Ki látott engem? - 8

Reszkessetek!

Nem kérkedtem bátorságommal, de már gyerekkoromban észre kellett vennem, hogy amikor idegen házak kerítései előtt vonultunk barátaimmal vagy testvéreimmel, a belülről a kerítésre zúduló, vicsorító, hörgő dühödten ugató ebektől összerezzentek. Furcsállottam, hogy miért, magamon ezt nem tapasztaltam. Nyolc évesen már megedződtem, amikor késő esténként átnyargaltam az Óvár keskeny, néptelen és sötét utcácskáin, hogy a Malomárokon túlról anyatejet vigyek féltestvéremnek. Velem egykorú ökölvívóbajnok barátomra akkor is felnéztem, amikor bevallotta, hogy sötét estéken, amidőn a fűtőházon át vezető, két kerítés közé szorított, megvilágítatlan keskeny úton igyekszik hazafelé városszéli utcánkba, a szokottnál hangosabban dobog a szíve. Ugyanazon úton járva semmi különöset nem éreztem. Gyermeki naivságom őrzött. Korai iskolakezdésem és egy tanügyi reform is hozzájárult ahhoz, hogy osztályokat előbbre lépve, mindenütt a legfiatalabb voltam, Kölyöknek neveztek és óvtak, nem volt mitől tartanom. Később, amikor egy a második műszakban dolgozó lányra vártam a gyár előtt, s belém kötött az arra kószáló fiúcsapat, kíváncsi várakozással vetettem hátamat a házfalnak, vártam, hogy velem is történjen valami érdekes. De nem történt semmi. A legvérmesebb támadó közelembe érve felismert, s a balhé helyett röhögcsélve csevegtünk, amíg a lány megjelent a gyárkapuban. A katonaságom alatt gyakran álltam őrségben. Volt, aki félelmében elszabadult szamárra lőtt. És olyan is volt, aki az őrzendő raktár vagy kaszárnyaépület melletti bokorban húzta meg magát háromórányi időre, mozdulatlanul. Én eldugtam fegyverem, és hosszútávfutói edzésemet végeztem az őrhely környékén, az öklözőktől ellesett árnyékharccal hancúroztam s szórakoztattam magam. A fiam halála után, zaklatott idegállapotomban aludni képtelen voltam, s rendszeresen felkerestem sírját, hajnalig tengődtem a Házsongárdi temetőben. Adottságomat nem tekintettem bátorságnak. Nekem azok voltak a csodálni valóan bátrak, akik emberi méltóságunk védelmében hoztak áldozatot. Azok, akik következetesen kiálltak nemcsak a maguk, hanem a közösségük jogaiért. Balogh Edgár például, minden lehetséges alkalommal szót kért mindenféle gyűléseken és politikusan érvelt, hol a magyar iskolák, óvodák, hol a közművelődésben tapasztalható ellehetetlenítésünk ellen.

„1982. december 13.

Amerika hangja az előbb beszélt az Ellenpont című, néhány számot megért lapról, amelyet valószínűleg Sz. G. szervezett vagy szerkesztett külföldről. Akik olvashatták, megelégedéssel állapíthatták meg, hogy a lap igazat mond: az erdélyi magyarság az elnemzetlenítés jármát húzza. Nem így, hanem egyszerűbben, világosabban fogalmaztak, indulatok nélkül. A szomorú tények ellenére örömmel hallottam, hogy diagnózisuk az enyémmel azonos, és amelyet ez a napló is bizonyít, hiszen ugyanazon szégyenteljes helyzetet rögzítjük az ellenállás egyféle formájaként.”

„1985. január

A napokban játszották „utoljára” a Hunyadi Lászlót. A közönség az előadás végén ülve maradt és lassan, állítólag egy órán át tapsolt. Nem volt szabad az ismétlés, a művészek jöttek, meghajoltak és a közönség tapsolt. Újra jöttek, újra erősödött a taps, és így ment tovább. Aztán a meghatódottságtól a színészek és a közönség is sírt. A teremben jelen volt a magyar konzul is. A taps ellenére, azt hiszem, csendes, civilizált tüntetés volt...  Egyfajta temetés, de az összetartás megmutatkozó, forró jeleivel. Semmi rendzavarás, semmi magyarkodás. Mert nemcsak magyarságunk melletti kiállás, hanem a kultúra melletti tüntetés is volt ez az alkalom. Zsuzsa szerint (egyik osztálytársától tudja) egy másik előadáson hasonlóképpen történt. Ma hallom, hogy elrendelték: az Állami Magyar Színház mostani előadásaira kétszáz jegyet nem szabad eladni, hogy kevesebben legyenek a teremben, hogy ne legyen telt ház. A mostani előadások azt jelentik, hogy egész sor előadást betiltottak, talán már a következő hónapban nem játszanak. Így azokat, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchiával hozhatók kapcsolatba. És nyilván, a magyar történelemből vett témájú előadásokat. Az operetteket nem is bánnám, de most nem jön helyettük semmi (se jobb, se rosszabb), kevesebbek leszünk a színpadjainkról elhangzott magyar szóval. Hol maradt még magyar közönség előtt elhangzó magyar szó? Már csak néhány talán tucatnyi előadáson, műkedvelők színpadán (Kolozsváron már csak egy szórakoztató előadással évenként egyszer-kétszer jelentkező ilyen csoport van) a tévé nyúlfarknyi magyar adásában (Ki nézi még? Kibírhatatlanul semmitmondó, bárgyúan, primitíven hozsannázó) és a templomokban. Mostanában egyre inkább tisztelnünk kell őseinket, akik „Erős várunk…” jelszóval évszázadokra megmaradóan építkeztek. Persze, az épületek: nem minden. Elvehetik, lebonthatják...”

„Bátrak voltak, akik mertek…” És a csendes ellenállás számtalan példája igazolja, hogy a meghirdetett Itt és most! mellett erősebb Az itt és mást! a köztudatban erősödő változtatás akarását továbbfeszítve adhattam egyik ifjúsági Matinénk sokfelé bemutatott előadásának  a tettekre serkentő Itt és mit? címet. Számos ilyen eseményből merítettünk akkoriban erőt, s szervezetlenül is azonos irányba haladtunk szabadságérzetünket követve.

„1982. november 30. Kétszer beszélgettem(tünk) a műszaki egyetem elektrotechnikai fakultását látogató magyar diákokkal arról, hogy a filozófiát és a pedagógiát anyanyelvükön szeretnék tanulni. A filozófia oktatását tavaly úgy oldották meg, hogy Piroska tanárnő magyar nyelven tartott össze­fog­lalókat. Persze, önszorgalomból és bérmentve. Ebben az is benne volt, hogy aki anyanyelvén is akar filozófiát tanulni, annak több órát kellett ette fordítania, mint román diáktársainak. A pedagógiával már nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezt olyan előadó vezeti, aki nem tud magyarul. Kelemen Árpád a fakultás dékánjaként Dancsuly segítségét kérte az ügyben, de segítséget nem kapott. A magyar nyelvű pedagógiai oktatás tehát egyelőre függőben maradt. A jövő héten még tárgyalunk róla. Harminc diák óhajáról van szó. Örvendetes, hogy minden akadály ellenére él bennük a nemzetiségi tudat és tettre készteti őket jogaink kivívásának szükségessége. Azt szeretném megírni, hogy elérték célkitűzésüket, és tudatosan tovább foly­tatják azt az űrpótlást, amit elszakmásított líceumi oktatásunkban a műszaki tárgyakat anya­nyelvünkön előadni képtelen mérnöktanáraink miatt kell végezniük, hiszen az, hogy kialakítsák szakmai anyanyelvüket már szinte lehetetlen, és ez nemcsak szakmai hozzáértésükben jelent majd gátlást, hanem anyanyelvük általános romlásához is vezethet.

Kelemen dr. tudatában annak, hogy fontos munkát végez, és hogy olyan személyiség, akit bátor embernek tartanak, próbálja ezt az ügyet nem kihívóan, hanem amolyan átmeneti ügyként megoldáshoz segíteni. Csakhogy ezzel minden évfolyam hallgatóit választás elé állítja: küz­denek jogaikért vagy a könnyebb ellenállás vonalán haladva beolvadnak, feladják nemzetiségi jogaikat. Egyelőre (és ez csakis ezen a karon lehetséges, hiszen máshol hiányzik a dékáni támogatás vagy elnéző magatartás) a diákok a küzdelem mellett döntöttek.

„1982. december 10. Xántus János temetésén szólt B. E., hogy baj van a házsongárdi sírhelyekkel, amennyiben önkényesen felszámolják és eltüntetik nagy és híres emberek sírhelyét, ledöntik emlék­oszlo­paikat. Beadványt fogalmaztak a barbár cselekménysorozat megfékezésére. A vizsgálódás során kiderült, hogy csak azok válthatják meg őseik sírját, akik országunk állampolgárai. Sok híres kolozsvári és erdélyi nagycsalád leszármazottja már csak külföldön él, de sírhelyeiket még valutával sem engedik nekik megváltani. Ezeket a sírokat gyorsan lebontják eltüntetik. Az ez elleni cselekvést az is megnehezíti, hogy már nincs műemlékvédő bizottság. B. E.-t, aki alelnöke volt a bizottságnak, ennek megszüntetése után csaknem egy évvel értesítették, hogy nincs miért sürgetnie a soron lévő beszámoló gyűlés összehívását, mert már nincs ilyen. Különben azt is most tudtam meg, hogy a sírhelyek nem minősülnek műemléknek. A nagyon régiek és a nagyon híres emberek síremlékei sem. Nincs is Kolozsváron - egy-kettő kivételével - hivatalosan elismert műemlék, amit országos szinten is jegyeznének, nyilvántartanának. A Szent Mihály-templomot természetesen műemlékként kezelik, de a régi sírokkal azt tesznek, amit csak akarnak...

Apám is majdnem elvesztette őseink sírhelyét. Ez a B parcella és a főút sarkához közel áll. Egyszer csak a látja, hogy egy Pop nevezetű követ állított a sírfőre. Szerencsére, akkor még volt annyi tekintélye, hogy visszakapta jogát a sírhelyhez. Még abban az évben betonkeretet és fedőlapot készíttetett és új sírkövet állíttatott. Így biztosabb, hogy megmarad a sír és nem foglalja el valamelyik mohó betolakodó.

V. J. is említette, hogy nemrég a temetőben járt. A dombra felkapaszkodó baloldali út elága­zásába, egy, a neve után Regátból jött tábornok építtetett vörös márványból grandiózus sírhelyet. A márványba vésett nevekből és a sírállítás előtti jóval korábbi évszámokból egész családfája leolvasható. A beavatatlannak úgy tetszik, hogy régi kolozsvári család hamvai nyugszanak ottan. A hamisítást nem most, már évtizede, hogy elkezdték és azóta is folytatják nagy erővel. Ugyancsak évtizedekkel ezelőtt filológus egyetemi hallgatók összegyűjtötték a régi sírok feliratait és MI (monument istoric = történelmi emlék) felirattal látták el a sírköveket és a díszes sírfedőlapokat. Aztán ezeket a sírköveket valaki megbízásából a temető dolgozói önkényesen kiszedték és útszélre hányták. A diákoknak pedig megtiltották, hogy a sírkövek leltározásával, gondozásával foglalkozzanak.

Az elmúlt években számos írás jelent meg a temetőről a különféle folyóiratokban és lapokban. A szerzők szóvá tették a panteon elhanyagolt állapotát, és dicsérték azok fanatikus ügy­buzgalmát, akik nem hajlandók ebbe belenyugodni. Ma már csak sajnálkozunk azon, hogy nem találjuk régi, híres embereink sírhelyét, illetőleg azon, hogy a sírjuk fölött román feliratú sírkövek pompáznak.

B.  Gh.-val egykor egyféle házsongárdi badekert terveztünk. Akkor lelkesedve az ügyért, két hónapig naponta beültem az egyetemi könyvtárba, hogy Európa-híres temetőnkről minden ott-található erről szóló írást kijegyzeteljek. A vége az lett, hogy az együttműködésre kevésbé, de szerzőtársnak annál inkább ajánlkozó emberem meggondolta a dolgot: a kevés román híresség mellett a rengeteg magyar származású nagy ember szerepeltetése a tervezett eligazító könyvecskénkben, meghiúsította volna a mű megjelentetését. Ezek szerint B. Gh. is tudja, hogy semminek nincs létjogosultsága, ha egykori német és magyar város polgárainak műveltségét bizonyítja. A mai, átírt történelem nem szenvedi a neki ellentmondó tényeket, legyenek azok sírhely vagy írott dokumentáció alakjában... Ezért egyszerűbb, ha nincsenek. És kivétettek múzeumokból, temetőkből, könyvtárakból - elzárattak levéltárakban is – mindent, ami magyar.

Ennek felháborító példáját is V. I.-től hallottam. A Hősök temetőjében, a magyar katonasírok parcellájában található szélső sorok keresztjeit eltávolították és román nevekkel ellátott ortodox kereszteket helyeztek a helyükbe. Valószínűleg az időnként itt megjelenő és koszo­rúzó „elvtársak” szemét bánthatta a magyar katonai sírhelyek látványa. Most úgy tűnik, hogy az egész parcella a román hősök nyughelye.

És ez csak egy példa a sok közül, amely mutatja, hogy olyan „testvérek” között élünk, akiknek semmi, de aztán semmi sem szent. Műveltséghiányos vad indulatukban irtják a múltat, szennyezik a jelent és megsemmisítik a jövőnket. A nacionalizmus most már átcsap aljas sovinizmusba. Nem történhetett másként: ahol visszaszorul a kultúra, ott nem a megértés, nem az európaiság, hanem a primitív indulatok uralkodnak.”

És voltak olyan, általunk és az ifjúsági lap által támogatott, ideig-évekig hivatalosságuk engedélyezését furfanggal kieszközölt csoportulások is, amelyek az ellenőrök által elfogadott nevet választva, mindig mást és mindig tudatosan a mit? feszegetve működtek:

„Stoica elvtársnak újra nem tetszik a Zsebszínház plakátja. Tabărăné a szakszervezetek „kultúr­csodája” kimondta, hogy a plakátnak csak annyi a baja, hogy a CFR-klub mellett szerepel a „volt Vasutas Klub” felirat is. Szerintük ilyen nincs. Ha volt, akkor sincs! És kész! Az az igazság, hogy már nem tudják, mibe akadjanak bele, hogy megszüntethessék ezt a városunkban egyedülálló munkásszínjátszó kört. Csakhogy elkéstek akadékoskodásukkal. Megtartottuk a Zsebszínház színházi hetét. És nagy volt a siker. A Drága föld két előadásán zsúfolásig megtelt a klub nagyterme. (Ezt a mozgásközpontú játékot illetve ennek részleteit, már sokan látták Matinéinkon.) Gondoskodtam róla, hogy a helyi magyar és román lapban, valamint a Művelődésben maradjon jelzés a dekádról és a Zsebszínház ügyködéseiről. Az Ifjúmunkás Zsebszínház bevonult a köztudatba. Lássuk hát az újabb mesterkedéseket a csoport ellen. Az eddigieket sikerült kivédenünk. Lássuk, hogyan tovább?!”