Ki látott engem? - 11

Rétegeink váza

Legalább négy évtizedes tanulságom az, hogy azoknak jelentettem eddig valamit, akiket tiszteltem, akikre felnéztem. A hatvanas évek végén a romániai magyar ifjúsági lapban vita folyt a lakkozásról. A maiak talán kételkedve olvasnák, ha erre idejük volna és érdekelné őket zegzugos múltunk, hogy a hatalom által kért mindent rózsaszínben fürdető sajtóban, akadt egy olyan lap, amely a következő évtizedekben elhatalmasodó hozsannázás kezdeteinél, sokak véleményének helyt adva, figyelmeztetett az ajnározás beláthatatlanul káros következményeire. Magam is írtam, akkor belemenősnek minősített véleményt, amire főszerkesztőm, a kolozsvári pártlap vezetője fej csóváló választ írt, de dorgálása nem fájt, mert tapasztaltam, hogy észrevettek azok, akiket mindig is szerettem volna, ha észre vesznek, és maguk közé fogadnak. És amikor hívtak az Ifjúmunkáshoz, örömmel mentem, befogadtak és másfél évtizedig otthon éreztem magam a szerkesztőségben.

Szerettem, hogy lehetetlennek tűnő dolgokba kezdtünk, és némi furfanggal véghez is vittünk talán még mai emlékezésre érdemes dolgokat. Ilyen volt a lap ötven éves évfordulójának megünneplése.  Azt akartuk, hogy az évforduló kapcsán észre vegyenek bennünket, s ezzel tekintélyt szerezzünk nemcsak a hivatalokban, hanem olvasóink között is. Magyar ünnepet rendezni már akkor sem volt egyszerű az ultranaciolnalizmus pártján robogó Romániában. Már volt némi tapasztalatom ebben, a kolozsmegyei néptanács utolsó nemzetiségi művelődési felügyelőjeként eljártam két falusi énekkar alapítása kerek évfordulója ünnepségeinek engedélyeztetését, előkészítettem számos tagjának kitüntetését kulturális érdemrenddel, érdeméremmel. A szentlászlói énekkar az általam felkért fiatal zenekutató vezénylete alatt az országos kulturális verseny döntőjébe jutott akkor, és ez megkönnyítette hivatalos elfogadottságukat.

A félévszázados ifjúsági lap ünnepléséhez be kellett bizonyítanunk munkásmozgalmi eredetét. Kapóra jött, hogy kirándulásokra és élelmiszer beszerzésre spontánul alakult baráti körünben megismerkedtem egy fiatal, félig magyar párttörténésszel, aki a romániai ifjúsági munkásmozgalom irataiból merítve, a Kolozsváron alapított Ifjúmunkásról is sokat tudott. Kérésemre írt dolgozata jelentette évfordulós ünnepségünk elfogadtatásának alapját, főszerkesztőnk kilincselése és a párttörténész személyes jelenléte meghatározó volt abban, hogy rábólintottak az eseményre. Lapunk sorozatban közölt ismertetőkkel nyomatékosította a lap ünneplésre érdemes múltját, emlékszem, néhány levéltárakból előbányászott példány bemutatásakor és elemzésekor nem kellett szégyenkeznünk, a múlt század húszas éveiben, és sorozatos betiltása után más és más névvel megjelenő Ifjúmunkásvalóban haladó szellemű, valóban nevelő jellegű lap volt. Erkölcsi nevelésről, ifjúsági szervezkedésről, a táborozás tudnivalóiról éppen úgy szó volt hasábjain, mint az olvasásról, a művelődés mikéntjéről. A felső pártvezetés döntését nagyban befolyásolta a lap szerkesztőinek politikai hovatartozása. Nem volt főszerkesztőnk. Az addigi helyettes, főszerkesztői kinevezését csak úgy kaphatta meg, ha megbízható embert állít a maga helyébe. Kapóra jött, hogy egykori kollegám a kolozsvári lapnál, akit magam helyett javasoltam pártfőiskolára, éppen utolsó éves volt a bukaresti Stefan Georgiu Akadémia közgazdaság szakán. A lapból folyamatosan hiányolták a gazdasági kérdéseket tartalmazó írásokat. A nevelési rovat vezetőjeként rovatot javasoltam, amelyben hála egykori kollégám tehetségének, már tanulmányai utolsó évében írt, rövid olvasmányos jegyzeteivel lefedtük a gazdasági kérdések tárgyalásának felülről erőltetett igényét. Végzettként kinevezését már  főszerkesztőhelyettesi rangban kapta. Az addigi helyettes pedig előreléphetett. De még ilyen előzmények mellett is csak visszafogott ünneplésen engedélyeztek az Ifjúmunkás félévszázados ünneplését. Nem bántuk, inkább örültünk annak, hogy nem a KISZ Központi Bizottságának égisze alatt ünnepelhettünk, hanem, szerény keretek között, az Újságírók Házában. Kitüntetések is voltak, persze. Az egykori királyi palota dísztermében, amikor magunkra maradva várakoztunk, nem számoltam a lehallgató készülékekkel, keveselltem a szerkesztőség tagjainak ítélt kitüntetéseket, oktondian dicsekedtem, hogy ilyeneket javasoltam magam is a kitüntetett énekkari tagoknak. A hosszúra nyúlt szünet után, az volt az érzésem, hogy lehallgattak. Utolsónak szólítottak, és a kötelező pezsgőzéskor is sütött felém a kitüntetők ellenszenve. Ami mégis ünnepivé emelte számomra az eseményt, az az Újságírók Házában történt. Lezajlott a hivatalos ünnepség, főszerkesztőnk is elmondta sokszor ellenőrzött beszédét, apránként eltávoztak a hivatalosságok és magunkra maradtunk meghívott kollegáinkkal. A Művelődés gyöngyöskalotaszegről származott főszerkesztője valami fájdalmas régi legénynótába kezdett, amikor házigazdaként újabb vendégeket kellett fogadnom. Nyílott a kapu, s begurult rajta két fekete Mercedes. Király Károly szállt ki belőle s üdvözletemre olyan közvetlen hangon válaszolt, hogy egyszeribe felejtettük a hivatalosságot. Kisérői két láda pezsgőt hoztak, olyan volt a vele töltött bő óra, mint amikor győztes mérkőzés után, a lelátók üzenete lengi be a jétékosok boldogságától szikrázó levegőt: „Szép volt fiúk!”

Ennek a lapnak a története számos ilyen, akkor egymást is lelkesítő, epizóddal van tele.  Reménykedem, hogy a még élő szemtanuk számítógépébe bekerül valamennyi ebből, azt bizonyítandó, hogy vállalt és tudatosan véghezvitt, magunkat megtartó tetteinkért becsülhetjük magunk, és a fenyegetettségünkkel megküzdve, erőszakolt gyávaságainkért történtekért sem kell hallgatásba burkolózva szégyenkeznünk.

Ilyen volt a tíz évvel később elsikkadt hatvanadik évfordulónk is. Ennek nyomait most is keserűséggel olvasom naplómban:

„…Szóval az Ifjúmunkás kötet, amely 60 éves évfordulónkra készült, az évforduló hivatalos ünnepségének elmaradásával lekerült a Politikai Könyvkiadó listájáról. Miután Bitay elkerült a kiadótól, elhoztam a kéziratot és Vargát megnyerve, a Daciánál jelentkeztünk vele. 1985-re tervbe került, de ekkorra Varga már visszavonta „előszavát”. Ezért Cseke Gábor vissza­emléke­zésével indult volna a kötet, és folytatódott volna az 50. évfordulón megkérdezett főszerkesztők vallomásával, az időközben elhunyt Molnár Erzsébet Emlékmorzsáival. Ezután a Mindenheti kenyerünk a riport című fejezetbe olyan érdekvédelmi írásokat válogattam, amelyekre egyszer vagy kétszer visszatértünk a lapban. A Vitáinkról fejezetben a romantikáról folytatott, több mint egyéves vitát Cseke Gábor állította össze, a városiasodásról és a Fellegvárról pedig én készítettem anyagot. A könyv befejező részébe, a Magyarázzuk a lapot Kovács Nemere (Politikai lap vagyunk), Bodó Barna (A riportról), Lázát László (Az Ifjúmunkás irodalmi művészeti mellékletéről), valamint a lap tömegkapcsolatairól szóló saját tanulmányom került. A PK-nál ehhez pályaválasztási tanácsadó, a Bajor-Sinkó-Zágoni hármas (matinéinkon sikeresen szereplő hármas volt) írásaiból válogatott olvasmányok, valamint lapfelmérés és elképzelt 40 oldalas lapszámunk is szerepelt. Az utóbbi a lapban megjelent legnevesebb írók, közéleti emberek írásaiból, sajátos Ifjúmunkás publicisztikából össze­válogatott, és Pusztai Péter korszerű grafikai elképzelésével tálalt mintalaplapszámnak ígérkezett, olyannak, amilyennek ezt olvasóink sok éven át kérték tőlünk.

A Daciánál sikerült, a megengedett 15 ívnyi terjedelemben, a lap aranykorára emlékez­tetően olvasmányos kötetet véglegesíteni. Az átgépeltetés előtt húzni kellett riportokból, vitákból, mindenből. Ekkor a könyvkiadó új, pártaktivistából lett igazgatója, akit addig is a magyar nyelvű kultúra gáncsolójaként volt alkalmam kiismerni, azt kérte, hogy a csatornáról is legyen írás a riportok között. Az antológiát 1982-vel zártam, hiszen a 60. évfordulót kimondatlanul is jelezni kellett, de nem zárkózhattam el az igény elől. Így került R. László Ferenc ‘83-ban írt riportja a kötetbe. Ekkor a csatorna megnyitójáról is írást kértek. Betettük B. Kovács András két flekkes írását. Indult a kézirat a nyomdába... Újabb „ötlettel” akadá­lyozták: „A riportok mai, még nem közölt írások legyenek.” Ez ellentmond a kötet antológia jellegének. Nem volt kinek megmagyarázni. A viták és a lapról szóló tanulmányok meg­mentéséért ezt is vállaltam. De már be kellett kapcsolnom Vargát, aki állítólag felső jóvá­hagyást kért. Ott először elemezték az egész kötetet, amely az ifjúság nemzetközi éve alkalmából készült, aztán visszatérve az ügyre, azt kérték a kiadótól, hogy kétnyelvű kötet legyen. A Scînteia Tineretului, és az Ifjúmunkás írásaival... Azt hiszem, így még nem fúrtak meg nemzetiségi múltat felmutatni készülő kezdeményezést.

Körlevél kollégáimhoz:

Kolozsvár, 1985. február 8.

Tisztelt Úr!

Az előbb telefonáltak, hogy Varga József közbenjárására antológiánk ügye mély kútba esett. Előbbi levelemben kért írásodra tehát nincs szükség, illetőleg azt a főszerkesztő szempontjai szerint kell majd megmódolnod.

A történtek a következők: Az antológiát Vargával együtt vittük el néhány évvel ezelőtt a Daciához, miután Bitay elfektette két kötetes kéziratunkat. A Dacia vállalta a második kötetet. Összeállítottam a következő szempontok szerint: 1. Legyen benne a felszaba­dulás utáni szerkesztők névsora, visszaemlékezések, interjúk főszerkesztőkkel. 2. Érdekvédelmi riportok a lap aranykorából. 3. Viták. 4. Tanulmányok alapról. Tavaly, amikor a könyv bekerült a szerkesztőségi tervbe, újra át kellett szerkeszteni a kötetet. 1. Varga visszavonta az elő­szavát; 2. Több volt szerkesztő elhagyta az országot, írásuk nem szerepelhet az antoló­giában; 3. A Fellegvár vitát eltanácsolták 4. A terjedelmet 15 ívben szabták meg. Az átszer­kesztés után átgépeltettem a kötetet, mert a terjedelmet csupán írások kiemelésével nem tudtam megoldani, húznom kellett. Ettől még jó lett a kötet a szerkesztő nagyon elégedett volt vele. Átment az első ellenőrzésen. A második ellenőrzés előtt a kiadó új igazgatója, Stoica Leontin elvtárs felső igényekre hivatkozva azt kérte, hogy a riport fejezetbe csatornáról szóló írást is tegyünk. Tettünk. Aztán azt kérte, hogy a csatorna megnyitásáról is tegyünk írást. Tettünk. Utána pedig azt kérte, hogy a riport fejezetet főleg mai, még nem közölt írásokkal helyettesítsük. Mondtuk, hogy ez antológia és célja szerint egy nem akármilyen lap bemutatását terveztük. Hajthatatlan volt, hogy mentsük a Vitáinkból és a Magyarázzuk a lapot című fejezeteket elvállaltuk a mai riportösszeállítást. Ekkor írtam nektek a levelet. És szóltam a főnöknek is, hogy talán hasznos volna előszót írnia, tekintettel az ifjúság nemzetközi évére. Ehhez neki jóváhagyást kellett kérnie. Nem adták meg. Később úgy módosította a dolgot Bontas elvtárs hogy kétnyelvű kötetet kell megjelentetni, mégpedig a három lap írásaiból. Nyilván ezt már nem én szerkesztem. Különben is a Stoica elvtárssal folytatott beszélgetésben Varga elvtárs úgy nyilatkozott, hogy „s-a implicat un redactor” ez valószínűleg én vagyok annak ellenére, hogy a kötet összeállítását annak idején még Cseke Gábor hagyta rám, és ezt én legjobb tudásom szerint elvégeztem. Szívügyem volt és marad alap múltjának ismertetése, amit nem tartok szégyellni valónak, ellenkezőleg hasznosnak, nevelő jellege szerint szükségesnek.

Szerepem ezzel befejeződött. Kérlek, nézd el, hogy fölöslegesen riadóztattalak, ámítottalak hülyítettelek stb. Mentségemre legyen mondva, velem is ezt tették és többrendűleg is megfizettem érte.

Tisztelettel üdvözöl:

Tar Károly s.k.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az antológia átgépeltetése kétezer lejnyi „kárt” okozott háztartásunkban, de még mindig jó így: próbálkoznom kell vele a Kriterionnál. Esetleg évtizedek múlva, a lap valamelyik kerek évfordulóján? De temetik már a Kriteriont is! Azt mondják, az a tény, hogy meghagyták az élén Domokos Gézát, a megszüntetését jelenti, amit, a túlzott központosítást folytatva a kiadók összevonásával kívánnak elérni. Addig is a legvérmesebb testvériesség nevében minden múltat rögzítő, az erdélyi magyarság létét bizonyító összegezést megfúrnak, tiltanak. Az Irodalmi Lexikon harmadik kötele kész, de a második sem szerepel az idei könyvek listáján. Pedig ebből hiányzik a vitatott K. betű. Kós Károly neve nélkül Balogh Edgár nem vállalja, de már át is adta a további szerkesztés munkáját Dávid Gyulának.”