Ki látott engem? - 17

Az alig ismert katona,

avagy a 

Magányos lovasok emléke

Az évekkel ezelőtt halott véleményekből és a magam minősítéseiből is, ki tudná megmondani mit szült tévedés, elhamarkodott ítélet, netán célzatos rosszindulat. Naplóm célja ezek ellenére nem ítélkezés mások felett, hanem az egykori fortyogó közhangulat, út-, és társkeresés nehézségeinek felmutatása, amely véleményalkotásomat olykor csillagmagasságba, máskor az idegek létráján pokolmélybe ráncigálta. Tanulságos kálváriája ez az életnek, még akkor is, ha ezt csak magában járja be az ember. A nyilvánosság előtt e sorok szembesülnek a leghiggadt valósággal, tévedéseim engem minősítsenek, nem azokat, akikről tévedésből elmarasztalóan vélekedtem.

„1989. május 1-től nyugdíjba vonultam. Magamnak akartam írni. Néha azonban nem bírtam hallgatni. Az erdélyi értelmiségről szóló vitába is beleszóltam volna. De ismeretlen kezek vigyáztak arra, hogy nyers véleményemmel a nagyokat ne bántsam. A Levél az asszimiláció alól című írásomat, mert közlésre máshol nem számíthattam, több példányban is átjuttattam Magyarországra. A Vasárnapi Újságra gondoltam, de meg sem említették. Xerox másolatban terjesztették és a Kiáltó Szóba is belekerült belőle néhány gondolatom.

Levél az asszimiláció alól

Bizakodva kérdezhetjük: gyáva-e, áruló-e az erdélyi magyar értelmiség? Ennek a lelkiismereti kérdésnek a megválaszolásától függ a romániai magyarság megmaradásának hogyan­továbbja. Ezért kétszeresen igaza van Csoóri Sándornak és minden gondolkodni bátor erdélyi magyar embernek, amikor ezt a kérdést nyíltan felteszi, hiszem, ha nem is ebben a megfogal­mazásban, de az értelmiségiekkel szembeni elégedetlenség Erdélyben számtalanszor meg­mutatkozott az elmúlt évtizedek alatt, bár a nagy nyilvánosság előtt kimondani ezt - sok más igazsággal együtt - nem volt, nincs rá módunk. Kellett a romániai magyarsággal szemben megváltozott szemléletmód az egész magyar sajtóban, kellett a Kossuth Rádióban a Vasárnapi Újság reánk figyelése, és az, hogy általa a magyarsághoz való tartozásunk érését hetenként feltölthessük magunkban, a megmaradásunkért folytatott küzdelmünkhöz elszánást, erőt nyerjünk. Romániában jórészt a magyar értelmiségiek gyávaságának eredményeképpen nincs fórum nemzetiségünk ügyeinek megtárgyalására. A magyarországi nyilvánosság előtt kell gyávaságunkat, tehetetlenségünket bevallanunk. Kell ezzel leszámolnunk végre, mert csakis ez lehet most kiindulópontja mindannak, amit a magunk megmentésére cselekednünk kell. Mit tehetünk? Elsősorban új értelmezést kell adnunk a Bethlen Gábor-i behúzott nyakúságnak, amelynek nem a főhajtás, hanem az adott történelmi pillanatokban a töretlen szilárdság, a meg nem alkuvás, ha úgy tetszik, a kálvinista nyakasság kell, hogy legyen a jellemzője. Helyzetünk kísértetiesen hasonlít a deportált zsidóságéhoz. Csüggedünk. Megmaradásunkhoz szükséges az értelmiség önfeláldozó ellenállása. Az elmúlt években, itt Romániában csak nagyon kevesen vállalták, hogy a magyarságot ért sérelmekért nyilvánosan is felháborod­janak. Csöndes hangú beadványainkkal semmire sem mentünk. Mindig csak kértünk, könyörögtünk. Követelni miért nem merünk?! A hatalom sajátos táncban, egyféle tangó-lépésben vitt előre, jól eltervezetten és következetesen jogaink megfosztásának felcicomázott menetelésében. Erőteljes követeléseinkkel szembetalálkozva talán haladhattak volna ilyen gyors ütemben régóta tudatos beolvasztásunk szégyenteljes útján? Lehetséges vezetőink közül is kevesen választották a nyílt kiállást. Úgy állították őket félre, hogy csak szánalmunkat és nem együttérzésünket érdemelték ki, az ellenállásra erőt adó felháborodásunkat nem gyara­pították. Tisztelet a kivételnek, hiányzott, talán sohasem működött körünkben a meghirdetett Balogh Edgár-i aprómunka, az elhivatottság, az önzetlen vállalás. Ennek szükségszerűségét, ha megfogalmaztuk is, gyakorlat nem lett belőle. Ezért sorvadt el közművelődésünk. Magamutogató íróink és művészeink nem voltak képesek pótolni azt a szervező erőt, amely a két világháború közötti időszakban az erdélyi magyarokat kitartóan öntevékenységre nevelte és szoktatta. Nem sikerült újabb és újabb szervezeti kereteket biztosítanunk az anyanyelvi kultúra terjesztésére sem. Az egyházak által teremtett és fenntartott közösségeken kívül ma már alig van egyéb alkalmunk a bensőséges együttlétre, az együtt gondolkodásra, anya­nyelvünkön való közösségi megnyilvánulásra. Atomizálódásunk folyamatában újraéledt közöttünk minden mondvacsinált ellentét. Csoportosulások, klikkek emelnek maguk köré falat, számít, hogy ki a katolikus, ki a református, ki kinek az atyafia, kártékony szószátyárt, besúgót sejtünk minden ügyeink után érdeklődőben, az összefogásnak nincs már valóságos lehetősége. Újraéledt az erdélyi átok: a képzelt előbbrevalóság jegyében folyik az egymás elleni áská­lódás, a hatalomhoz való dörgölődés. Alamizsnavárás lett a kenyerünk. Többen a romániai magyarság vezetőjének képzelik maguk, és az anyaországiak előtt is ennek megfelelő pózban tetszelegnek. De nincs mögöttük még csekély számú baráti társaság sem. Az egy Király Károlyon kívül nincs is olyan, aki nekünk bátorságból, tenniakarásból és kiállásból példát mutathatna. Pedig Király Károlyok nélkül nem sokra megyünk.

Kétmillió Király Károlyként kellene élnünk. Hiába határoljuk el magunkat a hozsannázó tapsoncoktól és azoktól, akik parancsra bármilyen kezükbe adott szöveget képesek felolvasni a Magyar Dolgozók Tanácsának gyűlésein, ahová semmilyen magyar közösség egyetlen képviselőt soha sem küldött, mert ott örökké valahonnan előrángatott és megfélemlített emberek lapulnak, ha csúfos helyzetünket végre a nyilvánosság előtt feltárva nem követeljük minden lehetséges fórumon a Groza Péter által felvázolt és ígért jövőt, a valódi egyen­jogú­ságot, amely minden itt élő embert nemzetiségre való tekintet nélkül megillet. A szocializmus legüdvözítőbb változata sem kérheti a kisebbségekről, hogy feláldozzák identitásukat, elfelejtsék történelmüket és lemondjanak kultúrájukról.

A romániai magyar értelmiség gyávasága vitathatatlanul igaz, évtizedek óta igaz: különben nem juthattunk volna jelenlegi szorongatott helyzetünkbe. Gyávaságunkat csak azok tagadják, akik maguk is ludasok benne. Azok, akik változtatni a dolgokon továbbra is gyávák. Ahhoz, hogy valamit is tehessünk megmaradásunkért a beismerés katarzisa, mindent felrázó indulat szükséges. Nem gyáva az, aki múltját, nemzetisége hagyományait, őseit, szülőföldjét, nyelvét, nevét meg nem tagadja és nem fél az ország alkotmányában még szereplő jogainak érvényt szerezni.

Csoóri Sándor figyelmeztetését meg kell köszönnünk, mert célja nem az elmarasztalás, hanem a tettre serkentés volt. Mert tenni kell az utolsó órában is... „Utolsókat kondul / a havason a kolomp. / Nincs itt már semmi, / semmi keresnivalónk.” Költőnk ezt nem gondolhatta komolyan. Higgyünk inkább Vörösmartynak! Itt és a nagyvilágban mindenütt.

Sokféle „csoda” történt és történik Romániában, de az erdélyi magyarságot, falvastól, múltastól, az egész emberiséghez tartozó kultúrájával együtt hagyományostól eltüntetni sohasem sikerülhet. Felemelt fejjel, a mások nemzeti érzéseit sohasem sértő hangos szóval, kérvényezések helyett követelésekkel kell megállítanunk romlásunkat és beolvasztásunkat a magunk és minden nép boldogulására."

Erdély, 1988. halottak napján.

potyolják a megszólalót, hogy emberi magasságukat bizonyíthassák. A magunkba szállás, az önkritika levitézlett módszer, mint a kisgyermek, csökönyösen tagadunk, a magunk igazát védjük körömszakadtig. Talány, hogy miként lesz ebből megújulás, továbblépés valamiféle jobb, ésszerűbb, hasznosabb életbe.

Önbizalom nélkül tapodtat sem mehetünk előbbre, naivitásom mellett mindig volt bennem annyi önbizalom, hogy higgyem: az írásaimban megfogalmazottaknak van értelmük,  sötétre festett napjaink talán sötétebbek a valóságnál, de ez nem feladásra, nem meghátrálásra, hanem dacos ellenállásra kell, hogy biztasson. Csakhogy milyen az ember? Kedve, ereje, bizakodása egyszer fenn, egyszer lenn. A kitartás kitartásához legalább kisközösségek kellenek, egymást biztatva élhetünk túl minden veszedelmet. A hatalom éppen ennek tudatában igyekezett atomizálni a társadalmat. A látszat közösségekben, a szervezett gyűléseken az unalomig gyakoroltatott látszat demokratizmusban manipulálható volt a tömeg. Nem csoda, hogy időnként az ember nem találta önmagát. A nyolvanas évek végén történtekre gondolva, jó darabig magam is csak forgolódtam, mint a zsidó az üres boltban. Fiam halálával családi tutajunk is zátonyra futott, Lászlóffy Csaba barátom sorai beigazolódtak: „ apád anyád mire megérti belerokkan”.

"1989 őszén megkezdtem könyveim eladását. Hatezernél több kötetet gyűjtöttem össze gyer­me­keimnek. Aztán beszereztem a kérdőíveket, előkészültem az áttelepülésre.

Jött a decemberi változás. Első nap jelentkeztem a kolozsvári napilapnál. A magyarul írni tudó pártaktivistákból álló vezetőség ellenében társakat kerestem. Kányádi Sándornál, aztán, mert nem találtam otthon, Kántor Lajosnál kopogtattam. Ennek feleségivel robogtunk Trabantom­mal Csép Sándorékhoz, ahol népes társaságra leltem. Onnan Kántor Lajossal és Csép Sándorral jelentkeztünk a városházán, ahol az ideiglenes vezetőség előtt egy papírcetlire nevünket felírtam. Velünk volt Buzura, az író is. Lapírásra kértünk engedélyt. - Csinálják! - bíztattak, és megjegyezték, hogy ehhez mi jobban értünk, tehát ne várjunk útmutatásra. Jártunk a megyénél is, de ott csak Buzurát engedték be a megyei pártvezető zsúfolásig megtöltött szobájába. Kántor aztán újra bement a városházára. Cséppel mi a szerkesztőségbe siettünk, hogy hazaküldjük a főszerkesztőt. Nem lett belőle semmi, mert társam a tévét néző főszerkesztőhöz lépve kezet fogott vele és hogyléte felől érdeklődött. Nem így gondoltam hazaküldését. Otthagytam őket és hazarobogtam a cikkemért.

Mit kezdünk a szabadságunkkal?

A belénk rögződött félelem ujjongásban, örömben, sóhajokban szakad föl bennünk. Remegő lélekkel, tisztuló aggyal készülünk a holnapi napra, az új életre. Mit kezdünk a szabad­ságunkkal mi, erdélyi magyarok? A lehajtottfejűség, a magunkbafordulás, a magunkról való gondolkodás apátiájából hunyorogva állunk a szabadság fényébe. Mi, romániai magyarok új értelmet kell adjunk az egyenlőségnek, a testvériségnek, egymás megbecsü­lésének. Első gondolatunk a sors által közös hazában egymás mellé rendeltek összefogásából megszületett tabula rasa, és a tisztára sepert jelent életük kockáztatásával megteremtő hősök dicsérete és követése a végső győzelemig. A temesváriaké, akik Tőkés László mellé állottak, a fővárosiaké, akik végül megfutamították a diktátort. Románia órák alatt nagyot lépett „a sötét Balkánról” a közös Európa felé. A demokratizmust mindenek fölé emelt Európához tartozunk immár és eufóriánkból, a haza földjét megcsókoló áhítatunkból a ránk nehezedő tettek magaslatába emeljük fejünk.

A forradalom fehér éjszakáján írom ezeket a sorokat, amikor veszélyben a fővárosi tévéstúdió, amikor a rádiót célozzák a banditák. Újabb és újabb emberi életekbe kerül a régen áhított szabadság, mert a sok évtizedes elnyomás kitermelte az emberi külsőbe öltöztetett fenevadat, a diktátor körüli henyélők seregét. Nem akarják elveszíteni kivételezett helyzetüket, félelmük őrült tettekre ragadtatja őket. Megszokták, hogy védtelen embereket tipornak, és elbizako­dottságukban a szabadsággal is képesek szembeszállni. Nem győzhetnek, mert mi fegyvertelenül is erősebbek vagyunk, ajkunkon a szabadság dalával.

Hősies küzdelmünkben minden eddiginél forróbb testvéri érzés fűt bennünket önfeláldozó román testvéreink mellett. Kell a szabadság, és ha megértjük, a saját hangunkon, a saját nyelvünkön, a saját hagyományaink alapján igényelhetjük rabszolgasorsunk megszüntetését, erőszakos asszimilációnk eltörlését, történelmünk megbecsülését, az európai kultúrát erősítő hagyományaink folytatását, a békességet, a jövőt, amelynek biztos tudata nélkül nincs tudatos emberi élet.

Felvirradt a forradalom második napjártak hajnala és még mindig szólnak a fegyverek. Korai még a szabadságról beszélni? Nem hiszem. Elszigeteltségünkben, a romániai magyarság terrorral, rágalmazással, cselekvéssel véghezvitt atomizálódásában készületlenül, szerve­zetlenül érkeztünk e hajnalhasadáshoz. Értelmiségieinket elhallgattatták, határainkon kívülre futamították, hiszen érthető, hogy az életet választották. Az éj leple alatt lopakodó helikop­terekkel végzett nemrég a forradalom mellé állt katonaság, lelkes, valóban lelkes, önfeláldozó emberek ivóvizüket megmérgezni akaró banditákat tettek ártalmatlanná... És mégis, már most szólnunk kell arról, hogy a végső győzelem után, a nemzet megmentésére alakult, hősökből álló bizottság többször is ismertetett kiáltványa olyan jogokat biztosít nekünk, romániai magyaroknak is, melyekért, ha kell tűzbe megyünk. Újra kitehetjük hát az egyenlőség jelét, és a többpártrendszerben helyet kaptunk az egyenlő küzdelemre. Újraalakíthatjuk nemzetiségi kultúregyesületeinket, és nem kell megszeppenten bevallanunk nemzetiségünket, hanem természetes módon vállalhatjuk, hogy itt, és magyarnak születtünk ebben a közös, drága hazában. Ezért a szabadságunkkal most mást se kezdjünk, mint hogy megkeressük mindazt, ami az itt élőkkel minket összeköt. És a pillanat parancsa szerint menjünk ki az utcákra, álljunk katonafiaiak mellé, tegyük, amit sorsunk adott: végső sikerre vigyük a szabadságot! Győzzön a népigazság! Mi dolgozni, és élni akarunk!

(1989. december 22.)

Mire visszatértem a szerkesztőségbe, Orbán Ferenc és Pillich László már összeállította nagy­jából a lapot. Az új lap címén tanakodtunk. Valakinek az Új Újság jutott eszébe. Ekkor érkezett a szerkesztőségbe Cs. Gyímesi Éva. Nyíltan megkérdeztem tőle - másokkal szemben is így cselekedtem - van valami fenntartása velem szemben. Akar-e tőlem választ valamilyen személyemet illető kérdésre, híresztelésre, pletykára, rágalomra? Azt felelte, nincs velem semmi baja. (De később nem lehetett nem észrevennem mellőzését.) Bevittem egy aránylag csendes szobába és arra kértem, írjon valamit. Akármit. Visszavettem az írásomat azzal, hogy Cs. Gyímesi Évát nem lehet kihagyni az első lapszámból. Így aztán az írásom december 23-án, a második lapszámban jelent meg. Este a nyomdában Kántor Lajos adta a lapnak a Szabadság nevet.

Újév első napján sietve írtam Szívhez, észhez, lelkiismeretünk szerint (Nyílt levél az újságírókhoz) címmel cikkem, amelyben „bátor önítélkezést magunk fölött, tisztességes gyónást, jobb erkölcsöt, békés átmenetet a tegnapi élet mocsarából a megtisztuló, demokratikus jelenbe, hogy népünket tisztességben szolgálhassuk a fiatalok által fölénk borított szabadság felhősen is szép ege alatt” kértem. Vesztemre tettem. Ugyan ki akart abban az időben bátor lelkiismeretvizsgálatott tartani, amikor mindenki a maga mentésével volt elfoglalva. A bátrabbak a zavarosban halásztak, és máig tisztázatlanul sokan meggazdagodtak. A félénkebbek elbújtak, csak akkor mutatkoztak, amikor halkult a bosszúállók hangja, s ha nyilvános szereplésük esetén, felhorkant itt-ott egy-egy bűnöst kergető, visszahúzódtak szépen, évekkel azelőtt kényelmesre bélelt csigaházaikba, sokan lapítanak ma is. Örülnünk kell most azoknak, akik két évtized alatt elévült dolgaikat felhorgadó lelkiismeretük nyomására megvallják, hiszen az igazabb, a teljesebb élet felé csakis így nyílhat utunk. Jó az, ha ma már nem kell keresnünk a „bünösöket”, elszámolni valója mindenkinek a maga lelkiismeretével kell, hogy legyen. A gyávákat pedig betakarta hallgatásuk, és belengi a jövőben is szükségszerűen a rossz kötelező feledése, mert itt az ideje, hogy csakis a szépre emlékezzünk. Ehhez még a könyörületes megbocsájtás sem elengedhetetlenül szükséges. De a bátrak emlékezete, az aprómunkások igyekezete legyen áldott és ismert, mert példájukon gyarapodhat a jövő, s tanulhat belőle minden utánunk következő.