2009. december 22., kedd

Példák könyve 1510






Példák könyve 1510

Ismeretlen női kéz finom vonalú írását olvasom, a Példák könyvét 1510-ből. Az ötszáz esztendővel ezelőtt, a Nyulak szigeti zárdában élt domonkos apáca, Ráskai Lea munkáját folytatta, s rótta tetszetős betűit szorgalmasan, hogy az apácák fegyelmét megerősítendő, a Váczi Pál által lefordított regulák után elkészüljön a példatár, amely segítségével a szerzetes vezetők megszüntethetőnek vélték az apácák hibáit, irányíthatták a szigeti kolostor lelki életét. Ha elhagyom, az akkor érthető, erősen vallásos törekvést, miszerint az istenhit az emberi boldogság útja, ma is megszívlelendő emberi tanácsokra lelek a Herolt Promtuariuma csinosabb részeit tartalmazó, latinból átültetett szövegekben. Példa szól arról, hogy az igaz bűnbánat vezet a boldogságra, a jó úton való megmaradásban a böjt, az erős fogadkozás, a testvéri szeretet segít, a csöndesség véd a haragosságtól. A pletykaság, a tunyaság életünk mérgezője. Pontokba foglalt lelkiismeret-vizsgálat, novellisztikus példák sorakoznak a könyvben. Simogatom tekintetemmel a régi, lúdtollal rajzolt betűket, s amint szokom lassan az olvasást, arra gondolok, hogy van még mit tanulnunk eleinktől, nem sokkal tud többet náluknál a ma embere az értelmes viselkedésről.
Ötven évvel ezelőtt, amikor a szerkesztőségbe léptem, hátsózsebemből vakartam ki a munkáról írta flekknyi írásom indigós másolatát, amolyan magamnak kimért fogadalmamat. Főszerkesztőm, amikor háromhónapnyi próba után alkalmazott, előszedte ezt az írás és megkérdezte kitől vannak a magvas gondolatok. Az előző nyáron görög filozófusokat olvasgattam, hogy műszaki végzettségemből kifolyólagos egyoldalúságomat mérsékeljem. Nekik köszönhettem a munkámról fogalmazott gondolataim tömörségét. Nem lehetett vezércikk. A lap első oldalán, akkoriban, minden áldott nap, a generalisszimusz dicsérete terpeszkedett. Írásomból tárca lett.

Nincs új - rajtunk, embereken kívül - a nap alatt. Olvasom a Példák könyvében:

„meneule ynkab emberek neuekewdnek hogy legyenek anneuel ynkab ſietnek hogy ne legyenek” (mennél inkább emberek növekednek, hogy legyenek, annál inkább sietnek, hogy ne legyenek)

Ilyesmit írtam magam is a törtetőkről.
A végről anyám szavai jutnak eszembe: „Fiam, nem értem én ezt a világot!” Erről pedig így ír Ráskai Lea barátnője.

El megyek meg halny mert baynak va
gyok kewzdeſt yol tudok de az ha
lalt meg nem gyewhetewm azert
el megyek meg halny

El megyek meg halny mert az veen
ſeg engem touab nem hagy elny

(Elmegyek meghalni, mert bajnak vagyok, küzdést jól tudok, de az halált meg nem győzhetem, azért elmegyek meghalni. Elmegyek meghalni, mert az vénség engem tovább nem hagy élni.)

Engem az Élet és a Halál ilyen párbeszéde nemhogy lehangol, inkább elkápráztat, szépségét a gótikus betűk rajzolatán túl, az ismeretlen fiatal lány képzelt regényes alakja ontja. Akkor még magyarul beszéltek a szigetet közrefogó Duna két partján a népek és az apácák is. Az írástudók pedig két-, de inkább többnyelvűek voltak. Alig várom, hogy tavasszal, a Margit sziget ligetének csöndesebb zugában, az ismeretlen krónikás lány hangját felidézhessem.

Nincsenek megjegyzések: