2010. január 5., kedd

Mestertitok

A Nägl József mézeskalácsos mestertől tanult Tordai pogácsa

Mestertitok


Örömteremtő embernek születtem. Úgy hiszem, tudatos alkotónak. De a vállamra telepedő évek során rájöttem, hogy nincs új a Nap alatt; ha örömöt akarunk, a jót kell utánoznunk, az igazat kell újrateremtenünk, a szépet újraálmodnunk. És meg kell osztanunk titkainkat. Szét kell szórnunk aranyainkat, mert igazán csakis az a miénk, amit másokba átültettünk, másokkal megérttettünk, elfogadtattunk.
A titok, amelyről ez a könyv szól, mindössze néhány mozdulat. Tizenkét éves voltam, amikor reám bízta ezeket a mozdulatokat a mézeskalácsos mester. Mutatta. Nem erőltette, hanem hagyta, hogy megbámuljam, nézzem és eltanuljam. Megengedte, hogy ellopjam. A faltól-falig nyújtózkodó, tenyérnyi vastag tölgyasztallapra elém tett egy kisebb Tordai pogácsának való mézestészta-darabot, kezembe nyomta az arasznyi hosszú, sétapálca-vastag sodrófát, és biztatott, hogy hozzá hasonlóan, egymás után következő, lendületes mozdulatokkal négy egyforma fület hajtsak az előzőleg hengeresre nyújtott pogácsa-embriónak. Ezután két mozdulattal hosszú hasat nyomtam a sodrófával a tészta közepére, beecseteltem tojássárgájával, és két villa egymásba csúsztatott ágait a pogácsa hasába szúrva, hosszanti irányban mozgatva a nyolc villahegyet, recés szélű árkot ástam, amely a sütőben a Tordai pogácsa mókusbarna színétől elütve osztrák-sárgán, szabálytalan alakban kitüremkedve, valóságos csodává szilárdult. Figyeltem a mester mozdulatait, és láttam, megmagyarázhatatlan módon felfogtam, mit miért és hogyan kell tennem ahhoz, hogy a kezem alól kikerülő Tordai pogácsáknak Tordai pogácsa alakjuk legyen. Már az első sikerült.
A mester egy pillanatra megállt a munkában. Rám nézett.
Kis termetű fiút látott hosszú fehér kötényben, lapos henger alakú, fehér vászon sapkában. Nem szólt akkor semmit, de tudom, hogy utódjának képzelt.
Hogy mégsem maradtam meg a táblának nevezett hosszú mézeskalácsos asztal mellett, annak sokféle oka közül most csak ezt említem: a háború utáni éveket éltük, amikor a kismesternél hirtelen fontosabbá vált a szövetkezet, a pogácsakészítőnél pedig a fémipar.
Immár fél évszázada hordom magamban a Tordai pogácsa elkészítéséhez szükséges mozdulatokat. Vártam - várom hiába - az új világ eljövetelét, a mézben, tejben, vajban, lisztben és egyebekben bővelkedő Kánaánt. Hittem. Közben eltelt fél évszázad. És immár egyes-egyedül maradtam azok közül, akik valamikor Tordai pogácsát készítettek. Idegeimbe rögzítve, akár a kerékpározás tudománya, amit egyszer megtanulva elfelejteni nem lehet, él bennem az elkészítéséhez szükséges mozdulat-erdő, anélkül, hogy az eltelt sanyarú évtizedek alatt egyszer is kipróbálhattam volna, mit ér féltett tudományom. Hol a méz volt igen drága, hol a fűszerek hiányoztak. Máskor pedig nem jött ki az időmből, másfelé terelt, hajszolt az élet.
Egyedül maradtam titkommal, amelynek értékét mindig is tudtam, de ma felbecsülhetetlennek tartom. Belém nyilall a felelősség: mi lesz, ha rendre elhalnak mozdulataink, titkaink, tapasztalataink?! A fiam halála óta tudom, hogy nincs jövőm. Messze Északra menekült lányom, ha erején felül is vállal belőlem, férfi lelkemet ki örökíti? És hát most mit kezdjek a Tordai pogácsa titkával? Egy eltűnt mesterség rám maradt tudományával? Merthogy józanul gondolkodva kiszámítható: messze, nagyon messze még a Kánaán! A "harmadik világháború" ész okokkal vívott nagy csatája után éppen úgy romokban áll a vesztes fél hazája, ahogyan az előző két világ égés utáni időkben. Éppen csak annyi a különbség, hogy most nem a házak, városok, utak, hidak dőltek össze, hanem a lelkek, az ember ember iránti bizalma, az erkölcs... És sokféle mesterségbeli tudás, sokféle szépség- és öröm teremtő gyakorlat. Ne hagyjuk veszni! - biztatom magam, másokat - és az olvasót is.
Ennyit indíttatásomról, e könyv születésének okairól.
Így kezdődik Erdélyi mézeskalács című könyvem. A romániai rendszerváltozás első évében, tíz kiadatlan könyvemet ajánlottam a támogatást ítélő bizottságnak. Megfedtek, hogy mit akarok, miért tolakodom könyveimmel. Végül - talán mert Dr. Kós Károly lektorálta barátsággal - jóváhagyták egyetlen egy könyvem támogatását. A kiadóval együtt jártunk el az illetékes magyar minisztériumban, hogy a pénzt, amely a kötet képanyaga miatt kevésnek bizonyult a kiadáshoz, átutalják. Történt ez a múltszázad utolsó évtizedének elején. Könyvem azóta kiadatlan, de olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Köszönet érte.

A napokban a MEK könyvtárának siker listájáról olvastam, hogy az Erdélyi mézeskalács majdnem nyolcezer könyv közül a legolvasottabbak között, az első százban szerepel, eddig közel négyezeren olvasták, s keresik nyomtatásban is.

Bizakodom, kell lennie valahol egy élelmes kiadónak, s még azt is megérem, hogy megjelenteti.


Nincsenek megjegyzések: