Egyedül az őszben„Minden kiderült… Menekülj!” Eltorzított, suttogó hang a telefonkagylóból. A hívott fél valamelyik kollégánk volt. A hecc kedvéért ott sündörögtünk körülötte, s figyeltük amint elsápad, dadog vagy dühösen lecsapja a telefont. Fiatal újságíró koromban kedvelt szórakozásunk volt az efféle próbatétel. Többnyire találó volt a feltételezés, mert már akkor is igaz volt, hogy hármunkból egyik besúgó. De a hívott fél hirtelen beálló sápadtságát az olyasféle nyílt titkok is okozták, miszerint az illető íróasztalából rohamosan fogy egy Dacia vásárlására kapott kenőpénz, vagy a párttitkár újságírónak csapnivaló felesége az őt mindenben készségesen segítő szerkesztőségi titkárra vészesen hasonlító fiat szült.
Naiv módon hittük, hogy egyszer valamikor valóban minden kiderül.
Emberi természetünkből adódik: hisszük, hibáink fedve maradnak, a mások hibái pedig kitudódnak. Mindenféle sejtések mérgezik hétköznapjainkat. A rágalmak viszont be nem gyógyuló sebeket okoznak mindnyájunknak. Megbocsájtással kenegetjük ezeket a sebeket mindhalálig.
Élt Tasnádon egy tiszteletreméltó bölcs sváb ember, aki druszájául fogadott, és jókedvében, harag nélkül mondta: „Vesszen az ellenségünk!” Könnyen mondhatta, mert nem volt egyetlen ellensége sem a kisvárosban, kívánságának nem volt foganatja. Apám bölcsessége, ha erről a tőről fakadt is, más volt. Nyolcvanas éveiben, minden születésnapján, nevetve állapíthattuk meg, hogy ellenségeit túlélte.
Húsz esztendővel ezelőtt, szilveszterkor írást kért tőlem a bukaresti magyar napilap. Sietve arról írtam, hogy mi, a sajtó emberei, csak a magunk lelkiismeret-vizsgálatával léphetünk a rendszerváltás utáni közéletbe. Megneveztem, és kicsi betűkkel írtam néhány pártaktivistaként főszerkesztői székbe juttatott nevét. A velük való együttműködést nehezen elképzelhetőnek tartottam. A „Lőre” néven emlegetett fővárosi napilap utódaként, a régi, kondukátorhű főnök helyébe, annak jobb keze került, akiről köztudomású volt, hogy amikor megjelent újságírói körökben, elhallgattak kollegák. Ajánlott lelkiismereti vizsgálatom, enyhén szólva, nem talált tetszésre a szerkesztőségben. Egy hónapig fektették írásomat, közben a főszerkesztő ismételten arra, kért, hogy töröljem néhány jó ismerősének nevét a cikkemben példának szánt felsorolásból. És mert erre nem voltam hajlandó, a cikk megjelenése utáni napon, a lepedőnagyságú lapban, féloldalas, szalagcímmel ellátott „leleplező” írást tett közzé. Az írást az egykori szerkesztőségi párttitkár jegyezte. Aki ismerte őt, tudta, hogy támadó írásával magát kívánta menteni. Terjedelmes cikkében a lelkiismereti vizsgálat szükségességét meg sem említette. Bő lére engedett rágalmaira néhány sorban válaszoltam. Mások bővebben írtak védelmemben. De keveselltem barátaim mellettem való kiállását, nem tették, mert akkor bárki bárkit büntetlenül befeketíthetett. Némi töprengés után lemondtam az RMDSZ megyei szervezőcsoportjának vezetéséről, fiatalabb kollégámat állítottam a magam helyébe, és a művelődésszervezésben, valamint a könyvkiadás területén tettem magam, nyugdíjasként, ellenszolgáltatás nélkül végzett önzetlen munkával, hasznossá. Lelkiismereti vizsgálódásunkkal, tisztelet a kivételnek, azóta is tartozunk.
A napokban kaptam a hírt, hogy rágalmazóm, jóval túl a nyolcvan, elhunyt. Egy írószövetségi választáskor láttam utoljára. Odaszólt nekem, hogy „most már felejtsd el a történteket”. Nem kért bocsánatot. Így aztán, nem volt miről beszélnünk. Titkát, hogy ki bérelte fel, magával vitte.
Egyszer, minden kitudódik.
Kedvünkre való minden évszak, amikor az idő kiderül.
.
Naiv módon hittük, hogy egyszer valamikor valóban minden kiderül.
Emberi természetünkből adódik: hisszük, hibáink fedve maradnak, a mások hibái pedig kitudódnak. Mindenféle sejtések mérgezik hétköznapjainkat. A rágalmak viszont be nem gyógyuló sebeket okoznak mindnyájunknak. Megbocsájtással kenegetjük ezeket a sebeket mindhalálig.
Élt Tasnádon egy tiszteletreméltó bölcs sváb ember, aki druszájául fogadott, és jókedvében, harag nélkül mondta: „Vesszen az ellenségünk!” Könnyen mondhatta, mert nem volt egyetlen ellensége sem a kisvárosban, kívánságának nem volt foganatja. Apám bölcsessége, ha erről a tőről fakadt is, más volt. Nyolcvanas éveiben, minden születésnapján, nevetve állapíthattuk meg, hogy ellenségeit túlélte.
Húsz esztendővel ezelőtt, szilveszterkor írást kért tőlem a bukaresti magyar napilap. Sietve arról írtam, hogy mi, a sajtó emberei, csak a magunk lelkiismeret-vizsgálatával léphetünk a rendszerváltás utáni közéletbe. Megneveztem, és kicsi betűkkel írtam néhány pártaktivistaként főszerkesztői székbe juttatott nevét. A velük való együttműködést nehezen elképzelhetőnek tartottam. A „Lőre” néven emlegetett fővárosi napilap utódaként, a régi, kondukátorhű főnök helyébe, annak jobb keze került, akiről köztudomású volt, hogy amikor megjelent újságírói körökben, elhallgattak kollegák. Ajánlott lelkiismereti vizsgálatom, enyhén szólva, nem talált tetszésre a szerkesztőségben. Egy hónapig fektették írásomat, közben a főszerkesztő ismételten arra, kért, hogy töröljem néhány jó ismerősének nevét a cikkemben példának szánt felsorolásból. És mert erre nem voltam hajlandó, a cikk megjelenése utáni napon, a lepedőnagyságú lapban, féloldalas, szalagcímmel ellátott „leleplező” írást tett közzé. Az írást az egykori szerkesztőségi párttitkár jegyezte. Aki ismerte őt, tudta, hogy támadó írásával magát kívánta menteni. Terjedelmes cikkében a lelkiismereti vizsgálat szükségességét meg sem említette. Bő lére engedett rágalmaira néhány sorban válaszoltam. Mások bővebben írtak védelmemben. De keveselltem barátaim mellettem való kiállását, nem tették, mert akkor bárki bárkit büntetlenül befeketíthetett. Némi töprengés után lemondtam az RMDSZ megyei szervezőcsoportjának vezetéséről, fiatalabb kollégámat állítottam a magam helyébe, és a művelődésszervezésben, valamint a könyvkiadás területén tettem magam, nyugdíjasként, ellenszolgáltatás nélkül végzett önzetlen munkával, hasznossá. Lelkiismereti vizsgálódásunkkal, tisztelet a kivételnek, azóta is tartozunk.
A napokban kaptam a hírt, hogy rágalmazóm, jóval túl a nyolcvan, elhunyt. Egy írószövetségi választáskor láttam utoljára. Odaszólt nekem, hogy „most már felejtsd el a történteket”. Nem kért bocsánatot. Így aztán, nem volt miről beszélnünk. Titkát, hogy ki bérelte fel, magával vitte.
Egyszer, minden kitudódik.
Kedvünkre való minden évszak, amikor az idő kiderül.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése