Korlátolt gyökerek
Lapozgatom régi, tematikus naplómat, amelyben beolvasztásunk eseményeit jegyezgettem, és mindegyre ellenállásunkra bukkanok, a maga módján majd mindenki tett valamit azért, hogy sanyarú sorsunkat ne bamba juhnyájként fogadjuk el. Jelentettek ezek az apró ellenállások valamit is a társadalmunkat nyomorító úthenger fékezésében? Mindenképpen. Ha nem másért a saját magunk lelkiismerete szempontjából lényeges volt minden, amit küzdelemnek éreztünk a magunkkal való szembenézés, a magunk elfogadása folyamatában. Életben maradásunkhoz nemcsak a betevő falat naponta megküzdött megszerzése vált rendkívül fontossá, hanem erkölcsi tartásunkért vívott apró tetteink is, amelyek tükörbe nézésünket lehetővé tették. A fásultak, a beletörődők, a megalkuvók, a gyávák, de kiváltképpen a törtetők, a napi sikerekre vágyók, akik a hatalomhoz tartozó kiváltságosokhoz tartozást látták célravezetőnek sikeres életpályájuk kialakításában, „elengedett kormánnyal” lavíroztak a zavarosban, feloldozást találtak abban, hogy felülről parancsolt feladatokat teljesítettek, amiért nem kell felelniük. S amikor baráti társaságukból figyelmeztette valaki őket, könnyen lerázták a felelőséget, a gépezet apró fogaskerekének mondták maguk, akik nem tehetnek mást, forogniuk kell a megadott irányba, ha életben akarnak maradni, hitték, hogy muszáj együtt mozdulniuk a a felülről irányított gépezettel.
És most újra felhorgad bennem a hiányérzet: mikor jön el az ideje annak, hogy ne csak a hatalommal való együttműködésről szóló töredelmes vallomások és beismerések kapjanak elismerést, hanem azok a százezrek is, akiknek van mire emlékezniük, amikor a két évtizeddel ezelőtti életükre, naponta megküzdött küzdelmeikre, bátorságukat éltető apró tetteikre gondolnak. Bizonyára fontos volna, hogy önbecsülésünket növelő tetteinkből merítve vállaljuk mai életünk, most is bátorságot, kitartást, ergyüttműködési hajlandóságot követelő gondjainak rendezését.
1985. április
A múlt hónapban itt járt Jánosi Tibor, hozott Új Tükröt, benne öt rövid írásommal. Az egyiket, amelyikről az egész oldal a címét kapta (Mese a változhatatlanra), mivel három alcímes, összekeverték, illetve a tördelésnél az első rész után következett egy nagyon rövid különálló groteszk írás (Kívánság). Ezzel megtört az ismétlésre alapított és a fokozással kihangsúlyozódó asszimiláció-ellenes mese ereje. A végén pedig belejavítottak: „akit megesznek” helyett „amit megesznek” jelent meg. Egy okos szerkesztő nem a mondanivalót nézte, nem az emberevést illetőleg ennek a groteszkségét, szerinte „akit” nem ehető. Kerülne a helyünkbe, akkor bőrén érezné, miként eszik itt a fajtáját.
Kiderült, hogy sok írást Koppány Zsolt névvel adott le, másokat pedig közös ismerősünk protezsált. Tibor levelemből megértette, hogy szorongatott helyzetben vagyok kicsit későn, de írt egy választ, amiből érthettek a levél ellenőrzők is. Részünkről az ügyet lezártnak tekintettük. Megkértem Tibort, érdeklődje meg, milyen lehetősége, van egy költözködésnek odaátra, ha itt „minden kötél szakad”. Később D. Ödöntől megtudtam, hogy Tibort felhívatták a belügyhöz, kérdezősködtek, puhatolóztak. Vajon mit akartak? Tibor elmesélte nekem, hogy ott náluk látott egy idevaló „belső embert”, akit, mivel kémkedés gyanús volt, telefonon feljelentett. Látta, hogy elvitték. Valószínűtlen történet...
------------------------------
A Munkásélethez akarnak helyezni. Nagy titkolódzással. Felmentünk Vargával Koppándihoz. A megbeszélést önmaga igazolására használta. Nem tagadtam, amit ő is tud, hogy mindenütt utálják. Mert legutóbb Kántor a Központi Bizottság magasabb rendű aktivistájának jelezte, hogy képtelenség vele dolgozni, hiszen a klasszikusokat is törli, kiveszi, elparentálja. Olyan kijelentéseit hallgattam, amelyek távol álltak az igazságtól. Például azt jelentette ki, hogy ő valamire való író írását még nem vette ki, nem bántotta egyetlen lapban sem. Kapásból jó néhányat mondhattam volna, de most jó szándékúnak mutatkozott, állást úgy kínált, mint olyannak, akivel kivételt tesz tehetségére és alapvető jó tulajdonságaira való tekintettel. Sütő írásait vette ki, annak saját lapjából, az Új Életből is és ki húzott belőle? Koppándi! Azért hát a titkolózás. Mert azt hiszi, mások nem tudnak pofátlanságáról. Szót kerített a tavalyi, az augusztusi, a Dolgozó Nőbe írt vezércikkemről. Miért Petőfivel kezdtem? Mondtam, azért, mert olvasóinkban Petőfi neve a szabadsággal párosul. Augusztus 23-át miként lehet másként az olvasók figyelmébe ajánlani?! Azt mondta, ha ezt kifejtem, talán nem veszi ki a cikkem. Szerintem, akkor is kivette volna, mert nem a Petőfire utalást, hanem a demokratizmust, az igeneléssel felérő tagadást követelő mondatomért nem tetszett neki az írás. A harag pedig azért van benne, mert tíz hónap múlva mégis lehozta az Utunk nem vezércikkben, de elbújtatva, lehozta.
Azt hajtogatta Koppándi, hogy őt nagyon utálják pedig hat éve csakis jóra törekszik. Arra, hogy ne hőzöngjenek az emberek: nem az embert nézi, hanem csakis az írást. Ennek ellenkezőjét bizonyította azzal, hogy amikor Varga a romániai magyar irodalomról szóló íráshoz szerzőt keresett sorra kiebrudalta a kritikusok sorából Kántort, Markó Bélát, Kovács Jánost különféle, vele szemben elkövetett vétségeikért. Az utóbbi például a következő mondatot akarta becsempészni a Méliusz könyvéről szóló kritikájába: „Életünk olyan, mint egy sötét alagút, csak néha-néha csillannak fel benne a fények.” Természetesen kihúzta, és ha A Hét nem adta volna le az első részt, nem engedélyezte volna a másodikat sem. Ha már kihúzta a mondatot, akkor a szöveggel nem volt baja, de a szerzőt valahogyan büntetni kell - mondta. Így fest a dolog! Nagyon tanulságos találkozó volt. Megtudtam, hogy Molnár H. Lajos olyat állít regényében, amit az életben nem lehet megtalálni: egy újságírót azzal bíz meg a belügy, hogy kollégáját figyelje. Ki látott olyat, ki hallott ilyesmiről?! Nem esett le a tantusz, hogy magamra mutassak és megnevezzem a kapitányt (és az első titkárt, aki tudott a dologról), aki ezt pártfeladatként követelte tőlem. Ehelyett arra hívtam fel a figyelmét, hogy amennyiben a könyvben írt dolgok nem találnak a valósággal, akkor valószínűleg regényről van szó, tehát fikcióról. Nem értett velem egyet, annyit ő is tud, hagy Molnár könyve inkább riport és tényregény, mint mese.
-------------------------
Hazaérkezve felmentem a megyei pártbizottság gazdasági titkárához, volt osztálytársamhoz. Nem javallotta a Munkásélethez való átvándorlást, és semmilyen magyar nyelvű laphoz; nem nagy jövőt jósol nekik. Azt ajánlotta, térjek vissza egy gyárba. Megpróbál nekem valamilyen helyet találni a Nehézgépgyárban. Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Megszabadulok a csúszómászók világából. Mielőtt hazarepültem volna, elhívott magához Nits. Húsvét volt, ettünk valami maradék levest és rántottát. Nem ezt volt jellemző rájuk. Ilonka mutatta, hogy üres a hűtőszekrény. A fiuk katona. Ilonka, jól értesült, mondta, hogy nemcsak az asszimilációellenes írásokat tiltják, hanem az asszimilációt sürgető írásokat követelik tőlünk. Aki erre is képes, arra valószínűleg köpnek majd. Még akkor sem kecsegtető perspektíva, ha nagyon sokára jön az a világ. Persze a gyár sem örömtanya, ha nem megy a termelés, nincs egész fizetés. És kivághatnak, leépíthetnek, különösen, ha osztálytársam már nem lesz a polcon. Évei meg vannak számlálva.
1985. június 23.
Tegnap volt Zsolt 21. születésnapja. 21 gyertyát gyújtottunk a temetőben. Délben Cseh Gusztit temettük. A Diákházban előttem két belügyes állt. Az egyik a szemét dörzsölte, hogy megfelelő ábrázatot öltsön, a másik, aki évekkel ezelőtt rám szállt, a nyakát nyújtotta érdeklődőn, amikor Benkő Samu beszélt. Mit értett belőle, nem tudom. A román beszéd nem érdekelte ennyire. Nyilván, mert csupa magyarok között állt és így akart belesimulni a környezetbe. B. T.-vel találkoztam a főtéren, majd a Diákház bejáratánál. Süt róla a rosszindulat. Nem tudom, mi baja van velem. Már a múltkor, amikor könyvet vittem neki, alig türtőztette magát, hogy ne mondjon valami gorombaságot. Most valami megjegyzést tett, amiben az ügyködés szó is szerepelt. Halkan, alig kivehetően, de elküldtem melegebb éghajlatra. K. harciasan utánam nyomult. Csak megnéztem. Félek, hogy megint a belügyisek keltették olyan híremet, amiért az erdélyi magyar értelmiség jelesei utálattal néznek rám. Jó fegyverük az emberek közötti ellentét és utálat keltése. Azt hiszem, értenek hozzá. Pedig most összetartásra lenne szükség.
1985. július 29.
Voltam Szamosardón, Molnáréknál. Beigazolódott jövendölésem, hogy az egyházak ellen indítják a következő támadást. Jól menő magyar iskola van a faluban. Az igazgató és a református pap összejárnak, a művelődési életben is többet akarnak, mint amit a máramarosiak megszoktak. Volt itt Kriterion-találkozó és könyvkiállítás a helyiek könyveiből, országjárás és egyebek. A belügyiek a szokott ötlettelenségükkel azért citálták egyre-másra be az értelmiségieket, mert állítólag a székely himnuszt énekelték együtt. De más népdalokat is énekelhettek, amelyek nem tetszenek nekik. Mármint a belügyieknek. Valamelyik tanár aztán rábólintott, hogy ha nem is énekelték, de „fredonálták” a tiltott dalt, és aláírta a jegyzőkönyvet. A következőt már úgy győzték meg, hogy elé tették a jegyzőkönyvet: „Te miért tagadod? Mindent tudunk!” Aztán aláírta más is. Csak Molnár tiszteletes nem írta alá. Emiatt megrovásban részesült. Közben házkutatást tartottak az iskolaigazgatónál (engedély nélkül) és megtalálták Szamosközy Erdély romlása (?) könyvét, valamint egyéb hasonlókat, amelyeket elkoboztak. A magyar koronát bemutató kiskönyvbe Molnár Tompa-idézetet írt ajánlásképpen: kész volt a vád, hogy káros könyveket terjeszt. De nála nem mertek kutatni, mert azt mondta, elégette a magyar történelemmel foglalkozó könyvet. Aztán két évvel ezelőtti történésekkel hozakodtak elő, amikor valaki idegen látogatott a templomba.
Közben nyugdíjba ment az egyháziakkal foglalkozó ezredes és hívő lett! Mondtam Molnárnak, nem hiszem, hogy nem megbízatásból tette. Hinni az ilyeneknek nem lehet, nem is kell. Minden eszközzel elásni szeretnék a magyarokat.”
Apró tettnek minősíthetnénk például Pillich László könyvét, ha nem tudnánk, hogy a hóstátiak kiebrudalására, a hagyományait szívósan őrző magyar közösség megszüntetése elleni küzdelemben született. A hóstátiak voltak azok, akik a háború végéig megőrizték az ősi magyar tízes szerveződést, öltözetükkel, művelődési szokásaikkal (színházi külön bérletük telt házas előadásokat eredményezett), családi ünnepeikkel, báljaikkal stb., a kolozsvári magyarság sajátosan kitartó őrzői voltak. A könyv megjelenéséhez nemcsak a szerző bátor, következetes és alapos gyűjtő munkája kellett, hanem a kiadásáért küzdők csapatának körültekintő, az akadályokat okosan elhárítók kitartó ügyködése is.
„1985. augusztus 30.
Megjelent a Pillich könyve, a Városom évgyűrűi. Múltunk megőrzését elősegítő könyv. Írnom kell róla.
Bennünk élő város
Az a körséta, amelyre Pillich László hív nemrég megjelent nagyszerű könyvében[1] nemcsak élvezetes, hanem fölötte szükséges. Azt már a régiek is tudták, hogy sorvad és elenyészik minden, ha gyökereivel nem törődünk, ha pedig vágják ezeket a gyökereket, akkor az a pusztulásra ítéltetéssel egyenlő. Ennyi bölcsességnek még a nagyon sietős emberekben is lennie kell, a jövőt pedig - messzelátó terveinkből kiolvashatóan - bizonyára ennél sokkal nagyobb bölcsességgel építjük. Ilyenformán a hagyományainkra legyintők nem csupán tudatlanságból cselekszenek, hanem politikai rövidlátásból. Ugyanis, ők azok, akik egyre rövidebbre szabják a józan emberek által többszörösen ismételt kérdést a válaszadással együtt, amelyet most a Pillich könyvében az „emlékezetből való újraépítkezés” feladatának formájában szívesen látnak a gondolkodva olvasók és igenlik a felelős emberek is. Mert ezt a kérdést minden jóindulatú és minden kultúra égető szükségességét nyíltan vagy burkoltan nem tagadó ember csakis igennel válaszolhatja meg. „Az emlékfoszlányok továbbélése azonban épp azokat a gyökereket teheti szerteágazóbbá, amelyek a jelen dolgaiban tájékozódni akarókat a helyhez köt(het)ik.”
A szerző már a könyv bevezetőjével megnyeri a sétához az olvasót, tudatosítja bennünk a hagyományok szükségességét, hiszen értő és látó olvasóra van szüksége ahhoz, hogy eddig nem értékelt értéket tárjon elénk: városunk egymás után következő nemzedékei emlékezetét tanítja az eddigieknél jobban megbecsülnünk. Szükségünk van az előttünk járókban „bennük élő” városra, hogy otthonunkká avathassuk a most épülő, jövőt ígérő várost. Akik tagadják ennek szükségességét, és lényegtelennek tekintik az ilyesféle hagyományok egybegyújtásét, és az utánunk következőkre való hagyományozását, azok az ötvenes években elkövetett hibákat ismétlik, azokat az éveket, amikor az új igézetében minden örökölt kultúrát a szemétre dobtak.
Pillich László lírai szociográfiájában most olyan értékek leltározását kísérelte meg és nyújtja az olvasónak, amelyek - mert nagyapáink és apáink élnek, bennünk és utódainkban hatnak - a városi életmód kultúrájának alapjait képezhetik. A Nádas-mentén, a Kerekdombon, Hídelvén, Kakasvárosban, Kőmálon, Fellegváron, Kőváry-telepen, Monostoron, a volt hóstátokban, a Tisztviselőtelepen, Kövespad környékén, Tóközben vagy Bulgária-telepen élő adatközlői emlékeit nem lehet múzeumok raktáraiban elsüllyeszteni, nem lehet kihagyni leltárokból, de lehet és kell a családok emlékezetén túl a szélesebb nyilvánosság elé tárni, mert az apáról fiúra maradt emlékek olyan értékeket rejtenek, amelyek mindannyiunk kincsei lehetnek. A „sorsokban tükröződő mindennaposan átélt változást” azért jó megőrizni emlékezetünkben, hogy lemérhessük újat építő munkánk valós eredményeit, amelyek nemcsak szemet gyönyörködtető tömbházsorokban, szélesített utcákban, korszerűsített városnegyedekben tükröződnek, hanem az új keretekbe átörökített jó szokásokban, hétköznapjaink erkölcsében is.
Nagyot fejlődött „kincses” városunk az elmúlt évtizedekben. Felmérni ezt a változást szinte lehetetlen azoknak, akik, mert még fiatalok vagy alig néhány íve betelepültek, nem tudják, nem is tudhatják, honnan indult nálunk a városfejlesztés. Az őslakosság számát többszörösen túlhaladták az új lakók, a város lakóinak hetven százaléka új lakásban él. Ha a lakosság több mint fele mit sem tud arról, hogy egykor a Fellegvár oldalán apró, összetákolt kunyhókban éltek az emberek, a monostori Kalános utca tájékán siralmas nyomornegyed élte fülledt életét, a Kerekdomb alatt pedig óriási óvóhely húzódott (Pillich sem talált már idevágó visszaemlékezést), amit figyelmeztetésül a világháború emlékeként talán érdemes lett volna megtartani, hogyan őrizheti meg a város hagyományosan szép és tiszta arculatát? Hányan tudják ma még azt, hogy hol és miként éltek, hogyan tűntek el a dolgos hóstátiak és a Bulgária-telepen lakó kiváló zöldségtermelők? Ha alaposabban utánanéznénk ennek, talán a zöldségellátás javítására és helyi megoldására is telne az elemzésből leszűrhető tanulságokból. És az utcaközösségek, a lakónegyedek legendás összetartó ereje, az egymást segítő lakosok készsége? Az új lakónegyedekből, a sokemeletes tömbházakból egyelőre még hiányzik az emberi kapcsolatok várost formáló ereje. Az elkülönülés, a bezárkózás nem lehet tartósan sajátunk. Van még mit tanulnunk a régiektől: a közös munkát, a város szépítését, értékeink megőrzését...
Többek között erre is fegyelmeztet Pillich László könyve, amely szórakoztató olvasmány is, hiszen adatközlői nemcsak adatokat mondanak fel, hanem regényes történeteket, tanulságos epizódokat az életükből. Csak sajnálhatjuk, hogy bizonyos meggondolásokból az adatközlők névsora kimaradt a könyvből. A szerzővel együtt valljuk, hogy sokat köszönhetünk nekik: „Hálával tartozom valamennyi adatközlőmnek a tegnapi és mai kolozsvári külvárosok lakóinak, akik a »bennük élő« várost számomra, és ezáltal olvasóim számára is befogadhatóvá, otthonná avathatóvá tették.”
E város szülötteként magam is e hely örökös vonzásában-taszításában élek, és utcáit (nemcsak a külvárosiakat) a felfedezők kíváncsiságával járva érzem, hogy titkait megtudva, ragaszkodásom hozzá egyre nő. Pillich könyvét olvasva hazaszeretetében is több lesz az olvasó. Kár, hogy mint minden jó kolozsvári szerző művéből, ebből a könyvből is feltűnően kevés jutott városunk könyvesboltjaiba.
Végül, de nem mellékesen, külön figyelmet érdemelnek a könyvet illusztráló Feleki Károly szocio-fotósorozatai. Hasonlóan sikeres munkáit hóstáti témájú Korunk-kiállításán már láthattuk. Fotói olyan kordokumentumok, amelyeket csakis a szülőhelyét értő és féltő művész készíthet. E könyv külalakja mondatja ki velünk azt is, hogy ideje volna észrevennünk Feleki könyvborítóit is, amelyek korszerű látás módját, sallangmentes grafikáját bizonyítják. (Igazság, 1985. szept. 4.)
És az is fel kellene mérnünk egyszer, hogy mit jelentett számunkra a konokul ellenállók példamutatása. Erősítette bennünk a hitet, hogy mindig lehet valamit tenni közösségünkért, nyelvünkért, erkölcseinkért, magyarságunkért, becsületünkért. A gyávákat pedig visszafogta a megalkuvástól, a csinovnyikságtól, a szolgalelkűségtől? Ki tudja? A lelkiismeretüket vizsgálók adhatnak erről számot, ha összevetnék az, akkor hallott ellenállókről szóló híreket a hatalom szolgálatában tett engedményeikkel. Fogadjuk el, hogy a bátorság mindenkoron bátorságot szül: a bátran kiállók, az önfeláldozók meghurcoltatása, az életüket áldozók példája sem volt hiábavaló.
"Szőcs Géza mondta a múlt hónapban, hogy a ráállított megfigyelőkről személyleírást készít. Már a negyvenhatodiknál tart. Szóval van emberük elég, és szépen megfizetik őket. Úgy látszik, a szocializmussal járó törvényszerűség, a belső ellenőrzés fokozatos növelése, a megfigyelések határtalan kiterjesztése. De hiszen ez így volt a múlt századokban is, és mindenféle uralmi rendszerben. Csakhogy most a szocializmus, a kommunizmus, a demokrácia propagandájának hátterében folyik az elnyomás. A „nép érdekében” elnyomják, hallgatásra késztetik a népet. Mert az elnyomás, a megfélemlítés méretei akkorák, hogy nyugodtan használhatjuk a lakosság és a nép megnevezést. A felső hány ezer (?) uralma alatt állunk. Nem lehet ez egyetlen család! Még ha csupa doktori címmel felékesített főkből is állnak tagjai...
Itthon Nemere újságolta, hogy a postán kiírták, nem szabad magyar nyelvű táviratokat küldeni. Tegnap felhívott (Burcă) Juli. Előbb tévesen kapcsolt a telefon. A Tar lakás? kérdésre egy nő figyelmeztette, hogy itt Románia van. Elküldte az anyjába. Lehet, hogy a nőnek is magyar az anyja, mint őneki? Itt még nem tartunk! Minden bizonnyal betiltjuk a magyar hangot a telefonban és minden egyebet betiltunk. De közben nő a kijózanodó románok tömege is.
Tegnap a vasútnál a gépírónő megtagadta egy belső rendelkezés sokszorosítását, mert kijelentése szerint nem kívánja, hogy egyszer majd felelősségre vonják, amiért támogatta a soviniszta uszítást. Nem árulta el, mi volt abban a belső rendelkezésben, de felháborodottságát tekintve nyilvánvaló, hogy a vezetésben pöffeszkedő ultranacionalisták újra elgaloppírozták magukat. Valahogyan hasonlít ez Balogh Edgár fogalmazására és felfogására. A valóság az, hogy sovinisztákkal átitatódott, műveletlen és félművelt vezetőség kényének és kedvének vagyunk kiszolgáltatva.
Cseke Pétertől tudom, hogy valuta és arany keresése ürügyén házkutatást tartottak náluk, és elvitték mindenféle kézirataikat. Mindezt azért, mert Évánál voltak az idén végzett és kihelyezésüket megtagadó filológusok beadványai.
Balogh Edgár hivatalos papírt kapott a saját beadványára, miszerint már nincs magyar főszak a filológián, tehát a Minisztérium, a főszakoknak megfelelően akárhova kihelyezheti a nyelvtanárokat. Kettő kivételével Erdélyen kívül helyezték őket. Ez semmi! Százötvennégy Csíkba helyezett új tanár közül egy sem magyar anyanyelvű! Ez a válasz arra, hogy a csíkszeredai líceum igazgatója megtagadta az írásbeli fogadalmat arra, hogy sem az iskolában, sem azon kívül nem beszél a gyermekekkel anyanyelvükön. Ha nem, hát majd fokozatosan kicserélik ott a tanári gárdát, és betelepítenek románokat, akik, mert nem tudnak magyarul, úgymond természetes módon asszimilálódni tanítják a székelyeket. Átlátszó sakkhúzás, bizonyára „eredményes lesz, de ne örüljenek az akarnokok, a kölcsönhatás, minden uszítás ellenére, éppen a túlzások miatt olyan, hogy a rendes románok nem átallják magyarul gagyogni, magyar tévét nézni, magyar kultúrával ismerkedni. Velünk van Európa, ahonnan műveltség, jólét, emberség és politikailag is haladó nemzetköziség, igaz testvériség árad, és szemben áll az akarnok-hatalom szűklátókörű, elkülönülő és elkülönülést, műveletlenséget, balkáni erkölcsöket fröcskölő gyakorlatával. Az idő nekünk dolgozik. Mint minden fekély, ez is leesik magától, csak bírjuk még a förtelmes bűzt és a járvány leheletét, az egyszerű emberek józansága hovatovább erősödik és megteremti az erdélyi életben kötelező egyetértést.
Most olyan időket élünk, hogy a dühödt soviniszták magyarkodókat vadásznak, hogy indokolják a maguk tetteit. Művelt ember nem lehet soviniszta, nem magyarkodik, nem válaszol a kihívásokra és elkerüli a provokációkat. Most is csak az a dolgunk, hogy a magunk túlzóit leintsük, és valamiképpen előkészüljünk - megakadályozzuk a pogromot, amire a tudatlan román többséget egyelőre dühödt magyarságutálattal készítik. A zsidók is megmaradtak Hitler után. Mi is meg kell, hogy maradjunk - ki tudja, milyen áldozatok árán? -, mert Erdély jó román föld létére is mindenkié, és ha a szocializmus nem volt képes ledönteni a határokat, a jövő társadalma ledönti azt, és a nemzetiségnél fontosabb volt és lesz az emberség, a jövő higgadt tervezése és megvalósítása, uralom és dinasztikus hatalom és a velejáró diktatúra nélkül, a valóságos demokratizmus kialakításával.
A távoli jövő elképzelhető, a jelen gyötrődései sajnos elképzelhetetleneket szülnek...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése