Régi tükör

Kicsoda Ön?

Az ezredfordulón ez jó kérdés volt. Zavarodott világban éltünk. Mikó Ervin tette fel a kérdést. Akkor már nem volt munkatársa az kolozsvári irodalmi lapnak, az Utunknak. 1983-ban jelent meg Mikó Ervin kérdez című interjúkötete, ennek folytatására készült a következő kérdésekkel:

1. Irodalmi barátságunk jogán megkérdeznélek, ki vagy tulajdonképpen? (Curriculum vitae)

2. Elkalauzolnál-e alkotópályád főbb állomásain?

3. Mit s miért szeretsz legjobban írásaid közül?

4. Kedvenc íróid, könyveid, amelyeket újraolvasol?

5. Ars poeticád, írói hitvallásod?

6. Szerelemről, barátságról mit gondolsz,

7.Kedvenc szerelmes versed négy legkedvesebb sora?

8. Kedvenc szórakozásod?

8/b. Kedvenc színészed, zeneszerződ, képzőművészed tálalva 10-15 sorban.

9. Kedvenc vicced, anekdotád?

10.Hogyan látod az ezredfordulón háború és béke kérdését?

11. Írói terveid kétezerig?

12.Mit kérdeznél még:

13. Kérek fényképet.

Három-hat oldalt kért. Sietősen a következőket válaszoltam.

1.Nagy nekibuzdulással aprítottam a hídon át. Mentem világgá. Apám küldött, mert egy majdnem kész cipőt, mély, de nem éppen művészi karcolásokkal díszítettem. A hídon túl sötéten állt a park. Világított a Magyar Színház bejárata. Azóta tudom magam. Nem voltam még négy éves. Azóta folyton mehetnékem van. Az élet számomra nagy Utazás, amelynek során önmagam javait elkótyavetyélem, balesetekben elvesztem, kiviszem a Házsongárdba, nyomdába adom vagy könnyelműen ottfe­lejtem valahol. Ilyen mehetnékkel valahogyan sikerült mégis megma­radnom, mindig visszatérnem szülővárosomba, ahol kirekesztettségem és reumám növelem, mert ugyebár ez már így törvényszerű. Félévszázados vívódásaimat önismeretem bástyáján állva, sarkomat a kolozsvári köveknek feszítve kezdtem, és a Sors látja a lelkemet itt és így szeretném rövidre szabott pályámat befejezni. Segített és talán még most is segít ebben az a családi hiedelem, amely szerint egyik Zsigmond névre hallgató ősöm a város polgármestere volt. Nemrég, csak úgy, szórakozásból felütöttem az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár IV. kötetét, és a főbíró címszó alatt többek között a következőket: olvastam: „Hozz a minekönk az Urunk: ő Nga paranczolattyat… Thar András a Colosi fő bíró.” Ezt egy 1614/1616 dátummal ellátott okiratból cédulázta ki az apámmal egyidős jó Szabó T. Attila. A családi hiedelem szerint legalább ötszáz éve lakjuk ezt a kincses várost. A pol­gármesterek között kopasz bizonyára több is volt, de Tar egy sem. Meg kellene elégednem tehát a kolozsi illetőséggel, ha a Kelemen Lajos által több mint ötszáz évesnek tartott CciI1agos ház kapu fölötti címerében nem az S.T. névbetűk állanának. A Lenin út 14 szám alatt áll ez a ház, és ugyanezek a névbetűk a főtéri templomban is láthatóvá váltak a restaurálás nyomán. Számomra kétségtelen, hogy Sigismund Tar névbetűiről van szó, vagyis arról a Tar Zsigmondról, akit családunk legnevesebb ősének mondhatunk. Az igazság az, hogy mindössze két évtizede érdekelnek őseim, amikor Zsolt fiamnak több okból a Koppány nevet is adtam. Nem tudhatjuk kinek, milyen név illik igazán. Ha most választanék, magamnak is a Lőrinc nevet adnám. a fiam érthetetlen halála soha meg nem bocsátható … Na, de nem a jövőmről, hanem a velem történtekről kell most vallanom. Ötvös mesterségű elődöm is volt, apám cipész. Magam sem azért választottam a fémipari középiskola befejezése után a műszaki rajzoló szakmát, hogy családfám rajzolására kellőképpen felkészüljek. Kézimunkatanárom, Cseh Guszti bácsi, szobrásztehetségnek hitt, de akkor, az ötvenes évek elején divatba jött a fémipar, technikus lettem. Sokfelé dolgoztam az országban. Hosszú katonáskodásom alatt kezdtem írni. Előbb az Igazság, később csaknem miden magyar nyelvű lapunk közölte irományaimat. Az újságírást 1958 őszén kezdtem az Igazság szerkesztőségében. A hatvanas években családot alapítottam, újságíróképzőt végeztem a fővárosban és tanári képesítést szereztem Marosvásárhelyen. a hetvenes évektől az Ifjúmunkásnál dolgozom. Hivatalból kell fiatalos lennem, pedig a lap legöregebb munkatársa vagyok.

2.Íróságom kényszerítő helyzetbő1 született: újságíróként nem tudtam mindent elmondani. Egyszerűen nem fért bele a lapokba. Akkor írok, amikor az idő(m) engedi. Megfogadtam Janus Pannonius tanácsát, amely valahogyan így szól: Nézz körül és légy hű fia a jelennek. Egyszer tíz napig tartó szabadságomon egyedül voltam a hegyekben és írtam egy kisregényt. (Köszönöm, jól vagyok, l968)a Forrás sorozatban jelent meg a mai napig a sorozatban legnagyobb példányszámban. Olyan sikere volt, hogy majdnem évtizedig kellett várnom a már akkor összegyűjtött kisebb írásaim megjelenésére. Közben riportokat írtam. ( Hazai utakon, 1978) és egyfelvonásost korán elment munkatársammal, Németh Ernővel. Egyszer Méliusz József arra bíztatott egy szerkesztő jelenlétében, hogy írjak regényt. Egy másik szerkesztő barátom ezt komolyan gondolta, tervbe vette, jóváhagyatta, kipipálta. Én mindenféle utazások és Ifjúmunkás Matinék szünetében megírtam a nyári mesét (1981). Aztán több riportkönyvet állítottam össze. Egyet sikerült megjelentetnem. (Szerelmes földrajz, 1983) Hatodik könyvem tényregény, fiam emlékét őrzi. Az ismert katona, 1985). Mostanában a groteszkre esküszöm. Örkény- től tanultam, hogy egyszerre sírunk és nevetünk, és akár akarjuk, akár nem néha tótágast kell állnunk ahhoz, hogy a dolgok megértéséhez köze­lebb kerüljünk. Az egypercesek után a groteszk nálunk is bevonul a regényirodalomba. Jobb, ha tőlem tudja meg ezt az olvasó.

3.Rangos irodalmi körön az éppen szolgálatos titán ifjú felol­vasott könyvéből és azt mondta, hogy szerinte éppen azokért a monda­tokért érdemes írni. Mondanom sem kell, nagyon odafigyeltünk. Szép, hosszú mondatok voltak. Talány, hogy miért azokat a mondatokat választott ki a szerző. Nem volt bennük semmi. Azóta még inkább tartózkodom attól, hogy magam válogassak írásaimból. Különben, amit eddig leírtam - ebben beleszámítom milliónál több szedett újságsoromat is -, nem tetszik jobban annál, amit le kellett volna, vagy le fogok írni. Persze, jól es­ne, ha az olvasók felfedeznék groteszk írásaimat. Ízelítőül, íme, egy fecske.

Tele vagyunk gátlásokkal

Kis János tegnap reggel, háromnegyed hétkor, több szemtanú jelenlétében, hirtelen pofon vágta Nagy Pétert, akivel egyidőben érkezeti az iroda­ház ajtajába.

Kis Jánost kórházba szállították.

A szakavatott elmegyógyászati vizsgálaton ki­derült, hogy Kis János évek óta gátlással küzd: nem tudja eldönteni, miként köszöntse reggelen­ként Nagy Pétert.

A főorvos különösen súlyosnak ítélte a beteg helyzetét, mivel annak évek óta nem jutott eszé­be, hogy olykor - akár egész életén át -, köszö­nés nélkül is elsétálhat Nagy Péter mellett.

A történtek után ez sajnos már lehetetlen. Nagy Péter tanúk előtt kijelentette, hogy bár Kis János köszönési módja kissé furcsa, de mint annyi mást, ezt is meg lehet szokni.

4. Karácsony Benő könyveiből elmaradt természetrajz óráimat igyekszem pótolni, különös tekintettel az emberismeretre, amit Bohumil Hrabal, Max Frisch,Kurt Vonnegut és főként Örkény István műveiből él­vezettel bővítek. Mindennapi szemináriumokra készülve és fohászként Jaroslav Hasek Svejkjét olvasom.

5. Amikor írok önmagam különállóságát védem. Megpróbálkozom a lehetetlennel: egyedit alkotni. Csakis így,a végletekig különállva mindenkitől elkülönülve adhatom, valamilyen parányi részként adhatom magam az egészhez,amelyhez elszakíthatatlanul tartozom. Bizonyítani kell, hogy senki sem elhanyagolható, ha tudatosan vállalja sorsát. Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi amennyi tőle kitelik” írta Ör­kény. A tőlünk telhető világ-, és emberláttatás a megismerés porsze­me. Az emberiség történelme a félelem története. Önmagunk megismerésére törekedve elébb magunktól, aztán másoktól, később senkitől és semmi­től sem félünk. A halált is legyőzzük egyszer.  Az író magában hisz, az olvasónak hinnie kellene az íróban. Akik önmagukban hinni tanít­ják embertársaikat, a félelemtől váltják meg a világot. Mindössze ennyi az írók dolga.

6. A barátság, a megértés, együttérzés, együttgazdagodás és cselekvés. A szerelem nekem mindezek együtt felforrósítva és apró nőiességekkel, csillogó odaadással dúsan díszítve.

7.Szergej Jeszenyin: Perzsa motívumok

A Boszporusznál sose jártam,

de rólad sejtem, hogy milyen.

A tenger kéklik, lám, kitártan

azúr szemednek mélyiben .

8.Az örökzöld gondozása Házsongárdban

8.b Amikor még színházba jártam az én Marilyn Monroe-m Vitályos Ildikó volt. Minden mozdulata zene, hangja galambbúgása. Nőies­sége elgondolkoztatóan tökéletes volt. Egyszer festék és szereplési vágy nélkül is láttam. Egy szállodai karosszékben ült szürkén, emberközeli természetesen. Ebben a „szerepében” is tetszett. Nyilván: mindig önmagát adja. Akár zsebszínházunkban egykor Délceg Edmond.

9.Mindig a legújabb vicceket kedvelem, de mostanában gyorsan felejtek. De mikor azt kérdezik tőlem mennyi, rávágom, hogy huszonegy. Mi huszonegy? kérdezhetik aztán. Mi mennyi? kérdezem én is.

10. Ha azt mondom, háború lesz, nem hiszek az emberiségben. Kiben higgyek? Az igazi írók sohasem hallgatnak. A múzsáknak az íróasztalfiókba vetnek jó, kényelmes ágyat.

11. Szeretném, ha még ebben az évezredben nyomdafestéket látnának következő elkészült munkáim: Tótágas pillanatok – groteszk írások. Tanítók nyomában- riportkönyv. Erdélyi sors - A Korunk Beszélő történelem című pályázatára készült szociográfiák. Tótágas – groteszk játék két részben. A régi és új Ifjúmunkás szabálytalan antológiája Viselkedjünk – kiskönyv illemszabályok mindennapos alkotóinak buzdítására.

Az évezred végéig többek között megírom  A világ legjobb embere című regényemet és az erdélyi hagyományokhoz hűen gyarapítom a visszaemlékezések sorát. Nem tudom, hogy ezt a kettőt vagy az életemet fejezem be előbb. Mindháromból még több fejezet hátra van…

12. Mit gondol kié a levegő?

a – egy földalatti titkos szervezeté,

b – egyetlen államé?

c – a magasságos atyaúristené?

Egyik választ sem karikázom be, hanem azokkal tartok, akik makacsul hiszik, hogy a levegőből csakis annyi a mienk, amennyit sikerül beszippantanunk.

13.

*

A tervezett interjúkötet nem készült el.

Akkor már kész könyveim üggyel-bajjal megjelentek.

A világ legjobb embere című regényemet nem írtam meg, eltemetett terveim közé sorolhatom.

A régi és új Ifjúmunkás című kétkötetes szabálytalan antológiát összeállítottam. Máig sem értem, hogy miért nem kellett a Kriterionnak.  Lázár Lászlónak az antológia részére készített, irodalmunk nagyjait sem kímélő lakkozott írásairól szóló tanulmányát átcsempésztem Budapestre, mert ígéretet kaptam az újságírók szakfolyóiratában való megjelentetésére.

Belenézve ebbe a régi tükörbe, nem sokat látok magamból. Szűkre szabott volt. Ma már borotválkozó tükröm többet és igazabbat mutatna. De annyi, még annyi sok a dolgom, hogy már csak elvétve pillantok tükörbe, mikor villanyborotválkozom.

Nem piszkozat

Poros irattartó mélyéről emeltem ki a következő fogalmazványt.

Ünnepélyes nyilatkozat

Alulírott lelkiismeretemre fogadom, keresztfiamat katolikus hithűségre nevelem, mert ebben látom biztosítékát annak, hogy magyarságát megőrzi. Teszem ezt a keresztények és felekezetenkívüliek összefogásának példamutatására, és a katolikus egyház bátor kiállásának további reményében, hogy elnyomott nemzetiségünket a reánk nehezedő esztendőkben összetartja és a jobb jövendőnkben bízva, lelkiekben gazdagítva szülőföldünkön is megőrzi.

Kelt, Kolozsváron, 1988 decemberében

Piszkozatnak nem nevezhetem ezt a gépelt írást, pedig, mert tömörnek akartam, áthúztam benne mindent, ami részletezte volna indoklásomat, még azt is töröltem, hogy „utolsó mentsvárunk az egyház”.  Azt még piszkozatban sem írhattam le, hogy fogalmazványom szövegezésében a Szabad Európa Rádióban akkoriban hallott hír bátorított, miszerint az erdélyi katolikus egyház elöljárói levélben tiltakoztak az elnyomás ellen.

Az eredetit, amelyben keresztfiam neve is szerepelt, aláírásommal átadtam a Szent Mihály templom fiatal papjának, aki a keresztelésre való felkészülésünket egy héten át vezette. Fontosnak tartottam ezt a nyilatkozatot. Úgy éreztem e nélkül, sem a szülők – eltemetett fiam barátai – , sem az egyház, sem barátaim és ismerőseim előtt, akik ismerték nézeteimet,  nem vállalhatom  a keresztapaságot. A felkészítő másod-, vagy harmadnapján, félrehívott kispap, és megköszönte nyilatkozatomat.

- Sajnos, nem iktathatjuk – súgta. – Sűrűn ellenőrzik. .. Ez egyet jelentene feljelentésével…

Értésemre adta, hogy néhány soros írásom nem kerülhet illetéktelen kezekbe.

Rendben lezajlott a keresztelő. Vártam, de nem hívattak a pártbizottságra, hogy főszerkesztői állásommal ellentétes cselekedetemért felelősségre vonjanak. A rendszerváltozás előtti lanyhuló szigorúság időszakát éltük.

Lányom Svédországba való menekülése miatt akkor már amúgy is döntöttek menesztésemről.

Nyilatkozatom mégsem veszett el, 1989 elején, a Bajor Andor, az általa indított katolikus lap első számában, fontosnak tartotta közölni.

Ezt onnan tudom, hogy kirúgott főszerkesztőként és már betegnyugdíjasan, Bajor Andor barátian maga mellé fogadott.

Hajaj, azok a régi "szép" idők…

Könyves titok

Nemrég Tasnádon jártam, ahol kedves barátom őrzi könyvtáram megmaradt részét s kézirataimat. Egy irattartóban találtam azt a névsort, amely egyik könyvem mostoha sorsának eddigi, tanulságos titkát őrzi. Kolozsvári eleink gyakorlatából tanulva, Tótágas pillanatok című, groteszk egyperceseim kiadását szorgalmazva indítottam előjegyzési listát 1992-ben. A rendszerváltás után, tíz könyvem kiadásának támogatására jelentkeztem  egy összeíráskor. Kész könyveim között volt regény, napló, kispróza, színjáték, szociográfia, riport, illemjavító könyv és lírai receptkönyv is. A hivatal nehezményezte ezt a számot, mert úgy értelmezte, hogy mások hátrányára, egyszerre mind a tíz könyvemet akarom megjelentetni. Szándékom az volt, hogy az anyagi lehetőségek és a könyvpiac igényeinek mérlegelésével válogassanak addig titkolt és mellőzött műveimből. A vége az lett, hogy az irodalmi értékét tekintve kevésbé jelentős képes receptkönyvemnek ítéltek olyan kevés támogatást, amelyből kiadni lehetetlen volt, utána pedig Erdélyben, a mai napig, egyetlen könyvem sem részesült támogatásban.

A továbbiakban könyvkiadóknál kopogtattam, hogy bizonyítsam, van kereslet könyveimre. Előjegyzési ívet indítottam, elsőként a múltban nyilván kiadhatatlan egyperceseim megjelentetésére. A Dacia Könyvkiadómál addig megjelent könyveim jó fogadtatására alapozva, ezt a kiadót jelöltem meg az előjegyzési íven. Házaltam, ahogyan ez hajdanán is szokás volt elszegényedett erdélyi íróink életében, de segítettek svédországi és magyarországi barátaim is. Több mint ezer kötetet igényeltek kolozsvári, marosvásárhelyi, élesdi, csíkszeredai, szatmári, tasnádi, besztercei, nagyváradi, brassói, enyedi stb. lelkes olvasóim, és ezt aláírásukkal vállalták. Magam is lelkesedéssel vittem a névsort a kiadónak. Akkor nem értettem, nem tudtam, miért nem vállalták, miért nem volt kifizetődő könyvem kiadása. Vittem tovább, az akkori legismertebb kiadónkhoz. Nem kellett. Az általam alapított Erdélyi Kiskönyvtár köteteinek nyomtatásakor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ezer biztos vásárló által várt, tehát ezernél nagyobb példányban bármely könyv kiadása kifizetődő. Más, ki nem mondott oka volt máig tartó elutasításomnak. Nem tolakodtam. Mint, ahogyan nem tolakszik az a kollegám sem, akinek olvasmányos könyvei sem jelenhetnek meg, hiába tartozik a Magyar Elektronikus Könyvtárban sorakozó csaknem tízezer más szerző közül a legolvasottabbak közé.  (Az Ághegy folyóiratnak nyújtott értő miniszteri támogatás maradékából mutatóba, kis példányszámban csakazértis megjelentettem egyet az Ághegy Könyvek sorozatában. Ízelítőt adtam írásaiból, hogy az olvasók tudják kit mellőznek azok, akik a támogatások odaítélésében hivatalból pártatlansággal tartoznak)

A történethez tartozik, hogy Tótágas pillanatok című könyvem végül is Szőcs Géza jóvoltából, anyai támogatásommal, l993-ban mégiscsak megjelent az Erdélyi Lap- és Könyvkiadónál. Fülszövegként négy mondatot írtam: Ez a kötet 1984 óta vár megjelenésre. A diktatúra után közel ezer olvasom aláírásával hiába sürgette kiadását. Felírom a kor falára: Olvasóimtól továbbra sem elnézést várok… A késedelemért viszont bocsánatukat – soha a nyájas tolerancia mögül sunyító új-káderesekét – kérem.

A kötet néhány írása az anyaországban, az alábbi pedig az Utunk főszerkesztőjének távollétében, Szilágyi István bátorságának köszönhetően jelenhetett meg.

A Vízhányó dosszié

JELENTÉS

Alulírott 21.21.21-es önkéntes, alázatos tiszte­lettel jelentem, hogy a saját fülemmel hallottam hogy Vízhányó Géza, a helyi lap belső munka­társa szemtanúk füle hallatára kijelentette, hogy a hírlap „tele van fűrészporral". Nem sikerült kiderítenem, mire alapozta ezt a kijelentését. Az eset egyelőre nem keltett felháborodást. V.G megfigyelését folytatom.

NYILATKOZATOK:

1.

Vízhányóék lakásából napok óta villanydarák monoton zúgását észleltük. Feltevésem szerint sem kávét, sem cukrot, mákot sem, hanem csakis fűrészport darálnak. Ezt a következtetést megle­hetősen jó szaglásomra alapozom. A feleségem is érzi a - szerintem már átható - fenyőgyanta szagot.

Kőhányó Péter

Vízhányó jobb oldali szomszédja

2.

Nem tudok semmiről. Vízhányó elvtárs főleg bort iszik. Ez szerintem magánügy. Mivelhogy nem közösségben, hanem főleg egyénileg fo­gyasztja. Cikkeit rendszeresen olvasom.

Hóhányó Sándor

Vízhányó bal oldali szomszédja

3.

Vízhányó Géza az említett napon azzal a szá­momra is megdöbbentő kijelentéssel lépett be a szerkesztőségbe, hogy „fél kilónyi fűrészpor"-nak nevezett kéziratával elkészült. Cikkét gondosan elolvastam, és kisebb húzásokkal leadtam. Min­denben megfelelt az előírásoknak. Igaz, színvo­nal tekintetében nem sikerült meghaladnia a sok­évi átlagot. Máskor jobban odafigyelek a felelőt­len megjegyzésekre.

Hányó Lajos

Vízhányó rovatvezetője

ORVOSI JELENTÉS:

Vízhányó Géza, 52 éves újságíró alapjában véve egészséges. Mellbősége 110/l l 1. Szaporán lélegzik. Vérnyomása 16/8. Enyhén emelkedő tendenciát mutat. Gerincbántalmai, kezdődő gyo­morfekélye és elhatalmasodó süketülése egyelőre még nem akadályozzák munkájában. Idegállapo­ta labilis. Az agyröntgen vizsgálat kimutatta, hogy koponyájában többek között háromnegyed­kilós fenyőfatuskót hord. Műtéti beavatkozásra nincs szükség: felmorzsolódik magától.

Dr. Doktorhányó Aliz

VALLOMÁS:

Alulírott Vízhányó Géza önbírálatilag kijelen­tem, hogy mások fejében a szálkát meglátom, a magaméban a gerendát nem. A „fűrészpor" kije­lentés - elismerem - tőlem származik. Nemrég az egyik energia-takarékosságot támoga­tó cikkemben a fűrészporos kályhák elterjedését bíráltam. Préselt fűrészporból ugyanis - ma már mindenki tudja ezt - kifizetődőbb hokedlit gyár­tani. Cikkem alapos és terjedelmes volt. Csak­nem megtöltötte az egész lapot. Jókedvemben mondtam, hogy a lap tele van fűrészporral. Őszintén sajnálom, hogy félreértésre adtam okot. Máskor jobban vigyázok.

Vízhányó Géza

hírlapíró  

VÉGZÉS:

Vízhányó Géza megfigyelése felesleges. Ké­sőbb, amennyiben szükségesnek mutatkozik tájé­koztatóink közé besorolható. Valószínűleg hasz­nálható, derék munkatársat faragunk belőle.

Tűzhányó Győző

felelős

A kötet megjelenésekor arra már nem volt erőm, hogy a terjesztést is magamra vállalva, eljuttassam az előjegyzettek címére a könyvet. Egy másik kiadó vezetője, aki indoklás nélkül nem vállalta a kiadást, a megjelenéskor azzal „vigasztalt” hogy az ilyen módon kiadott könyvek amúgy sem jönnek számításba az irodalom nyilvántartásában. Vigasztalásául elmondhatom, hogy megelégszem a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható könyvem gyarapodó olvasótáborának elismerésével.

A könyvet  Feleki Károly illusztrálta, borítója egy amerikai folyóirat címlapját is megjárt szenzációs  rajzának felhasználásával készült. A rajzoló fizetsége mindössze száz darab tiszteletpéldány volt.

Két évtized telt el. A könyv megjelenése körülményeinek titkát most azért kell felfednem, mert az akkori rohanó időkben nem volt érkezésem mindnyájuknak külön-külön megköszönni jóindulatukat, szeretetüket.

Most a világháló segítségével, a megőrzött előjegyzési listákból is kikövetkeztethető közlésükkel és némi tanulsággal, névre szólóan pótolhatom ezt. Tisztelet az olvasónak!