2009. december 5., szombat

A sors kegye

Fények az éjszakában

Most történt, és azért is időszerű, mert a romániai változások huszadik évfordulóját ünnepelhetem vele.
Nemrég, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának válaszmányi ülése utáni ebéd végeztével, Gálfalvi Gyuri, egykori kollégám, félrehívott a Dunán lebegő hajószálloda ebédlőjének egyik sarkába, és újságolta, hogy a szekuritátétól kikért iratcsomója több ezer oldal. Mondta azt is, ami reám tartozik: a dossziéban talált írásbeli véleményezésemben nem talált kivetnivalót, olyasmit mondott, hogy becsületes írás. Láttam rajta, nem olvasta 1995-ben, Faragott fájdalom címmel megjelent naplómat, ezért röviden elmondtam, amit akkor sietve fogalmaztam. 1982-ben három hónapig zaklatott a belügy: kb. ötven erdélyi magyar értelmiségi megfigyelésére, - besúgásra - akartak rábírni. Hetekig, hol székhelyükön, hol lakásomon győzködtek, végül az előléptetéskor és áthelyezéskor szokásos, káderosztályi véleményezésre késztettek. Valamiért elsőnek az ő nevére bökött a kapitány. Írtam a szokásos sablonszöveget. Fejcsóválva olvasta, mert nem volt benne bírálat. Nincs hibátlan ember, mondta az oltyán kapitány, s én néhány sorban kényszeredetten odaírtam, hogy Gyuri hirtelen haragú, indulatos. Ez is jobb a semminél, kifejezés ült kihallgatóm az arcán, amikor arra kért, hogy valami Vica, Visa, vagy Viseanu névvel írjam alá a véleményezést. Átverés, gondoltam, és aláírtam, mint mondottam, a becsületes nevem. Próbálkozott még: Horváth Stefánia kolleganőmről is írtam véleményezést. Az aláíráson vitatkoztunk egy keveset, aztán felindultan otthagyott. Másnap szóltam a szomszédomban lakott Stefinek, aki nyomban megértette nehéz helyzetem, és Marosvásárhelyre utaztam. A főtéren sétálva figyelmeztetettem Gyurit, hogy a szekusok azzal dicsekednek, minden Kolozsvárra érkezése után már az állomástól követik, és egy garzonlakásban, ahol barátaival találkozott, a szomszédból mindent lehallgattak.
Erre emlékszem, mondta Gyuri.
Én pedig harag nélkül emlékeztettem arra is, hogy a történtek után, kerülte a velem való találkozást. Nagyon fájt. Közel három évtizedig úgy éreztem besúgónak tart.
Nem kellett bocsánatot kérnünk egymástól. Elismerte, hogy sarokba szorítva akkor, a védekezés elfogadható formáját választottam. Elmondhattam azt is, hogy az akkori folytonos zaklatás miatt, a kapitány viselkedésbeli hiányosságait ecsetelve, feljelentettem a megyei első titkárnál. Fegyelmi megrovást kapott, egy évre elhelyezték Moldovába. Abban az évben fiam másodikként bejutott be a műszaki egyetemre, katonaszolgálata idején elkülönítették, felsebzett lábát antibiotikum nélkül műtötték kétszer is, és vérmérgezésben kiszenvedett a lippai kaszárnyában. Az orvos volt a hóhér. Egy jó kollegám aradi katonatiszt testvérétől tudtam meg, hogy a katonaorvos fél hónapra rá, Nyugat-Németországba távozott családostul, mert megpróbáltam a Legfelsőbb Törvényszékig vinni a fiam ügyét. A rendszerváltás előtti években, Szőcs Gézát volt, amikor naponta kihallgatták és azzal is fenyegették, hogy hozzám hasonlóan lakol majd rendszerellenes teteiért.
Búcsúztam Gyuritól. Megöleltük egymást. Kegyes a sors hozzám, ezt is megérhettem.

2 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Ehhez a szívszorító történethez sehogy sem illik az alatta lévő véleményt kérő 3 lehetőség!!!

tarcsi írta...

Igen! De kikerülhetetlen a sablon. Sajnos egész életünk ilyen korlátok közé szorított. Köszönöm, hogy figyelmén kívül hagyta.