Nézz reám!

 Nézz rám!

Ha valaki néz reám: vagyok. Megszületek mindenkiben, aki reám néz. S ha meglát, közelebb kerülhetek hozzá, benne élhetek. Akit nem látnak, akiről nem beszélnek az nincs. Csak magában van. Élete, halála közömbös, nem számít. 

Minden percben születnek és halnak emberek. Minden percben megláthatnak és megszülethetünk, ha észre sem vesznek, tetszhalottként tengődünk, halálnak halálával halunk.

Megfigyelő kamerákkal tele a világ, és mégis úgy érezzük, nem látnak minket. Az Istenben bízunk, az ő szeme mindet lát. Mióta élünk virtuális világban? És meddig? Mikor jön el az emberséges „látva lássanak” ideje, a  „sose halunk” meg kurjantások valósága? Amikor életünkben és halálunkban is észrevesz a világ. 

Minél szűkebbre szabjuk világunk határait, annál követelőzőbbek vagyunk észrevételezésünket illetően. A magunk megmutatását példamutatásunk kényszere erőlteti. A magunkba vetett hit. A bennünk tátongó és harsogó féltés, hogy kevés felelet jön a „ki látott engem?” visszhangjára. 

Akinek megadatik az öntömjénezés orvossága, boldogan él saját gyártmányú tükre előtt., ahol a meglátás élvezetét önkielégítéssel szerzi. 

A közösség utáni vággyal áldott és vert, a mások látásában születő és csakis ott igazán élő ember, szemek tüzében lubickolva ég, tüzének melegét, fényét onnan meríti, magában is így teremt világot. 

És mégis: megvilágosodása legbensőbb ügye. Önmagával való elszámolás. Nézzünk hát magunkba. Lássunk meg önmagunk is, hogy életet sugározhassunk titkaink mélyéről serkent kitekintésünkkel.