Északi őrségbenBaljós figyelmeztetés volt, miszerint három újságíró közül az egyik bizonyosan besúgó, de ezzel nem gondoltam, amikor az időnként kilógtunk László Fricivel és Pálfi Mircsával kávézni a szerkesztőséghez közeli cukrászdába. Máskor többed magunkkal tettük ezt. Éppen ötven éve történt. Főszerkesztőnk, a munkásosztály tiszteletének igézetében elrendelte akkoriban a reggeli hét órás munkakezdést. Három esztendei katonáskodás után a megszokás korán kelővé tett, a reggeli tíz kilométeres mezei futás pedig frissé, de dacból is, rendszeresen reggel hatkor, a szerkesztőségben voltam. Nyolcig írtam valamit a másnapi lapba, utána mehettem kávézni és onnan valamelyik gyárba, ahol az ipari rovat munkatársainak témája, sokféle értelemben, a porban hevert.
Előző nap a szerkesztőségi főtitkár bizalmasan megsúgta, hogy Mircsa lehet a besúgó. Mircsa barátom volt, együtt jártam vele a fémipari technikumba, nevét akkor még úgy írta, ahogy most én teszem, később románosodott, születésekor elvesztett anyja jussán és az idő parancsa szerint lett Mircea. Magam beszéltem rá, hogy otthagyja a fúrómarógépet a gyárban, kellett a munkáskáder a lapnál. A neve is előnyös volt, magyar lapnál szívesen látták a káderesek, s néhány év teltével még a pártalapszervezet titkárhelyettesi címével is megkínálták.
Kávéztunk. Aztán kértem Mircsát, kísérjen el egy darabon. A főtéren hellyel kínáltam egy padon. A szigorú tekintetű, igazságos király árnyékában mondtam el mivel gyanúsítják és kérdeztem engedett-e a szekusok kérésének? Tudta, hogy engem tizenhét évesen kínáltak kapitányi ranggal, külföldi kémszolgálattal, merthogy jó családból származtam. Apám bölcs ember volt. „Nem így akartuk” mondta szűkszavúan és reám bízta a döntést. Mircsa felháborodott. Az egyenes beszéd ma sem tetszik.
Másnap behívott a főszerkesztő, mosolyogtam magamban, amikor szüleimről, közérzetemről és egyebekről kérdezett, mint hangsúlyozta, barátilag. Untam a beszélgetést, szóltam, hogy amennyiben a Mircsa ügyében hívott, az nem rá, hanem reánk tartozik, merthogy ő a barátom. a főszerkesztő pedig csak főnököm. Így szereztem egyszerre két haragost.
Mircsával kibékültünk. A főszerkesztővel ez nem sikerült.
Pedig a kezdeti időkben többek között azért tiszteltem, mert maga is szerkesztőségi kerékpáron járta, hivatalos ügyeit intézendő, a várost. A lap akkor két terepjáróval és a hozzárendelt sofőrökkel rendelkezett. Néhány év elteltével, amikor beletanult a hatalommal járó előnyökbe, ugyancsak főszerkesztő feleségével és népes családjával homlokráncolás nélkül kirándulgatott a szerkesztőségi autón. Riportomat, amelyen kiskorú széki lányok törvényellenes pesztrálkodásáról írtam elfektette, mert maga is iskolaköteles széki lányt alkalmazott. Végső kiábrándulásom az éberségünk megerősítése érdekében elrendelt egyik vasárnapi szolgálatomkor következett be. A főszerkesztő szobában kellett őriznem a telefont. Magamnak írtam valamit, papírom elfogyott, egy fiókban lapuló irattartón a főszerkesztő nevét olvastam. Neve mellett áthúzva régi neve állott. Hosszú, németes neve volt, keresztneve is régies, az irattartóból az is kiderült, hogy az egyik szombatos faluból származott. Nem szeretem a nevüket változtatókat. De Gaspar Hertel, Franz Hertel, Petrovics, Eminovics, Kosh és annyi nagy magyar eredeti nevét ugyanolyan tisztelettel ejtem ki, mint magyarosított nevüket. Szerkesztőségünkben számosan voltak akkor nevüket változtatók. Olyan is volt, aki hatalomhoz igazodva ezt többször is megtette. Lelke rajta, gondoltam főszerkesztőmről. De később, amikor egy párttörténész dokumentumaiba betekinthettem, és nevét a háború utáni Magyar Népi Szövetség megszüntetését végrehajtó megbízottként viszontláttam, tiszteletem elpárolgott. Nyilvánvaló, hogy a pártfeladat végrehajtásért kapta a főszerkesztői széket.
Apám valamikor a Magyar Népi Szövetség aktivistája volt. Ez akkor is kiderült, amikor az RMDSZ kolozsvári szervezésekor, a szomszédok belépési nyilatkozatait egy idős embertől átvettem, és ő azon csodálkozott, hogy a Magyar Népi Szövetségbe való belépésekor is velem azonos nevű szervező fogadta. Gyakran úgy voltam én apám ellen, hogy mellette álltam. Később aztán, ezért hagytam főszerkesztőm titkárnőjénél újságírói igazolványomat, és léptem le a laptól köszönés nélkül, mert elegem lett mindenből. De ez egy másik történet.
Kurkó Gyárfásra egy brassói kocsmában találtam. Egyoldalú beszélgetést folytattam vele, mert elnézett fölöttem, és a börtönévei alatt rásózott szótlansággal elnézett akkor már mindenki fölött. Így sohasem tudta meg, hogy utódai közül az utolsó áruló a főszerkesztőm volt.
Történetem szereplői már nem élnek. Nem tisztem az ítélkezés. Könnyítek magamon, amikor leteszem ezt a titkom, és nyugalommal nyugtázom, hogy micsoda furcsa időket éltünk mi, múltezredbeliek.
Előző nap a szerkesztőségi főtitkár bizalmasan megsúgta, hogy Mircsa lehet a besúgó. Mircsa barátom volt, együtt jártam vele a fémipari technikumba, nevét akkor még úgy írta, ahogy most én teszem, később románosodott, születésekor elvesztett anyja jussán és az idő parancsa szerint lett Mircea. Magam beszéltem rá, hogy otthagyja a fúrómarógépet a gyárban, kellett a munkáskáder a lapnál. A neve is előnyös volt, magyar lapnál szívesen látták a káderesek, s néhány év teltével még a pártalapszervezet titkárhelyettesi címével is megkínálták.
Kávéztunk. Aztán kértem Mircsát, kísérjen el egy darabon. A főtéren hellyel kínáltam egy padon. A szigorú tekintetű, igazságos király árnyékában mondtam el mivel gyanúsítják és kérdeztem engedett-e a szekusok kérésének? Tudta, hogy engem tizenhét évesen kínáltak kapitányi ranggal, külföldi kémszolgálattal, merthogy jó családból származtam. Apám bölcs ember volt. „Nem így akartuk” mondta szűkszavúan és reám bízta a döntést. Mircsa felháborodott. Az egyenes beszéd ma sem tetszik.
Másnap behívott a főszerkesztő, mosolyogtam magamban, amikor szüleimről, közérzetemről és egyebekről kérdezett, mint hangsúlyozta, barátilag. Untam a beszélgetést, szóltam, hogy amennyiben a Mircsa ügyében hívott, az nem rá, hanem reánk tartozik, merthogy ő a barátom. a főszerkesztő pedig csak főnököm. Így szereztem egyszerre két haragost.
Mircsával kibékültünk. A főszerkesztővel ez nem sikerült.
Pedig a kezdeti időkben többek között azért tiszteltem, mert maga is szerkesztőségi kerékpáron járta, hivatalos ügyeit intézendő, a várost. A lap akkor két terepjáróval és a hozzárendelt sofőrökkel rendelkezett. Néhány év elteltével, amikor beletanult a hatalommal járó előnyökbe, ugyancsak főszerkesztő feleségével és népes családjával homlokráncolás nélkül kirándulgatott a szerkesztőségi autón. Riportomat, amelyen kiskorú széki lányok törvényellenes pesztrálkodásáról írtam elfektette, mert maga is iskolaköteles széki lányt alkalmazott. Végső kiábrándulásom az éberségünk megerősítése érdekében elrendelt egyik vasárnapi szolgálatomkor következett be. A főszerkesztő szobában kellett őriznem a telefont. Magamnak írtam valamit, papírom elfogyott, egy fiókban lapuló irattartón a főszerkesztő nevét olvastam. Neve mellett áthúzva régi neve állott. Hosszú, németes neve volt, keresztneve is régies, az irattartóból az is kiderült, hogy az egyik szombatos faluból származott. Nem szeretem a nevüket változtatókat. De Gaspar Hertel, Franz Hertel, Petrovics, Eminovics, Kosh és annyi nagy magyar eredeti nevét ugyanolyan tisztelettel ejtem ki, mint magyarosított nevüket. Szerkesztőségünkben számosan voltak akkor nevüket változtatók. Olyan is volt, aki hatalomhoz igazodva ezt többször is megtette. Lelke rajta, gondoltam főszerkesztőmről. De később, amikor egy párttörténész dokumentumaiba betekinthettem, és nevét a háború utáni Magyar Népi Szövetség megszüntetését végrehajtó megbízottként viszontláttam, tiszteletem elpárolgott. Nyilvánvaló, hogy a pártfeladat végrehajtásért kapta a főszerkesztői széket.
Apám valamikor a Magyar Népi Szövetség aktivistája volt. Ez akkor is kiderült, amikor az RMDSZ kolozsvári szervezésekor, a szomszédok belépési nyilatkozatait egy idős embertől átvettem, és ő azon csodálkozott, hogy a Magyar Népi Szövetségbe való belépésekor is velem azonos nevű szervező fogadta. Gyakran úgy voltam én apám ellen, hogy mellette álltam. Később aztán, ezért hagytam főszerkesztőm titkárnőjénél újságírói igazolványomat, és léptem le a laptól köszönés nélkül, mert elegem lett mindenből. De ez egy másik történet.
Kurkó Gyárfásra egy brassói kocsmában találtam. Egyoldalú beszélgetést folytattam vele, mert elnézett fölöttem, és a börtönévei alatt rásózott szótlansággal elnézett akkor már mindenki fölött. Így sohasem tudta meg, hogy utódai közül az utolsó áruló a főszerkesztőm volt.
Történetem szereplői már nem élnek. Nem tisztem az ítélkezés. Könnyítek magamon, amikor leteszem ezt a titkom, és nyugalommal nyugtázom, hogy micsoda furcsa időket éltünk mi, múltezredbeliek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése