Jelentések magamról (2)

Ülök a Cseke-féle elképzelt szobában, amely megegyezik a valóságos lakásommal, fojtogatónak inkább csak éjfél után érzem benne a levegőt, amikor a túlbuzgó önműködő elektromos fűtést irányító szerkentyűk nincsenek tekintettel felforrósodott gondolataimra, múltban bóklászó izzadásos álmaimra, és a fűtőtestek kitartó egyenletességgel ontják a meleget. Ilyenkor óvatosan kitárom a virtuális erkélyemre nyíló üvegajtót, hogy a legapróbb neszre felrianó nyuszikat el ne kergessem ablakom alól, kitekintek a bokrokkal szegélyezett kerékpárútra, és miután hosszasan csorgatom szennyvizem a vécékagylóba, nyugodtan fekszem vissza szűzi nászágyam emlékeit idéző heverőmre, mert a szokásos egy-két, agyamba és csontjaimba bújt nyilalláson kívül, unottan konstatálom, hogy a világ tovább áll, megy minden a maga útján – nélkülem is. Hetvenöt évem ment arra, hogy ezt elhiggyem. Már nem érzem a magamért való cselekvés szorító kényszerűségét, tetteim nem a magam, hanem a mások a szolgálatának megszokásából fakadnak, néhány kisközösségért, megmaradt kevés hozzám tartózóért, unokáimért élek.

Próbálom kideríteni, miféle betegség gyötör, miképpen semmisít meg, ha becsülettel szembenézve a múlttal, nem leszek képes meglátni a rám száradt gyalázat sarát, cipőmtől a lelkemig, ahogyan ezt Gabi, nyilvánvalóan nekem is címezve, keményen megfogalmazta. De hiszen egész életemben ezt tettem, magamat gyötörtem. És persze, másokat is, mert az mindig könnyebb volt, mint a viviszekció. Büszkén viseltem, amikor szókimondónak neveztek. Nem az én érdemem, anyámtól tanultam. Anyám könyörtelen volt – de csak a hozzá közelállókkal szemben. Kutakodom múltamban, és nyugtalanít, hogy ellenségeimet nem bántottam, elsírtam, elpletykáltam a rajtam esett sérelmeket, de el nem akasztottam, hátulról nem támadtam őket. Emlékszem, milyen rosszul esett, amikor egykori főszerkesztőm azzal szúrt meg, hogy az ifjúsági laptól való menekülésemkor, hogy az egyik folyóirat hirtelen halált halt munkatársa megüresedett helyének örültem volna. A kolozsvári napilap szerkesztőségét, frissen megjelent, elhallgatásra ítélt, felvásárolt és nyilvánosan elégetett kisregényem sikerét le nem aratva, úgy hagytam ott, hogy a leépítésre megérett tehetségtelen párttitkár-feleséget óvtam, aki éveken át kitartó irigyem és bajkeverőm volt. Hogyan cselekedhetném a szembe nézést magammal, ha íme, rögtön védekező állásba vágom magam, és jólesik saját magam dicsérete? Apám, akitől a becsülethez való hűséget tanultam, örökösen nevem három betűjének tisztántartására figyelmeztetett. Nem kaptam, nem is értettem volna holmi egyetemi tanáros papolást. És ő tanított, éppen negatív példájával ösztönzött, hogy kerüljem az öntömjénezést. Akkoriban a napilapok első oldaláról nem hiányozhatott a Sztálinról írt dicshimnusz, talán ennek példájára sorolta apám az ő munkásmozgalmi cselekedeteit, amit kommunista vallásának megszállottjaként végzett kitartóan és mindig nemzetisége szolgálatában. Mit tehetek, ha akkor elítéltem, untam, megcsömörlöttem a túlbuzgó öndicséretétől, ma pedig örvendek, hogy buzdításomra papírra vetette emlékeit, belátom, hogy a magam életében is tapasztalt mellőzés mennyire fájhat az embernek. A múltba nézés valóságos eredménye az lehet, ha megtaláljuk helyünket a nap alatt. Levakarhatjuk magunkról a nagyravágyást, a kivagyiságot és elfogadjuk akkor is, ha a jelen, a „futottak még” kategóriába sorol.

Cseke Gábor, új könyvének megjelenésével, második írói szakaszába lépett. Nem véletlenül, hanem magát szigorúan megítélő akarattal. Megnyitotta, megnyithatta a maga állította zsilipeket. Nem véletlen, hogy éppen most szaporodnak régi könyvei is a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Eleinktől tudjuk, hogy a tehetség olyan szög, amelyik kibújik a zsákból. A mondás kissé pejoratív felhangját remélem, ellensúlyozza a hasonlatul használt zsák, amelybe mindnyájunkat belegyömöszölt a beteges múlt. Költői megfogalmazásában „mintha csak egy nap lenne az élet”. Nem tehetek róla, ha ma ezt a megfogalmazást ma is kissé fenségesen romantikusnak érzem, ilyeneket írtunk naponta, megtoldva általános ajánlatokkal, hogy miként is kell élnünk, bibliai intelmekhez hasonlóan a pártpropaganda hangján okítottunk, valamiféle felsőbbrendűséget képzelve magunkról, akár az „élenjáró csapat” tagjai. És eljutottunk az azóta is megmosolyogtató, de inkább röhejes „Most kell a búzát learatnunk!” fegyelmező hangig, mintha a pártvezetők és szócsöveik szerkesztőiként felülmúlhattuk volna szántóvetőket.

Amikor a pártvezetésre hivatkozva felmenteni akarjuk magunk az elkövetett felelőtlen bólintásokért, amikor szolgálatunkért nemcsak aránylag jó bért, hanem különféle apró kiváltságokat is kaptunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy magunk döntöttünk pályánkról. Innen felelősségünk. Házasságunk, ha megbomlik, függetlenül attól, melyik felet ítéli el a törvény, vagy a rokonság, azért a mi hibánk is, mert nem jól választottunk.

Apámnak köszönhetem, hogy nem lett belőlem szekus. Érettségi előtt, három álló hónapig naponta keresett a szervező, mert kiváló származású voltam, a munkásosztály hű fiának fia. Apám, halálos betegágyán csak ennyit mondott: A fiam dönt. És miután magunkra hagyott a győzködő, nem papolt, nem kért, úgy tett, mintha nem életbevágó kérdésről lett volna szó. Másnap azt mondtam az idegennek, hogy nem szeretem a katonaruhát. Apámra miután a „magyarkodás” vádjával illették, és a Bolyai Egyetem káderesi székéből visszahívták, pontosan az egyetemek egyesítése előtt, pártszolgálatként rákényszerítették a besorozást végző politikai biztossághoz szükséges őrnagyi rangot. Nekem kapitányi rangot ígért a beszervező, egyetemi oktatást és külföldi munkát. Lehettem volna kém és bizonyára sokak szemében előkelő ember, mint néhány osztálytársam, de őrzőangyalom, amiben pofátlan csökönyösséggel nem hiszek, vigyázott rám. Kicsit túlhajtotta magát az angyal, mert a tanulmányi eredmények alapján a szovjet egyetemre javasoltak listájáról is töröltek, más magyar tanulóval együtt. Mostohaanyám javaslatára, a két gyermekes család (féltestvérem is volt) anyagi nehézségeire való tekintettel kiadták az utam, így kerültem önként, a foglyoknál valamivel jobb körülmények közé, a Duna-Fekete-tengeri csatorna építőtelepére. Akkoriban jelent meg első novellám az Utunkban, ha jól emlékszem Kitagadott a város címmel.

Nem számoltam hányszor döntöttem jól és hányszor rosszul az életben, de ha melléfogtam, magamat okoltam. Így voltam én házasságommal is. Apám ellenezte házasságomat, mert illegális harcostársa lányát nézték ki nekem, a kisiparos csizmadia lányáról tudni sem akartak. Hát még, amikor kiderült, hogy otthoni fusizáshoz anyagot lopott a cipőgyári munkahelyéről, és a párttagjelöltek listájáról is törölték. A fiamat egyszer a pólyában, másodszor a ravatalon látta apám. A sokféle megpróbáltatást kiálló házasságunk, gyakori távolléteim és a szülök ellentéte miatt zátonyra jutott, de megfogadtam, nem követem szüleimet, nem válok. Szerencsémre feleségem is hasonlóan gondolkozott, és kitartottunk egymás mellet mindenféle nyomorúságban, hosszú szenvedéssel járó haláláig.

A magam hibájából lettem főszerkesztő. Ez jut eszembe most, amikor Gabi könyvének elején olvasom, hogy a hetvenes évek kezdetén, amikor kinevezték az Ifjúmunkás főszerkesztőjének, kezdődött a párt- és országvezető kultuszának újbóli elültetése. Nem az a kérdés, hogy mennyiben a mi hibánkból, hanem az, hogy miként történt? Ha nem mi tesszük, ha nem vállaljuk, jöttek volna helyünkbe mások, akik jobban vagy másként csinálják? Fölösleges kérdések. A megtörténtekkel kell elszámolnunk.