Loptam

Loptam

Megint emlékeznem kell hároméves koromra, amikor hirtelen felindulásból és torkomat szorító szégyenérzettel világgá indultam. Azért történt, mert nem jól loptam. Vándorlásom azóta is tart, s hogy mi mindent összelopkodtam tekintetemmel, próbálgatással, utánzással, ennek felsorolására  legvastagabb könyvemnél terjedelmesebb kötetemben sem volna elegendő hely.

Apám párizsi megrendelésre készített cipői közül az egyik mókusbarna színűt babusgattam akkor ölömben, s tört üvegcseréppel nem a rámáját, hanem a felsőrészét csiszoltam nagy igyekezettel. Nem mondták nekem, hogy a „mesterséget lopni kell”, ezt minden ember magától tudja. Apám üvegcserepes csiszoló mozdulatait sikerült ellopnom, de utánzásom helyére nem figyeltem kellőképpen. Ebből származott a baj. Apám azt mondta: Ne is lássalak többé! Erélyesen figyelmeztettem, hogy komolyan veszem indulatos ajánlását.  Megyek!, mondtam. Aztán fenyegetőztem: Megyek, biza! Ha évekkel később is, de végül, amikor senki sem állított meg, senki sem hívott vissza, indultam s mentem világgá, szépszülőimnél is régebbi kolozsvári őseimet, Erdélyt és egész Közép-Európát magam mögött hagyva.

De hosszú utam előtt, úgy tíz esztendős koromban, még sikerült ellopnom mézeskalácsos nevelőapám néhány pogácsagyáros mozdulaterdejéből, az ő különleges formájú Tordai pogácsája szobrozásához szükségeseket. Erre azért vagyok különösen büszke, mert immár egyedül vagyok, aki ezt olyan tökéletesen utánozza, hogy Szepi apu, ott fenn a magasságosban, bajorországi mézeskalácsos őseivel együtt, elismerően bólogathatna, s áldásukkal, magam lehetnék a folytatójuk, ha nem halt volna ki Erdélyben a mesteri szintű mézeskalácsosság. De annyira kihalt ez a mesterség is, hogy a róluk írt lírai receptkönyvem még ingyen sem kell a könyvkiadóknak, éppen csak ünnepnapok előtt kattintnak rá vagy másfél ezren a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Be kell vallanom, hogy megint csak hiábavalóan loptam. Amit elvettem, nincs kinek visszaadnom. Merthogy ilyen a régi iparos: génjeink, szokásaink, neveltetésünk parancsaira, nekünk örökké csak az áll a fejünkben, hogy mindent, amit összelopkodtunk, ha már vissza nem adhatjuk, azoknak jutassuk, akik utánunk jönnek. Mondhatom elég maradi, egyeseknek egyenesen visszatetsző gondolat ez, ebben a mindent csakis maguknak kapkodó, tolvaj világban.

Ki hitte volna, hogy a történtek után, visszatérő bűnösként, akár a kleptomániások, ismét vétkezem.

Történt ugyanis, hogy hetvenesen, jó pénzért készíttetett honlapommal csak addig büszkélkedhettem, amíg irigyeim, akik számítógépes tudományukat maguk is lophatták valahonnan, de nem az építésre, hanem a rombolásra adták fejüket, válogatott vírusokkal jól összekuszálták. Olyan volt szegény honlapom, mint véres utcai tüntetések után az egykor fényes kirakat.

Most a hetven és nyolcvan felezővonalán állva, javaimat újra megmutathatom, mert a magam szerkesztette Ághegy és a Magyar Liget honlapját naponta frissítő, önzetlenségével párját ritkító Attila barátom, olyan honlapot épített nekem, amelyhez magam is hozzányúlhatok, szépíthetem, bővíthetem, változtathatom. Bekapcsoltunk a skypet, s ilyenformán majdnem kétezer kilométerről ellophattam tudományából annyit, amennyit csak bírtam. Ma már nemcsak lapot, tehát szöveget, képet, könyvet szerkesztek, és tördelek, hanem honlapot is. Nem győzők eléggé csodálkozni fiatal barátomon, amikor türelmesen arra biztat, hogy lopjak tőle mindent, amit csak akarok. S amikor világgá kiáltom, hogy bizony: Tolvajoké a világ!  nem a szégyenteljes valóságra, hanem a visszaforgatott tudásra, az egymást segítő igyekezetre, az e-világ örömmel járó megismerésére gondolok, ahová mi idősebbek is beléphetünk a fiatalok önzetlen segítségével.

Én már azt sem szégyellem, ha elkap a lelkesedés, gyermekes naivsággal hirdetem, hogy nagyvásár a világ,  a pénz nem számít, az árucsere másodlagos, gondolatot és jóérzést, humánumot fogunk cserélni világviszonylatban. Az sem lehetetlen, hogy valamikor már nem lesz szükséges lopnunk a tudományt, ott áll majd kéznyújtásnyira terített asztalunkon, s jó szívvel kínálgatjuk majd egymást: Vegyétek, ez a mi étkünk! A lopás vétkét pedig majd örökre elfelejthetjük.