Ki látott engem? - 10

Nincs tovább?

Negyedévszázadal ezelőtt, az újév másodnapján, az ünnepies és ráérős órákban azért jegyeztem fel néhány gondolatom a hatalomról, mert a tévé harsogó ifjúsági összejövetelt közvetített, amelyen a bezsongott, Păunescu által  nacionalista delíriumba hajszolt fiatalok a „C. junior - viitor conducător” (Ifjú Ceausescu – jövendő vezető! - románul rímes és ütemesen kiáltható) jelszót zúgták. A hatalom és az egyház összefonódásáról írt gondolataimat van, aki ma is némi megbotránkozással fogadja. Pedig soha nem voltam egyházellenes. Az egyházak jótékony szerepét tisztelem, felsorolhatatlanul voltak és vannak fiatal lelkész barátaim. Sohasem kérkedtem másként gondolkodásommal, még gondolatban sem kívántam eltéríteni senkit hitétől, mert ez mindenki legbensőbb ügyének tartom. De amikor még a hatvanas években például a széki olvasótalálkozót szervezésével bíztak meg a kolozsvári napilapnál, az eseményre a főszerkesztő legnagyobb csodálkozására a helyi tiszteletest is meghívtam. Décsén az idős tiszteletes urat titkon levelezőnké avattam, fia, a később Duna-delta szerelmes ornitológus is barátságával tüntetett ki. Nálam lakott teológiai vizsgái idején verseiről is ismert református pap, másokat magam kerestem fel szolgálati helyükön. Legjobb román barátom szombatista prédikátor volt. Fiam barátja katolikus fiának keresztapaságát, minden ceremóniával együtt akkor vállaltam, amikor ezt az újságvezetéssel összeegyeztethetetlennek tartotta a hatalom. A rendszerváltáskor apám, aki nem engedett vasárnapi istentiszteletekre, hirtelen kijelentette: "Református vagyok!" Rám hagyta, ólomsúlyos hagyatéknak pálfordulása értékelését. És most is szoros baráti kapcsolatot tartok egyházi emberekkel, egyházi világi vezetőkkel. De be kell látnom, hogy szabadgondolkodásom elkülönít mindazoktól, akik a megfellebbezhetetlen hít bűvkörében élnek. Csodálom őket, de nem követhetem, mert úgy érzem ezzel, a párthűség csimborasszójaként lobogtatott: Gondolkodás nélkül követem a pártot! jelszót követők táborát gyarapítanám. Csak remélem, hogy mindezek ellenére  ők is, a magam korlátaival is szeretetre méltónak „látnak” engem.

Félévszázaddal ezelőtt így gondolkoztam:

„Az egyháznak tulajdonképpen félnie kellene az egyszemélyes hatalomtól, mert az nem tűr maga fölött urat. De végeredményben a kettő megfér egymással, hiszen célok és a célnak megfelelő doktrínájuk egy: istenné kiáltani ki valakit, akinek teljes engedelmességgel tartozunk. Ezért is fér meg egymás mellett olyan békésen a kommunizmust ígérő egyszemélyes diktatúra és az egyelőre lelki alázatot igénylő egyház. A kettő közül még mindig az egyház a haladóbb, hiszen a belenyugvást, szelídséget, lehajtott fejűséget a túlvilági élet reményében, a mindenek fölé emelt, a láthatatlan Isten szolgálatában igényli. Ennél primitívebb az egyéni hatalom, amikor elvárja, kikényszeríti a polcra emelt műveletlen ember dicsőítését, nem törődve azzal, hogy ezt a készakarva tudatlanságra és anyagi stagnálásra ítélt tömegek csak képmutatóan, a gyávaság súlyosbodó nyomása alatt teszik.

Az emberiség megjárta már ezt a poklot is. A görögök bölcs demokratizmusa, többistenűsége, amely lehetett egy-egy tudomány szimbóluma is, miként, milyet törvényszerűségnek engedve fordulhatott át a mindent birtoklás vágyától lüktető hatalomvágyássá, amit fáraók, császárok, hadvezérek megszállottan még inkább túlfeszítettek. A hatalom végtelenbe helyezésével olyan átmeneti filozófiát kaptunk, amelynek hatásában ki kellett volna józanodnia az embernek. Az "Egy az Isten!" jelszavával minden hívő ember lelki tisztán tartásához nyílt út, de végül ez sem vált be, tartósan nem alakulhatott történelmet irányító, emberiséget megnyugtató eszmévé. Mert az egyház szervezettségében a régi hatalmi rendszert sietve kiépítette; "Isten rokonsága", baráti köre lett a kormányzókból. És a középkorban az egyház már nem tűrt ellenkezést, vallásellenes véleményt a legkevésbé. Az inkvizíció megtartotta az emberiséget arra, hogy a végtelenbe kihelyezett úr nevében is embertelenül uralkodhat minden hatalomra építkező emberellenes szervezet. Mint minden túlkapás, az inkvizíció is megszülte a maga ellentáborát... A reformáció aztán lenyesegette a vallási vezetés tiranikus hajtásait, demokratikus keretet teremtett, és itt nálunk, a többnemzetiségű, többvallású Erdélyben rövid évszázadig lehetőséget az emberi többféleségre, az egymás közötti ellenségeskedés túlzásai nélkül. Maradt a mindenekfölött, a lelkünk fölött uralkodó Isten, amely a világ tudományos kiismerhetetlenségének szimbólumaként jogos és ésszerű, akár egy matematikai egyenletben az ismeretlen, a kiszámíthatatlan x.

A kommunizmus eszméje a világi élet reformációja volt, az egyenlőség, a testvériség, a szabadság újra-meghirdetése, amelyhez ugyebár minden embernek megközelítőleg egyenlő anyagi feltételek is kellenének. A hatalomra jutott szocializmus elszigeteltséggel, nyomorral, tudatlansággal és a primitív ember azon tudatával, hogy maga fölé mindig irányítót, szolgálni való urat óhajt, amely bizonytalanságérzését, az életirány miatti pánikszerű félelmét enyhíti - nem tudott megbirkózni. Az uralkodási vágy, a meghirdetett jelszóból is kiérezhető hataloméhség (A tudás hatalom!) újabb csoportosulásokat szült, vezetőket, akik aztán királyként, császárként, istenként viselkedtek (A hatalom tudás!), és a népet még inkább kihasználták. A második világháború után újabb lehetőség csillant, a meghirdetett internacionalizmus a vallással nem ellenkezve erős eszmének bizonyult. Sajnos, tiszavirág életű volt a visszahúzó erők: anarchikus hatalomra törekvő csoportok, a zavarosban halászó műveletlen diktátorok céltudatosan törtek hatalomra. A központ, a kicsi országok fölött uralkodni vágyó nagyhatalom saját embereivel manipulált; ellentáborként erősödött a nacionalista klikk és szellem amely kisajátította a szocializmus eszméit, és ennek jelszavaival olyan diktatúrát hozott létre amely felülmúl mindent, amit a történelem eddig alkotott. Az anyagi, termelési, gazdasági kérdések megoldhatatlansága, az erőszakolt függetlenségből és a civilizáció elmaradottságából ered. Csökönyös tirannizmus előrelátható válasza erre nem más, mint a már meghaladott társadalmi rendszer kipróbált fegyvere: a sovinizmus. Már csak a vérfürdők hiányoznak. Nálunk és másutt is. Mi lesz ezután? A kis nemzetiségek beolvasztása után milyen fegyverhez nyúlnak? Ha nem jön a háború, mivel fékezik az ígéretekkel hülyített népet? Megfékezéséhez már most alig elég a belvédelem, a kiépített sűrű besúgórendszer és minden, amit már a múlt században produkáltak a modern államok. Érezhetően nagyobb teret kap az egyház. A túlvilági távlatokba helyezett igazság és béke elfogadhatóbbak, mint a tévé képernyőjéről szemünkbe fröcskölő, a valóságnak ellentmondó, sokat hangoztatott, alaptalan és hihetetlen, üres jelszavak sokasága.

Az egyház a nemzeti kisebbségek esetében az anyanyelv gyógyírjával is nyugtató a félelmeket, az élettel, a jövővel szembeni pánikot kivédő hatásával újra a legjótékonyabb intézmény. Az újrakezdés lehetőségét tartogatja talán, de eltompító, a külvilág e világi eseményekkel szembeni magatartásával jámbor népét ugyanakkor még inkább kiszolgáltatja az elnyomóknak.

A végtelen világról egyszer majd annyi mindent tudunk, hogy lemondunk a magunk fölé helyezett, az önként vállalt istenekről. És akkor a gyarló, a hataloméhes ember is elveszti példaképét, az uralkodót, a mindenekfölött parancsolás igényét. A görög demokratizmus sokistenűsége után, az egy istent imádók kommunizmusa lehetetlenség és tarthatatlan állapot. Az emberiség történelmének spirálútja bizonyára ennél bonyolultabb. Törvényszerűségekkel tele szakaszait ismerjük és talán számítógépek segítségével felrajzolható lesz az a jövőbe vivő pálya is, amelyen az utánunk következők előre vagy hátra lépnek majd.”