Az ág hegyén

 Folyóiratunk számainak bemutatásakor ismételten szóba kerül névadásának története, körülményei. Ilyenkor hiába kutakodom meszesedő agyamban és emlékezetem különleges polcain, azon egyszerű magyarázaton kívül, miszerint az Ághegy neve benne volt, s talán benne van ma is, a levegőben, nem találok, más magyarázatot.

E gondolat mellé rendelt hasonlat a következő: nemzetünk fájának törzsétől messze kinyúltunk, mi skandináviai magyarok, minden csoportosulásunk egy-egy különféle formájú ág. És az ágak hegyén bimbókként duzzad, virágokat nyit minden alkotónk, esetünkben az irodalom, a különféle művészetek művelői, akiket méltán nevezünk skandináviai magyar értelmiségieknek.

Az Ághegy alkotóinak száma manapság már meghaladta a félezer főt. Ha alaposabban szemügyre vesszük, hogy kik ezek, látnunk kell: többnyire olyanok, akik még nem csatlakoztak a svédországi, a norvégiai, a dániai vagy a finnországi magyar egyesületekhez. Annak szükségessége, hogy legyen alkotóműhelyünk, amelyben, ha többnyire csak virtuálisan, de gyakorolhatjuk  a megmaradásunk szempontjából elengedhetetlen együvé tartozást, indokolta és indokolja ma is, folyóiratunk tevékeny jelenlétét az intellektuális értékek skandináviai, hazai,  európai s olykor, ha színvonala ezt lehetővé teszi, a világ szellemi piacán.

Az Ághegy nemcsak folyóirat, hanem egyre bővülő, kiteljesedő antológia is, amelyben összegyűjtjük mindazt a jót, ami a skandináviai magyarok szellemi hagyatéka. Lapszámait előbb honlapunkon mutatjuk be, s aztán, ha erre munkatársainknak pénztárcájából és az innen-onnan kapott, körülményesen összekapart sovány támogatásokból futja, öt-öt számonként hatszáz- hétszáz oldalas kötetekben jelentetjük meg. Munkatársaink önzetlen munkája példamutató szolgálat, magyarságtudatunkat gyarapító dicséretre méltó tevékenység.

Hiszem, hogy folyóiratunk neve is táplálja igyekezetünket. Mi az, ami elhiteti velem, hogy alkotóink életében is jelen van és körüllengi őket is ugyanaz az akarat levegője, amit az Ághegy neve szimbolizál. Helyünk mindenkor megszabja feladatainkat.

Amikor az Ághegyre gondolok, akaratlanul is felidézem irodalmunk jeleseinek egy-egy maradandó, továbbgondolásra érdemes gondolatát. Kolozsváriként, erdélyiként, magyarként, svéd –magyarként remélem, hogy  nemcsak személyemre szóló és engem ösztönző sorok bukkannak elő emlékezetemből.

...és rügy fakad a tarlott ághegyen  - írta hajdanán Bözödi György a velem is barátságos erdélyi író.
És büszkén elmondhatom, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek végén Kányádi Sándor főszerkesztője voltam a Napsugárnál, az egyetlen gyermekirodalmi lapnál. Biztos vagyok benne, hogy Kossuth-díjas költőnk is elégedett volt velem. Nyilván nemcsak reám hatottak s hatnak mai is emlékezetes verssorai, válogatott kötetének címét adó költeményéből.

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél, kit a remény

már végképp magára hagyott –

Egy városban azonos napon születtem Reményik Sándorral. Még élt, amikor tudatomra ébredtem, azonos utcákon jártunk, azonos falak között, hatott reánkés irányított a hely szelleme. Tőle való a következő idézet Ágak hegyén arany megint című verséből.

Alattatok megyek
Aranyló ághegyek
Megint, -
Ködön át s mély borún,
Tündérin, szomorún
Valami tűnt varázs
Int.

Mit kezdjek veletek
Aranyló ághegyek
Én?
Nekem már minden szép,
Lomb-arany, égi kék:
Illanó hűtlen kép
Holt tünemény.

Járna Ő köztetek
Aranyló ághegyek
Rögzítni imbolygó,
Illanó színetek -
Ihletné Képre a csend -
Napszeme kinyílna,
A napra kinyílna,
Még egyszer kinyílna -:
Őszi bánat helyett őszi öröm nyílna -

S alunnék helyette lent.

Félévszázaddal előttem Áprily Lajos a kolozsvári Református Kollégium diákja volt.  Társai megfakult tablója alatt ismerkedtem költészetével. A Fa vagyok címűt időszérűsítve most találóan  behelyettesíthetjük az Ághegy rovatainak  számát. V agy az eddig megjelent ötezernyi oldal, esetleg a szerkesztő éveinek számát

Ködöt lehel a virradat

s január széljárása zordon.

A szélben hetven(hét) ágamat,

koronám hajladozva hordom.

Csúcsaimon ragadozók

települnek le, karmos ölyvek.

Körülöttem nagy köd-folyók

hömpölyögnek alá a völgynek.

Roppantanak szelek, fagyok.

De ha a fény győz, hetven(hét) ágam

a sugaraktól megragyog

ködremekelte zúzmarában.

Séta című versemben így fogalmazok:

Tavasz dolgozik
testben és lélekben.

Bámulom békés világom,
és gondolataim ághegyén
reményügyeket babusgatok
csöndes holnapokról:
Legyen! – kívánom, mintha
magam volnék a soros Jóságos.

A nyugatra kényszerültek érzelmes költője volt Tollas Tibor. felfigyeltem rá, hogy majd minden versében találunk fákról, erdőről hasonlatot. Ágról szakadtságunk érzésével tele Starnbergi fák alatt című verse.

Fohászkodom a tiszta fákhoz,

míg lombjuk esőt, napsugárt hoz,

tanítják: élni türelem.

Virágjuk hullhat, tudják holnap

csupasz ágaik kibomolnak

s újjászületnek szüntelen.

És a Kivágott című is.

Ti messzi sodort, szolgáló fák,

gyökértelen, bolygó hadak…

Hazátlan mit ér a szabadság

a cellaszürke ég alatt?

Lelomboz, de reményt is kelt költeményeiben, amelyekben nekünk, mai többhazájúaknak szól. A mélyből visszaérkezett- ben például.

Áramütésként szárnyak nőnek

bordádból s fölrepítenek,

hol csupasz ágakon lassan nyílik

lombosodó emlékezet…

S az élet fáján új fészket rak

a mélyből visszaérkezett

Svéd-magyar unokáim nevelésére hagytam ott szülővárosomat. De magammal hoztam és elevenen él emlékezetemben Dsida Jenő intelme, amit minden ág hegyén lakónak és alkotónak figyelmébe ajánlok.

Részlet a Tükör előtt című költeményéből

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborúra,
mindig magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk,
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

Credónk a fák alatt, az ágak hegyén, civakodások erdejében, kivagyiságok rengetegében legyen a következő:

Egymás szolgája mind és nem ura

mindig magunkért, soha mások ellen

Dsida Jenő kriptája a Házsongárdi temetőben, közel családi sírhelyemhez áll. Homlokzatán a következő sírfelirat olvasható:

Megtettem mindent, amit megtehettem,

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

Legyen ez a mi fogadalmunk is. És ha így érzünk és így cselekszünk anyagi támogatás nélkül, de a haza éltető figyelmében bízva, új virágos ágakat bont, gazdag termést ringat ágain a jövőben is a skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyam.

Csurka

Most már nem titok.

Ma eltávozott közülünk Csurka István.

A múlt század kilencvenes éveinek elején, az Erdélyi kiskönyvtár támogatásáért házalva találkozhattam vele öt percre. Választási kampány zajlott éppen, mindenes titkára éppen helikoptert intézett, hogy elvigye valahova, ahol már várták. Mégis fogadott öt percre. Engem, az ismeretlent. 

Már jól ismertem azelőtt is, hiszen évtizede olvastam és szerettem a Kettes kolbász-t, amelynek világához, származásomnál és választott társadalmi helyzetemnél fogva tartoztam. 

Néhány mondatban vázoltam alapított népkönyvtárunk célját és tervét, miszerint olyan füzetsorozatban kívánjuk a rendszerváltás utáni időkben pótolni mindazt, amit a népművelésben eddig tiltott számunkra a hatalom, amelynek egy-egy példánya soha sem lehet több, mint négy –öt tojás ára. Pillanatokra rám nézett szemüvege fölött, és döntött. Rögtön kiutalt az Erdélyi kiskönyvtár támogatására háromszázezer forintot. 

Nem néztem, hogy mennyi volt ekkor ez a pénz. De nagy segítség volt, hogy a Románai magyar nyelvvédő szótár és az én Erdélyért kiáltom címmel összegyűjtött időszerű publicisztikáim után, fedezhettük néhány könyvünk nyomtatási költségeit, ezután jelenhettek meg a Teleki Béla erdélyiességéről szóló, valamint a Színjátszók könyve, a Bölöni Farkas Sándor cenzúrátlan naplója, Beke György Hadi utak Erdélyben, és Karácsonyi Sándor Lélek és nevelés című könyveink. 

Hónappal később, a gyorssegélyt köszönve, Nistor Gáspárral, a könyvek kiadójával és nyomtatójával újra láthattam percekre jótevőnket, amikor a kapott összeg fejében, könyveinkkel jelentkeztünk nála a Fehér Házban. Jóleső csodálkozását, miszerint erre nem számított, hiszen az akkoriban az anyaországból kapott segítségről máig nem kértek és kaptak elszámolást az adományozók, azoktól, akik sokszor nem is csak a közösségükért, hanem inkább maguknak kértek, kunyeráltak és tülekedtek. 

Dicséretét bezsebeltem, és akármit is aggattak rá az elkövetkezőkben, bennem, a népéhez szorosan kötődő író és politikus képe él. Most már maradandóan.

Tavaly, annak hírére, hogy színházat kapott, elküldtem neki Száraz oázis című négy groteszk játékból álló kötetemet. Nemvárt válasza mikuláskor érkezett.

Kedves Tar Károly!

Mivel gyanútlanul az Új Színházba küldte levelét és köteteit, ott azt ellenségeink vették kézbe, akiktől csak most, november végén kaptam meg. Az ugyanis a helyzet, hogy mi csak február 1-jén vesszük át a színházat. Küldeményének nagyon örülök, bizonyosan eljátsszuk drámáit, különösen a Száraz oázist, amelyet rendkívül élveztem. Persze ennek is vannak feltételei, elsősorban az, hogy az országot ne sikerüljön bedönteni azoknak a spekulánsoknak, akik nem olyan ártatlanok, mint Renner bácsi, aki hol Radulescu, hol Renner, és kifele készül…

A napokban majd még írok és esetleg telefonon is felhívom, most előzetesben csak ennyi. Nagyszerűk a darabok.

Budapest, 2011. december 6.

Reménykedő üdvözlettel:

Csurka István

Tragikus, hogy Csurka István elment, mielőtt, most februárban nekiláthatott volna tervei végrehajtásának. Találkozásunk elmaradt, és már azt sem mondhatom el neki, csak majd a  magasságokba sorra kerülő találkozásunkkor, hogy éppen most indítottam újra az Erdélyi kiskönyvtár 22. számánál, piszkos anyagi okokból félbeszakadt könyvsorozatot, magam is további reménykedésünkben csökönyösen bizakodva.

A nekrológok szerint hetvennyolc éves volt. Lett volna, márciusban: egy esztendővel idősebb bátyám volt. Maradok még, egy a sokak közül, akik őt, saját halottjuknak tekintik.

Amikor az ötvenediket taposta, Csukás István írt hozzá köszöntőt. Ennek utolsó szakaszát mormolom Rá emlékezve.

A fejvesztetten torlódó időben 

megkeressük egymás arcát, 

összeillesztjük emlékeinket: 

saját időnket ők hordozzák! 

Közönyösen néz minket s közönyösen nézzük, 

hogy átlép rajtunk a másik idő, 

kiállítja a számlát, leolvassa szívverésünk, 

mint villanyórát a díjbeszedő.

Barátság

Barátság

Figyelj!

A tükörben, amit eléd tartok

nem magad látod, hanem

az általam apró életfancsikákból

hirtelen összerakott

magad,

amely jobbnak vagy kevesebbnek

mutat,

de valóságosabb minden

szembenézésedkor látott

aranyozott képpel,

mert barátaid tükrében mutatkozó

egymásra rakott képed

a te igazi arcod.

Nem lehetsz több annál,

amit mi beléd látunk magunkból.

Látod?!

 Ez is szép…

Magányod kérge alatt könyökölve,

magamról feledkezve,

magamnál inkább

vigyázok reád.