Ki látott engem? - 9

Ormányra állva

A gyermeklap szerkesztősége, olyan jeles emberekből állott, mint Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Soó Zöld Margit. Belegyezésükkel közéjük kerülve, nem akartam egyebet, mint az ifjúsági lapnál megszokott, céltudatos szolgálatot. Köztudomású volt, hogy ez a folyóirat osztja a legnagyobb honoráriumokat, belső munkatársai más romániai szerkesztségekhez képest ideális körülmények között dolgozhattak, szerkesztőségi jelenlétük nem volt kötelező, legfennebb a heti vagy kéthetenként tartott megbeszélésre kellett bejönniük a patinás Egyetemi Könyvtárral átellenben, a Diákművelődési Ház második emeletére. A titkárnő telefonszolgálata jelentette kapcsolatunkat a külvilággal, a főszerkesztőnek kellett eljárnia mindenféle ülésekre, eligazításokra, utaznia kellett a fővárosba, az Országos Pionírtanácshoz, ahova a gyermeklapok tartoztak. A szerkesztőségi titkár számról számra úgy rakta össze a két lapot, hogy abból egyetlen belső írása se hiányozzon, mert az alapfizetés mellett közléseinkért honorárium járt, és ez érzékenyen érintett mindenkit.  A hatalmat kiszolgáló írásokat, a gyermeklapba nem való, de fentről rendelt évfordulós, és különféle ünnepi írásokat a titkár írta, szerkesztőségi cikként jelentek meg, aláíratlanul. Annak idején az alapító Asztalos Sándor mellé rendelt aktivistából lett főszerkesztőnek ez nem okozott gondot. Nekem igen. Merthogy a szerkesztőségi cikkekben megjelent hozsánnát, szokás szerint, a főszerkesztőnek tulajdonítják. A titkár persze nem vállalta nevével a szégyenteljes szöveget. De a cikkdíjra igényt tartott. Neheztelhette, hogy addig a lapszerkesztésben tejhatalma volt, a folyóirat belső munkatársaitól szabadkezet kapott, s ennek fejében nem zaklatta őket, meggyőződtem róla, hogy megjelenés után, többen mégcsak el sem olvasták a két gyermeklapot. Lapelemzés, laptervezés nem volt szokásban, illetőleg a főszerkesztő készített alkalomadtán a felelős pionírszervezeti vezetőknek jelentést, s ha kérték a pártvezetés sajtóosztályának. A szerkesztőségbe érkezett írások rétegekben elterítve feküdtek a titkár asztalán, ha valaki akarta volna, akkor sem tudott volna lapot szerkeszteni nélküle.

Apránként rovatvezetői teendőkre bírtam munkatársaimat, vers, próza, nevelés stb. rovatok vezetőitől kértem javaslatot laptervezéskor. Huszonvalahány új rovatot vezetem be, az anyanyelvi versenytől a gyerektornáig, az országjáró gyermekhős rovatától a számítógépkezelésig. Napsugár Karcsi utazásaival a pionírszervezet által kirótt feldatokat tudtuk le, magam írtam az ifjúsági lapnál megszokott módon, úgy, hogy „a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon” A kötelező vezércikket két hasábosról tízsorosig rövidítettem, a januári és az augusztusi kötelezően hozsánna oldalakra, szöveg helyett díszítő rajzokat kértem külsó grafikus munkatársamtól. Titkárnőm szülési szabadsága idején, amikor mindenféle időrabló gyűláseken kellett megjelennem, a napokig néptelen szerkesztőségben telefonszolgálatos sem volt. Rámszállt a megyei kultúrosztály aktivistája. „Micsoda munkahely az, ahol napokig senkki sincs?” Egymást váltva, heti néhány órás telefonszolgálatra kértem a szerkesztőség tagjait, s ezzel nem népszerűségemet nem gyarapíthíttam. Egy szerkesztőségi megbeszélésen nem ezért, hanem azért a hallomásból kapott információért vontak felelőségre, s ezt neves költőnk kazettafonon rögzítette, miszerint áttelepülni akarok, hiszen az anyaországban főszerkesztői juttatásokban részesülök majd, mint az más szerkesztőségi vezetők esetében is megtörtént. Az alaptalan vádat a fiam sírjánál majd konzulátoson próbáltam tisztázni vádlóm előtt. Akkor az a gyanósítás fájt a legjobban, hogy anyagi előnyök befolyásolják döntéseimet. Se azelőtt, se azután, soha nem érdekelt a pénz. Az ifjúsági laphoz is szűkös művelődési felügyelői fizetésemmel szegődtem, s amikor elszakítva családomtól, fővárosi tartozkodásom költségei miatt családom szükölködött, szóltam főnökömnek, hogy segítsen. A rendszerváltozás után, a Nistor Gáspár cégénél az általam alapított Erdélyi Kiskönyvtár szerkesztését ingyen végeztem. Az erdélyi Szépmíves Céh összezilált anyagi helyzetét, egy évesingyenes intézői munkával végeztem, miközben a Céh hét alkalmazottjának munkájáért szerződéses alapon járt juttatás. Szóval, valahogyan sohasem nem érdekelt a pénz, fizetésemet, ahogy kaptam hazaadtam. Zsebpénzemből számolatlanul jutott kávéra, sörre, olykor, mert sokfelé közöltem, ajándékaimat is ebből vásároltam családomnak, születésnapok, névnapok alkalmából és karácsonykor.

Főszerkesztőként, kapcsolataimat igénybe véve, közbenjártam holmi, akkoriban kiváltságot jelentő juttatásokért. Még össze is különböztem a helyi lap akkori vezetőjével, mert nehezen árulta el, kinél kell kilincselnem, hogy ne csak a pártlapok kapjanak a protekciós ellátásból. Végül eljártam, hogy a gyermekirodalmi lap munkatársai is kaptak szalámit, kávét és egyebeket, amit akkor vásárolni nem lehetett. Igyekeztem, ahogyan beiktatásomkor mondott rövid beszédemben fogadtam, szolgájuk lenni, s reméltem ezt honorálják majd, ha szükség lesz rá, mellémállással. Naiv módon hittem, hogy átmenthetem az ifjúsági lapnál kialakult korábbi gyakorlatot, miszerint baráti közösséget alkotva, egymást segítve, ki nem mondot közös céljainkat is követve, érdemes együtt dolgoznunk. A gyermekirodalmi lapoknál munkatársaim hallgatólagos együttműködésével, ajándék órarenddel, Csipike levelezésével és a tanítókkal való személyes kiterjedt levelezésemmel, továbbá gyakori találkozóinkkal sikerült a gyermeklap példányszámát nyolcvanezernél magasabbra emelnünk. Büszke vagyok ma is arra, hogy bő egy esztendeig tartó számítógép-ismertető rovatunk szemléltetésére, szerkesztőségünkben, Romániában először volt számítógép, amit az akkoriban a kolozsvári számítógépgyár osztályvezetőjének, Patrubány Miklósnak a segítségével kaptunk, s aminek csodálatára iskolai osztályok látogattak el szerkesztőségünkbe.

Soha nem olvasták ilyen sokan gyermekirodalmi lapunkat. Ezért felülről nem járt dicséret. Nem is vártuk ezt, hiszen a hatalom ellenére tettük.

                  

Tartozni akartam valahova, és úgy éreztem, hogy tartozom is azokhoz, akik tettre készek. De nem úgy, mint az a klikkekben szokásos: aki belül van sérthetetlen, aki kívül az ellenség. Jó kollegámat, aki a Korunkhoz kerülve szociográfiai dolgozatokra hirdetett pályázatot és a „beszélt történelem” híve, serkentője, támogatója volt, egy könyvéről írt ismertetőjében elmarasztaltam az egyetemi hallgatókkal folytatott felmérése befejezetlenségéért.

Nekem akkor természetes volt, hogy az nifjúsági laponál megszokott módon nyiltan kiállok véleményemmel, s hibáztatthatom közismerten torzóban hagyott kezdeményezéseiért. Kollegám nem haragudott, de naiv módon nem fogtam fel, hogy bírálatommal az ellenség malmára hajtom a vizet, amellyel minden oldalról mosni és elmosni igyekezett őt. Neves filozófus főszerkesztője egy színházi előadás szünetében, sajnálkozva szólt rám, hogy „éppen most, nem kellett volna, szegénynek úgy is elég baja van”. Később tudtam meg, hogy beadta kivándorlási kérelmét. Persze, hogy nem tett jót neki nyers bírálatom. Nyers modorom miatt máskor is volt bajom, bajt okoztam másoknak. A sok példa közül, emlékszem, hogy kellemetlen voltam, amikor iskolaügyekkel foglalkozó kolleganőm kérdőívére szókimondóan azt is megírtam, hogy a magyar nyelvű iskoláztatás akadályoztatása asszimilálásunk része. Zólt, hogy megsemmisitette a kérdőívet, mert ha illetékes kezébe kerül, meggyálik a bajom. Idős, nyilvánvalóan figyelt publicistánk lakásán pedig a lehallgatókra nem gondolva, kérdésére, hogy Mi van itt? ezt válaszoltam: fasizmus! Nem okoztam neki örömet ezel a felismeréssel, még akkor sem, ha később belátta, hogy igazam volt. Nagybányai matinénkon párttörténésszel folytatott színpadi beszélgetésünkben megegyezésünkhöz híven románul kérdeztem, ő magyarul válaszolt. Sarkított végszómmal, miszerint ezt így is lehet, a végén, a nagy taps ellenére, megharagítottam interjú alanyomat. Fogadta, hogy soha többé nem áll velem mikrofon elé. Mit kapott jelenlétéért, nem tudom, de marosvásárhelyi előadásunkon minden szavamat jegyezték a külön páholyba vezényelt szekusok.

Bátorságomnak hittem azt ilyen történéseket, de azt hiszem, hogy csak meggondolatlanság volt, amellyel veszélybe sodorhattam másokat? Valószínűleg az ilyesmikért ítéltek nemkívánatos személynek azok a csoportok, amelyekhez tartozónak véltem magam, vagy tartottak veszélyesnek, netán provokátornak.

Rajongott fiatal filozófusunkat hívtam egyszer kávé melletti beszélgetésre. Szúrósan elhárította meghívásom, mondván, hogy ő más társaságban szokott kávézni. Nyilván abban a társaságban, ahova az általam elmarasztalt egykori kollegám is tartozott. Leforrázva éreztem magam. Elkeseredtem. Éreztem, hogy a hatalomtól és az egymástól való félelem csontunkig hatol, elmagánosít.

Többektől, akik azt hitték, hogy a hatalomhoz tartozom, és jó káderlapomért tartották érdemesnek velem szóbaállni, viszolyogtam. Volt közöttük nagyon jó költő, börtönt megjárt irodalmár, színész, tanár, mérnök. Embere válogatja, hogy ki miként próbál előre lépni pályáján. Rendre elmaradoztak, hiszen látták, hogy „nem jó lóra tettek”. Az általunk nehezen megélt diktaturában az volt a legrosszabb, hogy a gyengébbeket lealacsonyította, megalázta, hajbokólóvá tette. Emlékszem egy fiatal íróra, akit támogattak és egy kicsit el volt telve önmagával, a füle hallatára, tréfásan  szültam: Kicsoda ez a…? Megsértődött, többé nem fogadta köszönésemet. De amikor főszerkesztőséget vállaltam, előre köszönt. Sajnáltam, mert ez is félelem volt, fájhatott neki, de nekem is fájt, hogy ilyent művelt velünk az akkori élet.

Az elhidegülés, az elidegenedés korát éltük. Valami arra ösztökélt, hogy belülről lássam, kutassam, vigyázzam ellenfeleinket. Barátommal arra ösztönöztük egykori iskolatársunkat, hogy vállalja el a megyei pártaktivistaságot, bizonyára segítségünkre lehet majd. Így történt. Megyei titkárságik vitte, és tetteiért nem kellett szégyenkeznie, csupán kérésemre tucatnyi lakáshoz, álláshoz juttatott fiatal végzősöket, képzőművészt, színészt, fiatal munkást. Magyarokat, akik előtt egyre inkább beszűkűlt minden lehetőség.

És szegődtem olyan kollegám mellé, akiről számos jelből arra következtetthettem, hogy a belügynek dolgozik. nyugati turistákat kísért, s akkor sem menesztették szerkesztőségéből, amikor italosan napokig körözött a városban. De jártam ismerősömmel olyan fővárosi vendéglőben, ahova csak belügyisek léphettek. Központban volt és megfordultak ott mindenféle besugók, olcsó és bőséges volt ott minden. Amikor kihallgatásra hívtak az egykori Árpád úti iskolánkba berendezett szekurítáté irodáiba, és azzal fenyegettek, hogy megmutatják a pincét is, nevettem, hiszen éppen átalakított osztálytermünkben ültünk, a pincét pedig jól ismertem, onnan cipeltük a bennlakás konyhájára a sok krumplit és káposztát. Hasznomra volt minden ismerettség, emberismeretemben bizhattam, akkor is, amikor a Zsebszínház előadásaira beengedetteket a bejártatnál szemügyre vettem, a  „küldöttet” vagy „küldötteket” felismerve úgy alakíthattuk mozgásközpontú színházi jeleneteinket, hogy  mondanivalónkat sejtetve a közönséggel, a megfigyelők törhették a fejük miféle absztrakt dolgot látnak szófukar, jobbára hangzatos jelszavakból kölcsönzött kifejezésekkel teletűzdelt előadásainkon. Az egész estét betöltő, csupa ilyen jelenetekből álló előadás címe Drága föld volt. Valahol meg kelllennie, előadóművészünk és rendezőnk hagyatékéban, hiszen Dusa Ödön neve alatt, kötetbe gyűjtöttem valamennyit.

Tudtam, hogy kikhez tartozom, velük kerestem kapcsolatot azokkal, akik a maguk módján ellenálltak. Akik azóta lelkiismereti vizsgálatra szánták maguk, és saját gyengeségeikkel birkózva, általánosnak vélik akkori kiszolgáltatottságunkból eredő tehetetlenségünket, tévednek, eljött az ideje annak, hogy észrevegyük az eddig névtelen hősöket, azokat, akik nemcsak érdekeiket, megszépítendő múltjukat, jobbra érdemes magukat, hanem megtartó közösségeinben továbbéltetett magyarságunkat, emberségünket  védték valamilyen módon. A névtelen, ide-oda csapodó kisemberek, a nyuszitermészetűek, az árulók, a besúgók sem egyöntetűen voltak rosszak. Az elembertelenedett világban ösztötön emberségüknek engedve imbolyogtak következetlen, felemás tetteikkel magyarázhatjuk, hogy maradt világunkban annyi jó, amire jelenünk épülhet.