Kérvény

Kérvény

Tessék nekem visszaadni Mátyás király csizmáit,

azt a kopott, de óriásoknak való tüneményes párat,

amelyet öt évesen minden este megbámulhattam,

Karolina- téri szuterénünkből lélegzetvételnyi szökellésre,

az Óvár keskeny, vadas mártás illatú utcácskáján,

apai engedély nélkül, vak vágtában trappolva

az igazságos király sarki szülőházáig tartó

nyáresti lila szürkületben, az ólomkeretes ablakon túli

mennyországban pislákoló bársonyos gyertyafényig.

És visszakérem a Főtér sarkán bekanyarodó lovas szán

karácsonyesti csilingelését, a pontyok farkcsapásait

a gyarmatáru kereskedő üvegmedencés kirakatából,

az Ellenzéket hallgatagon áruló öregasszony fakó mosolyát,

a hirtelen tavaszokban zsongó Főtér korzózás-izgalmát,

amikor az apró Ferenci-testvérek a Kerekdombról kiskabátban,

hideg szél, záporeső és vénasszony-zuhatag ellenére is,

legalább egy körre lerohantak, hogy velünk együtt megmutassák

magukat a lányoknak, s azoknak, akik akkor, mert nagyon akartuk,

szívből, szokásból, belénk nőtt szeretetből kolozsváriak lehettünk.

Kérem a Kismester utcai iskolám ingyen ebédjét és a németórákat,

a Fadrusz szobor pihentető árnyékát, s hat évtizeddel ezelőtti

szülővárosom félszáznyi cukrászdáját, ahonnan nem hiányozhatott

a tejszínhabos tejeskávé, a fényes barna briós, a krémes béles,

a habos roló és a savarin, amit rumos sziruppal bőven öntözött

még a törzsvendég utcaseprőknek is a bóbitás cukrászkisasszony.

Kellene még persze a bolhás Munkás mozi, a Royal, a Bánffy palota

udvarának közepén meghúzódó filmszínház Karády Katalin,Tom Mix

és Zoro, meg a sétatéri fák mellett, papírhajómmal a Színkörig rohanó

műpatak, az ezres nézőtéren a felsőerkély és az állóhelyi bámulat

a cukorkákat dobáló nyüzsgő ripacsok komikuma, ahogyan elhittem nekik

s makacsul mai is, mert nem hiszem a szememnek, mert hinni akarom,

hogy „Szép város Kolozsvár” pedig tudom, kik laknak a Szamosnál:

félszázad alatt betolakodottak, szarkák, városiasodásra képtelenek.

Visszakérem a költészettel, a szókimondással és becsülettel rakott falakat,

a hely szellemét, a fellegvári távlatokat, a hóstát minőségét, a tizedeseket,

a négynyelvűséget, a polgárok büszke fejtartását, a polihisztorok tiszteletét,

a valóságos vallásszabadságot, az elűzött zsidókat, az kiárusított szászokat

és városunk világgá ment, félelmében kitántorgott őslakos családjait.

Követelem saját magamat, azt, aki lehettem volna, adjanak magamnak vissza,

s halottainkat a Házsongárdnak, emlékeinket vissza az nyomunkat keresőknek.