Nem piszkozat

Poros irattartó mélyéről emeltem ki a következő fogalmazványt.

Ünnepélyes nyilatkozat

Alulírott lelkiismeretemre fogadom, keresztfiamat katolikus hithűségre nevelem, mert ebben látom biztosítékát annak, hogy magyarságát megőrzi. Teszem ezt a keresztények és felekezetenkívüliek összefogásának példamutatására, és a katolikus egyház bátor kiállásának további reményében, hogy elnyomott nemzetiségünket a reánk nehezedő esztendőkben összetartja és a jobb jövendőnkben bízva, lelkiekben gazdagítva szülőföldünkön is megőrzi.

Kelt, Kolozsváron, 1988 decemberében

Piszkozatnak nem nevezhetem ezt a gépelt írást, pedig, mert tömörnek akartam, áthúztam benne mindent, ami részletezte volna indoklásomat, még azt is töröltem, hogy „utolsó mentsvárunk az egyház”.  Azt még piszkozatban sem írhattam le, hogy fogalmazványom szövegezésében a Szabad Európa Rádióban akkoriban hallott hír bátorított, miszerint az erdélyi katolikus egyház elöljárói levélben tiltakoztak az elnyomás ellen.

Az eredetit, amelyben keresztfiam neve is szerepelt, aláírásommal átadtam a Szent Mihály templom fiatal papjának, aki a keresztelésre való felkészülésünket egy héten át vezette. Fontosnak tartottam ezt a nyilatkozatot. Úgy éreztem e nélkül, sem a szülők – eltemetett fiam barátai – , sem az egyház, sem barátaim és ismerőseim előtt, akik ismerték nézeteimet,  nem vállalhatom  a keresztapaságot. A felkészítő másod-, vagy harmadnapján, félrehívott kispap, és megköszönte nyilatkozatomat.

- Sajnos, nem iktathatjuk – súgta. – Sűrűn ellenőrzik. .. Ez egyet jelentene feljelentésével…

Értésemre adta, hogy néhány soros írásom nem kerülhet illetéktelen kezekbe.

Rendben lezajlott a keresztelő. Vártam, de nem hívattak a pártbizottságra, hogy főszerkesztői állásommal ellentétes cselekedetemért felelősségre vonjanak. A rendszerváltozás előtti lanyhuló szigorúság időszakát éltük.

Lányom Svédországba való menekülése miatt akkor már amúgy is döntöttek menesztésemről.

Nyilatkozatom mégsem veszett el, 1989 elején, a Bajor Andor, az általa indított katolikus lap első számában, fontosnak tartotta közölni.

Ezt onnan tudom, hogy kirúgott főszerkesztőként és már betegnyugdíjasan, Bajor Andor barátian maga mellé fogadott.

Hajaj, azok a régi "szép" idők…