Ki látott engem? - 16

Énekes könyvből

Ím, csak markunkban viseljük a mi lelkünket,

Nagy keserűséggel esszük mi kenyerünket.

Félelem és sok rettegés megemészt minket:

Fegyver elől kietlenbe mentjünk fejünket.

Hofgreff énekeskönyv, Kolozsvár, 1553

„1987. január 2.

Kívánok nektek európai tudatot! - ezzel a kívánsággal üdvözölhetnénk egymást, most már nem epimétheuszi (utólag megfontoló), hanem a titáni Prométheusz „előre megfontoló” módján, a kultúra és a civilizáció fejlődését serkentve. Sorozatommal, a Távolban fehér vitorlával ösztönösen is ezt akartam szolgálni, amikor az elkövetkező másfél évtizedről beszéltetem fiatal interjúalanyaimat, és az együttgondolkodás szép perceiben a mától elrugaszkodva, a holnapi lehetőségeket, a saját és a hozzánk közeliek lehetséges életét vizsgáljuk. Négy beszélgetést leadtam, kb. 80 oldal volt, de csak az elejét olvasták el ahhoz, hogy visszautasításához néhány indokot találjanak. Most az Utunknál próbálkozom. Az elmúlt héten jöttem ki a kórházból, némileg megnyugodva (a bal szemem fenekén talált vizenyő, ödéma vagy daganat nem tud felizgatni), azzal az elhatározással, hogy az időjárás szelídülésével íráshoz kezdek. Ehhez sikerült megteremtenem a kezdéshez szükséges kényelmesebb időbeosztást, remélem, lesz elegendő szabadidőm.

Három könyvem a Kossuth Kiadónál őrzöm, eltemetésüket kiheverem, Kocsis csinál talán valamit groteszk játékomból, ha nem, az sem vész el, marad a többivel együtt a kiadónál.

Hazai könyveim pórázon a Kriterionnál. A tanítónőkről szóló riportkönyvem és a Zsebszínház kötete, a Viselkedjünk egy példányával együtt náluk van. A Daciától visszavettem ezt a kiskönyvet, s talán nem is kérik már, hiába szerepel a tervükben. Nincs kilátásban megjelenő könyvem, nem is vágyom reá, amit ezután írok, annak megjelenését sem sürgetem. Ilyen időkben nem érdemes. Fáj, hogy az Ifjúmunkás antológiát is eltemették. Az idén 65 éves a lap, IV. sorozata pedig 31. évébe lépett. Nem ünnepelni kellene ezt a lapot, hanem ismertetni, hogy még van.

1987. március 29.

Itt járt Székely Ervin, és elmondta a Varga véleményét rólam, vagyis azt, hogy mire kell figyelnie velem szemben. Ezek pedig a következők: magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe nem csempészném be a nemzetiségek ügyét, nem tudom elfogadni őt főnöknek és Gergely Tamással szemben is elfogult vagyok. Valószínűleg ez mind igaz. Csakhogy én nemzetiségem ügyeit a magaménak vallom, és nyíltan hirdetem, nem látok ebben semmi olyat, ami testvériség­ellenes lenne vagy sértené a románságot. A mi jogainkról beszélve nem akarom őket kisebbíteni, inkább növelni egy hazában adódó közös lehetőségeinket. Aki nem tudja ezt, föladja önmagát, nemzetiségét, az egyenlőséget, és fejet hajt a kisebbségi sors fokozatos jogtiprása, a teljes asszimiláció előtt. Egy kolozsvári munkásnő tiltakozott az ellen, hogy a Magyar Dolgozók Tanácsának megrendezett műfelháborodásán nem a kezébe nyomott felszólalást közölték a lapok, hanem annak durvább változatát. Ezt F.-től tudom, aki megyei pártaktivista. Az Igazság elállt a szóban forgó felszólalás közlésétől. Rácz Ernő pártaktivista, aki azt hangoztatta, hogy a kételkedők jöjjenek, és saját szemükkel lássák, a magyarul tanulás biztosított (sic!), szolgálataiért hamar megkapta a jutalmat: kihagyták a municípiumi választmányból. De kimaradt minden magyar, nem választották meg őket. Milyen magyarok voltak? Fűben sírig hallgatók, nemzetiségüket titkolók. Rácz például puccba vágva jelentkezett Cs.-nél, a gazdasági titkárnál, akinél benn voltam. Ismer engem, ismeri a titkárt, mégsem mert magyarul hozzánk szólni, még akkor sem, amikor Cs. rászólt.

Cs. tudomásomra hozta, hogy aláírták a kinevezésemet, és azt, hogy Koppándi üzeni, félt a provokációtól. Ezek szerint fél a Napsugarasoktól. Mi lehet ez? Hasonló dologra készülnek: Molnár G. kirúgását és a Kriterionnal szembeni hajszát ismételnék, engem felhasználva a Napsugár ellen. Ezt a gyereklapot ugyanis csak botránnyal lehet megszüntetni. B. E. tanácsára kitartottam amellett, hogy elvállalom a főszerkesztőséget, remélem, sikerül a lap hasznára lavíroznom a hivatal és a lap indulatos emberei között a lap érdekében. Most, hogy közeledik a megbízatás, egyáltalán nem tűnik egyszerűnek ez a feladat. Milyen jó, hogy nekem nincs mit vesztenem.

Felmentem a Napsugárhoz és kikértem véleményüket kinevezésemet illetően. Fodor, Kányádi, Bálint Tibor, Kádár János az egy éve menni készülő főszerkesztő bíztatott: örülnek, hogy nem aktivistát ültetnek a fejükre!

1987. április 21.

Még semmi hír a kinevezésemről. Kerekes kérte a Viselkedjünk kéziratát, Létay elfogadta két riportomat, Kiss János egy írásomat és így tovább; most érkezett hozzájuk a hír rólam, pedig én már a jó hír ellenkezőjét hiszem, úgy néz ki, hogy sejtésem beigazolódik: beugratás, illetőleg valakik (ebből én sem maradok ki) provokációja…

1987. június 11.

Május 5-én - elég hirtelen - megjött kinevezésem, beiktattak. Egy hónap tájékozódási időt kértem a társaságtól, amely, úgy éreztem, elég jól fogadott. Néhány évfolyamot átolvasva nem volt nehéz észrevennem, hol, miben történt a képes gyereklap lemaradása (a fejlődéstől, a megváltozott élettől, az európaiságtól stb.). Eddig úgy néz ki, a szerkesztőség hajlandó a változtatásokra, a megújhodásra. Mindenki apró lépésekben végrehajtott változtatást javasolt, nem is lehet másként. Tematikában közelíteni kell az elvárások felé: ez a szellős lap megvalósítása, a műszaki tudnivalók felé közeledés és grafikai látásmód korszerűsítése révén valósulhat meg. Már sikerült augusztustól új levelezési rovatot (témás válaszokkal), tornát, országjáró érdekességeket mutató rovatot elfogadtatni. Új lesz a kolofon: a demokratikus munkamódszer erősítésének kifejezéseképpen mindenkinek szerepelnie kell, hiszen abból csak nyer a lap, ha olyan neveket hordoz, mint Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor stb.

Megindult persze a mozgolódás, hogy a belügy beépített embere vagyok, jóakaróim nyilván dolgoznak ellenem, és ki tudja, hányan vannak. Hát csak törjék magukat. Kaptam egy meg­hívót a konzulátusra; kevesen voltak a filmvetítésen, de azért ez valamiféle közeledés lehet a román pártdelegáció nemrégi pesti látogatása után, nyilván valamiféle „új” légkörben. Mondják, hogy ott sokféle javaslat hangzott el a két ország közeledését elősegítendő, a vonat-, a buszközlekedés, a turizmus, a kulturális csere stb. terén. Mit fogad el ebből és mit igyekszik tető alá hozni a román fél? Ezen múlik a több mint fagyos, inkább gyűlölködőnek nevezhető román-magyar kapcsolatok légkörének a normalizálásaévezredben élők nevelésére beállítani, amelyhez nemcsak szemléletváltás, hanem megfelelő területeken otthonos íróemberek közreműködésére volna szükség.

Segítségkérő körutamon többek között Sütőnél is jártam, nála kezdtem. Végigolvasva a Napsugár-kollekciót, feltűnt, hogy évek óta nem közöltek tőle. Mi lehet az oka? Nem hibáztatott senkit. De adott egy hosszabb mesét. Főszerkesztői szobájában beszélgettünk. Elmondtam terveimet. Lelkesedtünk, de a lehallgatás miatt - érezhetően - mindketten ügyeltünk, hogyan fogalmazunk. Ennek ellenére jól esett őszinte támogatása. Visszatérve szóvá tettem a dolgot a szerkesztőségben. Kiderült, hogy Sütő elhidegülésének bizonyára fentről sugalmazott indítékai is voltak. Az összefogás szükségességét több alkalommal is hangoztatva példaértékűnek szántam, hogy még Létay Lajostól is közöljünk - közöltünk is - egy vagy két verset.

1987. október 5.

Bizony lett volna mit írjak magunkról, de inkább tettem amit kell és amit lehetett. A lapok változtatása jó irányba halad. Az új fejlécet átvittem minden fórumon, a vártnál könnyebben ment, folytatódik a kislapban, körvonalazódik a nagy lapban is. Szellősebb, súlypontosabb a szerkesztés, előre is dolgozunk, lehetőséget kaptunk a nyári összevont számok indítására. Pénzt kértem órarendre, ajándékra a gyerekeknek; Fodor készül nyugdíjba, de még előtte megy Soó-Zöld. Feleki K.-t elvileg elfogadták helyébe, lássuk a káderezését és a tagfelvételét. Egyébként fontoskodunk, tehát vagyunk alapon a szerkesztőség tagjai, ha alkalom adódik rá, húzódoznak minden változtatástól. Nem is vártam mást, nem meglepetés... Úgy érzem, nemsokára újra nekifoghatok az írásnak, ami az elmúlt hónapokban lehetetlen volt, hiszen a Pesten töltött hónapban talpaltam és másoltam, hogy pénzt szerezzek, sikerült is valamennyit összeszednem, persze az irántunk való jóindulat is segített, ezért az alamizsnaszagot is éreztem, de nem tehettem mást, Baba repülőjegyét ki kellett teremtenem. Végül nem volt mód arra, hogy forintért ezt elintézzem, mégsem volt hiábavaló a fáradság, sokfelé jártam, sok ismerőst, érdeklődőt találtam, talán könyveim előtt is szabad lesz az út, és egyperceseimből angol nyelven is közölnek.

Boldizsár Ivánnal beszélhettem a Kós-kérdésről és lehetséges kiállásunkról, de kérésére meghallgatott Szűrős Mátyás is, aki szívén viseli sorsunkat. Megígérte és be is tartotta szavát, hogy augusztus 20-án szól rólunk, és valóban, azt hiszem, a felelős személyek közül elsőnek említette a nyilvánosság előtt „asszimilálásunkat”. Előadtam a rádió és tévé erdélyi osztályának tervét, és ez sem volt hiábavaló, hiszen naponta hallom, tesznek önismeretünkért, kultúránkért. Nem kávéért, kolbászért és kenyérért kell kilincselnünk, hanem múltunk hagyományainak, kultúránknak az ismertetéséért, amelyre itt Erdélyben segítség nélkül egyre kevesebb lehetőségünk adódik. Ha ez sikerül, és könyv is csurran-cseppen, még sokáig megmaradhatunk nyelvünkben. Segít a Széchenyi Könyvtár, segít a magyar állam azzal, hogy nem engedi Nyugatra a tőlünk menekülőket, de egyre többen maradhatnak félillegálisan náluk és a végleg, a kétségbe­esetteknek jól jön ez a reménysugár.

Most eljártam a Zsebszínház Victoria Klubba költözése érdekében, a megyei pártbizottsággal kezdve, a színházból színész vezetőt szerezve és Kövesdi Istvánt buzdítva, Pillichet ismertetőre-toborzásra kérve az Igazság Ifjúsági oldalán, amelyhez Orbán Feri főszerkesztőhelyettes áldását is megkaptuk. Most már csak ez az együttes lehet a magyar nyelvű munkásművelődés fóruma Kolozsváron és a megyében. Az újított Victoria Klub vajon meddig lehet otthonuk? Sikerül-e valamit is bemutatniuk? Tavalyi és azelőtti munkájuk (Sorescu darab, Örkény összeállítás) kárba ment a gyáva művelődési felügyelő árulása folytán, aki előzetes jóváhagyása után sem engedélyezte, pl. Sorescu Jónás-át, ezzel is igyekezve jó pontot szerezni magának a megyei vezetőség előtt, akik ennek ellenére utálják, és nem titkolják, hogy előbb-utóbb leváltják helyéről. Az ilyenek miatt asszimilálásunk töretlen.”

Naplóm bizonyítja, hogy másokhoz hasonlóan, kerestem a magam közösségét, azokat, akikkel valamit tehettem a változtatásért. Nem a politika érdekelt, amelytől idejében megcsömörlöttem, hanem az egyre szorítóbb nemzetiségünket tagadó, erőszakos beolvadásunkra törekvő elnyomás elleni tiltakozás. Majdnem két esztendőn át hittem, hogy a gyermeklapoknál új, tiszteletet érdemlő alkotók közösségbe kerülve hasznossá tehetem magam. Ma is úgy látom, hogy mert befogadtak, segítségükkel hasznos munkát végeztem. A lap külalakja mai is mutatja, hogy átalakításával jó úton indultam. Új rovataink az anyanyelvápolást, a korszerűsődést szolgálták. A szövegek mellett apránként változatosabbbá vált a lapot meghatározó illusztrációk világa is. Ez neves külső grafikusunknak, Deák Ferencnek volt köszönhető, akivel nagyszerűen megértettük egymást. Támogattam ifj. Feszt László sajátosan korszerű, a gépek világához igazódó, mesés rajzainak közlését és Feleki Károly designból induló illusztrációit is. Soó Zöld Margit letisztult gyermekábrázolásá mellett helyett kaptak az általa nevelt gyermekirodalmi illusztrátorok munkái is. Igazi munkaközösséggé azonban nem válhatott a lap, mert belső munkatársai már évtizedekkel azelőtt hallgatólagosan egyféle menedékhelyenek tudták a lapot, ahol saját irodalmi munkáságukhoz nyújtott segítségként állandó munkahelyet, havi fizetést kaptak, a lap szerkesztésének egészébe nem kivántak beleszólni, hiszen nem vállalhattak közösséget a fentről szabott pártfeladatok megvalósításában. Az a vágy vezérelt, hogy a lap egészét együtt határozzuk meg, s úgy alakítsuk, hogy mindinkább a saját céljainknak megfeleljen. Igaz, hogy fából vaskarikát nem lehet csinálni, látnom kellett, a pengeélen való táncolást munkatársaim nem vállalhatták. Nem hiszem, hogy nem vették észre igyekezetemet: a három évtizede megcsontosodott gyermekirodalmi lapból, korszerűt és a hatalmat csak látszólag kiszolgáló lapot szerettem volna készíteni. De befogadottságom mértékéül azt szerettem volna, ha nemcsak szerkesztői gyakorlatomat ismerik el, hanem íróként is jegyeznek. Kiderült, hogy egyetlen könyvemet sem olvasták. Ha pedig nem olvasnak semmit sem tőlem, akkor, miként ismernek meg, miként tapasztalják, hogy együvé tartozunk? Vagy azt, hogy hozzájuk kívánok tartozni. Bálint Tibor két évtizeddel azelőtt írta a Forrás sorozatban megjelent első könyvem előszavát. Novelláimat, regényeimet, amelyek azután jelentek meg ő sem ismerte. Akkoriban jelent meg Viselkedjünk című kiskönyvem, amit nyilván kievezésem hírére vett vissza kiadói tervébe a Dacia Kiadó szerkesztője. Ezért utáltam akkor ezt a könyvem, és nem adtam belőle a szerkesztőségben csak a takarítónőnek. Gyermekes indulattal gondoltam: Ha nem láttok engem, ne is lássatok! Lehetetlenséggel határos volt, hogy maguk közé emeljenek. Akkor történt, hogy egy fizetési napon, a szerkesztőség volt párttitkára, egy azt hiszem politikai vitában, neves költőnket jobb belátásra szeretette volna bírni, és ügyetlenül egyenlősdit képzelve, költőtársának nevezte. A pénzes borítékból kiemelt százasokat számoló költő hirtelen indulatában arcába vágta egész, nem éppen megvetendő összegű fizetését, és magából kikelve elhagyta a szerkesztőséget.

A pénz később hiánytalanul megkapta, a feledés fátyla borult az incidensre, a gyengébb fél nyakbehúzos visszavonulással nem próbált kilépni az őt megillető nem éppen előkelő helyéről. Tanultam a történtekből és megmaradtam a beiktatásomkor fogadott szolgai beosztásban. Egyébként mindig írtóztam az olyan címektől, beosztásoktól, amelyek kiemeltek volna a közepesek táborából. Ezért sikerült elkerülnöm mindenféle párttitkári és igazgatói és egyéb akkoriban megalázó, az uszályhordozóknak való beosztást, később a változás után is csak intézői rangban vállaltam az Erdélyi Szépmíves Céh szénájának rendezését, svédországi kiadványaimnak pedig sokáig nem is lehettem főszerkesztője, hiszen egyedül állítottam össze a lapot.

Az, hogy a kolozsvári gyermekirodalmi lapból mára, sok máshozhasonló gyermeklap lett, ez egyrészt a szükség parancsával nmagyarázható, másrészt azért történthetett, mert az évtizedeken át, csupa költőből és íróból álló, belső és külső munkatársi gárdája lemorzsolódott, kivándorolt, elhalálozott.  Nincs olyan hatalom, amely ilyen félreeső zugban tartaná házi őrizetben a nemkivánatos alkotókat. Az, aki engem amolyan felügyelőnek rendelt az őrizettek közé, tévedett. Nem voltam sem kíméletlen, sem jóságos fogvatartójuk, inkább voltam magam is a helyzet foglya, aki szabadulásra vágyott. Ez is bekövetkezett, amikor lányom a Politechnika Intézetben végzett első esztendő után, egy magyarokat utálatával üldöző nagyromániás tanárnő elől Svédországba szökött. Leváltásomat megkönnyebüléssel vettem tudomásul, áthelyezésem a kivégzőhellyé alakított Előre napilaphoz már nem érdekelt, nem kívántam ott társakra lelni, pedig voltak ott régi azonosgondolkodásúak is néhányan, visszahúzodtam megegyezéssel létrejött betegnyugdíjazásomig. Őrzöm még pártkönyvemet, hogy magamnak is bizonyíthassam 1988 áprilisában a magam módján kiléptem a Román Kommunista Pártból, tagsági díjat nem fizettem, a lakóhelyi pártszervezetnek címzett áthelyező levelet nem adtam át, nem jelentkeztem sehol. Befejeztem. Családi hagyományként örökölt, némi meggyőződésből, később szükségből vállalt tagságomért kiváltságban nem részesültem, nyugati látogatásra egyszer sem engedtek, anyagi előnyökért, ha kapattam volna is, soha nem tülekedtem. Eszmei hovatartozásomat illetően, már évtizedekkel azelőtt, szöges ellentétben állottam az erdélyi magyarságot elnemzetlenítő embertelen diktatúrával. Ezt most nyugodtan kijelenthetem, hiszen naplóm bizonyítja mit gondoltam, mit cselekedtem akkoriban, és a mások által képzelt megdicsőülésemet sem szolgálja, semmiféle előnyöket nem biztosít, szobrot nem állítanak nekem, de talán adalék a velünk történtek vizsgálatához. Egy voltam a nagyon sokak közül, akik másként gondolkoztak, s tehetségük szerint tettek is valamit a rosszból való kilábolásunk érdekében. S ha igaz az, amit mostanában olvastam Gandhitól, miszerint „az egyetlen erény a bátorság”, akkor szeretném magam az erényesek között tudni az elkövetkezőkben is.