Ki látott engem? - 14

Tekevilág

Félelem lengte be minden napunk. Már nemcsak a hatalomtól féltünk, hanem egymástól is. Tudatosan irányított volt mindez, hiszen megosztva, atomizálódva, magunkba temetkezve, tehetetlenkedve nem sok vizet zavarhattunk. De ahogyan minden csavarással nőtt bennünk a fájdalom, gyarapodott bennünk az ellenkezés, az apránként gyűjtött bátorság is. A naplóíráshoz is kellett valamennyi. És ez sem ment elővigyázatosság nélkül. Gyermekkoromból hoztam valamennyit a meggondolt bátorságból, hiszen apám esténként paplan alatt Londont hallgatta, és ez a mi titkunk volt, a Görögtemplom utcából a Majális útra vezető átjáróban pedig a fekete szemüveges Józsa Béla csak az én jelemre lopózkodhatott a főszolgabírói villa házmesteri lakásába, s amíg ott volt nekem kellett vigyáznom, s jelentenem, ha idegenek kapaszkodtak felénk a meredek utcán. 

Naplómat kemény kötésű, kínai füzetekbe írtam, amely elfért a zsebemben, a beteltet apósomék házának padlásán rejtetem el. Azok nevét, akiknek bajuk származhatott volna, ha a naplóm mégis a hatalom embereinek kezébe kerül, nem írtam le vagy betűvel jeleztem. A rendszerváltás után kiderült, hogy sokan mások is írtak naplót, emlékeztetőt, amelyeket aztán naplónak elnevezve, ellenállásukat bátran részletezve, állásfoglalásukat a mai kívánalmakhoz igazítva kibontottak, s magyarázták lelkiismeretüknek megfelelően. Naplóm a nyolcvanas éveben született, nyomtatásakor nem kozmetikáztam, a magam tükrének akartam mindenképpen. Akik láttak engem akkor, talán tudták milyen vagyok, hova tartoztam, és naplóm megjelenésekor az is világossá vált, hogy milyennek láttam kortársaimat, barátaimat, ismerőseimet. Nyilván, az akkori látleleteim nem feleltek meg a másfél évtizeddel utána bekövetkezett változásokban véleményt, célt, arcot, magatartást váltó szereplőknek, csak néhányan értékelték szókimondásomat, nyers és szubjektív véleményeimet. Baráti körömben is megijedhettek szókimondásomtól, s ezt tetézte a rendszerváltás szilveszterén írt lelkiismereti vizsgálatot szorgalmazó felhívásom, amelyet egy hónapi elfektetése után sem találtak jobb megoldást, mint a lényegi elhallgatás mellett annak bizonyítását, hogy mindenki sáros, legfőbbképpen én, akit bírói szerepbe képzeltek, pedig csak egy voltam a magukat önmarcangolók közül, akik a megtisztulással kívántak az új lehetőségek világába lépni. Persze, hogy elérték céljukat, hiszen fedő alatt maradt minden, s csak most két évtized után ébredt fel némelyekben a lelkiismeretvizsgálat igénye. Az idő meggyógyít mindent. De azok, akik maguk előtt is titkolják a régi rendszerben való „ügyeskedéseiket” nem mentheti fel semmi. Magukkal cipelik feloldozótlan, maguknak be nem vallott hibás tetteik lélektörpítő göncét. Magam is ezt teszem. 

Minden harc után rengeteg az önjelölt hős. Lelkiismeretvizsgálatunkban nem a mások hibáit kell keresnünk, hanem kortársaink erényeit felmutatva a magunk életével összevetve, tévedéseinket kell kijavítanunk.

„1985. december 1.

Mondja a rádió, hogy egy bukaresti lakost kötetnyi naplójáért, amelyben feltehetően nem dicsérte a rendszert, behurcoltak a belügyre. Kihallgatás után közölték hozzátartozóival, hogy súlyos beteg. Másnap meghalt. Nem ölték meg, nem bántották, naplóját éppen csak elko­bozták? Ebbe is bele lehet halni! Még egy figyelmeztetés: a naplóírás nem veszélytelen dolog. Titkolni kell minden más véleményt, amely nem egyezik meg a napi „szózattal”. Ady már a század elején látta a lehetséges „megoldást”: börtönné lehet alakítani a társadalmat. „A guillotine nem vált be, a lámparúd sem, a bomba sem, a gyilok sem, a Bibliáról, Koránról stb. nem is szólván. Hátha a börtön beválnék?!...” A mostani tömbházak többsége kis átalakítással, az ablakok stílusos rácsoztatásával tökéletesen megfelel ennek a célnak. Vigaszunk sem több mint a nagyváradi fogdában három napig elmélkedő költőé: „Az a fő és némiképpen vigasztaló, hogy a világ, az élet sohasem volt, lehetett, lesz és lehet érdekesebb és idegpusztítóbb, mint ma.” Úgy tűnik, egy-egy nap évszázadokig is eltarthat.

A budapesti kulturális fórumon állítólag lehurrogták Hajdú Győzőt: „Hazudsz, Győző!” - kiáltotta Mesterházi Lajos helyettünk. Mert mi ezerszer kiálthattunk volna. Nem tettük, nem tettük elég hangerővel. És H. Gy. nem mondott le az Igaz Szó főszerkesztői székéről, és nem mondott le semmiről, amivel „politikusi” hírnevét öregbíthette volna. Szőke tévésünk (Csáky) mesélte, amikor még volt magyar műsor, hogy H. Gy. minden előkészület nélkül olyan elsöprő handabandázásba kezdett, hogy végül kijött az a politikai töltet, amit a tévéseknek házi feladatként be kellett gyűjteniük. H. Gy. azért jó román politikus, mert gátlástalan, mert „smecher”, mert csiszlik, és ha „megfogta az Isten lábát”, nem engedi el. Most már ne is engedje, boruljon vele együtt a történelem szemétgödrébe. Különben az oltyán kivagyiskodás (ahogyan a kecskeszar a deszkán fél pattogni) a megszokott módon működött Budapesten. Magyar és nemzetközi számonkérésre az erdélyi magyarság helyzetének változtatásáról tudni sem akarnak. A zárónyilatkozat megtorpedózásával szereztek elégtételt maguknak az erdélyi helyzet nyílt feltárásáért. Mert az oltyánnak minden esetben „győznie” kell. Az se baj, ha a győzelmet ő ítéli magának: végül minden esetben bebizonyosodik, hogy öndicsérettel kell megelégedniük. A félműveltek nagyravágyásával sietnek kimondani, hogy mi mindenben legjobbak a világon. Az nem baj, ha a világnak ellenkező véleménye van erről. Sajnos, ez annyira általános, hogy nyugodtan elmondhatjuk: nemzeti sajátosság.

A mi sorsunk ezek után mi lehet? Apám is mondta, magam is tapasztaltam: ha egy szájaló, anyádat sűrűn emlegető bukarestire felemelted a kezedet vagy a hangodat, egyből behúzta a farkát, és csak önmagában füstölgött. Egy most kezdődő bátrabb kiállás, szerintem, vissza­kozást váltana ki a rohanó vágtában asszimiláló román nacionalistákból. Mindig nyomban visszavonulnak, ahol ellenállásba ütköznek. Tudják, hogy amit cselekszenek, az ellentmond a meghirdetett elveknek, még akkor is, ha lényegében elvtelenek. Teljes visszavonulásra nincs kilátás. Ez a rendszer nem bukik meg a bölcs vezető jobblétre szenderülésével. A dinasztia pedig tovább folytatja az erőszakra, az elnyomásra, a kizsákmányolásra épített hatalom­megőrzést. Évtizedekig sanyargatható ez a nép, talán évszázadig. Ha a környező országok rendje és életmódja fokozatosan felfelé ível, akkor a külső behatásoknak engedve a szenvedő tömeg is indulatba jöhet és minden elnyomó rendőri erőszak és megfélemlítés ellenére sepri majd az országot. Az indulatok, mert már „megfelelően” irányítottak, elsősorban a kisebbséget érintik majd. De az erdélyi magyarság kibír több mádéfalvi veszedelmet. ‘48-as, ‘44-esmagyargyűlölet nem lehet egyenlő, mondjuk, a régi zsidógyűlölettel, mert a zsidókban azok anyagi jólétét is utálták. Az egyre inkább kisemmizett magyarságot (lásd: gyengén fizetett munkahelyek, vagyonukból kiforgatott magyarlakta falun téeszek) a cigányokhoz lehet majd hasonlítani, akiktől nincs mit elvenni, s ha készek is a beolvadásra, mégsem lehet nemlétezők­nek nyilvánítani őket, mert nem bőrük színe, de kultúrájuk, belső családi életük egyelőre más hagyományokból táplálkozik. Igényeik mindinkább Nyugat felé irányítják őket minden tekintetben. Az oltyán tisztviselőréteg - akár régen az anyaországi magyar tisztviselők - jól élnek Erdélyben, de befogadásuk hatalmuktól függő, időleges. Jelenlétük a magyarságot nem segíti, hanem visszariasztja az asszimilálástól. A kultúra jegyei hosszantartóan fel­ismerhetők egy népben, a kulturálatlanságot sem tüntetheti el egy nemzedéknyi idő alatt, még a jólét sem. Erdély még a következő évezred elején is az erdélyi lélek földje marad.

Mióta írunk ilyen naplókat? Lassan egy emberélet óta, ha igaz a hetvenéves átlagéletkor. És még meddig fogjuk írni kiirtásunk történetét. Ha megszületett volna unokám, ha nem ijedt volna meg tőle a két tizennyolcéves fiatal, ha tudták volna, mi lesz a sorsuk... Most lenne kit nevelni, kikre átruházni a naplóírás feladatát. Többszörösen is tragikus sors jutott nekünk. Igazi erdélyi magyar sors. Kegyetlen.

Ha nem volna Szózatunk, talán végleg és visszavonhatatlanul elkeserednénk.

Társadalmi büntetésként be kellene vezetni a kötelező tévé-nézést. Bizonyára mindenütt van olyan központi csatorna, amit utálnak. Nálunk csak ilyen van. Már régóta nagyban hozzá­járulunk a villamos energia megtakarításához: nem kapcsoljuk be a tévét. De azért még nagyszerű állampolgárok vagyunk: rendesen fizetjük a tévé-díjat.

1986. február 18.

Mondta a rádió, hogy Szőcs Gézának el kell hagynia Romániát, mert nem felelnek a biztonsá­gáért. Érdekes?! Nyilvánvaló, hogy a Kulturális Fórumra küldött levelét, híreit nem tudják lenyelni. Állítólag Nyugat-Németországba kíván távozni (febr. 14. a megadott határidő). Ki tudja, mi van a dolog mögött? Lehet, hogy az Erdélyi Magyar Híradó munkatársait akarják így felfedni. Különben csak a SZER román nyelvű adásában hallottuk a hírt. Egy felakasztott színész után nem vállalkoznak egy költő eltüntetésére. Így a legkézenfekvőbb kiebrudalni az országból a kényelmetlen embert. Hát lássuk, mit tud értünk tenni, Géza! Minden távozóval egy lépéssel közelebb kerülnek céljukhoz ellenségeink, de minden tettre kész emberrel növekszik azoknak a tábora, akik tehetnek értünk valamit, tudnak az itteni sanyargatásokról és az évtizedek óta követett célról, tanúk lehetnek az erdélyi magyarság sírgödrénél, post mortem rehabilitálásánál.”

A hovatartozást kifejező külsőségek is megmutatják egy-egy csoportosulás lényegét. Amikor a nagy hajú fiatalokat utcán is üldözték, még az egyszerű ember is tudta, hogy akár jól áll nekik, akár nem az olykor torzonborz külső, valaminek ellentmondanak vele. Ez is felhívás volt az ellenállásra. Egyszerű módja a hasonulásnak, a hovatartozásnak a kifejezésére az egyenruha, minden külsőség, nyelvi sablonok, viselkedésformák átvétele. Emlékszem, egy kollégám, saját bevallása szerint, azért akart szekus egyenruhát, hogy féljenek tőle tömbháza lakói.  A szocialista társadalom ranglétráján felfelé kapaszkodók előszeretettel öltöztek bőrkabátba, a nagybányai lap egyik bátran sajtóhibázó szerkesztője vagy nyomdásza a „bürótagok” helyett „bőrtagok” kifejezéssel illette őket. Itt Svédországban a mindenáron beolvadni akarók svéd szőke frizurát és bajuszt hordanak, hogy elvegyüljenek az őslakók között, mások magyarságukat kihívóan Bocskai öltönnyel bizonyítanák. Erdélyben, a rendszerváltás előtti években a merészebbek szakállt növesztettek. Fiam halála után magam is ezt tettem. Miután a bekövetkező változások tudatában is, a hozzám tartozók vélt csoportjának tanácsára elvállaltam a főszerkesztőséget, megtartottam szakállamat. Nálunk ez nem szokás, figyelmeztetett a párt Központi Bizottságának, értem is felelős embere. Szakállfertőzésemre hivatkoztam, de tudnia kellett, hogy éppen azért vagyok szakállas, mert kívánok közéjük tartozni.

„1986. húsvét

Miért hagyok szakállat? Nem kérdik, csak nem tetszésüket nyilvánítják. Érdekes, ahogyan viszonyulnak ehhez a kis merészséghez. Mert kell valamennyi merészség ehhez is. Kiugorni a sablonokba vezető vágányról, más lenni, akarni valamit - ez már bűn. Legalábbis úgy néznek rám, mint aki valamiféle bűnt követett el. Riadt pillantásokkal, behúzott nyakkal, körülnézve, mindjárt tiltakozva, fennhangon is elhatárolva maguk tőlem, aki lázadó, vagy az akar lenni, hiszen felháborító, megbotránkoztató: szakállat viselek, van képem nem elvegyülni a tömegben, ártania kincstári küllemnek, eltérni a szabványtól, csúnya, sőt ronda lenni, mert ugyebár velük ellenkezem, őket nem követem... Bizony, bizony, bátorság kell a szakállhoz.

Nyilván van valami oka annak, hogy szőrös az arcom. Más akarok lenni, mint a többség? Éppen most akarok más lenni? Miért nem eddig? Ötven éves vagyok, és eddig is más voltam, más akartam lenni. Nem akartam, hogy összetévesszenek a nyakkendősökkel. Tizenhat éves koromban egyszer nyakkendősen mentem az iskolába, egyik tanárom táblához hívott, feleltetett. Tudtam, hát megdicsért. Bizonyára a ruhámért, a megjelenésemért is. Mert már ő is unta a nyakkendőtleneket, a tréningruhásokat. A társadalom kitermeli és megteremti az ellenszenvet a hatalom embereivel szemben: most nem szeretik a nyakkendősöket, a skatulyából kihúzottakat, a tisztviselőket, az aktivistákat, de csak kevesen mernek nyíltan mások lenni, másként kinézni, nem a hatalom embereit utánozni.

Miért ellenszenves most a nyakkendősök, a bőrkabátosok serege? Mert devalválódott a jólöltözöttség értéke. Akik viselik, nem viselkednek úri emberekhez méltóan. Tehenek, akiken sehogy sem áll a gatya. Úriembereknek öltözöttek, akik nem úriemberek; értelmiségiek, akik egyáltalán nem értelmesek; tisztáknak tűnnek, de erkölcstelenek... És így tovább, ellentétek malmában morzsolódnak azok az igények, melyeket az embertől elvárnánk, amelyeket hiába várunk. Most zárjuk a kört: a felszabadulás után a munkáshatalom jóindulatú dadogásait ismételjük jóindulatok nélkül, a műveletlenség kedve szerint, a visszafejlődött, az infantilizá­lódott hatalom kénye szerint. Ennyi lenne a fejlődés? Ilyen hát a mi tangónk!

Szakállam gyászt jelent, nemcsak azért, mert fiam halálának harmadik évfordulóján hagytam meg, hanem mert valóban gyászolni kell az elvesztegetett húsz „fényévet” és a többit, amit éretlenül nem is érzékelhettem. A visszalépések gyászát ülhetjük halálunkig. És halálunkkal, mert addig már nem sok változik, a változtatók most születnek, vagy meg sem születnek.

Szakállas vagyok, mert elfogytak mellőlünk a szakállasok. Csak az elmúlt néhány évben elment Aradi Jocó, Hürkecz István, Dusa Ödön, Bodor Pál, Szőcs Géza és nemrég Veress Zoli is. Az utóbbit sokáig nem engedték ki családjával, aztán egy írószövetségi küldöttséggel küldték volna, de nem ment, azt üzente, hogy nincs cipője. Most felült Budapesten a Stockholmba tartó repülőre feleségestől, unokástól. Utódaiból nem akar tapsoncokat. Lehetünk-e egyebek? Rengeteg fiatal növeszt szakállat, így nem jók tapsoncoknak. De a gyerekek arcán nem serken a szőr, és szégyellik magukat, pirulnak értünk is.

Mennek barátaink szakállasan és szakáll nélkül. Ha tehetik, kinn maradnak. Helyettük vagyok én itt. Ha mehetnék is. Éltem negyvenhét évet. Pontosabban: volt miért élnem, volt jövőm. Kivittük a Házsongárdba. Oda tartok én is. Az én helytállásom ennyi. Úgy hozta a sors, hogy nincs mitől félnem, nincs mitől tartanom, aki mindent elvesztett, annak már nincs mit veszteni. Hiába nem borotválkozom. A fiúk megőrzik az apák nevét, ha van, hírnevét is. Nekem, a fiamnak kell nevet és hírnevet szereznem, mert ehhez jussa volt és tehetsége is. Serkenő szakállal temettük el. János bácsi azt mondta, ne nyúzzuk, még kiserken finom bőrén a vér. A vére, amelyet megmérgeztek...”

Visszatekintve, úgy látom, hogy sokan voltunk, akik nem fértünk a rendszer bőrében. A magam példája csak arra jó, hogy erre felhívjam azok figyelmét, akikben van akarat múltunk elemzésére, s tanulságainak számbevételére, olyanokra, amelyek tanulságai nélkül nehezebb a jelenben élni. Merthogy a sok minden ismétlődik. Az ember saját maga és közössége szabta erkölcsi normáinak taposómalmában erőlködik, hogy mások által is elfogadható életet éljen.