Jelentések magamról (5)

Jelentések magamról (5)

Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti.

Bátorkodom ezt tenni magam is.

Volna még agytekervényeimbe nyilalló sokféle apróság, amit illene elmondanom Cseke könyvének olvasása közben, de  szükségesnél vastagabb könyv kerekedne belőle. Régi kollegám szerint az ilyen vastag könyvek fejünk alá valók, lehet, hogy nyugodtabb volna így az álmunk. Esetleg fejtartásunkat is kiigazítaná, hogy a lehajtott fejűségből felemelve, előbbre is lássunk.

Visszafogom magam, mert még nem tudom, miként szóljak az engem illető dolgokról, hogy ne legyen belőle öndicséret. Mesterségbeli megszokásból megfigyelt és elraktározott apróságaimról azt hittem, hogy kulcsát adják a félelem, a gyávaság kialakulása mikéntjének. Emlékeimben örökölt és belénk nevelt tulajdonságokra bukkanok, magatartásbeli furcsaságokra, amelyek segítették közösséghez tartozásunkat vagy elszigetelődésünkhöz vezettek. Néha megbotránkozunk azon, hogy más mire nem képes.

Tudni vélem, hogy szerzőnk akkor tévedett, amikor eltávolodott attól a bennem most is tiszteletet ébresztő közösségtől, ami akkor az Ifjúmunkás szerkesztősége volt. Nem politikai meggyőződésünk különbözése okán, hanem, azt hiszem türelmetlensége miatt, de főként viszolygása miatt, az italozással, sok üresjárattal, fiatalos hülyéskedéssel együtt járó, a szerkesztőségi értekezletek folytatásaként nála összejött társaság viselkedése miatt. Családját védte a felfordulástól és magát is, a baráti körben általában megengedett tréfáktól, sarkos megfogalmazásoktól. Emlékszem milyen megnyúlt képpel fogadtuk, amikor bejelentette, hogy hagyjuk abba a dumapartikat. Átköltöztünk Aradi Jocó lakására, velünk tartott, de korán kellett távoznia. Valaki tréfával ütötte el hiányát: „papucs alá került.” Azt hiszem itt kezdődött a mások, de maradjak csak magnál, begubózásom is. Teltek az évek, idősödtünk, az idősebbeknek kifelé állt a szekere rúdja, elkoptunk, felőrlődtünk. Magunkra maradva félelmünk hatványozódott. Akkor nem éreztem, most is vonakodva ismerem be, hogy féltem. A sötétben sokan félnek. De ha legalább egy társra lelnek, törpülnek az ijesztő dolgok.

Tegnap, pillanatnyi gondolkodás után, teljes egészében, a kisbetűvel irt főszerkesztők nevének elhagyásával idéztem botrányt kiváltó írásom. Próbálom megérteni, miként lehettem olyan önhitt, hogy magam kiemeljem  kollegáim fölé helyezzem, s ezzel kiváltsam a sárdobálást. Olvasom az írást, és nem értem, hogy amikor a szerkesztőségről írok, miként süt át mondataimon a magam dicsérete. 
Merthogy nem így gondoltam. http://mek.oszk.hu/01700/01703

Talán azért történt, azért voltam annyira elbizakodott, mert Tompa Gábor bátorságának köszönhetően, a farmere zsebében Pestre kicsempészett színjátékom vége olvashatatlanná vált, és amikor augusztusban agydaganat gyanúsan orvosi kivizsgálásra útlevelet kaptam, Boldizsár Ivánnak a Színház neves főszerkesztője ötletének köszönhetően, fogadott Szűrős Mátyás. Felkészültségemet kérésemre, Bodor Pál, három oldalas, a romániai magyarság helyzetét ismertető jegyzetével segítette. Ezt átadva, megtoldtam három kurtán fogalmazott, naivságomat bőven bizonyító kéréssel. 1. Hangozzék el végre az anyaország részéről a romániai magyarság asszimilációjának ténye. 2. Létesüljön az erdélyi magyarsághoz szóló külön rovat a magyar rádióban. 3. A szovjet vezetés tudomására kell hozni, hogy Romániában szocializmus ellenes diktatúra van. Csodák csodája egy órás beszélgetésünknek volt foganatja. Augusztus végén, Pusztaszeren mondott beszédében Szűrős Mátyás szólt az erdélyi magyarság asszimilációjáról. És mert nálunk egész nap szólt a konyhában a rádió, örömmel nyugtáztam, hogy Budapestről, ha nem is külön rovatban, de híradásokban rendszeres gyakorisággal sugároztak  erdélyi magyarságot érdeklő műsorokat.

Elhittem, hogy beleszólhatok a politikába. Erre több alkalmam volt régen is. Fiatal párttörténész vitt a Központi Bizottság legfelső emeletére, ahol mélyinterjút készíthettem Vincze János (Vinte Ioan) apám illegalitásbeli kapcsolatával, volt belügyminiszter helyettessel. Az akkoriban feltűnést keltő kazettafonómmal, amit feleségem amerikai rokonaitól kaptam, a MADOSZ ötvenéves évfordulójára interjúkötetet készítettem. Neves embereket kérdezhettem, végül nem lett semmi a könyvből, az ünneplés helyett mély elhallgatás következett. V.I.  azt üzente apámnak, hogy leveleit, amelyekben az 1951-től hirdetett „Nem agy akartuk!”  meggyőződését hangoztatva  a legfelsőbb pártvezetőnek címezte, nem adta tovább, s ennek köszönheti, intett V.I., hogy még szabadlábon van. A tíz valahány oldalas interjúmat is letiltotta, mert kolozsvári éveire emlékeztetve megjegyeztem, hogy akkor a szocialisták magyar nyelvű könyveiből tanulta a marxizmust.

Az idős Bákay Domokost, a régi madoszost, kérésére az illegalitást idéző titkolózással vittem Trabantomon Kacsó Sándorhoz, hogy képzelt változtatásainak sürgős teendőit megbeszéljék. Gyakran megfordultam Balogh Edgárnál, akit apám nem tartott elég kommunistának. Sokat tanultam tőle, és mondhatom valakinek éreztem magam, mert elfogadott vitatársnak. Most is magam előtt látom megütközését, amikor kérdésére, hogy mi történik itt, az válaszoltam, hogy fasizmus. Elbizakodottságom, amit az is táplált, hogy a Váraink sorozatban nyolcvannál több történelmünket idéző ismertetőt szerkeszthettem/írtam az ifjúsági lapban, nem ismert határt.

Valóban magamnak kívánok szoboralapzatot, amikor a lap által elért eredményes munkánkat dicsérem. Olyan közösség nélkül, mint amilyen a Cseke vezette lap volt ennek tört része sem sikerülhetett volna. Elhittem magamról például, hogy Erdély történetét ismertető sorozatot gondozhatok az Ifjúmunkásban. Miután, azt hiszem főszerkesztőmnek köszönhetően, ennek politikus megfogalmazását benne hagyták éves tervünkben, a párttörténész védő szárnyaira való tekintettel, a kolozsvári egyetem rektor helyettese által összehívott neves történészek előtt vázoltam, hogy miként képzelem a testvériséget is bemutató, olvasmányos sorozat megvalósítását. Provokációnak vehették, mert a megbízott professzor ígérte, de nem készítette el a sorozat tervét. Vártam néhány hónapot, és Varró János segítségével Szerelmes történelem címmel indult a sorozat, megjelent néhány írás, bizonyítottnak láttam, hogy megalkuvásokkal, kínnal, de lehet. Azt hittem mindannyian magunkba szívtuk és valljuk erdélyi elődeink következtetését: „Lehet, mert kell!”

Csép Sanyi kérésére a párttörténésszel még a tévékamerák előtt is latolgattuk, hogy az együttélés éremének két oldala van. Nagybányán pedig  románul kérdeztem a színpadon a magyarul felelő párttörténészt, és az „Íme, így is lehet!” végszó után, a kulisszák mögött rám förmedt, hogy ez volt az utolsó. .. A nagy vihart kavart vásárhelyi szerzővel írott kötete megjelenése után magyarázatot kértem tőle, a nyilvánvaló hazugságokról, amit megtagadott. Jeleztem, hogy amennyiben még találkozunk az életúton, köszönés nélkül áttérek a másik járdára.

Nem jelentett fel? Káderlapom óvott szókimondásaim következményeitől? Nem tudom. Tény, hogy elhittem magam. A fiam halála után (körülményei nem csak szerintem a belügyhöz vezetnek) félelem helyett fokozódó dühöt éreztem. Megbotránkoztam azon is, hogy a fiam esetéről valamely katonai lapban közölt beszámolót, nem kaphattam meg, mert aki küldhette volna felnagyított félelmében azt hitte, hogy ez végzetes lehet katonafiára.

Most már örvendek, hogy egészében tegnapi jegyzetembe másoltam a RMSZ-ben megjelent írásom. Ebből ugyanis világosan kitűnik, hogy nem a saját múltbeli szerepemet kívántam kedvező színekben feltüntetni, hanem a Napsugár szerkesztőségének, az ott dolgozó neves íróknak, az ottani légkörnek köszönhetően állítottam, és állítom ma is: sikerült csökkentenünk a hozsannázást. Ez jócskán kérkedésnek tűnt, azok szemében, akik ezt naponta megszokták. De ha összevetjük az ottani másfél esztendőm alatt, és az előtte vagy utána megjelenő lapszámokat, pontosan kiderül az igazság. Miért kell ezt titkolni? Ki hiszi el, hogy mindenki nyüszített? A RMSZ ötöséből kettőt közelállómnak tudtam, cikkem szántszándékkal való elfektetése idején magától értetődőnek képzeltem, hogy szólnak, kijavítanak, ha valamit tévedtem. Hiszen az igazi célom kiolvasható. De csak a régi főnök évekkel azelőtt kiszemelt segéde hívott, hogy a nevekből, a fővárosiak közül töröljek néhányat. Az olvasó megtudhatja Faragott fájdalom című könyvemből a botrány részleteit, itt most csak annyit, hogy a gyermeklap szerkesztői nevében írt pocskondiázást egyedül a magát menteni óhajtó pártitkárunk, a sérelmezettek kérésére követte el, és nem a szerkesztőség nevében. Akkor már, nem kis büszkeségemre, mert vallási hovatartozásomat sem firtatták, Fodor Sándor mellett, a Bajor Andor szerkesztette katolikus lap munkatársa voltam.  Nem voltam „a legyőzött zsarnokság legbátrabb hőse”, de valami okuk csak volt, hogy káderlapom ismeretében befogadtak. 

Az sem volt titok, hogy rendszerváltás előtti hetekben a fiam barátja gyermekének keresztapaságát, a plébániára eljuttatott levelemben, a katolikus egyház akkori hatalommal szembeni bátor kiállását üdvözölve, az erdélyi magyarság megmaradása zálogának neveztem. Így kellett tennem, mert joggal hihettem, hogy jelenlétemet a keresztelőre való felkészítőn, provokációnak hihették. És egy kispap megsúgta, hogy előrelátóan, nem iktatták levelemet, mert akkor a belügy kezébe került volna.

Hihetetlenül makacs ember vagyok. Nem átallom irataim között őrizni pártkönyvemet és azt a kis átigazoláshoz szükséges cetlit, amiből kiderül, hogy a saját szakállamra mikor léptem ki az élcsapatból.  Szakállamra, amit a figyelmeztetések ellenére sem vágtam le. Akkoriban ez nem volt divat a főszerkesztők között, azok engedték meg maguknak, akik kivándorlási papírjaikra vártak. Igaztalanul vádoltak ezzel is. Azt a párt könyvet, amit egyszer Szülőföldtől távol című riportsorozatom és főszerkesztőm védelmében asztalra, az övé mellé dobtam. Nem tudom elfogadni a könyvében végigvonuló önostorozását.

Akkori felállásában a RMSZ-nek védekeznie kellett, nem volt más módjuk erre csak a támadás. A személyeskedésbe fulladt vitát pedig nem írhatom a javamra, mert mindössze néhány sorban jeleztem, sejtem honnan fúj a szél, s hogy a lelkiismeretvizsgálat szükségességéről várok választ. Gúnyos hangú bűnbánatom közlését pedig a szerkesztőség belátására bíztam. A belátás pedig akkoriban teljességgel hiányzott. Majd az idővel. És -  ha nincs is olyan – vasfoggal…

Megkerülhetetlen kérdés: mit akarunk mi visszaemlékezéseinkkel? Azokkal, amelyekkel töredelmes bűnbánatot gyakorolhatunk magunk fölött. Írjuk, és magunknak írjuk?  Magunkkal van elszámolnivalónk. Akkor meg mindek tesszük közzé? Minek végezzük a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt viviszekciónkat? Ez talán nem a saját szobrunk talapzatának építése? Furcsa játéka ez a logikának. A félelem lehet génekből eredő betegség, és bizonyára felerősödhet környezetünk ilyen olyan hatására. A gyávaság beismeréssel gyógyítható. Cseke Gábor könyve felér egy műtéttel. A műtét sikerült. Mert van, akinek sikerül. És van, aki ebbe, és sok más bajába, belehal.

Műtét

Szemlélődöm törpe tudatomban

Nem szeretek senkit magamnál jobban

És engem sem kell, hogy szeressenek

Áhítatos szerethetetlenek

Paradicsomot hazudó óhajtás

Elérhetetlen szép gondolat

Ma már senki sem figyelmez reád

Záporoz reánk proféta-fondorlat

Aranyfogakért a mások fogát

Egyszer sem kértem, nem törtem

Szememért a vérig sértett jogán

Mások szép szemét titkon sem reméltem

Tibeti hideget sem akartam

Elbambult tetű-szemlélődésben

Ne múljék el leheletnyi időm

Tétován a magamat-szülésben.

Homlokomon tudatos a redő

Évgyűrűimet magam rajzoltam

Szikémmel jártam köröskörül

Daganataimat soká fontoltam

Álmainkkal tele minden hordónk

Csordultig dagadt bennünk a képzelet

Felénél mindig több a hazugság

Tudat alatt is hamisított a lélegzet

Magamban vájkálásaimból átmentettem és átmentek ezt-az regényeimbe, http://mek.oszk.hu/02000/02066, http://mek.oszk.hu/05700/05777 színjátékaimba.http://mek.oszk.hu/04300/04307
Az ott olvasható őszinteség nem okozhat másnak fájdalmat, de magamnak hozhat gyógyulást.
Ki ne szeretne önmagánál jobb lenni?

Jelentések magamról (3)

Jelentések magamról (3)

Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti.

Bátorkodom ezt tenni magam is.

Fiatalkori tapasztalataim alapján jutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg nálunk mindenkinek káderlapja van, és származása szerint ez más és más színű. Az enyém nyilván vörös, gondoltam, és mert ez kivételezettséget jelentett, szerettem volna legalább rózsaszínűre váltani, vagy a sehová se tartozást mutató fehérre. Kényszerképzetem a későbbiekben erősödött, azt is tapasztalnom kellett, hogy egyik skatulyából a másikba csak kivételes esetekben van átjárás, a katonatiszt-, a pap-, a tanár-, a kereskedő-gyerekek hátra kerültek mindenféle sorban, pályájukat behatárolta az a fajta megkülönböztetés, amit a háború előtti rendszer elemzésekor osztálytagozódásnak neveztek okítóink. És naponta látnom kellett, hogy nem „a dobd vissza kenyérrel” alapján, hanem a kíméletlen osztályharc szellemében bántak el az egykori kizsákmányolók kategóriájába soroltakkal. A rendszerváltozás után a káderesség és a káderezés nyíltsága megszűnt, a megkülönböztetést ki-ki a maga módján személyes kapcsolatainak és érdekeinek megfelelően végzi, múltbeli cselekedeteiért bűnöst vagy bűnbakot akárki kijelölhet, megkülönböztethet, elítélhet, s ha hatalomhoz jutott mellőzhet.  De a vezetés sok más módszerét örököltük a szocialista rendszerből. Olykor a svédországi magyar egyesületi vezetők mindent tudása is ijesztően hasonlít a parancsuralmi rendszer vezetőinek viselkedéséhez.

Régen, azoknak, akiket a hatalom nem nélkülözhetett, tudásuk és tehetségük miatt, többszörösen bizonyítaniuk kellett hűségüket, szolgaiságukat. Az urak ellen feltüzeltek nem szánták a gazdagságuktól megfosztottakat, a mindenünnen kiebrudaltak között aztán akadtak elegen, akik egyre inkább alkalmazkodtak a sajátos rendhez, gyerekeiket beilleszkedésre nevelték. Emlékszem, megfedtek, amikor a szomszédban lakó kereskedő fiával barátkoztam, aki ráadásul divatos „malagamba” cipőt hordott. Elemi iskoláimat a „magyar időben” hat éves és egy napos koromban kezdtem, akkor kereszteltek, másként nem engedtek beiratkozni. Apám nem engedett vasárnapi istentiszteletekre, minden hétfőn engem büntettek. 
A világégés utáni demokráciában elvártam, hogy az alulmaradtak hasonlóképpen ellenállást tanúsítsanak. Nem értelemmel, hanem az otthonról kapott egyenességgel vértezetten viszolyogtam a gyáváktól. Sokan közülük pionírok lettek, én nem kértem és nem kaptam vörös nyakkendőt. Most úgy értékelem a történteket, hogy élhettem kiváltságos káderlapommal, nem kellett gyerekes fogadkozásokkal bizonyítanom hűségemet. Apám győzködött akkoriban, hogy az ifjúsági vezetők között lenne a helyem. Anyámnál laktam a külvárosban, mézeskalácsos férje kerékpárján az ifjúmunkások lapját hordtam szerteszét. És otthon éreztem magam a Ref. Kollégium önképzőkörében. Kézimunkatanárom, Cseh Guszti, szobrásztehetségnek mondott és az igazgató elé állított. Nagy igyekezettel franciát tanultam Oláh Tibornál, osztálytársaimmal együtt imádtam osztályfőnökünket, de a gimnázium után műszaki pályára adott apám, mert a pártnak hitt: „első a nehézipar és annak élenjárója a gépgyártó ipar.”

A Cseke könyvéből is kiérzem azt a nekem sehogyan sem tetsző általánosítást, miszerint a múlt század második felében történtekért mindnyájunké a felelősség. A könyvben található Kányádi felszólalásból is kiolvasható, hogy a túlélők nem mind hősök, és nem mind vétkesek, mert igenis volt ellenállás. 
Ahogyan beismerjük melléfogásainkat, be kell ismernünk igyekezetünket is a becsületes megmaradásra. Csakhogy a sokféle ellenállásnak minősíthető tett között a leggyakoribbnak tudom, az egymás elleni harcot, az önkényes táborokra osztottság igézetében: Vesszen az ellenségünk! - kimondatlan felkiáltással, ahol tehették, egymásnak keresztbe tettek a különböző táborokba tartozók. Nem védekezésként, nem a magam mentségére írom ezt, hiszen akkor is volt „pofám” legnagyobbjaink szemébe mondani olyan történéseket, amelyekből közösségi kár származott.
 A rendszerváltozás ferdeségeiből is az fájt a legjobban, amikor a személyeskedők feledték a közösség érdekében kívánatos kompromisszumokat.

Egyre nagyobb meggyőződéssel vallom, hogy nemcsak a politikai hovatartozás, hanem  emberismeretünk, egymás megértésének képessége, egyenességünk, nyíltságunk és a „mögöttes beszéd” száműzésének akarata szerint alakultak s alakulnak dolgaink.

Személyes példákat kell idéznem, ezekre nincsenek, nem gyűjtöttem bizonyítékokat.

Ha történetesen nem „vörös” a káderlapom talán szobrász lett volna belőlem. Szeretett Kollégiumom, ahol mindössze három évig koptattam a padokat, egész életemre szólóan ellátott a legfontosabb tudnivalókkal. (Lásd Kollégiumi történetek- http://mek.oszk.hu/01300/01353/) De a gimnázium első osztályában negyvenkét tanulóból harminckilencet buktatott meg franciatanárom, Koncz Rudi. A háború utáni első esztendőben jártunk. A gyógyszerész, az ügyvéd és egy tanár fia kapott átmenő jegyet, miután mi, a hülye barmok, egyszeri feleletünkkel, amely néhány soros felolvasásra korlátozódott, megbuktunk. Nem értettem miért volt dühös reánk ez a tanár, akinek láthatóan nem volt kedve a tanításhoz. Apám, azon a nyáron talált az általa alakított szövetkezetben egy „osztályidegen” fiatalembert, aki segített és megszerette velem ezt a világnyelvet. Oláh Tibor megdicsért a pótvizsgán, és minden francia óra előtt elénekeltette velünk a Marseillaise-t . Hat évvel később, amikor a Duna-Fekete-tengeri csatorna foglyai között láttam viszont Koncz tanár urat, és beszélhettem vele, megértettem, hogy nem ellenünk volt. Ellenálló volt. A maga módján volt ellenálló.

Furcsa és visszatetsző, hogy az örökké létező akarnokságban is az ellenállás jeleit látom most. Elemista koromban a vallásórán azért tépette egymással a hajunk és főleg a „pajeszünk” az oktató, mert az évezredes szokásoknak engedve vissza akarta téríteni a nyájhoz az eltévelyedett báránykákat. És ugyanezért verte végig az osztályt a Kollégium szigorú hittantanár-lelkésze is.

Amikor a műszaki egyetemi felvételi vizsgáinak kezdete előtti napon megérkezett az erre feljogosító miniszteri engedély, már tudtam, hogy nem, leszek belőlem diák. Apám betegnyugdíját nehezen intézték, mostohaanyám erre hivatkozva, meggyőzte apámat, hogy eltanácsoljon a továbbtanulástól. Az akkori ingyenes oktatásra és ösztöndíjrendszerre gondolva, ma nehezen hihető, hogy valóságos akadályba ütköztem. Apám felfogása volt az áthághatatlan akadály, miszerint az oktatás pénzbe kerül. Középiskolai éveim kezdetén anyámnál laktam. A szövetkezesítés szűkre szabta mézeskalácsos nevelőapám családjának anyagi kereteit, féltestvér nővérem és szívbeteg mostohahúgom eltartása egyre nehezebb terhet rótt a családra. Kezembe került az a törvényszéki végzés, amelyben szüleim válásakor engem az apának ítéltek. Néhány napi fontolgatás után, tizennégy évesen, saját elhatározásomból átköltöztem apámékhoz, de nem kívánt gyerekként internátusba raktak. Apám az egyik nap felment az iskolaigazgatóhoz és tandíjként halom pénzt rakott az asztalra. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomás venni arról, hogy az iskoláztatás ingyenes. És haláláig szoba-konyhás lakásánál elvből nem kívánt többet. Akkoriban, a már országossá növekedett szövetkezet egyik alelnöke volt, kiszámította, hogy mennyi bér jár egy első osztályú cipészmunkásnak, a többit a Magyar Színház támogatására adta, később pedig a fővárosi sajtópalota építését segítette. Bőröndnyi „téglajegyeit” évekkel később dobtuk a kukába. 
Ma talán röhejes, hogy ilyen megszállottak is voltak. Törvényszerű, hogy reám is ragadt valami ebből. A káderesek is tudták, hogy az alma nem esik messze a fájától. 
Apám halálára készülve, felmérte lehetőségeimet, tiltásával önállóságra bíztatott. Csak magamban ellenkezhettem. Jártam a felkészítőkre. Bár otthonosan mozogtam az integrál és diferenciálszámításban , algebratudásom hiányos volt. Tehetetlenül vergődtem, erőlködtem a magam módján. Miniszteri engedélyemmel a frissen kinevezett rektornál kopogtattam, hogy jóváhagyja késői jelentkezésemet a felvételin. Jóravaló román ember lehetett, mert magyarul biztatott, apámról is kérdezett, és azzal búcsúzott el tőlem, hogy ha bajban lennék, keressem fel bátran. 
Egyféle bátorságot, a sors ajándékaként cseppenként kaptam. Gyerekként elájultam a sebesült fejre vagy karra tekert fásli és a gipszkötéses betegek látványától, később mások sebeiben vájkálni sem riadtam vissza, kerítések előtt elhaladva nem rezzentem meg dühös a kutyáktól és az emberektől sem, a tükörfényes téli úton a busz előtt átszaladó fiú kerekek alatti nyögése sem arra figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad, hanem inkább arra a tanulságra késztetett, hogy gyorsabbnak kell lennünk. A sétatéri bokorból kiugró monostori legény magyart vértől csöpögő késétől sem ijedtem meg, mert drukkolnom kellett a megkéselt magyar fiúnak, hogy sikerüljön átúsznia a tavat, ahol sebesültekkel megrakott teherautó várta, hogy kórházba szállítsák. A vasúti fűtőház mögötti telepünkre vezető, keskeny és kivilágítatlan, kerítések közé zárt kilométernyi folyósón sem éreztem soha félelmet. Nem értette ezt bokszbajnok barátom sem. És amikor késő estéken lányra vártam a gyárkapu homályában állva, hiába reméltem, hogy valamely bandával verekedve erősíthetem bátorságomat, egyszer sem verekedtem. A régi Monostor kis utcáin kísértem lányt, esedezett, hogy forduljak már vissza, akkor sem kellet legénykednem, tapasztalatlanságom védett a félelemtől. A fiam, máig felderítetlen körülmények közötti halála után, fájdalmasan álmatlan éjszakáim során, gyakorta jártam éjfél után a temetőt, s ültem órákig sírja mellett a sűrű csöndben, ördögre, szellemekre, kéjgyilkosra várva. Elszántam magam pokolra menni, most sem tétovázom, hiszen onnan a bátorságom, hogy második életemet élem, az elsővel leszámoltam, rájöttem, hogy semmit sem tudunk, innen a bátorságunk, amivel megváltani akarjuk a világot. Fellengzős kijelentés. Ha még egyszer ennyit élnék, akkor is volna számolni és leszámolni valóm, mert szárazkút mélyén kapirgálok, amikor magamat védem. A megértés feneketlen kút mélyén lehet, a zavaros vizeken túl, önmagunkban. Ha valóban megismerhetjük magunk.

A régi világgal, a régi rendszerrel szembeni ellenállás másokban kell keresnünk. Ha magunkban találunk is parányi tetteket, hajlamosak vagyunk azokat dicsőségünkre felfújni, mert nemcsak másoknak akarjuk magunkat, de mindenkinél jobbnak is. Ha most leírom, hogy mi történt a számomra már mindegy felvételin, jóakaróim mindjárt rám sütik, hogy mindent a magam védelmében teszek. Így vélekednek a nyolcvanas években sebtében írt és 1995-ben lakkozatlanul közreadott naplómról, a Faragott fájdalomról. Pedig amikor a naplót írtam nem kellett védenem magam. Most sem kell. Kell-e bizonyítanom, hogy nem azért írtam a velem megesett történéseket, mert másokat befeketíteni akartam, és már akkor a rendszerváltás utáni hatalom zsíros kenyerére áhítoztam. Különállásunk mikéntje izgatott. A fennen hirdetett keresztény és a keresztyén parancsolatok mellőzése. Azért tettem, mert rögzíteni óhajtottam elrománosításunk napi történéseit. És az emberek írói tanulmányozásra érdemes különbségét, furcsaságait gyűjtögettem. Az utókornak.

(A mai olvasó talán azt hiszi, hogy naplóm megjelentetésével nagyobb adagot kívántam csajkámba az új világ fazekából. Vagy dicsőségkoszorút és szépen hangzó mellébeszélést temetésemkor. Nyilván ilyesfélére is áhítoztam, a rendszerváltás utáni tülekedésben. De könnyen védhetném magam, hiszen nem vettem részt a „jó fiúk” egyetlen ingyen vacsoráján sem, s nem is lázadoztam a fölött, hogy a bőség asztaláról ki mit és mennyit „merített”. Öt esztendőt, s utána Svédországban háromszor annyi évet, ingyen dolgoztam, Ma is azt teszem. Nem vezeklés képpen.Erdélyi Kiskönyvtár címen könyvsorozatot indítottam semmiből, fejéről egyszer talpra állítottam az Erdélyi Szépmíves Céhet, szót sem érdemel, de azzal, hogy munkámban a politikában levitézlettekkel is társultam, kiérdemeltem a mellőzést. Most három lapot szerkesztek és néha rádiót is, apám szoba-konyhájánál kisebben élek, magam sütöm kenyerem a svédek nagylelkű segélyéből, három unokám tanítom anyanyelvükre… Gyorsan ide a zárójelet, megint felfújom magam. Volt egy unokatestvérem, ha megbántották, kikerekedett amúgy is gömbölyű arca, és csökönyösen  hallgatott. Ilyenkor Bummbum Rózsi volt a neve.  Játszótársaim és magam akkor, de most sem kívántunk hozzá hasonlítani. De azt is be kell látnom, hogy a hallgatáshoz kevés a tehetségem.)

Nem tehetek róla, ha akkori naplóm jegyzeteimből kitetszik, hogy összetartással, amit készakarva bolygatott és szétzilált a hatalom, többre mentünk volna. Nekem elég ez a szikrányi tanulság.

Végigcsináltam a felvételit, közepes sikerrel. Fizikából nem ment valami jól. A gyakorlati példák mellett, elméleti kérdésnek, a súrlódást kaptam. Felrajzoltam a szükségesek a táblára, elmondtam a meghatározását, felírtam a képletet. Magyarul vizsgázhattam. Tanárom nem korholt, nem biztatott, de éreztette, hogy ismeri káderlapom színét. Évekkel később, újságíróként is találkoztam vele, köszöntöttem. Sajnálkozó pillantása, pillanatnyi zavara miatt mindannyiszor rosszul éreztem magam. Talán úgy gondolta, hogy szigorúságával érvényre juttatott ellenállása miatt nem lettem mérnök. Nem volt alkalmam elmondani, hogy már a vizsga előtt eldőlt, nem mehetek egyetemre. Nem kellett kérnem a rektor segítségét sem, mert  protekciósnak lenni, számomra egyenlő lett volna a legnagyobb gyávasággal. Apám betegágyánál számos káderes ismerőse megfordult. Elhangzott nemegyszer: „Holnap gyere be hozzám, majd csinálunk valamit!”

Jelentkeztem a Duna- Fekete tengeri csatorna toborzó-irodájában, ahol vonatjegyet s felvételemről papírt adtak. Így kerültem, tizenhét éves koromban, jó másfél esztendőre, Dobrudzsába.

De nem életrajzot szeretnék írni, hanem a küzdelemben fojtott ellenállás bizonyításra keresem az engem is érintő történetek szövevényes erdejében a példákat.

Jelentések magamról (2)

Ülök a Cseke-féle elképzelt szobában, amely megegyezik a valóságos lakásommal, fojtogatónak inkább csak éjfél után érzem benne a levegőt, amikor a túlbuzgó önműködő elektromos fűtést irányító szerkentyűk nincsenek tekintettel felforrósodott gondolataimra, múltban bóklászó izzadásos álmaimra, és a fűtőtestek kitartó egyenletességgel ontják a meleget. Ilyenkor óvatosan kitárom a virtuális erkélyemre nyíló üvegajtót, hogy a legapróbb neszre felrianó nyuszikat el ne kergessem ablakom alól, kitekintek a bokrokkal szegélyezett kerékpárútra, és miután hosszasan csorgatom szennyvizem a vécékagylóba, nyugodtan fekszem vissza szűzi nászágyam emlékeit idéző heverőmre, mert a szokásos egy-két, agyamba és csontjaimba bújt nyilalláson kívül, unottan konstatálom, hogy a világ tovább áll, megy minden a maga útján – nélkülem is. Hetvenöt évem ment arra, hogy ezt elhiggyem. Már nem érzem a magamért való cselekvés szorító kényszerűségét, tetteim nem a magam, hanem a mások a szolgálatának megszokásából fakadnak, néhány kisközösségért, megmaradt kevés hozzám tartózóért, unokáimért élek.

Próbálom kideríteni, miféle betegség gyötör, miképpen semmisít meg, ha becsülettel szembenézve a múlttal, nem leszek képes meglátni a rám száradt gyalázat sarát, cipőmtől a lelkemig, ahogyan ezt Gabi, nyilvánvalóan nekem is címezve, keményen megfogalmazta. De hiszen egész életemben ezt tettem, magamat gyötörtem. És persze, másokat is, mert az mindig könnyebb volt, mint a viviszekció. Büszkén viseltem, amikor szókimondónak neveztek. Nem az én érdemem, anyámtól tanultam. Anyám könyörtelen volt – de csak a hozzá közelállókkal szemben. Kutakodom múltamban, és nyugtalanít, hogy ellenségeimet nem bántottam, elsírtam, elpletykáltam a rajtam esett sérelmeket, de el nem akasztottam, hátulról nem támadtam őket. Emlékszem, milyen rosszul esett, amikor egykori főszerkesztőm azzal szúrt meg, hogy az ifjúsági laptól való menekülésemkor, hogy az egyik folyóirat hirtelen halált halt munkatársa megüresedett helyének örültem volna. A kolozsvári napilap szerkesztőségét, frissen megjelent, elhallgatásra ítélt, felvásárolt és nyilvánosan elégetett kisregényem sikerét le nem aratva, úgy hagytam ott, hogy a leépítésre megérett tehetségtelen párttitkár-feleséget óvtam, aki éveken át kitartó irigyem és bajkeverőm volt. Hogyan cselekedhetném a szembe nézést magammal, ha íme, rögtön védekező állásba vágom magam, és jólesik saját magam dicsérete? Apám, akitől a becsülethez való hűséget tanultam, örökösen nevem három betűjének tisztántartására figyelmeztetett. Nem kaptam, nem is értettem volna holmi egyetemi tanáros papolást. És ő tanított, éppen negatív példájával ösztönzött, hogy kerüljem az öntömjénezést. Akkoriban a napilapok első oldaláról nem hiányozhatott a Sztálinról írt dicshimnusz, talán ennek példájára sorolta apám az ő munkásmozgalmi cselekedeteit, amit kommunista vallásának megszállottjaként végzett kitartóan és mindig nemzetisége szolgálatában. Mit tehetek, ha akkor elítéltem, untam, megcsömörlöttem a túlbuzgó öndicséretétől, ma pedig örvendek, hogy buzdításomra papírra vetette emlékeit, belátom, hogy a magam életében is tapasztalt mellőzés mennyire fájhat az embernek. A múltba nézés valóságos eredménye az lehet, ha megtaláljuk helyünket a nap alatt. Levakarhatjuk magunkról a nagyravágyást, a kivagyiságot és elfogadjuk akkor is, ha a jelen, a „futottak még” kategóriába sorol.

Cseke Gábor, új könyvének megjelenésével, második írói szakaszába lépett. Nem véletlenül, hanem magát szigorúan megítélő akarattal. Megnyitotta, megnyithatta a maga állította zsilipeket. Nem véletlen, hogy éppen most szaporodnak régi könyvei is a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Eleinktől tudjuk, hogy a tehetség olyan szög, amelyik kibújik a zsákból. A mondás kissé pejoratív felhangját remélem, ellensúlyozza a hasonlatul használt zsák, amelybe mindnyájunkat belegyömöszölt a beteges múlt. Költői megfogalmazásában „mintha csak egy nap lenne az élet”. Nem tehetek róla, ha ma ezt a megfogalmazást ma is kissé fenségesen romantikusnak érzem, ilyeneket írtunk naponta, megtoldva általános ajánlatokkal, hogy miként is kell élnünk, bibliai intelmekhez hasonlóan a pártpropaganda hangján okítottunk, valamiféle felsőbbrendűséget képzelve magunkról, akár az „élenjáró csapat” tagjai. És eljutottunk az azóta is megmosolyogtató, de inkább röhejes „Most kell a búzát learatnunk!” fegyelmező hangig, mintha a pártvezetők és szócsöveik szerkesztőiként felülmúlhattuk volna szántóvetőket.

Amikor a pártvezetésre hivatkozva felmenteni akarjuk magunk az elkövetett felelőtlen bólintásokért, amikor szolgálatunkért nemcsak aránylag jó bért, hanem különféle apró kiváltságokat is kaptunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy magunk döntöttünk pályánkról. Innen felelősségünk. Házasságunk, ha megbomlik, függetlenül attól, melyik felet ítéli el a törvény, vagy a rokonság, azért a mi hibánk is, mert nem jól választottunk.

Apámnak köszönhetem, hogy nem lett belőlem szekus. Érettségi előtt, három álló hónapig naponta keresett a szervező, mert kiváló származású voltam, a munkásosztály hű fiának fia. Apám, halálos betegágyán csak ennyit mondott: A fiam dönt. És miután magunkra hagyott a győzködő, nem papolt, nem kért, úgy tett, mintha nem életbevágó kérdésről lett volna szó. Másnap azt mondtam az idegennek, hogy nem szeretem a katonaruhát. Apámra miután a „magyarkodás” vádjával illették, és a Bolyai Egyetem káderesi székéből visszahívták, pontosan az egyetemek egyesítése előtt, pártszolgálatként rákényszerítették a besorozást végző politikai biztossághoz szükséges őrnagyi rangot. Nekem kapitányi rangot ígért a beszervező, egyetemi oktatást és külföldi munkát. Lehettem volna kém és bizonyára sokak szemében előkelő ember, mint néhány osztálytársam, de őrzőangyalom, amiben pofátlan csökönyösséggel nem hiszek, vigyázott rám. Kicsit túlhajtotta magát az angyal, mert a tanulmányi eredmények alapján a szovjet egyetemre javasoltak listájáról is töröltek, más magyar tanulóval együtt. Mostohaanyám javaslatára, a két gyermekes család (féltestvérem is volt) anyagi nehézségeire való tekintettel kiadták az utam, így kerültem önként, a foglyoknál valamivel jobb körülmények közé, a Duna-Fekete-tengeri csatorna építőtelepére. Akkoriban jelent meg első novellám az Utunkban, ha jól emlékszem Kitagadott a város címmel.

Nem számoltam hányszor döntöttem jól és hányszor rosszul az életben, de ha melléfogtam, magamat okoltam. Így voltam én házasságommal is. Apám ellenezte házasságomat, mert illegális harcostársa lányát nézték ki nekem, a kisiparos csizmadia lányáról tudni sem akartak. Hát még, amikor kiderült, hogy otthoni fusizáshoz anyagot lopott a cipőgyári munkahelyéről, és a párttagjelöltek listájáról is törölték. A fiamat egyszer a pólyában, másodszor a ravatalon látta apám. A sokféle megpróbáltatást kiálló házasságunk, gyakori távolléteim és a szülök ellentéte miatt zátonyra jutott, de megfogadtam, nem követem szüleimet, nem válok. Szerencsémre feleségem is hasonlóan gondolkozott, és kitartottunk egymás mellet mindenféle nyomorúságban, hosszú szenvedéssel járó haláláig.

A magam hibájából lettem főszerkesztő. Ez jut eszembe most, amikor Gabi könyvének elején olvasom, hogy a hetvenes évek kezdetén, amikor kinevezték az Ifjúmunkás főszerkesztőjének, kezdődött a párt- és országvezető kultuszának újbóli elültetése. Nem az a kérdés, hogy mennyiben a mi hibánkból, hanem az, hogy miként történt? Ha nem mi tesszük, ha nem vállaljuk, jöttek volna helyünkbe mások, akik jobban vagy másként csinálják? Fölösleges kérdések. A megtörténtekkel kell elszámolnunk.

Jelentések magamról (1)

Jelentések magamról

Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti. Bátorkodom ezt tenni magam is.

Végre kezemben tartom Cseke Gábor: Jelentések magamról című könyvét. Fontos könyv. Előző jegyzetemben már szóltam a szerző bátorságáról, és vallomását nem a jobb későn, mint soha érzéssel, hanem az embertársba vetett hit beteljesülésének örömével olvasom, elégedetten nyugtázom özönlő emlékeiből kihámozott igazságaimat, hiszen a sors kegyelméből egyazon rögös úton jártunk, hasonló kihívásoknak kellett megfelelnünk. Hol együtt jártunk, hol előttem járt, s az idősebb jogán még azt is megkockáztatom, hogy olykor utánam, mindenikünk a maga „megrakott szekerével” téblábolt a sohasem könnyű életben. Túlélők voltunk. És sokáig, valamiféle szülőhelyi fuvallatra, ösztönös sugallatra az élet azonos oldalán caplattunk ki-ki bokáig vagy derékig sárban. Nagy dolog az, hogy merünk emlékezni dolgainkra. És bizonyára nem tanulság nélküli a tükörbenézés, ha becsületünk borotvájával faragjuk le magunkról az évek ráncunkba rögződött gondjait, a vállalt és reánk szabott szerepek felelősségét, a melléfogásainkat, az akarnokságunkat, a magunk mutogatására elkövetett törtetéseinket, az önzéskedéseinket, a kivagyoskodásainkat.

A szerző vallomásos jegyzeteiből tudjuk, hogy az embernek önmaga fölé kell kerekednie ahhoz, hogy valóban, a görög bölcsek ajánlotta módon, megismerje önmagát, olyan bűnökről adjon számot, amiért nem is jár büntetés, hiszen nagyon sokan hasonló hajóban zötyögtek a zavaros életvizeken, éppen csak nincs bátorságuk legalább maguknak bevallani, ha volt, túlélési stratégiájukat, ha nem volt, akkor azt, hogy hagyták magukat sodortatni az árral. Hiszem, hogy ez a könyv bátrabbá tesz minket a magunkkal való szembenézésre, és ezzel egy időben újabb lehetőséget nyújt emberi kapcsolataink újrafelvételére, ápolására és barátságok szorosabbra fűzésére. A megbocsájtás, a szeretet, az együtt munkálkodás, az együttélés, az egyházon kívül is, gyónással kezdődik. Másként nincs kötődés.

Egykor, régen, vagyis éppen félévszázada, házassági ajánlatomra társam boldogan elmosolyodott, együtt örültünk, és úgy éreztem mindent tudunk egymásról. Percnyi csönd után következett a vallomás: „Kicsi koromban, tű ment a szemembe, fél szememmel nem látok.” Semmi nyoma nem volt balesetének, talán sohasem veszem észre, de fontosnak tartotta beismerni.

Az ilyesfajta egyenességet génjeiben hordozza, akinek megadatott. Akinek van, bátorsága belelátást engedi a saját életébe, másokat is erre ösztönöz. Ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat a mások feltárulkozása a legjobb ösztönző. Követnünk kell a bátrakat.

Húsz esztendő telt el ama „átkos” esztendőkből való kilábolásunk óta. Szerzőnk jó évtizedre, maga szabta belső emigrációba vonult, mert az eltörölt sok rossz között máig érően megmaradt a gyakorlat: Beszéljen mindenki, amit akar, az számít, ki mondja! Tudom, hogy Cseke lelkét már a régi világban nyomta a bűntudat azért, hogy a túlélés érdekében enged a különféle szorításoknak. Olyan szerkesztőségen kívüli fiatal közösségben cseperedtünk, ahol egymástól, kis adagokban kaptuk az újságírásban pusztító hozsánna-betegség ellenszérumát, a valóságlátáshoz való bátorságot. Többnyire naponta találkoztunk a kolozsvári Béke téri kávézóban, s haton-heten egymást folytatva, egy flekkes vidám történeteket sorjázva egy szépen vastagodó kopottas irattartóba, regényírásba is fogtunk. Ebben a társaságban Cseke Gábor neve a megtisztelő poeta doctus volt. A munkás-paraszt környezetből kiemelt, faragatlan modorú újságíró csemeték között az egyetemi tanár bölcsészkaron végzett fia komolyságával, nyelvi pallérozottságával tűnt ki, de alkata, viselkedése, sajnálni való polgári lágysága, életrevalóságának hiányzó jeleit mutatták. Nem vett részt a főtér közeli Leányvárban gyakori, a szakács kedveltjeinek rendezett, fűszeres csontvelőt zabáló közös villáseggeliken, és nem is illett volna a hajnalig tartó vendéglői vacsorázásaink társaságába. 

Félszáz oldalnyit egy szuszra olvastam, és mert nem találtam újságírói indulásának eme közösségéről említést, hajlok rá, hogy a rá jellemző szerénységének számlájára írjam, kerüli azokat a történéseket, ahol magát kellene dicsérnie. Könyvének oldalain a csapongó emlékezés szab idősíkokat, s ez lehetővé teszi, hogy arra emlékezzen, amit ma fontosnak tart, azt boncolgassa, ami közelebb viszi a vallomásos megnyugváshoz. Nem firtatom, hogy ez a szerkesztési mód arra is jó, hogy homályba hagyja az önvizsgálatára még éretlen gubancokat, az olyan kényes kérdéseket, amelyek, mert másokban és bennem is folytatódnak, nem tartoznak egészen rá, inkább reánk, akiket mintegy kényszerít a saját Jelentések magamról való megfogalmazására. Késztetését próbáltam elhessegetni magamtól, de könyvében araszolva, csapongásait követve, belátom, csak így van értelme az olvasásnak. 

Nem kiegészítenem, nem helyreigazítanom, nem felülírnom kell sorait, nem magyaráznom tévedéseit, hanem megszülnöm az általa idézet idők történéseiről magamnak szóló jelentéseket. Ha egyazon úton is jártunk, az út más és más pontján állva, más szögből figyeltük az eseményeket, más, nyilván szubjektív szempontok alapján ítéltünk meg történéseket, embereket, tetteket, vitákat, jót és rosszat, igenelést és tagadást, küzdelmet és árulást. 

Nem az emlékezés pontossága, a narráció lüktető sodrása a lényeg ebben a könyvben, hanem a tükörbe nézés mélységének, minőségének folyamata. Itt állok magam előtt és előttetek, számolok és elszámolok minden jelent formáló garasommal! Jöhet, segíthet minden könyvvizsgáló, emberségemben ne legyen hiány! - sugalmazza az író. És az olvasónak megadatik a jó könyvek által okozott kiváltságos helyzet, bátran léphet olvasmánya hősének szerepébe, hogy megérintse a mindenkor tanulságos múltat.

Húsz esztendő

Stockholmi zúzmara

Lélekgondozók

Hallom – az igazán jó hírek hallomások -, egykori munkatársam új könyvében olvashatóan azon tépelődött, hogy engedte magát sodortatni a hatalom alakította idővel, és nagyon sokakhoz hasonlatosan félelem gyötörte. Huszonnyolc évvel ezelőtti, sietősen jegyzett, 1995-ben megjelent (Faragott fájdalom, NIS Kiadó, Kolozsvár) lakkozatlan naplómban, néhány velünk történt dolgot summázva,  nyuszi természetűnek jegyeztem, s amikor alkalom adódott, óvatosan kérdeztem az általa gondozott hozsánnaversek mirevalóságáról is.
Akkor már a túlzások túlzásának idejét írtuk, és nemcsak a sajtóban. A mai olvasó talán el sem hiszi, hogy a propagandát irányítók parancsa szerint, minden lapban megjelent írásban idézni kellett „a nép legszeretettebb fia” valamely szövegét. A szerkesztők, lelki ismeretüket kikapcsolva, gépiesen elvégezték ezt. Ugyanúgy, mint a háború utáni években, amikor a pártlapok első oldalán, naponta, erőt sugárzó mellképével díszített vezércikkből szólt a hódolat a generálissszimuszról. Mint minden túlzás, ez is a valós dolgok karikatúrájává lényegült. Munkatársam röpke fintorából, már akkor tudtam, a túlzást az ostobaságig fokozva, egyszer ki kell annak pukkannia. De akkor ezt sehogy sem tudtam ellenállásnak betudni. Tőle, mert évekig azonos céllal szövetségesek voltunk, többet vártam. Mit tettem volna a helyében? Bevallom, nem tudom. Most persze, eldicsekedhetnék mindazzal, amit más helyre kerülve, a magam feje szerint cselekedtem, vagy próbáltam tenni a diktatúra szorításában. Szaporíthatnám a szót azzal, hogy én már akkor megmondtam... Mellét veregető nyuszivá ma sem leszek. Családi tragédiám akkor felülemeltek sokféle félelmen. Ezért várhattam és vártam magamtól és másoktól is többet.
A rendszerváltás újesztendőjének éjjelén, kérésre írtam, lelki ismeretünk vizsgálatát javasoló cikket.A Mit kezdünk a szabadságukkal? kérdés, tébláboló két évtizedünk után is, időszerű.
Sebet gyógyítani olykor csak fájdalmas műtéttel lehetséges. Megneveztem – nem kellett volna! - néhány vezetőt, akikkel, mert nyilvánvalóan túltettek minden emberi mértéken a hatalom szolgálatában, nehezen képzeltem el velük az együtt működést. Az eltelt időben, még haláluk órájában sem végzett egyikük sem lelki ismeretvizsgálatot. Nyuszi természetű munkatársamat nem soroltam közéjük, mert lelki ismeretessége köztudomású volt, ismertem még ifjúkoromból.
Nem gondoltam akkor arra, hogy szaktársaim önvizsgálatát megbénítja a félelem, s a tülekedő helyezkedésben övön aluli ütésekkel is küzd majd az, aki törtető, vagy gyáva. Jellemző, hogy elfektetett írásomra, egykori párttitkáromtól kért, az azóta elfeledett főnök, és kapott rágalmazásokkal tele írást.
Két évtizede seprik a feledés szőnyege alá a seprők és a sepregetők mindazt, amit nem volt, s talán még ma sem célszerű egyeseknek megvallani. Menti őket az, hogy piszkos a politika?
De íme, akadt egy ember, aki nyíltan vállalja a lelki ismeretvizsgálatot.
Örömmel vonom vissza az eddig tényként tudott jelzőt.
Tisztelet a bátraknak!
Gyógyítsa kapott és adott sebeinket az idő.
Jóleső érzéssel írhatom le a kopott közhelyet: Emberek vagyunk. Nem könnyű, de nem lehetetlen és sohasem késő egymásnak megbocsájtanunk. Elképzelhetetlenül sanyarú volna enélkül az élet és ígéret nélküli, ingoványos a jövő.

Mestertitok

A Nägl József mézeskalácsos mestertől tanult Tordai pogácsa

Mestertitok

Örömteremtő embernek születtem. Úgy hiszem, tudatos alkotónak. De a vállamra telepedő évek során rájöttem, hogy nincs új a Nap alatt; ha örömöt akarunk, a jót kell utánoznunk, az igazat kell újrateremtenünk, a szépet újraálmodnunk. És meg kell osztanunk titkainkat. Szét kell szórnunk aranyainkat, mert igazán csakis az a miénk, amit másokba átültettünk, másokkal megérttettünk, elfogadtattunk.
A titok, amelyről ez a könyv szól, mindössze néhány mozdulat. Tizenkét éves voltam, amikor reám bízta ezeket a mozdulatokat a mézeskalácsos mester. Mutatta. Nem erőltette, hanem hagyta, hogy megbámuljam, nézzem és eltanuljam. Megengedte, hogy ellopjam. A faltól-falig nyújtózkodó, tenyérnyi vastag tölgyasztallapra elém tett egy kisebb Tordai pogácsának való mézestészta-darabot, kezembe nyomta az arasznyi hosszú, sétapálca-vastag sodrófát, és biztatott, hogy hozzá hasonlóan, egymás után következő, lendületes mozdulatokkal négy egyforma fület hajtsak az előzőleg hengeresre nyújtott pogácsa-embriónak. Ezután két mozdulattal hosszú hasat nyomtam a sodrófával a tészta közepére, beecseteltem tojássárgájával, és két villa egymásba csúsztatott ágait a pogácsa hasába szúrva, hosszanti irányban mozgatva a nyolc villahegyet, recés szélű árkot ástam, amely a sütőben a Tordai pogácsa mókusbarna színétől elütve osztrák-sárgán, szabálytalan alakban kitüremkedve, valóságos csodává szilárdult. Figyeltem a mester mozdulatait, és láttam, megmagyarázhatatlan módon felfogtam, mit miért és hogyan kell tennem ahhoz, hogy a kezem alól kikerülő Tordai pogácsáknak Tordai pogácsa alakjuk legyen. Már az első sikerült.
A mester egy pillanatra megállt a munkában. Rám nézett.
Kis termetű fiút látott hosszú fehér kötényben, lapos henger alakú, fehér vászon sapkában. Nem szólt akkor semmit, de tudom, hogy utódjának képzelt.
Hogy mégsem maradtam meg a táblának nevezett hosszú mézeskalácsos asztal mellett, annak sokféle oka közül most csak ezt említem: a háború utáni éveket éltük, amikor a kismesternél hirtelen fontosabbá vált a szövetkezet, a pogácsakészítőnél pedig a fémipar.
Immár fél évszázada hordom magamban a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulatokat. Vártam - várom hiába - az új világ eljövetelét, a mézben, tejben, vajban, lisztben és egyebekben bővelkedő Kánaánt. Hittem. Közben eltelt fél évszázad. És immár egyes-egyedül maradtam azok közül, akik valamikor Tordai pogácsát készítettek. Idegeimbe rögzítve, akár a kerékpározás tudománya, amit egyszer megtanulva elfelejteni nem lehet, él bennem az elkészítéséhez szükséges mozdulat-erdő, anélkül, hogy az eltelt sanyarú évtizedek alatt egyszer is kipróbálhattam volna, mit ér féltett tudományom. Hol a méz volt igen drága, hol a fűszerek hiányoztak. Máskor pedig nem jött ki az időmből, másfelé terelt, hajszolt az élet.
Egyedül maradtam titkommal, amelynek értékét mindig is tudtam, de ma felbecsülhetetlennek tartom. Belém nyilall a felelősség: mi lesz, ha rendre elhalnak mozdulataink, titkaink, tapasztalataink?! A fiam halála óta tudom, hogy nincs jövőm. Messze Északra menekült lányom, ha erején felül is vállal belőlem, férfi lelkemet ki örökíti? És hát most mit kezdjek a Tordai pogácsa titkával? Egy eltűnt mesterség rám maradt tudományával? Merthogy józanul gondolkodva kiszámítható: messze, nagyon messze még a Kánaán! A "harmadik világháború" ész okokkal vívott nagy csatája után éppen úgy romokban áll a vesztes fél hazája, ahogyan az előző két világ égés utáni időkben. Éppen csak annyi a különbség, hogy most nem a házak, városok, utak, hidak dőltek össze, hanem a lelkek, az ember ember iránti bizalma, az erkölcs... És sokféle mesterségbeli tudás, sokféle szépség- és öröm teremtő gyakorlat. Ne hagyjuk veszni! - biztatom magam, másokat - és az olvasót is.
Ennyit indíttatásomról, e könyv születésének okairól.

Így kezdődik Erdélyi mézeskalács című könyvem. A romániai rendszerváltozás első évében, tíz kiadatlan könyvemet ajánlottam a támogatást ítélő bizottságnak. Megfedtek, hogy mit akarok, miért tolakodom könyveimmel. Végül - talán mert Dr. Kós Károly lektorálta barátsággal - jóváhagyták egyetlen egy könyvem támogatását. A kiadóval együtt jártunk el az illetékes magyar minisztériumban, hogy a pénzt, amely a kötet képanyaga miatt kevésnek bizonyult a kiadáshoz, átutalják. Történt ez a múltszázad utolsó évtizedének elején. Könyvem azóta kiadatlan, de olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Köszönet érte.

A napokban a MEK könyvtárának siker listájáról olvastam, hogy az Erdélyi mézeskalács majdnem nyolcezer könyv közül a legolvasottabbak között, az első százban szerepel, eddig közel négyezeren olvasták, s keresik nyomtatásban is.

Bizakodom, kell lennie valahol egy élelmes kiadónak, s még azt is megérem, hogy megjelenteti.

pár pár pár

Ifjú pár

Pár pár pár



Páros kérdés

Pár pár hány pár?
Párban hány jár?

(Kettő egy pár,
egypárban jár.
Magában jár
néhány, ha pár.)

Egy liba, nem a liba

Bujocskát játszik az egy,
mikor a szóból kimegy,
mert határozatlanul
a szavak elé tolul.
Egy liba nem a liba,
ebből lehet galiba.
Egy liba: ismeretlen.
A liba: egyetlen.
Ha egy ember: valaki,
az ember: tudjuk, hogy ki.
Ha több ember: emberek.
Az ember csak egy lehet.
A ház, a könyv, a ló, a tó
Az ágy, az erdő, az autó
Nevek előtt a névelőkkel,
sorjáznak összeillőkkel.
A Péter, az Éva, a Pál -
pongyolában, utcán sétál.