Jelentések magamról (3)

Jelentések magamról (3)

Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti.

Bátorkodom ezt tenni magam is.

Fiatalkori tapasztalataim alapján jutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg nálunk mindenkinek káderlapja van, és származása szerint ez más és más színű. Az enyém nyilván vörös, gondoltam, és mert ez kivételezettséget jelentett, szerettem volna legalább rózsaszínűre váltani, vagy a sehová se tartozást mutató fehérre. Kényszerképzetem a későbbiekben erősödött, azt is tapasztalnom kellett, hogy egyik skatulyából a másikba csak kivételes esetekben van átjárás, a katonatiszt-, a pap-, a tanár-, a kereskedő-gyerekek hátra kerültek mindenféle sorban, pályájukat behatárolta az a fajta megkülönböztetés, amit a háború előtti rendszer elemzésekor osztálytagozódásnak neveztek okítóink. És naponta látnom kellett, hogy nem „a dobd vissza kenyérrel” alapján, hanem a kíméletlen osztályharc szellemében bántak el az egykori kizsákmányolók kategóriájába soroltakkal. A rendszerváltozás után a káderesség és a káderezés nyíltsága megszűnt, a megkülönböztetést ki-ki a maga módján személyes kapcsolatainak és érdekeinek megfelelően végzi, múltbeli cselekedeteiért bűnöst vagy bűnbakot akárki kijelölhet, megkülönböztethet, elítélhet, s ha hatalomhoz jutott mellőzhet.  De a vezetés sok más módszerét örököltük a szocialista rendszerből. Olykor a svédországi magyar egyesületi vezetők mindent tudása is ijesztően hasonlít a parancsuralmi rendszer vezetőinek viselkedéséhez.

Régen, azoknak, akiket a hatalom nem nélkülözhetett, tudásuk és tehetségük miatt, többszörösen bizonyítaniuk kellett hűségüket, szolgaiságukat. Az urak ellen feltüzeltek nem szánták a gazdagságuktól megfosztottakat, a mindenünnen kiebrudaltak között aztán akadtak elegen, akik egyre inkább alkalmazkodtak a sajátos rendhez, gyerekeiket beilleszkedésre nevelték. Emlékszem, megfedtek, amikor a szomszédban lakó kereskedő fiával barátkoztam, aki ráadásul divatos „malagamba” cipőt hordott. Elemi iskoláimat a „magyar időben” hat éves és egy napos koromban kezdtem, akkor kereszteltek, másként nem engedtek beiratkozni. Apám nem engedett vasárnapi istentiszteletekre, minden hétfőn engem büntettek. 
A világégés utáni demokráciában elvártam, hogy az alulmaradtak hasonlóképpen ellenállást tanúsítsanak. Nem értelemmel, hanem az otthonról kapott egyenességgel vértezetten viszolyogtam a gyáváktól. Sokan közülük pionírok lettek, én nem kértem és nem kaptam vörös nyakkendőt. Most úgy értékelem a történteket, hogy élhettem kiváltságos káderlapommal, nem kellett gyerekes fogadkozásokkal bizonyítanom hűségemet. Apám győzködött akkoriban, hogy az ifjúsági vezetők között lenne a helyem. Anyámnál laktam a külvárosban, mézeskalácsos férje kerékpárján az ifjúmunkások lapját hordtam szerteszét. És otthon éreztem magam a Ref. Kollégium önképzőkörében. Kézimunkatanárom, Cseh Guszti, szobrásztehetségnek mondott és az igazgató elé állított. Nagy igyekezettel franciát tanultam Oláh Tibornál, osztálytársaimmal együtt imádtam osztályfőnökünket, de a gimnázium után műszaki pályára adott apám, mert a pártnak hitt: „első a nehézipar és annak élenjárója a gépgyártó ipar.”

A Cseke könyvéből is kiérzem azt a nekem sehogyan sem tetsző általánosítást, miszerint a múlt század második felében történtekért mindnyájunké a felelősség. A könyvben található Kányádi felszólalásból is kiolvasható, hogy a túlélők nem mind hősök, és nem mind vétkesek, mert igenis volt ellenállás. 
Ahogyan beismerjük melléfogásainkat, be kell ismernünk igyekezetünket is a becsületes megmaradásra. Csakhogy a sokféle ellenállásnak minősíthető tett között a leggyakoribbnak tudom, az egymás elleni harcot, az önkényes táborokra osztottság igézetében: Vesszen az ellenségünk! - kimondatlan felkiáltással, ahol tehették, egymásnak keresztbe tettek a különböző táborokba tartozók. Nem védekezésként, nem a magam mentségére írom ezt, hiszen akkor is volt „pofám” legnagyobbjaink szemébe mondani olyan történéseket, amelyekből közösségi kár származott.
 A rendszerváltozás ferdeségeiből is az fájt a legjobban, amikor a személyeskedők feledték a közösség érdekében kívánatos kompromisszumokat.

Egyre nagyobb meggyőződéssel vallom, hogy nemcsak a politikai hovatartozás, hanem  emberismeretünk, egymás megértésének képessége, egyenességünk, nyíltságunk és a „mögöttes beszéd” száműzésének akarata szerint alakultak s alakulnak dolgaink.

Személyes példákat kell idéznem, ezekre nincsenek, nem gyűjtöttem bizonyítékokat.

Ha történetesen nem „vörös” a káderlapom talán szobrász lett volna belőlem. Szeretett Kollégiumom, ahol mindössze három évig koptattam a padokat, egész életemre szólóan ellátott a legfontosabb tudnivalókkal. (Lásd Kollégiumi történetek- http://mek.oszk.hu/01300/01353/) De a gimnázium első osztályában negyvenkét tanulóból harminckilencet buktatott meg franciatanárom, Koncz Rudi. A háború utáni első esztendőben jártunk. A gyógyszerész, az ügyvéd és egy tanár fia kapott átmenő jegyet, miután mi, a hülye barmok, egyszeri feleletünkkel, amely néhány soros felolvasásra korlátozódott, megbuktunk. Nem értettem miért volt dühös reánk ez a tanár, akinek láthatóan nem volt kedve a tanításhoz. Apám, azon a nyáron talált az általa alakított szövetkezetben egy „osztályidegen” fiatalembert, aki segített és megszerette velem ezt a világnyelvet. Oláh Tibor megdicsért a pótvizsgán, és minden francia óra előtt elénekeltette velünk a Marseillaise-t . Hat évvel később, amikor a Duna-Fekete-tengeri csatorna foglyai között láttam viszont Koncz tanár urat, és beszélhettem vele, megértettem, hogy nem ellenünk volt. Ellenálló volt. A maga módján volt ellenálló.

Furcsa és visszatetsző, hogy az örökké létező akarnokságban is az ellenállás jeleit látom most. Elemista koromban a vallásórán azért tépette egymással a hajunk és főleg a „pajeszünk” az oktató, mert az évezredes szokásoknak engedve vissza akarta téríteni a nyájhoz az eltévelyedett báránykákat. És ugyanezért verte végig az osztályt a Kollégium szigorú hittantanár-lelkésze is.

Amikor a műszaki egyetemi felvételi vizsgáinak kezdete előtti napon megérkezett az erre feljogosító miniszteri engedély, már tudtam, hogy nem, leszek belőlem diák. Apám betegnyugdíját nehezen intézték, mostohaanyám erre hivatkozva, meggyőzte apámat, hogy eltanácsoljon a továbbtanulástól. Az akkori ingyenes oktatásra és ösztöndíjrendszerre gondolva, ma nehezen hihető, hogy valóságos akadályba ütköztem. Apám felfogása volt az áthághatatlan akadály, miszerint az oktatás pénzbe kerül. Középiskolai éveim kezdetén anyámnál laktam. A szövetkezesítés szűkre szabta mézeskalácsos nevelőapám családjának anyagi kereteit, féltestvér nővérem és szívbeteg mostohahúgom eltartása egyre nehezebb terhet rótt a családra. Kezembe került az a törvényszéki végzés, amelyben szüleim válásakor engem az apának ítéltek. Néhány napi fontolgatás után, tizennégy évesen, saját elhatározásomból átköltöztem apámékhoz, de nem kívánt gyerekként internátusba raktak. Apám az egyik nap felment az iskolaigazgatóhoz és tandíjként halom pénzt rakott az asztalra. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomás venni arról, hogy az iskoláztatás ingyenes. És haláláig szoba-konyhás lakásánál elvből nem kívánt többet. Akkoriban, a már országossá növekedett szövetkezet egyik alelnöke volt, kiszámította, hogy mennyi bér jár egy első osztályú cipészmunkásnak, a többit a Magyar Színház támogatására adta, később pedig a fővárosi sajtópalota építését segítette. Bőröndnyi „téglajegyeit” évekkel később dobtuk a kukába. 
Ma talán röhejes, hogy ilyen megszállottak is voltak. Törvényszerű, hogy reám is ragadt valami ebből. A káderesek is tudták, hogy az alma nem esik messze a fájától. 
Apám halálára készülve, felmérte lehetőségeimet, tiltásával önállóságra bíztatott. Csak magamban ellenkezhettem. Jártam a felkészítőkre. Bár otthonosan mozogtam az integrál és diferenciálszámításban , algebratudásom hiányos volt. Tehetetlenül vergődtem, erőlködtem a magam módján. Miniszteri engedélyemmel a frissen kinevezett rektornál kopogtattam, hogy jóváhagyja késői jelentkezésemet a felvételin. Jóravaló román ember lehetett, mert magyarul biztatott, apámról is kérdezett, és azzal búcsúzott el tőlem, hogy ha bajban lennék, keressem fel bátran. 
Egyféle bátorságot, a sors ajándékaként cseppenként kaptam. Gyerekként elájultam a sebesült fejre vagy karra tekert fásli és a gipszkötéses betegek látványától, később mások sebeiben vájkálni sem riadtam vissza, kerítések előtt elhaladva nem rezzentem meg dühös a kutyáktól és az emberektől sem, a tükörfényes téli úton a busz előtt átszaladó fiú kerekek alatti nyögése sem arra figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad, hanem inkább arra a tanulságra késztetett, hogy gyorsabbnak kell lennünk. A sétatéri bokorból kiugró monostori legény magyart vértől csöpögő késétől sem ijedtem meg, mert drukkolnom kellett a megkéselt magyar fiúnak, hogy sikerüljön átúsznia a tavat, ahol sebesültekkel megrakott teherautó várta, hogy kórházba szállítsák. A vasúti fűtőház mögötti telepünkre vezető, keskeny és kivilágítatlan, kerítések közé zárt kilométernyi folyósón sem éreztem soha félelmet. Nem értette ezt bokszbajnok barátom sem. És amikor késő estéken lányra vártam a gyárkapu homályában állva, hiába reméltem, hogy valamely bandával verekedve erősíthetem bátorságomat, egyszer sem verekedtem. A régi Monostor kis utcáin kísértem lányt, esedezett, hogy forduljak már vissza, akkor sem kellet legénykednem, tapasztalatlanságom védett a félelemtől. A fiam, máig felderítetlen körülmények közötti halála után, fájdalmasan álmatlan éjszakáim során, gyakorta jártam éjfél után a temetőt, s ültem órákig sírja mellett a sűrű csöndben, ördögre, szellemekre, kéjgyilkosra várva. Elszántam magam pokolra menni, most sem tétovázom, hiszen onnan a bátorságom, hogy második életemet élem, az elsővel leszámoltam, rájöttem, hogy semmit sem tudunk, innen a bátorságunk, amivel megváltani akarjuk a világot. Fellengzős kijelentés. Ha még egyszer ennyit élnék, akkor is volna számolni és leszámolni valóm, mert szárazkút mélyén kapirgálok, amikor magamat védem. A megértés feneketlen kút mélyén lehet, a zavaros vizeken túl, önmagunkban. Ha valóban megismerhetjük magunk.

A régi világgal, a régi rendszerrel szembeni ellenállás másokban kell keresnünk. Ha magunkban találunk is parányi tetteket, hajlamosak vagyunk azokat dicsőségünkre felfújni, mert nemcsak másoknak akarjuk magunkat, de mindenkinél jobbnak is. Ha most leírom, hogy mi történt a számomra már mindegy felvételin, jóakaróim mindjárt rám sütik, hogy mindent a magam védelmében teszek. Így vélekednek a nyolcvanas években sebtében írt és 1995-ben lakkozatlanul közreadott naplómról, a Faragott fájdalomról. Pedig amikor a naplót írtam nem kellett védenem magam. Most sem kell. Kell-e bizonyítanom, hogy nem azért írtam a velem megesett történéseket, mert másokat befeketíteni akartam, és már akkor a rendszerváltás utáni hatalom zsíros kenyerére áhítoztam. Különállásunk mikéntje izgatott. A fennen hirdetett keresztény és a keresztyén parancsolatok mellőzése. Azért tettem, mert rögzíteni óhajtottam elrománosításunk napi történéseit. És az emberek írói tanulmányozásra érdemes különbségét, furcsaságait gyűjtögettem. Az utókornak.

(A mai olvasó talán azt hiszi, hogy naplóm megjelentetésével nagyobb adagot kívántam csajkámba az új világ fazekából. Vagy dicsőségkoszorút és szépen hangzó mellébeszélést temetésemkor. Nyilván ilyesfélére is áhítoztam, a rendszerváltás utáni tülekedésben. De könnyen védhetném magam, hiszen nem vettem részt a „jó fiúk” egyetlen ingyen vacsoráján sem, s nem is lázadoztam a fölött, hogy a bőség asztaláról ki mit és mennyit „merített”. Öt esztendőt, s utána Svédországban háromszor annyi évet, ingyen dolgoztam, Ma is azt teszem. Nem vezeklés képpen.Erdélyi Kiskönyvtár címen könyvsorozatot indítottam semmiből, fejéről egyszer talpra állítottam az Erdélyi Szépmíves Céhet, szót sem érdemel, de azzal, hogy munkámban a politikában levitézlettekkel is társultam, kiérdemeltem a mellőzést. Most három lapot szerkesztek és néha rádiót is, apám szoba-konyhájánál kisebben élek, magam sütöm kenyerem a svédek nagylelkű segélyéből, három unokám tanítom anyanyelvükre… Gyorsan ide a zárójelet, megint felfújom magam. Volt egy unokatestvérem, ha megbántották, kikerekedett amúgy is gömbölyű arca, és csökönyösen  hallgatott. Ilyenkor Bummbum Rózsi volt a neve.  Játszótársaim és magam akkor, de most sem kívántunk hozzá hasonlítani. De azt is be kell látnom, hogy a hallgatáshoz kevés a tehetségem.)

Nem tehetek róla, ha akkori naplóm jegyzeteimből kitetszik, hogy összetartással, amit készakarva bolygatott és szétzilált a hatalom, többre mentünk volna. Nekem elég ez a szikrányi tanulság.

Végigcsináltam a felvételit, közepes sikerrel. Fizikából nem ment valami jól. A gyakorlati példák mellett, elméleti kérdésnek, a súrlódást kaptam. Felrajzoltam a szükségesek a táblára, elmondtam a meghatározását, felírtam a képletet. Magyarul vizsgázhattam. Tanárom nem korholt, nem biztatott, de éreztette, hogy ismeri káderlapom színét. Évekkel később, újságíróként is találkoztam vele, köszöntöttem. Sajnálkozó pillantása, pillanatnyi zavara miatt mindannyiszor rosszul éreztem magam. Talán úgy gondolta, hogy szigorúságával érvényre juttatott ellenállása miatt nem lettem mérnök. Nem volt alkalmam elmondani, hogy már a vizsga előtt eldőlt, nem mehetek egyetemre. Nem kellett kérnem a rektor segítségét sem, mert  protekciósnak lenni, számomra egyenlő lett volna a legnagyobb gyávasággal. Apám betegágyánál számos káderes ismerőse megfordult. Elhangzott nemegyszer: „Holnap gyere be hozzám, majd csinálunk valamit!”

Jelentkeztem a Duna- Fekete tengeri csatorna toborzó-irodájában, ahol vonatjegyet s felvételemről papírt adtak. Így kerültem, tizenhét éves koromban, jó másfél esztendőre, Dobrudzsába.

De nem életrajzot szeretnék írni, hanem a küzdelemben fojtott ellenállás bizonyításra keresem az engem is érintő történetek szövevényes erdejében a példákat.