Jelentések magamról (1)

Jelentések magamról

Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti. Bátorkodom ezt tenni magam is.

Végre kezemben tartom Cseke Gábor: Jelentések magamról című könyvét. Fontos könyv. Előző jegyzetemben már szóltam a szerző bátorságáról, és vallomását nem a jobb későn, mint soha érzéssel, hanem az embertársba vetett hit beteljesülésének örömével olvasom, elégedetten nyugtázom özönlő emlékeiből kihámozott igazságaimat, hiszen a sors kegyelméből egyazon rögös úton jártunk, hasonló kihívásoknak kellett megfelelnünk. Hol együtt jártunk, hol előttem járt, s az idősebb jogán még azt is megkockáztatom, hogy olykor utánam, mindenikünk a maga „megrakott szekerével” téblábolt a sohasem könnyű életben. Túlélők voltunk. És sokáig, valamiféle szülőhelyi fuvallatra, ösztönös sugallatra az élet azonos oldalán caplattunk ki-ki bokáig vagy derékig sárban. Nagy dolog az, hogy merünk emlékezni dolgainkra. És bizonyára nem tanulság nélküli a tükörbenézés, ha becsületünk borotvájával faragjuk le magunkról az évek ráncunkba rögződött gondjait, a vállalt és reánk szabott szerepek felelősségét, a melléfogásainkat, az akarnokságunkat, a magunk mutogatására elkövetett törtetéseinket, az önzéskedéseinket, a kivagyoskodásainkat.

A szerző vallomásos jegyzeteiből tudjuk, hogy az embernek önmaga fölé kell kerekednie ahhoz, hogy valóban, a görög bölcsek ajánlotta módon, megismerje önmagát, olyan bűnökről adjon számot, amiért nem is jár büntetés, hiszen nagyon sokan hasonló hajóban zötyögtek a zavaros életvizeken, éppen csak nincs bátorságuk legalább maguknak bevallani, ha volt, túlélési stratégiájukat, ha nem volt, akkor azt, hogy hagyták magukat sodortatni az árral. Hiszem, hogy ez a könyv bátrabbá tesz minket a magunkkal való szembenézésre, és ezzel egy időben újabb lehetőséget nyújt emberi kapcsolataink újrafelvételére, ápolására és barátságok szorosabbra fűzésére. A megbocsájtás, a szeretet, az együtt munkálkodás, az együttélés, az egyházon kívül is, gyónással kezdődik. Másként nincs kötődés.

Egykor, régen, vagyis éppen félévszázada, házassági ajánlatomra társam boldogan elmosolyodott, együtt örültünk, és úgy éreztem mindent tudunk egymásról. Percnyi csönd után következett a vallomás: „Kicsi koromban, tű ment a szemembe, fél szememmel nem látok.” Semmi nyoma nem volt balesetének, talán sohasem veszem észre, de fontosnak tartotta beismerni.

Az ilyesfajta egyenességet génjeiben hordozza, akinek megadatott. Akinek van, bátorsága belelátást engedi a saját életébe, másokat is erre ösztönöz. Ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat a mások feltárulkozása a legjobb ösztönző. Követnünk kell a bátrakat.

Húsz esztendő telt el ama „átkos” esztendőkből való kilábolásunk óta. Szerzőnk jó évtizedre, maga szabta belső emigrációba vonult, mert az eltörölt sok rossz között máig érően megmaradt a gyakorlat: Beszéljen mindenki, amit akar, az számít, ki mondja! Tudom, hogy Cseke lelkét már a régi világban nyomta a bűntudat azért, hogy a túlélés érdekében enged a különféle szorításoknak. Olyan szerkesztőségen kívüli fiatal közösségben cseperedtünk, ahol egymástól, kis adagokban kaptuk az újságírásban pusztító hozsánna-betegség ellenszérumát, a valóságlátáshoz való bátorságot. Többnyire naponta találkoztunk a kolozsvári Béke téri kávézóban, s haton-heten egymást folytatva, egy flekkes vidám történeteket sorjázva egy szépen vastagodó kopottas irattartóba, regényírásba is fogtunk. Ebben a társaságban Cseke Gábor neve a megtisztelő poeta doctus volt. A munkás-paraszt környezetből kiemelt, faragatlan modorú újságíró csemeték között az egyetemi tanár bölcsészkaron végzett fia komolyságával, nyelvi pallérozottságával tűnt ki, de alkata, viselkedése, sajnálni való polgári lágysága, életrevalóságának hiányzó jeleit mutatták. Nem vett részt a főtér közeli Leányvárban gyakori, a szakács kedveltjeinek rendezett, fűszeres csontvelőt zabáló közös villáseggeliken, és nem is illett volna a hajnalig tartó vendéglői vacsorázásaink társaságába. 

Félszáz oldalnyit egy szuszra olvastam, és mert nem találtam újságírói indulásának eme közösségéről említést, hajlok rá, hogy a rá jellemző szerénységének számlájára írjam, kerüli azokat a történéseket, ahol magát kellene dicsérnie. Könyvének oldalain a csapongó emlékezés szab idősíkokat, s ez lehetővé teszi, hogy arra emlékezzen, amit ma fontosnak tart, azt boncolgassa, ami közelebb viszi a vallomásos megnyugváshoz. Nem firtatom, hogy ez a szerkesztési mód arra is jó, hogy homályba hagyja az önvizsgálatára még éretlen gubancokat, az olyan kényes kérdéseket, amelyek, mert másokban és bennem is folytatódnak, nem tartoznak egészen rá, inkább reánk, akiket mintegy kényszerít a saját Jelentések magamról való megfogalmazására. Késztetését próbáltam elhessegetni magamtól, de könyvében araszolva, csapongásait követve, belátom, csak így van értelme az olvasásnak. 

Nem kiegészítenem, nem helyreigazítanom, nem felülírnom kell sorait, nem magyaráznom tévedéseit, hanem megszülnöm az általa idézet idők történéseiről magamnak szóló jelentéseket. Ha egyazon úton is jártunk, az út más és más pontján állva, más szögből figyeltük az eseményeket, más, nyilván szubjektív szempontok alapján ítéltünk meg történéseket, embereket, tetteket, vitákat, jót és rosszat, igenelést és tagadást, küzdelmet és árulást. 

Nem az emlékezés pontossága, a narráció lüktető sodrása a lényeg ebben a könyvben, hanem a tükörbe nézés mélységének, minőségének folyamata. Itt állok magam előtt és előttetek, számolok és elszámolok minden jelent formáló garasommal! Jöhet, segíthet minden könyvvizsgáló, emberségemben ne legyen hiány! - sugalmazza az író. És az olvasónak megadatik a jó könyvek által okozott kiváltságos helyzet, bátran léphet olvasmánya hősének szerepébe, hogy megérintse a mindenkor tanulságos múltat.