Ki látott engem? - 12

Nem az én székem

„Az asszimilációt siettető intézkedések brutális gyarapodására számíthatunk mindaddig, amíg a primitív vezetés dominál. A többnyelvűség nyitottságot, műveltséget igényel. Nálunk ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. Elzárkózást, fizikai és szellemi határok erősítését, különállást. Ehhez törvényszerűen egy nyelv is sok: megvalósul tehát a hallgatás, a robotolás adekvát „nyelve”, a hurrázás és tapsolás a primitivizmus. Előbb kiírják: mindenki beszéljen románul!, de azt értik: hallgass! Később: a kuss! járja (már most gyakorolják az erőskezű aktivisták) és korbács! Közben katonásdit játszanak velünk, hogy ne tűnjék föl a sok reánk felügyelő katona. Ehhez némi császár-családi kultusz és felsőbbrendűség-imádat hajlongás, kézcsók, leborulás kell és máris kész a középkori műveltséggel működő fasizmus, az eredetinél ez tökéletesebb változat, hiszen adekvát szervezettség, csiszlik erkölcs balkáni nagyvonalúság és műveltségigény hiánya ez alapanyaga. Hataloméhség hatalomvágy, hatalmi elbizakodottság... Mind olyan dolog, amelyek magukban hordozzák az elkerülhetetlen bukást. De előbb a civilizációt, a humanizmust temetik el és néhány nemzedéket, amely az eddigieknél inkább megközelíthető szabadságról álmodott.

Ha nem volna ebben az országban a kétmilliós kisebbség, a hatalom háborúban (Besszará­biáért) mutatná meg fasiszta voltát. Így elég ez a belső háború, amely egyre inkább lefoglalja, mert türelmetlensége az ország anyagi romláséval együtt nő. Már a vezetőrétegnek sincs más célkitűzése, nem állítanak elé más, sikerrel kecsegtető tennivalót csakis a nemzetiségek felszámolását, amit dühödten és a legnagyobb lelkiismeretességgel végez. Ez a hatalom a szocialista jelzővel díszített polgári ultranacionális álmok vaskezű megvalósítója és zavaros századvégi elméletekre támaszkodik, azokra, amelyek a fasizmust is szülték. Freitske: „minden állam joga a benne egyesített nemzetiségeket eggyé olvasztani”, a német nemzetelmélet alapján a dák eredet és műveltség felsőbbrendűségének belemagyarázásával, a román kommunizmus megvalósításának sűrű hangoztatása közepette, de átvéve és alkalmazva Deák Ferenc idevágó nézeteit, miszerint az oszthatatlan és egységes nemzetet képez mindenki, bármely nemzeti­ség­hez tartozzék. A politikai nemzet fogalmával meghirdetett egyenjogúság nyilván az asszimi­láción alapul és - Deáktól eltérően - a művelődésre is kiterjeszthető, ami teljes elnyomással, a nemzetiségek teljes megszüntetésével jár. De Deák azt is tudta, hogy „ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk hanem az, hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltessük”. De annak idején honpolgárokra volt szükség. Itt és most: robotoló igénytelen tömeg kialakítása van folyamatban, egyféle rab­szolgaság kialakítása, amihez nem megnyerni akarják az embereket, hanem ellenőrizhetően korlátozni tevékenységüket, hogy minden felülről jött parancsot gondolkodás nélkül végre­hajtsanak, és jópofát vágjanak valamennyi legfelsőbb vezető nagyzási hóbortja kielégítésére rendezett cirkusz (nagygyűlések, mindent egyöntetűen elfogadó kongresszusok, semmit sem érő látogatások, születésnapok, választások) statisztálóiként, a szükséges tömegjelenetek részvevőiként. A hatalom legfőbb fegyvere nem a szédítő propaganda, mert ennek hatása csak­nem a nullával egyenlő, hanem a rohamosan növekvő, mindent behálózó belügyi rendőrség, amely átvette a régi káderosztályok nyilvántartását és hatalmát, meghatározva mindenütt, hogy milyen képesítésű, nemzetiségű és igényű emberek kerüljenek nemcsak a fontos, hanem a kevésbé fontos vezető állásokba. Ezért itt mindig azé lesz a hatalom, aki a belügyre ráteszi a kezét, aki, vagy akik ellenőrzésük alatt tartják ezt a hadsereget. A hatalomátadás ilyen formája már Gheorghiu-Dej idejében gyakorlat volt. Az új dinasztia is erre épít, amikor gátlástalanul előkészíti uralmát a következő évszázadra, hatalom közelbe juttatja a C. család minden tagját, hogy a fiú hatalomátvételét zökkenőmentesen előkészítse.

Ezt a klikket megtörni csak külső beavatkozás, háború vagy egészen alulról jövő emberi felhá­borodáson, elnyomást megelégelő önfeláldozáson alapuló lázadás képes. Mindez kilátástalanul messze van - olykor ijesztően közel - nem úgy tűnik, hogy valamiféle törvényszerűség közel hozná vagy távolíthatná ezt a végtelenbe. De múlt századi romantikusokkal kell mondanunk és hinnünk: az idő nekünk (az emberiség emberségben hívő, elnyomást ellenző felének) érik!”

1985 februárjában írtam ezeket a sorokat, éppen huszonöt esztendővel ezelőtt. Úgy vélem világosan láttam hol élek, mit akarok, mit tehetek, mit kell tennünk. Ehhez kerestem és találtam társakat az együttgondolkodásra, olykor a sajtóban megtehető együttműködésre. Tudtam, hogy számosan vannak, akik ennél többet tesznek, bátor kiállásuk erősítette meggyőződésemet. Azok is, akik megalkuvásból, félelmükben, kiuttalanságukban visszavonultak és magukba temetkeztek, azok is hasonlóképpen gondolkoztak. És voltak számosan a sajtóban, akik úgy védekeztek, hogy kollegáik írásait előszeretettel megtűzdelték hozsannával és a legfőbb vezető hangzatos idézeteivel, hogy saját ilyen írásaikhoz hasonlókat teremtve, magukat menthessék: „lám, mások sem jobbak a Deákné vásznánál.” Más ügyeskedők kivonták magukat, beosztottjaikra hárították a „musz” anyagok írását, megint mások pedig, ha már egyszer elkövettek ajnározó írásokat és „sárosak voltak”, magukra vállalták a fentről rendelt kötelező cikkek írását. Az ifjúsági lapnál, amíg a szerkesztőség egyben baráti társaság is volt, íratlan szabályként elfogadtuk, hogy rendre vállalnunk kell kötelezően pártos cikkek írását. A maga módján ilyenkor mindenki megpróbált árnyaltan, véleményét a sorok közé lopva úgy fogalmazni, hogy a jóizlés határain belül maradjon. Emlékszem, a romániai nagy árvíz napjaiban kezdtem munkám az ifjúsági lapnál, Szatmárra küldtek. Riportomban írnom kellett a legfelsőbb vezető látogatásáról. És megírtam, amit láttam: a félemeltől halálsápadt embert ült a terepjáróban. „Egy ember…” Ezt azért írtam le többször is riportomban, mert akkoriban már kötelezően istenként, tévedhetetlennek, legfőbbnek, legjobbnak stb. kellett megjeleníteni minden írásban.

Miután a közüllünk való főszerkesztőnek mennie kellett, és az anyanyelvét felejtő aktivista utodja,a kondukátor fiának barátságával kérkedve kívánt tekintély szerezni, kiszolgálói a szerkesztőség belső tagjai közül a kötelező cikkek írását egyoldalúan néhány nemkivánatos kollégára osztották. Köztük voltam magam is. Amikor fellázadtam, fenyegettek, hogy fegyelmi úton kirúgnak. Azt hiszem másokkal is ezt tették. Nyilvánvalóan ez is egyfajta védekezés volt, mert még maga az újdonsült füszerkesztő sem meggyőződésből vállalta a hozsannázást. Meggyőződésem, hogy mindnyájan a diktatorikus hatalom fogaskerekei között örlődve, éreztük, láttuk, következtettük, hogy mindenféle erkölcsöt meghaladó túlzások útjára hajtanak és kényszerítenek bennünket, amelyről igyekeznünk kell az őrök figyelmét kijátszva, akármilyen ösvényen, minél előbb letérnünk.

Naplómban lapozva, számos példát találok őrlődésünkre, s úgy tűnik, a gyávaságunk génekből eredeztethető, állati félelmünkben ki-ki kereste a kibúvót, és saját pecsenyénket sütögetve a megalkuvás hamujával takart tüze fölött, vagy a végletes másik oldalon, amikor az ajnározás nevettető túlzásait erőltetve, ezt is egyfajta ellenállásnak véltük.

„Úgy látszik, tovább erőltetik a Varga által közvetített parancsot, miszerint nincs jogunk sehol sem közölni jóváhagyásuk nélkül. Megmondtam, hogy ezt törvénytelenségnek tartom, nem is küldtem semmit ellenőrzésre. Nem szóltak megjelent írásaimról. Ilyenkor azt a bevált módszert alkalmazzák, hogy nem vesznek tudomást arról, ami csorbítja tekintélyüket. De igyekeznek mindenben akadályozni. Ilyenkor nem az írás számít, hanem a név. A Korunkból már több mint egy éve ki-kiveszik írásaimat. Most a Lászlóffy Csaba könyvéről írt jegyzetemmel együtt már hat (három a nyomdában) várja a megjelentetést.

Az elnyomás fokozódásával az erdélyi magyar értelmiségiek között tovább erősödik az atomizálódási folyamat, a gyávaság, a megalkuvás, az egymás elleni torzsalkodásokban megszerezhető bármilyen kicsi előnyért vívott küzdelem. De van, akit nem a mostani nehéz helyzet, hanem a régi klikkszellem vezet továbbra is. Marosi áll ezek élén. A kritikai rovat vezetőjeként és a főszerkesztő teljes bizalmát élvezve uralkodása mellett a végletekig kitart, pedig már hét éve elmehetett volna nyugdíjba. A nyáron azt mondtam neki, nem vagyok hajlandó olyan riportot írni a csatornáról, amelybe ők aztán beleerőszakolják a legfőbb vezér aranyköpéseit. Nézett és hallgatott. Csaba mondta, hogy az Utunk szerkesztőségében mindent lehallgatnak. Ha ez nem bizonyítható arról viszont sokaknak tudomása van, hogy elszólások, viták, megjegyzések egy az egyben átkerültek a belügyiek dossziéiba. Ha nem a lehallgató készülék, akkor valaki a bentiek közül jelentget. Van itt teljesen megbízhatatlan rossz indulatú, erkölcsi tartás nélküli ember, aki tökéletesen elsajátította a klikk-kiépítést és a helyezkedés módját. És van itt nyúlság nélküli, fondorlatos is. Olyan, aki eddig egyetlen írásomat sem közölte, de egyre sem mondta azt, hogy rossz. Ellenkezőleg, dicsérte és dolgoztatott, hogy aztán elfektesse eltemesse, és visszaadja azzal, hogy nem rajta múlik a közlés. Neki köszönhetem, hogy Marosi hiányzásakor „kimaradt” a Tamás Gáspár évfordulóra előzőleg elfogadott írásom. Halálának évfordulóján sem jelenhetett meg, állítólag egy másik nagyobb, a lapban maradt írásomért. Visszakaptam. Később mondtam Marosinak, hogy elviszem a Gazsi bácsi sírjára. Leteszem, és ott elmondom, hogy Marosi „ jó” román ember: balkáni, akinek semmit sem jelent, ha saját szavát nem tartja be.

1985. február 15.

Kezd beigazolódni sejtésem, miszerint a decemberben Varga által bizalmasan közölt Korunk főszerkesztőhelyettesi kinevezésem irányított blöff volt, valamilyen jól meghatározott céllal. Annyira, hogy most már nyíltan beszélhetek róla, Koppándi elvtársat dicsérve, hiszen ő ígérte. Talán arra számított, hogy telekürtölve a szerkesztőséget, elterelem a figyelmet más változtatásokról, amelyek felháborították és felháborítják az értőket. Például Gáll Ernő csöndes nyugdíjaztatása, Rácz Győző minősíthetetlen rugaszkodásai, nyalásai a főszerkesztői szék megszerzéséért, Aradi Jocó munkájának elprédálása: miután végigvitte ötletét, a Beszélő történelem pályázatot, amelyre 157 munka érkezett, kötetet szerkesztett otthon ülve, hogy megóvja a szerkesztőséget jelenlététől, attól, amit egy kivándorló közreműködése kapcsán a belügyi szervek ráhúzhatnak az ilyeneket megtűrő közösségekre. Miután elhagyta az országot - még könyveinek gépelt-listáját is elvették tőle -, félretették munkáját, a kéziratokat továbbgondozó Kántort leintették. Három munkám bánja, több mint kétszáz oldalnyi szöveg... Hogy mi van az elindított feltételezés mögött, talán ki fog derülni. Szerintem a nagy leépítés előtti „zsibbasztást” gyakorolják. A zsidóknak gázkamrába terelésük előtt szappant is adtak. Mi is készíthetjük már a megkülönböztető jelet, például a zöld csillagot...

Balogh Edgárról mostanában semmit sem hallani. Pártgyűlésre sem jár. Állítólag bűnösek vagyunk (Sütővel, Kántorral, Kányádival stb. és velem együtt) a Magyarországon közölt írásaink miatt. A pártkongresszus előtt még volt egy kísérlete (megalkuvása?), előadást hirdettek az RKP politikáját dicsérő címmel, amelynek ő volt az előadója. Felhívott, hogy a Zsebszínházat vigyem el az előadásra. Sajnos lehetetlent kért, minden ilyen előadástól már rég idegenkednek a fiatalok. Magam sem mentem el, talán nem is volt előadás a közönség távol­maradása miatt. Lehet, hogy megsértődött az öreg úr, de legalább tisztábban lát. A múltkor kikérte véleményemet a nemzetiségi kérdésben, elmondtam, hogy reális alapokról, valós látlelettel kell indulnunk, és ezek szerint már rég nem a testvériség és nem az együttélés a valóság. Az elnyomott, az asszimilálásra ítélt kisebbségi helyzetéből a szocializmust is megcsúfoló hatalom ellen kell küzdenünk. Évekkel ezelőtt a testvériség két oldalát kértem számon, most a nemzeti kisebbségek tudatos, sokoldalú és tervszerűsített elnyomását és fel­számolását. Nyilván kényelmetlen feladat ez azoknak, akik életen át a testvéri együtt­munkál­kodást és a közös hazában való együttes építést hangoztatták. Csakhogy ez a négy évtizede állandóan visszavonuló pártaktivista és magyar értelmiségi réteg nem veszi észre, hogy alamizsnából élt, konccal, amit időnként odadobtak nekik, anélkül, hogy jogait hirdette, tudatosította és megőrizte volna a felnövekvő új nemzedékekben. Most itt állunk a meg­maradás homlokráncával elgyávult magyarság tehetetlen és közösségét nélkülöző tömegével, egymást jelekből, ha értjük, gyanakodva figyeljük, kiben mire van hajlandóság románul szólunk egymás között is, nehogy a hallgatózót sértsük anyanyelvünk használatával. És hovatovább megkapjuk az alantas munka, a gyengén fizetett munka jogát, a tapsolás jogát, a hallgatás jogát, a kisebbségi sors jogát, amikor közülünk nem az értelmes, hanem a szolgálatkész, a műveletlen, a primitív kerül „állatkerti bemutatásra”, bizonyítandó, hogy ilyen szintű az egész magyarság, s az ilyenekkel nincs mit kezdeni, az ilyeneknek áldás az asszimiláció, mert magasabb kultúrához juttatja őket. Úgy néz ki a dolog, hogy a nemzeti elnyomást szolgálja a „tudományos” káderkiválasztás is, az ún. munkáskáderek kiemelése. Lám, a legfelsőbb pártvezetésben is az egy Fazekas Lajos maradt, akit bokázó szervilizmusáról, kispolgári elmaradottságáról a pártiskolában nullának hittünk. A gondolkodó, a tettre vágyó Fazekasnak (János) mennie kellett, mert akkor is magyarnak vallotta magát, amikor nem kellett volna. Kaméleon Vincze-Vinţe Jánosok (Ion-ok) kellenek és vannak is szép számmal. Az erdélyi magyarságot nemcsak lerohanták, nemcsak szépen leépítették, hanem belülről eladták a román nacionalisták által megnyert karrieristák, talpnyalók, semmi emberek. Ezért van tele mindenféle vezetőség kispolgárokkal, az az eddig százalékban mért néhány magyar sem kivétel, hanem mint minden szolga, a hatalmon lévőket életmódban, erkölcsben, határozatlanságban, szolgalelkűségben törtetően utánzó gerinctelen ember. Eladták népűnk ügyét a MADOSZ megszüntetésével, az MNSZ orrunk előtt történt lebontásával, a vezetésről való lemondással a hatalmat kiszolgáló névtelen tisztviselők javára, akik örömmel mondtak le szervezésről, fejlesztésről, aktivitásról, és minden nemzetiségi fórum megszűnésekor fellélegezve járultak a legfelsőbb vezetéshez a jutalomért, de nem hatalmat kaptak, csak kispolgári élethez elegendő nyugdíjat, ingyenes kezelést, és beutalót közepesnél jobb nyaralókba, szanatóriumokba, aztán időnként egy-egy meghívót a dísztribünre, az ünnepi gyűlésekre, hogy elhiggyék, a vezető­réteghez tartoznak. Ezt kapta apám is, aki szerencsére még 1953-ban kibékült az aránylag nagy nyugdíjával. Később a hatvanas évek végén, amikor a tartományi pártbüró tagja volt, kellemetlen kérdéseket tett fel: miért nem vesznek fel magyar munkást a cipőgyárba? stb., addig-addig kérdezett szóban és írásban, amíg aztán „elfelejtették” meghívni a bürógyűlésekre, a díszvacsorákra és más ünnepi eseményekre, a következő választáskor pedig kihagyták a vezetőségből. Helyette maradt a felszabadítás utáni rendőrség szocialista beállítottságú embere Timofi és Koncz, akiből apám csinált párttagot, aki olyan gyáva volt, hogy bombázáskor jajgatva lapult az ágy alatt. Ez a semmiért nagy pártnyugdíjat kapott ember még az elmúlt években is kiszolgálója volt a hatalomnak, a nyugdíjas pártszervezetben feszített, amíg a növekvő románság kinyomta onnan, eltűnt a tündöklőnek nevezett új idők szemétládájában. Apám pedig csak írta, írta jelentéseit a Központi Bizottságnak, lázadozott és vagdalkozott, de nyíltan szólt az erdélyi magyarság jogairól. Ezeket a leveleket Vincze János eltüntette, bevallottan nem adta tovább. Mutatta, hogy mennyire átdolgozta fordításkor és úgy adta tovább, hogy köszönetet várt tőlem, amiért nem juttatta a belügy kezére apámat, hiszen „minősíthetetlen” kifejezésekkel illette a „hőn szeretett vezetőt”, bírálata pedig senkit sem kímélt. Apám természetesen nem kapott sem érdembeli, sem másféle választ leveleire. Belefáradt, és amikor évekkel ezelőtt néha felhívott, románul beszélt. Hiába figyelmeztettem, kitartott rossz románsága mellett, hiszen a legtöbbször a párttörténeti intézetből hívott. Ő nyilván ismerte a kisebbségi sorsot, és tudta, hogy a régi Romániában miként kellett viselkedni, ezt erőltette akkor is és most is. Ezzel kissé mindig feldühített, mert nem szerettem a megalkuvó, nyelvét kímélő, hivataloskodó, kötelességét teljesítően hazafiaskodó polgárt, a sunyító, nyúlszívű magyarságot, azt hiszem, éreztem, hogy ez a fajta viselkedés hova vezet: a mai nyíltan erőltetett végleges felszámolásunkhoz. Bethlen Gábor lehajtott fejűségét eltökélt szilárdsága, szívós kitartása, mindent elszámoltató természete, egyszóval állandó aktivitása magyarázza. Nálunk önmagunk keresése és megtartása nem tettekben mutatkozik, hanem a végzetes magunkba roskadásban, a lemondásban, a gyávaságban. A Király Károly-féle kiállás és az áldozatvállaló kiállások sora inkább akadályozná az asszimiláló intézkedéseket, mint a hallgatás, a mindenbe való beleegyezés és beletörődés. De hát ki neveli hőseinket? Kevesen. Családban elhullatott megjegyzésekkel, lefojtott indulatok ki-kitörésével. Az ilyesminek a vége olyan, mint a nemrégiben Vásárhelyen kitűzött magyar zászló. Két Szabó nevű tizenéves hőstette. Vasile Roaitá, Nyilas Mihály (kolozsvári) zászló tűzése ehhez hasonló, életkoruknak megfelelő reagálás az elnyomásra. De Szabóékból is csak akkor lesznek hősök, ha a náluk képzettebbek és okosan bátrak változtatni tudnak ezen a világon."