Mestertitok
Örömteremtő embernek születtem. Úgy hiszem, tudatos alkotónak. De a vállamra telepedő évek során rájöttem, hogy nincs új a Nap alatt: ha örömöt akarunk, a jót kell utánoznunk, az igazat kell újrateremtenünk, a szépet újraálmodnunk. És meg kell osztanunk titkainkat. Szét kell szórnunk aranyainkat, mert igazán csakis az a miénk, amit másokba átültettünk, másokkal megérttettünk, elfogadtattunk.
A titok, amelyről ez a könyvem (Erdélyi mézeskalács - az idei könyvvásárra készíti a Méry Ratio Könyvkiadó) szól, mindössze néhány mozdulat.
Tizenkét éves voltam, amikor reám bízta ezeket a mozdulatokat a mézeskalácsos mester. Mutatta. Nem erőltette, hanem hagyta, hogy megbámuljam, nézzem és eltanuljam. Megengedte, hogy ellopjam. A faltól‑falig nyújtózkodó, tenyérnyi vastag tölgyasztallapra elém tett egy kisebb Tordai pogácsának való mézestészta‑darabot, kezembe nyomta az arasznyi hosszú, sétalápca‑vastag sodrófát, és biztatott, hogy hozzá hasonlóan, egymás után következő, lendületes mozdulatokkal négy egyforma fület hajtsak az előzőleg hengeresre nyújtott pogácsa‑embriónak. Ezután két mozdulattal hosszú hasat nyomtam a sodrófával a tészta közepére, ecseteltem tojássárgájával, és két villa egymásba csúsztatott ágait a pogácsa hasába szúrva, hosszanti irányban mozgatva a nyolc villahegyet, recés szélű árkot ástam, amely a sütőben a Tordai pogácsa mókusbarna színétől elütve osztrák‑sárgán, szabálytalan alakban kitüremkedve, valóságos csodává szilárdult. Figyeltem a mester mozdulatait, és láttam, megmagyarázhatatlan módon felfogtam, mit miért és hogyan kell tennem ahhoz, hogy a kezem alól kikerülő pogácsáknak Tordai pogácsa alakjuk legyen.
Már az első sikerült.
A mester egy pillanatra megállt a munkában. Rám nézett. Kis teremtű fiút látott hosszú fehér kötényben, lapos henger alakú, fehér vászonsapkában. Nem szólt akkor semmit, de tudom, hogy utódjának képzelt.
Hogy mégsem maradtam meg a táblának nevezett hosszú mézeskalácsos asztal mellett, annak sokféle oka közül most csak azt említem, hogy háború utáni éveket éltük, a kismestereknél hirtelen fontosabbá vált a szövetkezet, a pogácsakészítőnél pedig a fémipar.
Immár fél évszázada hordom magamban a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulatokat. Vártam – várom hiába – az új világ eljövetelét, a mézben, tejben, vajban, lisztben és egyebekben bővelkedő Kánaánt. Hittem ebben. Közben eltelt fél évszázad. És immár egyes‑egyedül maradtam azok közül, akik valamikor Tordai pogácsát készítettek. Idegeimbe rögzítve, akár a kerékpározás tudománya, amit egyszer megtanulva elfelejteni nem lehet, él bennem a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulat‑erdő, anélkül, hogy az eltelt sanyarú évtizedek alatt egyszer is kipróbálhattam volna, mit ér féltett tudományom. Hol a méz volt igen drága, hol a fűszerek hiányoztak. Máskor pedig nem jutott erre az időmből, másfelé terelt, hajszolt az élet.
Egyedül maradtam titkommal, amelynek értékét mindig is tudtam, de ma felbecsülhetetlennek tartom. Belém nyilall a felelősség: mi lesz, ha rendre elhalnak mozdulataink, titkaink, tapasztalataink?!
A fiam halála óta tudom, hogy nincs jövőm. Messze, északra menekült lányom, ha erején felül is vállal belőlem, férfilelkemet ki örökíti? És hát most mit kezdjek a Tordai pogácsa titkával? Egy eltűnt mesterség rám maradt tudományával? Merthogy józanul gondolkodva kiszámítható: messze, nagyon messze még a Kánaán! A „harmadik világháború” észokokkal vívott nagy csatája után éppen úgy romokban áll majd a vesztes fél hazája, ahogyan az előző két világégés utáni időkben. Éppen csak annyi a különbség, hogy most nem a házak, városok, utak, hidak dőltek össze, hanem a lelkek, az embernek az ember iránti bizalma, az erkölcs. És a sokféle mesterségbeli tudás, a sokféle szépség‑ és örömteremtő gyakorlat. Ne hagyjuk veszni! – biztatom magam, másokat – és az olvasót is.
