesz egyetlen magyar felirat és senki sem fog beszélni már magyarul? Hallgatunk. Pedig mát semmire sem figyelve-ügyelve, sarkosan fogalmaznak a nyeregben ülő nacionalisták. Már nem sok kell ahhoz, hogy nyíltan maguk vallják be: semmi közük a szocializmushoz, sem a demokráciához, sem az emberi jogokhoz, az emberséghez. Ki kell erőszakolnunk ezt a nyílt színvallást, és akkor már nem szabad hallgatnunk, meghúzódnunk, lapulnunk, mert azt már nem írhatjuk megmaradásunk számlájára.

V. J. szólt, hogy kivették 23 oldalas riportomat a Dacia új riportgyűjteményéből. Nem tudja, ki vette ki. Akik főszerkesztőnek javasoltak elrendelhették mellőzésemet? Varga, a főszer­kesz­tőm azzal indokolta riportsorozatom mellőzését az Ifjúmunkásban, hogy nem kockáztathatta előreléptetésemet azzal, hogy ellenőrzésre felküldi 80 oldalas anyagomat. Ki ismeri ki magát a cselvetések szövevényében.

Belenéztem újfent egy Napsugárba. Egyszer már küldtem nekik egy csokor versikét, mert feldühödtem nem apolitikusságukon, hanem pósalajosságukon. Most is gémeskutas, letűnt falvak hangulata lengi be a versezeteiket. Fodor és Bálint próbálnak némi mát belevinni meséikbe. Kányádi népiessége más, ez nem gügyögés. Volna mit javítani a folyóiraton, ha a holnapra kívánjuk nevelni a gyerekeinket, unokáinkat. Kevesebb nosztalgiát, több orrfacsarintó jelent, némi holnap bekövetkezhető lelkesítő jövőt kellene belevinni a lapba. A levelezési rovat nulla, pedig hát Elek apó gyakorlatának tanulságait mindannyian tudjuk! A rajzok? Korszerűbben kellene. A provincializmus dohát némi huzattal ki kellene szellőztetni. Hol vagy jó Pusztai Péter, hol vagy európai ízlés, korszerű látásmód, melyre oly szomjasak az ezredvégi gyerekek? Ha a laphoz kerülök urak szolgájának, egy kívülről-felülről kívánt változtatást kell fékeznem és a korszerűsödést megindítanom. Mindenben számíthatok ellenkezésre. Az erdélyi történelem helyett bizonyára a legfrissebb román történelmet erőltetik. De lehetne próbálkozni földrajzi ismertetéssel, földrajzi neveink megőrzésével, gyárak, műszaki környezet ismerteté­sé­vel, tudományos-fantasztikus elbeszélésekkel, gépírásra való oktatással, kézimunkás feladvá­nyokkal, rajzversennyel... Valamiféleképpen át kellene állni a szentimentális rajzos borítóról és kirakat-illusztrációról valamilyen korszerűbb technikára: fotó, keménygrafika, képregény, komputeres-grafika díszítő elemek stb. A Napsugárnak Európára, sőt Amerikára kell figyel­meznie, és nem a század eleji gyermeklapokra, hanem a legkorszerűbb ilyen kiadványokra kell hasonlítania. (Miért ne tanítsuk az elemistákat a film formanyelvére, például? Filmesztétikára? Tévé nézésre? Tévéfilm-esztétikára. A képi információ, mire felnőnek, meg­haladja a szöveg­közlés mennyiségét, és észrevétlenül, akár az anyanyelvünket, megtanulunk filmül, tévéül, videóul. De mikor tanuljuk meg tudatosan használatukat, ha nem járunk ezt oktató iskolába? A filmnyelv úgy kéri az iskoláztatást, akár az anyanyelv az írás és olvasás elsajátítását!)

Eljött Józsi néhány napra és elmentünk a színházba, bár semmi kedvem nem volt. Kötő Jóska futó találkozásunkkor azt monda: „el vannak ájulva” a darabomtól, újra megígérte a megbeszélést. Hát legalább ennyi, ha már bemutatóról szó sem lehet. Kocsisnak jó féléve elküldtem, még csak nem is nyugtázta. Remélni azért szabad."

Mi lett színjátékommal?Majdnem bemutatták, de megfúrta a saját darabját művelődés felügyelői székből irányító író. Mégpedig a rendszert védő indoklással, biztosítva fennebbvalóját a maga szigorú és rendíthetetlenül pártos őrtállásáról. A groteszk játékot Tompa Gábor farmerzsebében átvitte a határon, közölte a Boldizsár Íván vezette Színház, a rendszerváltozás után pedig, valószinüleg az ellenem közölt rágalmazó írás hatására csak ígérhette a színházigazgató, szó volt studió-előadásáról is, de távozásom után már senkit sem érdekelt, a többi Száraz oázis címmel kiadott kötetembe sorakozó darabommal együtt. Így aztán még kevesebben láthattak és láthatnak engem. És egyesekben, akiket összeszámolni nincs módomban, sohasem láthatnak majd, ők maradnak továbbra is rosszakaróim által terjesztett valótlanságokból összefércelt portrémmal, amely pontatlanabb mindenféle régi káderezésben vagy a belügy által összeállított iratcsomómnál. Törődjem ezért? Valamikor úgyis minden kitudódik. Meggyőződésem, hogy mindenkinek elsősorban saját maga előtt kell tisztáznia tetteit, amellyel a saját sorsát rendezte és a mások sorsát befolyásolta.

Ki látott engem? - 14

Tekevilág

Félelem lengte be minden napunk. Már nemcsak a hatalomtól féltünk, hanem egymástól is. Tudatosan irányított volt mindez, hiszen megosztva, atomizálódva, magunkba temetkezve, tehetetlenkedve nem sok vizet zavarhattunk. De ahogyan minden csavarással nőtt bennünk a fájdalom, gyarapodott bennünk az ellenkezés, az apránként gyűjtött bátorság is. A naplóíráshoz is kellett valamennyi. És ez sem ment elővigyázatosság nélkül. Gyermekkoromból hoztam valamennyit a meggondolt bátorságból, hiszen apám esténként paplan alatt Londont hallgatta, és ez a mi titkunk volt, a Görögtemplom utcából a Majális útra vezető átjáróban pedig a fekete szemüveges Józsa Béla csak az én jelemre lopózkodhatott a főszolgabírói villa házmesteri lakásába, s amíg ott volt nekem kellett vigyáznom, s jelentenem, ha idegenek kapaszkodtak felénk a meredek utcán. 

Naplómat kemény kötésű, kínai füzetekbe írtam, amely elfért a zsebemben, a beteltet apósomék házának padlásán rejtetem el. Azok nevét, akiknek bajuk származhatott volna, ha a naplóm mégis a hatalom embereinek kezébe kerül, nem írtam le vagy betűvel jeleztem. A rendszerváltás után kiderült, hogy sokan mások is írtak naplót, emlékeztetőt, amelyeket aztán naplónak elnevezve, ellenállásukat bátran részletezve, állásfoglalásukat a mai kívánalmakhoz igazítva kibontottak, s magyarázták lelkiismeretüknek megfelelően. Naplóm a nyolcvanas éveben született, nyomtatásakor nem kozmetikáztam, a magam tükrének akartam mindenképpen. Akik láttak engem akkor, talán tudták milyen vagyok, hova tartoztam, és naplóm megjelenésekor az is világossá vált, hogy milyennek láttam kortársaimat, barátaimat, ismerőseimet. Nyilván, az akkori látleleteim nem feleltek meg a másfél évtizeddel utána bekövetkezett változásokban véleményt, célt, arcot, magatartást váltó szereplőknek, csak néhányan értékelték szókimondásomat, nyers és szubjektív véleményeimet. Baráti körömben is megijedhettek szókimondásomtól, s ezt tetézte a rendszerváltás szilveszterén írt lelkiismereti vizsgálatot szorgalmazó felhívásom, amelyet egy hónapi elfektetése után sem találtak jobb megoldást, mint a lényegi elhallgatás mellett annak bizonyítását, hogy mindenki sáros, legfőbbképpen én, akit bírói szerepbe képzeltek, pedig csak egy voltam a magukat önmarcangolók közül, akik a megtisztulással kívántak az új lehetőségek világába lépni. Persze, hogy elérték céljukat, hiszen fedő alatt maradt minden, s csak most két évtized után ébredt fel némelyekben a lelkiismeretvizsgálat igénye. Az idő meggyógyít mindent. De azok, akik maguk előtt is titkolják a régi rendszerben való „ügyeskedéseiket” nem mentheti fel semmi. Magukkal cipelik feloldozótlan, maguknak be nem vallott hibás tetteik lélektörpítő göncét. Magam is ezt teszem. 

Minden harc után rengeteg az önjelölt hős. Lelkiismeretvizsgálatunkban nem a mások hibáit kell keresnünk, hanem kortársaink erényeit felmutatva a magunk életével összevetve, tévedéseinket kell kijavítanunk.

„1985. december 1.

Mondja a rádió, hogy egy bukaresti lakost kötetnyi naplójáért, amelyben feltehetően nem dicsérte a rendszert, behurcoltak a belügyre. Kihallgatás után közölték hozzátartozóival, hogy súlyos beteg. Másnap meghalt. Nem ölték meg, nem bántották, naplóját éppen csak elko­bozták? Ebbe is bele lehet halni! Még egy figyelmeztetés: a naplóírás nem veszélytelen dolog. Titkolni kell minden más véleményt, amely nem egyezik meg a napi „szózattal”. Ady már a század elején látta a lehetséges „megoldást”: börtönné lehet alakítani a társadalmat. „A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem, a Bibliáról, Koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?!...” A mostani tömbházak többsége kis átalakítással, az ablakok stílusos rácsoztatásával tökéletesen megfelel ennek a célnak. Vigaszunk sem több mint a nagyváradi fogdában három napig elmélkedő költőé: „Az a fő és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohasem volt, lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma.” Úgy tűnik, egy-egy nap évszázadokig is eltarthat.

A budapesti kulturális fórumon állítólag lehurrogták Hajdú Győzőt: „Hazudsz, Győző!” - kiáltotta Mesterházi Lajos helyettünk. Mert mi ezerszer kiálthattunk volna. Nem tettük, nem tettük elég hangerővel. És H. Gy. nem mondott le az Igaz Szó főszerkesztői székéről, és nem mondott le semmiről, amivel „politikusi” hírnevét öregbíthette volna. Szőke tévésünk (Csáky) mesélte, amikor még volt magyar műsor, hogy H. Gy. minden előkészület nélkül olyan elsöprő handabandázásba kezdett, hogy végül kijött az a politikai töltet, amit a tévéseknek házi feladatként be kellett gyűjteniük. H. Gy. azért jó román politikus, mert gátlástalan, mert „smecher”, mert csiszlik, és ha „megfogta az Isten lábát”, nem engedi el. Most már ne is engedje, boruljon vele együtt a történelem szemétgödrébe. Különben az oltyán kivagyiskodás (ahogyan a kecskeszar a deszkán fél pattogni) a megszokott módon működött Budapesten. Magyar és nemzetközi számonkérésre az erdélyi magyarság helyzetének változtatásáról tudni sem akarnak. A zárónyilatkozat megtorpedózásával szereztek elégtételt maguknak az erdélyi helyzet nyílt feltárásáért. Mert az oltyánnak minden esetben „győznie” kell. Az se baj, ha a győzelmet ő ítéli magának: végül minden esetben bebizonyosodik, hogy öndicsérettel kell megelégedniük. A félműveltek nagyravágyásával sietnek kimondani, hogy mi mindenben legjobbak a világon. Az nem baj, ha a világnak ellenkező véleménye van erről. Sajnos, ez annyira általános, hogy nyugodtan elmondhatjuk: nemzeti sajátosság.

A mi sorsunk ezek után mi lehet? Apám is mondta, magam is tapasztaltam: ha egy szájaló, anyádat sűrűn emlegető bukarestire felemelted a kezedet vagy a hangodat, egyből behúzta a farkát, és csak önmagában füstölgött. Egy most kezdődő bátrabb kiállás, szerintem, vissza­kozást váltana ki a rohanó vágtában asszimiláló román nacionalistákból. Mindig nyomban visszavonulnak, ahol ellenállásba ütköznek. Tudják, hogy amit cselekszenek, az ellentmond a meghirdetett elveknek, még akkor is, ha lényegében elvtelenek. Teljes visszavonulásra nincs kilátás. Ez a rendszer nem bukik meg a bölcs vezető jobblétre szenderülésével. A dinasztia pedig tovább folytatja az erőszakra, az elnyomásra, a kizsákmányolásra épített hatalom­megőrzést. Évtizedekig sanyargatható ez a nép, talán évszázadig. Ha a környező országok rendje és életmódja fokozatosan felfelé ível, akkor a külső behatásoknak engedve a szenvedő tömeg is indulatba jöhet és minden elnyomó rendőri erőszak és megfélemlítés ellenére sepri majd az országot. Az indulatok, mert már „megfelelően” irányítottak, elsősorban a kisebbséget érintik majd. De az erdélyi magyarság kibír több mádéfalvi veszedelmet. ‘48-as, ‘44-esmagyargyűlölet nem lehet egyenlő, mondjuk, a régi zsidógyűlölettel, mert a zsidókban azok anyagi jólétét is utálták. Az egyre inkább kisemmizett magyarságot (lásd: gyengén fizetett munkahelyek, vagyonukból kiforgatott magyarlakta falun téeszek) a cigányokhoz lehet majd hasonlítani, akiktől nincs mit elvenni, s ha készek is a beolvadásra, mégsem lehet nemlétezők­nek nyilvánítani őket, mert nem bőrük színe, de kultúrájuk, belső családi életük egyelőre más hagyományokból táplálkozik. Igényeik mindinkább Nyugat felé irányítják őket minden tekintetben. Az oltyán tisztviselőréteg - akár régen az anyaországi magyar tisztviselők - jól élnek Erdélyben, de befogadásuk hatalmuktól függő, időleges. Jelenlétük a magyarságot nem segíti, hanem visszariasztja az asszimilálástól. A kultúra jegyei hosszantartóan fel­ismerhetők egy népben, a kulturálatlanságot sem tüntetheti el egy nemzedéknyi idő alatt, még a jólét sem. Erdély még a következő évezred elején is az erdélyi lélek földje marad.

Mióta írunk ilyen naplókat? Lassan egy emberélet óta, ha igaz a hetvenéves átlagéletkor. És még meddig fogjuk írni kiirtásunk történetét. Ha megszületett volna unokám, ha nem ijedt volna meg tőle a két tizennyolcéves fiatal, ha tudták volna, mi lesz a sorsuk... Most lenne kit nevelni, kikre átruházni a naplóírás feladatát. Többszörösen is tragikus sors jutott nekünk. Igazi erdélyi magyar sors. Kegyetlen.

Ha nem volna Szózatunk, talán végleg és visszavonhatatlanul elkeserednénk.

Társadalmi büntetésként be kellene vezetni a kötelező tévé-nézést. Bizonyára mindenütt van olyan központi csatorna, amit utálnak. Nálunk csak ilyen van. Már régóta nagyban hozzá­járulunk a villamos energia megtakarításához: nem kapcsoljuk be a tévét. De azért még nagyszerű állampolgárok vagyunk: rendesen fizetjük a tévé-díjat.

1986. február 18.

Mondta a rádió, hogy Szőcs Gézának el kell hagynia Romániát, mert nem felelnek a biztonsá­gáért. Érdekes?! Nyilvánvaló, hogy a Kulturális Fórumra küldött levelét, híreit nem tudják lenyelni. Állítólag Nyugat-Németországba kíván távozni (febr. 14. a megadott határidő). Ki tudja, mi van a dolog mögött? Lehet, hogy az Erdélyi Magyar Híradó munkatársait akarják így felfedni. Különben csak a SZER román nyelvű adásában hallottuk a hírt. Egy felakasztott színész után nem vállalkoznak egy költő eltüntetésére. Így a legkézenfekvőbb kiebrudalni az országból a kényelmetlen embert. Hát lássuk, mit tud értünk tenni, Géza! Minden távozóval egy lépéssel közelebb kerülnek céljukhoz ellenségeink, de minden tettre kész emberrel növekszik azoknak a tábora, akik tehetnek értünk valamit, tudnak az itteni sanyargatásokról és az évtizedek óta követett célról, tanúk lehetnek az erdélyi magyarság sírgödrénél, post mortem rehabilitálásánál.”

A hovatartozást kifejező külsőségek is megmutatják egy-egy csoportosulás lényegét. Amikor a nagy hajú fiatalokat utcán is üldözték, még az egyszerű ember is tudta, hogy akár jól áll nekik, akár nem az olykor torzonborz külső, valaminek ellentmondanak vele. Ez is felhívás volt az ellenállásra. Egyszerű módja a hasonulásnak, a hovatartozásnak a kifejezésére az egyenruha, minden külsőség, nyelvi sablonok, viselkedésformák átvétele. Emlékszem, egy kollégám, saját bevallása szerint, azért akart szekus egyenruhát, hogy féljenek tőle tömbháza lakói.  A szocialista társadalom ranglétráján felfelé kapaszkodók előszeretettel öltöztek bőrkabátba, a nagybányai lap egyik bátran sajtóhibázó szerkesztője vagy nyomdásza a „bürótagok” helyett „bőrtagok” kifejezéssel illette őket. Itt Svédországban a mindenáron beolvadni akarók svéd szőke frizurát és bajuszt hordanak, hogy elvegyüljenek az őslakók között, mások magyarságukat kihívóan Bocskai öltönnyel bizonyítanák. Erdélyben, a rendszerváltás előtti években a merészebbek szakállt növesztettek. Fiam halála után magam is ezt tettem. Miután a bekövetkező változások tudatában is, a hozzám tartozók vélt csoportjának tanácsára elvállaltam a főszerkesztőséget, megtartottam szakállamat. Nálunk ez nem szokás, figyelmeztetett a párt Központi Bizottságának, értem is felelős embere. Szakállfertőzésemre hivatkoztam, de tudnia kellett, hogy éppen azért vagyok szakállas, mert kívánok közéjük tartozni.

„1986. húsvét

Miért hagyok szakállat? Nem kérdik, csak nem tetszésüket nyilvánítják. Érdekes, ahogyan viszonyulnak ehhez a kis merészséghez. Mert kell valamennyi merészség ehhez is. Kiugorni a sablonokba vezető vágányról, más lenni, akarni valamit - ez már bűn. Legalábbis úgy néznek rám, mint aki valamiféle bűnt követett el. Riadt pillantásokkal, behúzott nyakkal, körülnézve, mindjárt tiltakozva, fennhangon is elhatárolva maguk tőlem, aki lázadó, vagy az akar lenni, hiszen felháborító, megbotránkoztató: szakállat viselek, van képem nem elvegyülni a tömegben, ártania kincstári küllemnek, eltérni a szabványtól, csúnya, sőt ronda lenni, mert ugyebár velük ellenkezem, őket nem követem... Bizony, bizony, bátorság kell a szakállhoz.

Nyilván van valami oka annak, hogy szőrös az arcom. Más akarok lenni, mint a többség? Éppen most akarok más lenni? Miért nem eddig? Ötven éves vagyok, és eddig is más voltam, más akartam lenni. Nem akartam, hogy összetévesszenek a nyakkendősökkel. Tizenhat éves koromban egyszer nyakkendősen mentem az iskolába, egyik tanárom táblához hívott, feleltetett. Tudtam, hát megdicsért. Bizonyára a ruhámért, a megjelenésemért is. Mert már ő is unta a nyakkendőtleneket, a tréningruhásokat. A társadalom kitermeli és megteremti az ellenszenvet a hatalom embereivel szemben: most nem szeretik a nyakkendősöket, a skatulyából kihúzottakat, a tisztviselőket, az aktivistákat, de csak kevesen mernek nyíltan mások lenni, másként kinézni, nem a hatalom embereit utánozni.

Miért ellenszenves most a nyakkendősök, a bőrkabátosok serege? Mert devalválódott a jólöltözöttség értéke. Akik viselik, nem viselkednek úri emberekhez méltóan. Tehenek, akiken sehogy sem áll a gatya. Úriembereknek öltözöttek, akik nem úriemberek; értelmiségiek, akik egyáltalán nem értelmesek; tisztáknak tűnnek, de erkölcstelenek... És így tovább, ellentétek malmában morzsolódnak azok az igények, melyeket az embertől elvárnánk, amelyeket hiába várunk. Most zárjuk a kört: a felszabadulás után a munkáshatalom jóindulatú dadogásait ismételjük jóindulatok nélkül, a műveletlenség kedve szerint, a visszafejlődött, az infantilizá­lódott hatalom kénye szerint. Ennyi lenne a fejlődés? Ilyen hát a mi tangónk!

Szakállam gyászt jelent, nemcsak azért, mert fiam halálának harmadik évfordulóján hagytam meg, hanem mert valóban gyászolni kell az elvesztegetett húsz „fényévet” és a többit, amit éretlenül nem is érzékelhettem. A visszalépések gyászát ülhetjük halálunkig. És halálunkkal, mert addig már nem sok változik, a változtatók most születnek, vagy meg sem születnek.

Szakállas vagyok, mert elfogytak mellőlünk a szakállasok. Csak az elmúlt néhány évben elment Aradi Jocó, Hürkecz István, Dusa Ödön, Bodor Pál, Szőcs Géza és nemrég Veress Zoli is. Az utóbbit sokáig nem engedték ki családjával, aztán egy írószövetségi küldöttséggel küldték volna, de nem ment, azt üzente, hogy nincs cipője. Most felült Budapesten a Stockholmba tartó repülőre feleségestől, unokástól. Utódaiból nem akar tapsoncokat. Lehetünk-e egyebek? Rengeteg fiatal növeszt szakállat, így nem jók tapsoncoknak. De a gyerekek arcán nem serken a szőr, és szégyellik magukat, pirulnak értünk is.

Mennek barátaink szakállasan és szakáll nélkül. Ha tehetik, kinn maradnak. Helyettük vagyok én itt. Ha mehetnék is. Éltem negyvenhét évet. Pontosabban: volt miért élnem, volt jövőm. Kivittük a Házsongárdba. Oda tartok én is. Az én helytállásom ennyi. Úgy hozta a sors, hogy nincs mitől félnem, nincs mitől tartanom, aki mindent elvesztett, annak már nincs mit veszteni. Hiába nem borotválkozom. A fiúk megőrzik az apák nevét, ha van, hírnevét is. Nekem, a fiamnak kell nevet és hírnevet szereznem, mert ehhez jussa volt és tehetsége is. Serkenő szakállal temettük el. János bácsi azt mondta, ne nyúzzuk, még kiserken finom bőrén a vér. A vére, amelyet megmérgeztek...”

Visszatekintve, úgy látom, hogy sokan voltunk, akik nem fértünk a rendszer bőrében. A magam példája csak arra jó, hogy erre felhívjam azok figyelmét, akikben van akarat múltunk elemzésére, s tanulságainak számbevételére, olyanokra, amelyek tanulságai nélkül nehezebb a jelenben élni. Merthogy a sok minden ismétlődik. Az ember saját maga és közössége szabta erkölcsi normáinak taposómalmában erőlködik, hogy mások által is elfogadható életet éljen.