K látott engem? - 15

Már nem forog

Azt hittem, hogy az erdélyi magyarság erőltetett beolvasztása ellenében, sokféle különbözőségünk ellenére is mindig összefoghatunk. De csalatkoznom kellett, mindig nagyobb volt az egyéni érdekek melletti egymáselleni küzdelem vagy küszködés, mint a közösségi ügyeinkért való kiállás. A kivételek ma is tiszteletet ébresztenek bennem, naplóírásom idején is lejegyeztem egyet-mást a példamutató történésekből.

A börtönt megjárt Balogh Edgárt például nem lehetett leírni. Azt hiszem azért, mert meghurcoltatásával nem félelme, hanem bátorsága nőtt. Az, hogy minden tette szocialista meggyőződésének hangoztatásával történt, sajátos fegyvertárába tartozott, s ezért a rendszerváltáskor hiába mozdult az elsők között, hogy szervezői tapasztalataival szolgáljon, jóindulatú felszólítással kellett visszavonulásra késztetni.

A Magyar Színház előcsarnokában gyűltünk, az épület előtti tér is tele volt várakozó emberekkel, többen voltak, mint, amikor a színházi előadás szünetében, a csarnokot szűknek találók s a levegőzni vágyók általában többszázas tömege. Szervezkedtünk, s néhányan indulatosan szóltak arról, hogy kit, kiket ne tűrjünk meg magunk között. Én akkor már bírtam szerkesztőségünk hangadójának, Fodor Sándornak a pártfogását, a Bajor Andorét is, aki az új katolikus lap főszerkesztőjéként igazolvánnyal bizonyított, hogy, munkatársi viszonyunkat és barátságát a rendszerváltás után meghosszabította és mert mindig is tiszteltem őt, egyikünknek sem okozott gondot, hogy főszerkesztőjének főszerkesztője lett. Elismerően emlékezett még arra az időkre, amikor a hivatalosságok ellenére, több alkalommal is, az Ifjúmunkás Matinék színpadára hívtam, ahol nem közölt írásaiból is felolvashatott, és az akkori humoros írások triumvirátusában, a Bajor-Sinkó-Zágoni vonulat vezetőjeként, igazi, sajátosan erdélyi különlegesséként megmutatkozhatott. És Szőcs Géza is szívesen látott maga mellett, bizalmában tudtam magam, amióta a kolozsvári napilapban általa szerkesztett rendhagyó melléklet támogatására, az országos ifjúsági lapban a Fellegvár vitát elindítottam.

A változás utáni hetekben, a Kötő József által rendelkezésünkre bocsájtott színházi előcsarnokban naponta népesebb táborában, egy magát ügyvédnek bejelentő harcias ember, Balogh Edgárral szembeni ellenszenvének adott hangot, indokolatlanul nagy gyűlöletet fröcskölt, mire csúfondárosan megjegyeztem, hogy talán le kellene lőni a megnevezettet. Később, amikor valaki a szervezőbizottság vezetőjének javasolt, s megválasztottak, emberem nagy hangon kijelentette, hogy velem tart tűzön-vízen át, csoportomban kíván dolgozni. Huszonheten kezdtük a megyei RMDSZ szervezését, s mert belépési nyilatkozattal képzeltem a beiratkozást, ennek megfogalmazásában Balogh Edgár segített, a néhány mondatos belépési nyilatkozatba bekerült egyféle elkötelezetségvállalás is, amit később, „Kevesebb – jobb!” meggondolással Kántorral töröltünk, így került kiollózhatóan az új napilapba bejelentkezési lapnak, s a belépők aláírásával az Magyar Opera pénztárában Pálfival alig győztük átvenni a jelentkezőktől. Voltak, akik szomszédaik aláírásával tucatnyi bejelentkező cédulával jöttek, s újságíróként annak is örültem, hiszen minden bejelentő cédula egy-egy lapelőfiezetőt vagy vásárlót is jelentett. Az egyik napon egy idős ember, nevemet kérdezte, hogy beszámolhasson, kinek a kezébe adta ismerősei céduláit. Mondtam a nevem. Erre csodálkozott. „Dehiszen, amikor a háború után a Magyar Népi Szövetségbe iratkoztam, akkor is magával volt dolgom!” Bizonyára az apámmal, magyaráztam. Nevét nem jegyeztem fel, de arcát, amelyről bizalmat és tiszteletet olvastam le, ma sem feledem.

S még élénken emlékszem a gyalui egyesület alapítására, amit a hütőszekrénynél hidegebb művelődési otthonban tartottunk, és ahol, mint a hívek az igehírdetéskor, meghatódva fogadták felolvasott idézetemet Kós Károly Kiáltó szó című írásából. Akkor, és ott, nem a kétségek, nem az egymásellenes kutakodás, nem a káderezés volt előtérben, hanem az együtt cselekvés. Gyalun például a sürgős intézkedések között az is lényeges volt, hogy a könyvtárból kiebrudalt magyar olvasóknak új könyvtárat létesítsünk, s ezt rögtön magára vállalta az egyház.

Engem nem fenyegetett a rendszerváltásig meghurcoltatottak ellenszenve, Kolozsváron nemcsak ismertek, szerettek is írásaimért. Két évtized újságíráskodásom alatt egyetlen egyszer telefonáltak rám indulatosan. A dohányzással járó rossz szokásokról írtam, s ezen felháborodott egy megrögzött dohányos asszony, aki feltételezte, hogy a többi füstölgő társa majd reám gyújtja a házat.

De amikor lelkiismereti vizsgálatra bíztattam kollégáimat és néhány főszerkesztő nevét, akikkel nem kívántam együtt munkálkodni, s ezt másoknak is ajánlottam, kisbetűkkel írtam, parázsba tenyereltem. A változás szilveszterén írt cikkem után, barátaim, kollégáim, s azokra, akikre felnéztem, megszeppenve hallgattak. Ha követem őket, és rá sem rántok felbérelt egykori párttitkárom és felbújtóik heteken át összegyűjtött rágalmaira, bizonyára vesztemre az történt volna, hogy az események sodrásában, belekeveredem a politikába. Otthonról hozott becsületérzésem ellenkezett, elsősorban akkori elnökünktől vártam segítséget. Legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy bajommal foglalkozzon. Megértettem, de az új szerveződés tisztaságával nem összeegyeztethető besározottságomat tekintve leköszöntem. Néhány hétig, fiatalabb kollégám mellé álltam, hogy átadjam folyó ügyeinket, s aztán annak ellenére, hogy többen is, akik tanítványaimnak mondták maguk, írásban tiltakoztak a szalag címes rágalmazók tette ellen, visszavonultam. Szerkesztettem az Erdélyi Kiskönyvtárat, majd az Erdélyi Szépmíves Céhnél a magam választotta intézői címmel dolgoztam bérmentve álló esztendeig. Ez megegyezett meggyőződésemmel, miszerint a legfontosabb teendőnk, nem a politikai csatározás, hanem sajátos művelődésünket kellett segítenünk a reánkerőszakolt visszamaradottság enyhítésével. Történelmünket tiltó, földrajzi ismeretünket elnemzetlenítő, nyelvünk tisztaságát elősegítő tettek szükségességét hirdettem vezércikkeimben és találtam társakat a Romániai Magyar Nyelvjavító Szótár, valamint az Erdélyi Magyar Történelmi Adattár összeállítására. Az előbbi megjelenésével indult az Erdélyi Kiskönyvtár, amellyel a helikoni írócsoportosulás két világháború közötti Hasznos Könyvtár kezdeményezését kívántam folytatni. Nem a szakemberek segítettek, hanem népszolgálatot tudatosan vállaló vállalkozó. A Történelmi Adattárat vesztünkre, szakszerű vizsgálattal képzeltem, aprómunkával összeállított kötetünket nagynevű, de pénzsóvár emberek gáncsolták, s a gazdasági bajok növekedésével, kiadók között vándorolva elsikkadt, eltünt, helyét egy sebtében összeállított, de jó szolgálatot teljesítő, történelem könyv sorozat foglalta el.

Ma már belátom, hogy életem során, az anyámtól örökölt önzetlenségemmel, képtelen voltam a magamért való küzdelemre. Pedig azok voltak az igazán küzdők, akik a maguk igazát és jogait védve a közösségét is védték.  És valamiképpen mégiscsak előbbre vitték.  Óvodai helyekért, magyar iskoláztatásért, írásaik elhelyezésért könyveik kiadásáért, feleségek munkahelyeiért, lakásért és sok minden egyébéért folytatott éles küzdelmeket vívtak, amit most is úgy ítélhetünk meg, hogy értünk is, áttételesen a magyar közösségekért is folytattak.

Ha visszatekintek azokra az évekre, belátom, hogy némi megalkuvással, jópofasággalközszolgálat ösztöne feledtet minden mást, a pénz csak azután juthat eszünkbe, miután új életünk alapjait, szervezkedésünk, egyesületeink, csoportosulásaink mikéntjén túl leszünk. Apám naiv viselkedését másoltam akaratlanul, mert ő egész aktív életében csak annyit merített a közös bográcsból, amennyit szerény szükséglete kívánt. A rendszerváltás után írásaimér, könyveimért, szerkesztői munkámért, idő rabló szervezői ténykedésemért nem kértem, és csak a legritkább esetben kaptam némi ellenszolgáltatást. Ezt a szokásom ma sem adom fel, „Engem a pénz nem boldogít” címmel adtam interjút egy irodalmi lapnak, nem izgat, hogy soha nem lesz már sarokházam, inkább megnyugtat megállapodott helyzetem: leszállított árukból főzöm étkeimet, magam sütöm a kenyerem, és három négyzetméternyi kiskertem terméseit megtoldom a Svédországban még létező, nem sokat bolygatott természet, sétáimon összegyűjthető, a háború éveiben anyámtól látott, hasznosítható terméseivel.

„1986. június 21.

Holnap van a fiam 22. születésnapja. Sírjáról lopják a virágot. Talán, mert megszokták, hogy friss virágot mindig találnak ott. Csak az idén ültetett fű kopott meg, míg odavoltam Bagoson vagy tíz napra. Tegnapelőtt Veress György virágkosarát találtam ott megdézsmálva. Ez a fiú az iskola első tanulójaként kapta a T. K. ZS.-emlékdíjat. És még vagy hat másik díjat. Igazán méltó rá. Az idei ballagás félig román, félig magyar nyelven zajlott. Jövőre ballag az első román osztály, akkor csak románul lesz minden. Nem tudom, mi lesz az emlékdíjjal. Elvileg román tanulónak is kiosztható, csak a szöveget kell lefordítani, de az alapítók, a fiam osztálytársai nem valószínű, hogy beleegyeznek. Gondolom, az én szavam döntő lehet; igyekszem valami megoldást találni arra, hogy a díj valamelyik magyar osztályban végzett tanulóé legyen. Az idén nem két, hanem három magyar osztály végzett, jövőre azt hiszem csak egy. A nemzetiségi elnyomás egyre nő. A zeneiskolában (a VII. osztályban) a román tanárnő dolgozatot íratott a következő címmel: Anyanyelvem, a román nyelv ősrégi kultúra hordozója stb. A magyar tanulók egy sort sem írtak. A tanárnő megmagyarázta nekik, hogy a magyar nyelv nem érdemes arra, hogy foglalkozzanak vele, nyelvtana nincs stb. Lászlóffy Csaba felháborodottan tiltakozott. Beadványt készül írni. Legalább valaki hivatalosan is jegyzi ezt a nyílt sovinizmust, amelyet büntetlenül folytathatnak a hazafias pózban tetszelgő műveletlenek. Nemcsak az iskolapolitikában gyorsítják az asszimilációt, hanem a kultúra minden területén. A vonalas Kovács János kiadás előtt lévő elméletieskedő szövegekből összeálló kötetiből kihúzták „a romániai magyar irodalom” kifejezést, és ezt azzal indokolták, hogy ilyen nincs. Az, hogy tankönyv jelent meg róla és kritikai irodalma van, mit számít! Most, hogy nem tetszik a fogalom, elhatározták, hogy törlik az erdélyi magyar irodalmat. Ha nem írjuk le, ha nem be­szélünk róla - akkor nincs. Ez a felfogás divatos immár jó ideje a román történelemhamisítók háza táján.

Tavaly októbertől nem jártam szerkesztőségünkben, az Igazságnál is csak ritkán látnak. Az Utunkhoz nem mentem be majdnem egy éve. A Korunknál nincs mit keresnem. Kántoron kívül, akit ki akarnak ebrudalni, nincs kivel szót váltanom. Már alkalmi közösségeink is megszűnnek, mert megfélemlítik az embereket, mert társaink elaljasulnak, az odavetett koncért, már egy-egy pillantásért is, amit a teljhatalmúak odavetnek nekik, képesek csúszó-mászásra, árulásra.

Balogh Edgár teszi, amit tennie kell. Önéletrajzi írásainak harmadik köteteként megírta az MNSZ történetét. Nagyon hasznos munka. Nyilván nem nálunk gondozták, hanem a Magvető adta ki. Az idén ez a harmadik könyve. Itt már cikket sem közölnek tőle. Írja a negyedik kötetet, amelyben - úgy ígérte - szól az MNSZ eltüntetéséről és a mai dolgokról.

A múltkor beálltunk a sorba, ott mondtam el véleményemet könyvéről. Neszkávét osztottak. Kaptunk egy-egy dobozzal. De másoknak (pl. a kisgyerekeseknek) kettő is jutott. Az öreg felháborodott. Kikelt magából. Csillapítottam. Hiába, ügyeskedők már az emberek. A jelenlegi gazdasági politika romokba dönt évszázadok óta nevelt erkölcsi tartást, rendet, fegyelmet, becsületes gondolkodásmódot, az embereket önzővé, egyénieskedőkké, törtetőkké, szívtele­nekké alakítja, atomizálja a társadalmat. Mindez szocializmusellenes. Mégis mindent a szocializmus építésének fennen hangoztatásával tesznek ebben az országban. Vizet prédikálnak - bort isznak? Dehogy: csak prédikálnak, és éppen azt isznak, amit akarnak. Egyesek. A nép pedig tűr, hallgat és szenved.

Elő kell vennünk a régi kézikönyveket: mi kell egy forradalomhoz? Most jut eszembe, hogy mindennap forradalmat hirdetünk. Iparit, mezőgazdaságit stb. Talán azért, hogy ebből is elege legyen a népnek.

1986. június 24.

Újra szégyenkezéssel zajlik minden temetkezés. Egy kerekdombi tanár, kizárt párttag, pap nélkül temetkezett, a hivatalos kiküldött alig tudta felolvasni beszédét, amely mindenben idegen volt a meghalt ember világától, de az őt kikísérők elvárásaitól is. Akadt egy évek óta idegbajos cipész, apám barátja volt, aki odaállt a koporsó mellé, és néhány szóban elmondta, „...nem ilyen világot akartunk!”

Már rég elhatároztam, hogy végrendeletben meghagyom, temetésemen egyetlen szót se szóljanak, nem lesz szükség már mindenféle mellébeszélésre, az ismeretlenek által hangoztatott dicséretekre, a legjobb esetben kétnyelvű semmitmondásra. Nekünk szótlanul kell elmennünk, hiszen szavunkat, nyelvünket, múltunkat vették. Talán a zsidók is azért temetkeznek olyan puritánul, hogy ezzel is bizonyítsák kiszolgáltatottságukat, üldöztetésüket: egy lepedőben fektetik őket a földbe, amely - bárhol is legyenek - szülőföldjük, mert küzdelmeik földje.

1986. július 8.

Elmentem Edgárhoz. Most lábalt ki újabb influenzájából. Megértett. Azt mondja, hogy az asszimilációs prés alatt egymás közötti kapcsolataink is mérgeződnek. Ígérte, hogy szóba hozza könyveim ügyét D. G.-nál. Mondtam, hogy nem kérem erre, csak tanácsot adjon, ilyenkor miként kell viselkedni. Ellenszenvre ellenszenvvel kell válaszolni? Nem tudott érdemleges választ adni. Elmesélte, hogy hét, régi Magyar Népi Szövetséges, csoportos fellépésével próbáltak segíteni nemzetiségi bajaink orvoslásában. De rendre mind kidőltek (Kacsó bácsi, Takács Lajos stb.). Demeter maradt, ő is, más is betegek, nincs, aki beadványokkal küzdjön, nincs, aki felemelje szavát annyi jogtalanság láttán. Tavaly a magyar szakon végzetteket nem magyar iskolákba helyezték, pedig kiderült, hogy 29 hely volt Erdélyben. Hét beadványt írt, kurta-furcsa válaszok érkeztek, amiből kiderült, hogy nem a fő szak szerint kötelesek elhelyezni a végzetteket. Az idén megismétlődött ez a tendenciózus kihelyezés, mindössze hárman kerültek Erdélybe, ők is román iskolákba, pedig hát magyar szakot végeztek, és arra készültek, hogy nemzetiségüket szolgálják.

B. E. meséli, hogy mostanában egyre inkább hiszi, és folyton arra gondol, változni fog a helyzet. És emberekben, utódokban gondolkodik; elsősorban a sajtó új vezetőit látja: Kányádit az Utunk élén, Kántort a Korunknál, engem az Igazságnál és így tovább. Mert a demokrácia, az együttélés egy magasabb fokán elsőként a művelődésben, a sajtóban lesz szükség változásra, hogy a további változtatásokat végrehajtsuk, amelyek a kezdeti szakaszban a régi jogok visszaállítását, a megvolt újjáélesztését teszik szükségessé! Persze, azt is mondta, hogy az már nem valószínű, hogy ezt megéri.

1986. október 2.

Tegnap az Írószövetség pártgyűlésén felállt egy idősebb román ember, és hivatkozva a régi szokásra, amikor születésnapjukon köszöntötték az írókat, személyes jókívánságait fejezte ki Balogh Edgárnak 80. születésnapja alkalmából. Tapsoltunk. Előtte az új modernségről tartott előadást egy egyetemi tanár. Látva az érdektelenséget, hirtelen befejezte előadását. Senki sem tapsolt. Olyanokat mondott, mindenféle forrásokra hivatkozva, hogy a sok szabadság szabadságellenes, és az alkotás eredményessége végső fokon a gazdasági élet adataival bizonyítható. Nyilván senkinek sem tetszett a hivatalos műveltség ellenes politika ilyen és hasonló módon való ajnározása.

A pártszervezet „szétzüllött”. Az idén másodszor voltam gyűlésen. Mások (sokan) most sem jöttek el. Nem fizetik a tagsági díjat. A büró intézkedett: előre két hónapra beszedik a tagdíjat, és csoportonként mozgósítanak a minden hónap utolsó szerdáján megtartandó gyűlésre. A múltkor - mondják - elmaradt a gyűlés, a majdnem száz tagból csak néhány jött el. A gyűlések most sem szabályosak, most sem volt jelen a tagok fele.

Gondoltam, ha kérdik, megmondom, hogy legfőbb kötelességünket, a tapsolást se teljesítjük. Vezessék be a mindenkire kötelező tapsadagot. Naponta perceket vagy órákat, amit nyilvá­nosság előtt (a nyugdíjasok és nagyon elfoglaltak, otthon), esetleg a képernyő előtt ülve, dehogyis: csakis állva! végezhetünk. A dolog könnyen ellenőrizhető, hiszen a telefonon lehallgathatják az illetékesek, és igazolhatják, hogy megfelelő ideig, megfelelő erősen tapsolunk vagy sem. A titkár kijelentette, hogy „a Korunknál baj van!”. A buldog arcú Herédi meg­kérdezte, mit ért ez alatt? Nem fizetik a tagságit, és nem járnak gyűlésre. Többen ebből tudni vélik, hogy harangoznak, temetik a folyóiratot, mivel tudjuk, hogy lassanként minden magyar nyelvű kiadványt megszüntetnek. Csak abban nem vagyunk bizonyosak, hogy most melyik következik.

1986. november 30.

A múlt héten felhívtak káderezésre, felajánlották a Napsugár főszerkesztői állását. Elfogadtam, de nem remélem, hogy nekem adják, mert nem voltam jó nekik az Igazsághoz és a Korunk titkári állásába, akkor miért éppen a Napsugárhoz?! Mondták, hogy ez alkalommal komoly, már három javaslatot elvetettek, mert politikus írót keresnek. Ahogy én látom, arról van szó, hogy meg akarják dolgozni a Napsugár szerkesztőit. Kányádi nagyon a begyükben van. Ha a régi séma szerint járnak el, keresnek egy gyenge embert, akivel kirúgathatják Kányádit, és olyan légkört kreálnak a szerkesztőségben, melytől minden valamirevaló ember menekül. Én volnék az? Mondom Dub hadnaggyal: „Maguk még nem ismernek, de majd meg fognak ismerni engem...” Mondják, hogy Koppándi javasolt, Sasu a Kolozs megyei prop. titkár beleegyezett. Az a Sasu, aki a héten a művelődésben dolgozó személyiségek külön erre a célra összegyűjtött társasága előtt azt mondta, hogy végérvényesen lejárt a magyar feliratoknak, sehol sem tűrnek meg ilyet. És mit gondolnak egyesek, büntetlenül írhatnak külföldi lapokba, és hogy gondolja Kányádi, szerepelhet a magyar tévében?! A napokban az egyik iskola folyosójának faláról fővárosból érkezett ellenőr (tanügyi) megparancsolta, hogy vegyék le Petőfi képét. És levették! És senki sem akadt, aki megkérdezze Sasu urat, hogy mennyivel halad előre a szocializmus építése Romániában, ha nem lesz egyetlen magyar felirat és senki sem fog beszélni már magyarul? Hallgatunk. Pedig mát semmire sem figyelve-ügyelve, sarkosan fogalmaznak a nyeregben ülő nacionalisták. Már nem sok kell ahhoz, hogy nyíltan maguk vallják be: semmi közük a szocializmushoz, sem a demokráciához, sem az emberi jogokhoz, az emberséghez. Ki kell erőszakolnunk ezt a nyílt színvallást, és akkor már nem szabad hallgatnunk, meghúzódnunk, lapulnunk, mert azt már nem írhatjuk megmaradásunk számlájára.

V. J. szólt, hogy kivették 23 oldalas riportomat a Dacia új riportgyűjteményéből. Nem tudja, ki vette ki. Akik főszerkesztőnek javasoltak elrendelhették mellőzésemet? Varga, a főszer­kesz­tőm azzal indokolta riportsorozatom mellőzését az Ifjúmunkásban, hogy nem kockáztathatta előreléptetésemet azzal, hogy ellenőrzésre felküldi 80 oldalas anyagomat. Ki ismeri ki magát a cselvetések szövevényében.

Belenéztem újfent egy Napsugárba. Egyszer már küldtem nekik egy csokor versikét, mert feldühödtem nem apolitikusságukon, hanem pósalajosságukon. Most is gémeskutas, letűnt falvak hangulata lengi be a versezeteiket. Fodor és Bálint próbálnak némi mát belevinni meséikbe. Kányádi népiessége más, ez nem gügyögés. Volna mit javítani a folyóiraton, ha a holnapra kívánjuk nevelni a gyerekeinket, unokáinkat. Kevesebb nosztalgiát, több orrfacsarintó jelent, némi holnap bekövetkezhető lelkesítő jövőt kellene belevinni a lapba. A levelezési rovat nulla, pedig hát Elek apó gyakorlatának tanulságait mindannyian tudjuk! A rajzok? Korszerűbben kellene. A provincializmus dohát némi huzattal ki kellene szellőztetni. Hol vagy jó Pusztai Péter, hol vagy európai ízlés, korszerű látásmód, melyre oly szomjasak az ezredvégi gyerekek? Ha a laphoz kerülök urak szolgájának, egy kívülről-felülről kívánt változtatást kell fékeznem és a korszerűsödést megindítanom. Mindenben számíthatok ellenkezésre. Az erdélyi történelem helyett bizonyára a legfrissebb román történelmet erőltetik. De lehetne próbálkozni földrajzi ismertetéssel, földrajzi neveink megőrzésével, gyárak, műszaki környezet ismerteté­sé­vel, tudományos-fantasztikus elbeszélésekkel, gépírásra való oktatással, kézimunkás feladvá­nyokkal, rajzversennyel... Valamiféleképpen át kellene állni a szentimentális rajzos borítóról és kirakat-illusztrációról valamilyen korszerűbb technikára: fotó, keménygrafika, képregény, komputeres-grafika díszítő elemek stb. A Napsugárnak Európára, sőt Amerikára kell figyel­meznie, és nem a század eleji gyermeklapokra, hanem a legkorszerűbb ilyen kiadványokra kell hasonlítania. (Miért ne tanítsuk az elemistákat a film formanyelvére, például? Filmesztétikára? Tévé nézésre? Tévéfilm-esztétikára. A képi információ, mire felnőnek, meg­haladja a szöveg­közlés mennyiségét, és észrevétlenül, akár az anyanyelvünket, megtanulunk filmül, tévéül, videóul. De mikor tanuljuk meg tudatosan használatukat, ha nem járunk ezt oktató iskolába? A filmnyelv úgy kéri az iskoláztatást, akár az anyanyelv az írás és olvasás elsajátítását!)

Eljött Józsi néhány napra és elmentünk a színházba, bár semmi kedvem nem volt. Kötő Jóska futó találkozásunkkor azt monda: „el vannak ájulva” a darabomtól, újra megígérte a megbeszélést. Hát legalább ennyi, ha már bemutatóról szó sem lehet. Kocsisnak jó féléve elküldtem, még csak nem is nyugtázta. Remélni azért szabad."

Mi lett színjátékommal?Majdnem bemutatták, de megfúrta a saját darabját művelődés felügyelői székből irányító író. Mégpedig a rendszert védő indoklással, biztosítva fennebbvalóját a maga szigorú és rendíthetetlenül pártos őrtállásáról. A groteszk játékot Tompa Gábor farmerzsebében átvitte a határon, közölte a Boldizsár Íván vezette Színház, a rendszerváltozás után pedig, valószinüleg az ellenem közölt rágalmazó írás hatására csak ígérhette a színházigazgató, szó volt studió-előadásáról is, de távozásom után már senkit sem érdekelt, a többi Száraz oázis címmel kiadott kötetembe sorakozó darabommal együtt. Így aztán még kevesebben láthattak és láthatnak engem. És egyesekben, akiket összeszámolni nincs módomban, sohasem láthatnak majd, ők maradnak továbbra is rosszakaróim által terjesztett valótlanságokból összefércelt portrémmal, amely pontatlanabb mindenféle régi káderezésben vagy a belügy által összeállított iratcsomómnál. Törődjem ezért? Valamikor úgyis minden kitudódik. Meggyőződésem, hogy mindenkinek elsősorban saját maga előtt kell tisztáznia tetteit, amellyel a saját sorsát rendezte és a mások sorsát befolyásolta.