Minden kitudódik

 Fiatal újságíró koromban azzal ugrattuk gyengébb idegzetű kollégáinkat  hogy telefonba suttogtuk titokzatosan: Minden kitudódott!” Feltételezve, hogy mindenkinek volt és van takargatnivalója, figyeltük vagy beavatott barátainkkal figyeltettük viselkedését a hír hallatán. Voltak, akik elsápadtak. Nagyot röhögtünk ijedtségükön. Viccnek szántuk. Nem gondoltam volna, hogy öreg koromra, megtapasztalom a ”minden kitudódik” igazságát. Az időrendet tesz mindenben, most is ez történt.

Úgy adódott, hogy ezen a nyáron pontot tehettem huszonhárom évvel ezelőtt történt rágalmazásom történetének végére, amit akárhogyan is próbáltam elfeledni, újra és újra felhorgadt emlékezetemben. Nem igazán kutattam, kik miért álltak mellém és ellenem a Szívhez, észhez lelkiismeretünk szerint című, a Romániai Magyar Szóban 1990. január végén megjelent írásom nyomán, de reméltem kiderül miért támadt, miért nevezett hazugnak az, aki a maga védelmében gátlástalanul becsületembe gázolva szervezte ezt az akciót..

Írásommal kezdődött, amit 1990 szilveszterén kért az új fővárosi napilap egyik munkatársa. Nem késlekedtem, az év első napján írtam és küldtem az alábbi írást:

Szívhez, észhez, lelkiismeretünk szerint

(Nyílt levél az újságírókhoz.)

Boldog új esztendőt, szép jövőt mindnyájatoknak! Bátor önítélkezést magunk fölött, tisztességes gyónást, jobb erkölcsöt, békés átmenetet a tegnapi élet mocsarából a megtisztuló, demokratikus jelenbe, hogy népünket tisztességben szolgálhassuk a fiatalok által fölénk borított szabadság felhősen is szép ege alatt. Ezennel be is fejezem ezt a (nagyon is tudjuk hová vezető emelkedett) stílust, és egyszerűen arra kérlek benneteket, hogy a népfelkeléshez méltó bátorsággal seperjük mi is tisztára házunk táját. Az új lapok indításával a munka nagyját elvégeztük; az események krónikáival egy csapásra olvasmányossá vált minden újság, itt-ott már utat kapott a többvéleményűség, a mindenoldalúság láttatása, az elfogadható igazság felé vívó, belemenősen is jótékony vita.

De kísért még a múlt, a gyávaság. A forradalom első napján engem, a betegnyugdíjast is behajtott a tettvágy a helyi lap szerkesztőségébe. A lap munkatársai nem merték hazaküldeni botcsinálta főszerkesztőjüket, de két, mindig is becsületes ember vezetésével összeállították az új lapot. Harmadnap bejött a helyettes főszerkesztő is. (Megjegyzem, hogy a két főnök együtt nem képes egyetlen épkézláb mondatot magyarul leírni.) Sohasem voltak újságírók, de párt­aktivistaként ők voltak nemcsak újságírói munkánk, hanem minden kulturális megmozdulás hóhérai. Eltanácsolni őket a lapszerkesztéstől a belsők joga és kötelessége. Hallom, hogy a romániai magyar sajtóban van olyan lap, ahol ezt nem merték megtenni. Bizony ez arra vall, hogy közülünk nem csak egyesek, hanem egymás gyávaságába kapaszkodva és csoportot alkotva többen is feltétel nélkül eladták magukat a letűnt hatalomnak. Én mégis hiszek abban, hogy a jó újságíró, kellő önvizsgálat után, képes megújhodni, és hasznossá lenni az elkövetkezőkben is. De elhatárolom magam a közénk tolakodottakról és kérlek Benneteket, ne higgyetek (ide néhány főszerkesztő nevét írtam le kisbetűvel) nekik és hű kiszolgálóiknak. Ha ők továbbra is újságírónak mondhatják maguk, és velük együtt kell dolgoznunk, miként állítjuk vissza a lapcsinálás ezerszer megtaposott erkölcsét és a szerzők jogát az önálló véleményhez? Miként állítjuk meg a kéziratok meghamisításának elharapózódott szokását és a szerzők saját maguk mentésére kitalált atyáskodó, valótlan mondatokat, bekezdéseket, gondolatokat tolvajló szokását, a senkihez sem szóló, senkit sem bántó semleges, de fölfelé mindig mértéktelenül hozsannázó írások közlését. Nem hiszek abban, hogy a bennük élő sablonoktól rövid idő alatt megszabadulnak  Az elkövetkezőkben dolgaink vállalásának bátorságától függ az újságíróerkölcs alakulása. Szolgák voltunk, mert naponta figyelmeztettek arra, hogy kinek a lapját írjuk, kinek a kenyerét esszük. Azok, akik lelkiismeretükre hallgattak, még a legnagyobb elnyomásban is találtak módot arra, hogy a sorok között közvetítsenek néhány igazságmorzsát. A gátlástalan diktatúrát egyaránt megvető szerző és szerkesztő közös erőfeszítéseként olykor az olvasóban reményt keltő sorok is megjelenhettek a fűrészporhoz hasonlító sablonszöveg-tengerben. Gyermeklapjaink volt főszerkesztőjeként elmondhatom, hogy a romániai magyar sajtóban elharapózódott talpnyalás és a himnikus dicséretözön nem volt, illetve nem mindig volt kötelező. Nem volt kötelező és éppen ezért a törtetők kenyere volt a kondukátorról és nejéről versformába tördelt ízléstelen jelzőhalmazt írni, és az ordító tehetségtelenségről árulkodó fűzfapoéták „alkotásaiból” hányingerkeltő első oldalakat szerkeszteni. A Napsugár szer­kesztői elmondhatják, hogy a gyerekekbe oltott vezetőimádatból, de bizonyára a felnőttek biztatására is született hozsannázó versikéket íróasztalfiókba süllyesztettük, és a szerző minden esetben megkapta a magáét a mérges Csipikétől, akinek rendreutasító leveleit Fodor Sándor írta. És fokozatosan lefaragtuk a gyermeklapban amúgy is szükségtelen politikai vezércikkek terjedelmét tíz-tizenöt sorra. Kihasználva, hogy a sajtóirányítók figyelme csökkent irányunkban, tizenegy hónapig egyik gyermeklapban sem engedtem meg leírni a scorniceşti-i Dracula nevét. Annak bevallását, hogy leváltásom után (a lányom Svédországban menekült) mert kellett, olykor két oldalon is, a gyerekek számára érthetetlen dicshimnuszt közölni az „aranykorszakról” - ezt talán bízzuk a szerkesztő lelkiismeretére. Ki, mennyire volt gyáva és a hatalom kiszolgálója, talán majd annyira iparkodik munkájával bizonyítani azt, hogy a mások által kikapart szabadságfrissítő levegőjében hasznos tagja kíván lenni összefogásra kiéhezett közösségének minden ész-okokkal bizonyítható és felemelkedésünket segítő cselekvésben.

Szükségünk van és lesz az egymásra figyelésre, a tisztességes vitákban kialakuló igazságokra, a magunk és olvasóink fölrázott lelkiismeretére, hogy országos közös ügyeinket (köztük nemzetiségünk visszaállított és a valóságos egyenlőségig segített jogait) szolgálhassuk. Áldjuk sorsunkat, hogy ezt a világot is megértük. És gondoljunk az utánunk jövőkre, azokra, akiknek átadjuk majd a tollat. Az elmúlt évtizedekben olyan szemponthálót tartottak a mesterségünk felé kacsingató fiatalok elé, amelynek csupán lényegtelen eleme volt az íráskészség. Előbb volt a származás, aztán a párttagság és a társadalmi tevékenységnek nevezett aktivistaság. Még ilyen körülmények között is a romániai magyar újságírás megteremtette szükségpótló gyakorlóiskoláit: a kolozsvári napilap szerkesztőségében és az országos ifjúsági lap nyári levelezőképző táborozásain kaphattak az érdeklődők némi eligazítást a szakmai dolgok szövevényében. Amikor magyar nyelvű egyetem létesítésére gondolunk, az újságírás-képzésről sem feledkezzünk meg.

És már most szorgalmazzuk szakmai egyesületünk megalakítását, szorosabb kötődésünket a magyarországi sajtó szakmai egyesületéhez, gondoskodjunk a tömegkommunikációban dolgozók nemzetközi szakmai kiadványainak beszerzéséről, legyünk az újságírásunk olyan papjai, akik holtig tanulnak, tegyük lehetővé a sűrű bel- és külföldi újságíró cserét, alakítsunk klubokat, cseréljünk egymás között is rendszeresen gondolatot. Legutóbb, a minden körülmények közötti megmozdulás lehetőségének bizonyítására, a táncházak kolozsvári országos találkozójához kapcsolódva sikerült a Korunk szerkesztőségébe összegyűjtenünk a romániai magyar lapok ifjúsági rovatainak vezetőit. A sajtó elnyomói betiltani már nem, csak korlátozni tudták a találkozón kialakult eszmecserét. Tíz évvel ezelőtt történt. Azelőtt 1935-ig kellett visszalépnünk az időben, hogy hasonló rendezvényt találjunk. (Akkor az erdélyi magyar újságírók szovátai találkozóját jegyezte föl a krónika.) Az összefogásból született és a kishitűek minden elképzelését felülmúló kolozsvári táncháztalálkozó után még olvasóikkal sem találkozhattak az újságírók. Pedig akkor még működtek szerte az országban az Ifjúsági lap Matinéjához kapcsolódó baráti körök, melyek között nemcsak közművelődési, turisztikai stb., hanem tudósítói munkára kész fiatalokból álló csoportok is alakultak. Jobb híján állítsuk vissza ezeket a köröket, legyünk mi újságírók egy-egy ilyen kör gondozói, folytassuk ott, ahol abba kellett hagynunk. Közelítsünk többszörösen is az olvasóhoz. Amikor írásaink alanyait kiválasztjuk, amikor gondolatainkat, beszámolóinkat nyomtatásban eléjük tárjuk, és amikor segítünk nemzetiségünk megmaradását szolgáló öntevékenységük beindításában.

Rajtunk, romániai magyar újságírókon is múlik, hogy mivel telítődik a tegnapi véráldozatokkal kivívott nagyszerű szabadság. Tudatos szolgálatunk, az észhez és a szívhez szóló szavunk legyen hasznos a legjobb lelkiismeretünk szerint. Úgy érzem, az elkövetkezőkben nemzetiségünknek nagy szüksége lesz reánk és a mindig szebbnek kikiáltott jövő az, amely minket is összeköt.

(Kolozsvár, 1990. január 1.)

Nem adták le az írásom, de a később főszerkesztővé avanzsált egykori „káderes”, akit már évekkel azelőtt kiszemeltek az Előre vezetésére, s akinek kávéházi megjelenésekor figyelmeztették egymást kollégáink, többször is felhívott, s kérte, töröljem írásomból néhány kisbetűvel írt főszerkesztő ismerőse nevét. Éppen azokét, akik önszántukból sehogy sem akarták otthagyni a lapvezetést, hű kiszolgálói voltak a diktatúránk. Jól ismertem őket. Tudom miként, milyen szolgálatokért és hogyan kerültek lapjuk élére. Az egyik közülük a Romániai Magyar Szót akkor vezető „ötösfogat” egyikének felesége volt. A rendszerváltás előtt két héttel a Szabad Európa Rádió is felfigyelt valamely pártkonferencián elhangzott hozsannájára. Ki ez a…, aki ilyen gátlástalanul szövegel… hallottam, és nagyon is tudtam ki ő, mert nem éppen hízelgő  dolgokat meséltek  arról, hogy ki segítette a  főszerkesztői székbe. Férje nyilvánvalóan az ő védelmében, választotta „a legjobb védekezés a támadás” méregbe mártott fegyverét, s a többiek gyáva bólogatására, szervezték a további fejleményeket.

Végül a hónap vége felé közölték írásomat, miután elkészültek a válasszal, sőt válaszokkal. Jó szervezők voltak, kipécézték egykori párttitkárunkat, vele íratták, vagyis inkább aláíratták a „leleplezőnek” nevezett írást. 
Nem írásom tartalmát mérlegelték, elvakult gyűlöletükben meg sem próbáltak reflektálni lelkiismeret-vizsgálati ajánlatomra, javaslataimra az újságírói közösség kialakítására, szakmai teendőinkre, hanem valótlanságokkal bizonygatták nem vagyok különb azoknál, akiktől elhatárolódtam. Később azt írta egyikük: „a vita személyeskedésbe csapott át”.  Valóban személyeskedés volt már az első pillanattól kezdve és csúsztatás, amikor figyelmen kívül hagyva, hogy Napsugár  hozsánna-csökkentő igyekezetét, amit nem a magam számlájára írtam, hanem a valóságnak megfelelően közösségünk igyekezetének  tulajdonítottam, kiemelve Fodor Sándor érdemeit kivagyiságomnak minősítették  Fontosabbnak tartották azt bizonyítani, hogy többször jelent meg az általam szerkesztett gyermeklapban a diktátor neve, mint az állítottam. Kétségtelenül tévedtem, mert nem ellenőrizhettem, nem volt otthon kollekcióm. A Napsugárban az általam írtnál kevesebbszer, a kicsik lapjában pedig többször sikerült megóvnunk a gyermekeket a hozsannázástól. A magát később „tisztának” feltüntető dühös férj, elhatárolódást sürgető kérésemre rágalmakat fröcskölt és képzelt erkölcsi magasságából minősített, közölte az egyik mindenki által kötelezőnek ünnepi Napsugár szám fotokópiáját, amikor két oldalon a többi lapokhoz képest is, de az Előréhez, tehát saját régi lapjához viszonyítva nagyon is visszafogottan „ünnepeltük” születésnapja alkalmából a diktátort és feleségét.

De íme, a pártitkárunk által aláírt írás fotokópiája:

Ezen a nyáron végül bebizonyosodott, amit évtizedekkel ezelőtt is sejtetem. 
Nem a Napsugár szerkesztői írták ezt a cikket. 
Aki egy kicsit ismerte szerkesztőségünket, tudhatta, hogy nem holmi pártfeladatból foglaltam el a főszerkesztő megbízatást, hanem a Napsugár munkatársainak kérésére, miután előbb elmondtam nekik, hogy „felfelé buktatásomat” tervezik. Emlékszem Fodor úr, mert így szólítottuk, (különben soha senkit sem „elvtársoztam” a szerkesztőségben), azzal biztatott, hogy fogadjam el főszerkesztőséget, mert különben pártaktivistát küldenek a nyakukra, ahogyan ezt abban az időben az Igazság és a Dolgozó Nő szerkesztőségében is tették. Ezért fogadtam el. Annak ellenére tettem ezt, hogy tisztában voltam a következményekkel, ugyanis csak a vakok, a törtetők nem látták, nem érzékelték, hogy a forrongó Európában végnapjaikat élték a szocialistának és kommunistának nevezett diktatúrák. Nálunk évek múlva következett be a gyökeresnek nem mondható rendszerváltozás. Nincs mit szégyellnem abból, amit addig a két gyermeklapnál tettem. Akinek van szeme, láthatja az akkori lapszámokból, hogy szakavatottak segítségével sikerült megújítanunk, tartalmilag és formailag, korszerűsítettünk az Asztalos István által indított, három évtizeden keresztül azonos sablon szerint éltetett gyermekirodalmi folyóiratokat. Azok, akik állítólag latolgatták, válaszoljanak írásomra, nem a Napsugár szerkesztői voltak, hanem a fővárosi lap diktatúrát gátlás nélkül szolgáló régi, és egyben a magukat minden igyekezettel átmenteni óhajtó "új"szerkesztők, akik kenyerüket féltve, saját lelkiismeretüket is elnyomták, s egyhangúlag a sunyi hallgatás mellet döntve,  támadták mindazokat, akik a „vallani és vállalni” örökségről nem akartak lemondani.

Önérzetes embernek neveltek, a rágalmazók világát nem ismertem. Belátom nem kellett volna visszavonulnom, már akkor rájuk bizonyíthattam volna sunyiságukat. 
De akkor csak ennyit válaszoltam:

A cikk megjelenése után többen is védelmemre keltek. Válaszommal együtt Székely Ervin sorait is megjelentették. De Román Viktor nevéhez méltóan ünnepelt, hazugnak nevezett és fölényeskedve megállapította, hogy a forradalomból nem értettem semmit. Én pedig most is állítom, hogy ő írásomból nem értett semmit. Bizonyára otthon is megdicsérték bátorságáért, hogy nevemet kisbetűkkel írta.

 

A következő levéllel próbáltam némi belátásra bírni, persze nem közölte, és magánlevélben sem válaszolt, de ismerőseim elbeszéléséből tudom, hogy hosszú ideig fortyogott még, s mindennek lemondott. Nem vettem fel a kesztyűt, ha tettét forradalomhoz méltónak ítéli, akkor az nem az én forradalmam volt, próbálom megérteni, hiszen nem magát csak a maga felét védte. Vajon sikerült-e neki(k)?!

 Írtam egy másik levelet a Napsugár szerkesztőségének, amolyan belső használatra.

Nincs tudomásom arról, hogy ezt a levelet felolvasta volna Farkas János a szerkesztőségben. Rövid ideig volt újra a lap főszerkesztője, utána az következett, aki előkelő helyen szerepelt azon a tizenhatos listámon, akiket hiába próbáltam alkalmazni, még az általam szerkesztett lapszámokból egyszer sem hiányzó, már akkor is kiugróan tehetséges Kovács András Ferencet sem engedélyezte a KB tejhatalmú megbízottja.
  

Látva, hogy egykori kolozsvári kollégáim, akik ismerték írásaimat, magatartásomat, szótlanul hagyják gyalázásomat, nem kívántak belekavarodni a vitába, hiszen érzékelték, hogy a sunyítók tábora mindenre képes, hogy hallgatásra bírja a kritizálókat. 
Benne volt a levegőben a zseniális nagymesteri lépésből adódó megoldás: a diktátor házaspár kivégzésével az összes kollaboránsok bűnbocsátásban részesülnek. Mit tehettem? A RMDSZ megyei szervezése élén nem állhat megbélyegzett ember, mondtam Kántor Lajosnak, aki abban az időszakban vezetőnk, volt, és rendre átadtam egy fiatalabb kollégámnak az irányítást.

Jánky Béla, miután valamennyire elült az általa kavart botrány, Budapesten, egy írószövetségi választáson békülékenyen megszólított. Ha bocsánatot kér, talán szót válthattunk volna, de mert sunyin viselkedett, úgy tett, mintha semmi sem történt volna, nem álltam szóba vele. Nem jól tettem, mert akkor kiderülhetett volna az, ami a legjobban fájt: miként került rágalmazó írása végén, a neve fölé: „a Napsugár szerkesztői nevében.”

A nyáron végre, anélkül, hogy erőltettem volna a dolgot, kiderült, hogy a Napsugár munkatársai, nemcsak hogy nem adták nevüket az íráshoz, hanem tudtuk sem volt arról, hogy ezt nevükben írták. Fodor Sándort, még akkor, 1990 elején kérdeztem. Az, hogy mellettem állt, mi sem bizonyítja jobban: éppen akkor, mi ketten voltunk a Bajor Andor által indított katolikus lap munkatársai. Bálint Tibor első regényem megjelenésétől, amelynek méltató előszavát írta, hűséges barátom volt. Kányádi Sándor pedig nemrég, levélben is megerősítette nem volt tudomása Jánky Béla cikkéről. 

„Amit a rólad irt, rágalmakról írsz. sohase hallottam róluk. A Napsugártól kilencven első napjától nyugdíjba kerültem. Rólad semmi rosszat azóta se hallottam. Nehezen megy a pötyögés, hívjál inkább Skype-on. 

Szeretettel: Sándor”

Soó Zöld Margitot időnként meglátogattam műtermében, de erről nem kérdeztem. Most, szokásos nyári kolozsvári látogatásomkor, néhány példányszámot vittem a Napsugárban indított huszonvalahány új rovatom egyikének felhasználásával, az Ághegy Könyvek sorozatban megjelent Játékos torna című közös munkánkból, gyerekkönyvünkből. Régi időkre terelődött beszélgetésünk végén kérdeztem, de ő sem tudott arról, hogy a cikkíró vagy az új országos napilap szerkesztősége engedélyt kért volna a Napsugár munkatársait jelölő aláíráshoz.

 Ezek után nyilvánvaló, hogy gonosz túlkapásról van szó, amely eddig elégé megkeserítette életemet. Az sem titok kinek állt érdekében engem intézményesen befeketíteni. A szerző(k) figyelmen kívül hagyva azt, hogy a lapokban akkor elterjedt hozsannázás elleni mérséklő igyekezetünket nem a magam, hanem a Napsugár szerkesztőinek javára írtam, öndicsérettel vádoltak és elítéltek. 
Ma is feltűnő, hogy írásom tárgyáról, a lelkiismereti vizsgálatról, mélyen hallgatnak, ma sem vállalják. Egykori ifjúsági lapunk főszerkesztőjén kívül, nem tudok mást, aki ha két évtized elteltével, de elvégezte volna a maga lelkiismeretének vizsgálatát. 
A nyáron olyan egykori szaktársammal is találkoztam, akiről annak idején sejtettük, hogy a belügyiek szolgálatában állt, nemrég felfedett besúgóinkról szót váltva, a kenetteljes megbocsájtás hangján győzködött: mindannyian megértést érdemelnek, hiszen a helyükben mi, mit tettünk volna… Nem tartottam érdemesnek arra, hogy arról szóljak, hogy én mit tettem... 
A változás utáni hetekben a katolikus lap munkatársaként javasoltam, faggassuk a megyei művelődési bizottság vallásügyi felügyelőjét az egyházakat ért elnyomásról. Felkerestem, és azzal próbáltam vallomásra bírni, hogy majd úgyis „minden kitudódik”. Érvelésemnek engedett, de (régi és új) feletteseinek tanácsára három nappal később, másfél év halasztást kért, amelyet aztán máig érően sikerrel hosszabbított az intézmény, amely azóta állítólag átalakult. Átalakult anélkül, hogy a múltját bevallotta volna. Ugyanúgy, ahogyan, állítása szerint, becsületben megőszült egykori szaktársam is cselekedte, és ma zokszó nélkül az erdélyi magyarság legfelső vezetőségét szolgálja.

Tudom, hogy a Szabadság alapításának első évfordulóján a lap vezetői célravezetőbbnek találták kifelejteni a nevemet a bábáskodok sorából, Cseke Pétertől, aki előtt vétettem ki az első lapszámból írásomat, hogy volt neje, az akkoriban üldözött Gyímesi Évától általam  kért írást protezsáljam helyébe, visszaemlékezésében egyetlen pejoratív mondatot engedett meg magának: „És akkor jött Tar Károly”, hogy aztán stockholmi látogatásuk alkalmával, nálam alacsonyabbról, elnézzenek a fejem fölött, amikor a díszterem ajtajában köszöntöttem őket. A karrierjüket féltők számára nemkívánatos személlyé váltam. 

A Napsugár félévszázados évfordulójára olyan késéssel küldtek meghívót, hogy rakétával sem érhettem volna oda, a lap történetében pedig eltitkolják, hogy az európai különlegességű gyermekirodalmi lap öt főszerkesztője közül az egyik én voltam. És sorolhatnám még… 
Az emberek olyanok, mint a kisgyermekek, aki a jóra nem igen figyelmeznek, de a rosszat rögtön megjegyzik. Játékukban irtóznak a Fekete Pétertől, senkit sem érdekel kik feketítették be.

Miért tárom nyilvánosság elé ezt a „titkomat”is. Azért, mert a két évtized alatt meggyőződtem arról, hogy lelkiismeret-vizsgálatra szólító írásomat rég elfelejtették, talán nem is olvasták, de a fifikusan megmódolt, ellenem szóló rágalmazó írásokra emlékeznek. És elfordultak, húzódzkodnak ma is tőlem, ha utcán találkoztunk. 
Megtörtént, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságában, amelynek választmányi tagja vagyok, olyan ember játszotta meg magát főnöke előtt, és tett, úgy mintha nem ismernénk egymást, aki nagyon is jól ismert a Napsugár szerkesztőjeként, mert támogattam, amikor állástalan volt. 
Tavaly nyáron önéletrajzi pentalógiámhoz régi lapokat olvastam a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Velem szemben, az asztal túloldalán, egykori kollégám az Igazságnál ült, kapkodó idegességében halkan fütyörészett, majd tüntetően tudományos munkájába temetkezett. Éreztette, hogy nem kíván megismerni. Ő az, akit leváltásom előtt, mert kérdeztek, helyembe javasoltam, és azért kapta a kinevezését, mert kívülállóként, köztudomásúan azon kevesek közé tartozott, akit a hatalom nem bélyegezhetett „ellenségnek”, tartózkodó volt, nem magyarkodott, még csak nem is örménykedett.

Ama rágalmazó írás máig érően rossz fényt vet reám, egy-két irodalmi lap és kiadó nagyon fiatal és néhány idősebb szerkesztője, akik semmit sem olvastak tőlem, de hitelt adtak a rágalmazóimnak, leveleimre nem válaszolnak, vagy csak sértően és nyeglén egyszavas elutasításra képesek. 
Elítéltek vádemelés nélkül, az utolsó szó jogát is megtagadják tőlem. 
A rendszerváltás után tíz könyvem kéziratával jelentkeztem támogatásra. Eddig nem hivatkozhattam arra, hogy nevem, az átkosban kilenc esztendeig, fekete listán szerepelt, de  immár csaknem negyedévszázada a most érvényes fekete listáról sem törlik. Kézirataimat válaszra sem méltatják.
Szőcs Gézán kívül senki sem támogatta alkotásaim megjelenését. Úgy döntöttem, hogy beérem jóindulatával, amit igyekeztem megszolgálni , s elnyertem bizalmát a jobb sorsra érdemes Erdélyi Szépmíves Céh intézőjeként is.

Magammal elszámoltam, tanulságaimat életrajzi munkám öt kötetébe gyűjtöm. Rég megbékéltem a világgal és mellőzöttségemmel is. 
Apám túlélte minden haragosát. Igyekszem követni példáját.

Nyári zápor

választékot fésülök

megmaradt gondolataimba

csupaszon fénylik a hiány

ami kevés marad

szálanként digitális óraketyegés

szürkére butult fejemben

haikuk röpködnek szövegmező fölött

 öt szótagos szárnyuk svédesen t(ö)rött*

szél hozta magból citromfű integet

ablakom alatt illatoz

gyógyítaná álmatlanságom

páratlanságom fűhúzó álmait

letépem mint a hangaszálat

minden nyárutón és ősz előtt

idő illatát érzem

ma sem én vagyok

ki vakond és tetszhalott

kifordítom szemüvegem

messze látni magunkba kell

valahol vannak még angyalok

ahol befelé nyílnak az ablakok

tágas mezőkön betűsor

mit kedvem szárnya leporol

sorok bújnak hozzám kedvesen

kerítős kedvem lesz teljesen

okos telefonom kotyog

összezöttyent világom tágul

magyar ábécére hajtom fejem

hangyák görögnek száraz talajon

esőt izzadok és csavaros álmot

gondfelhő és szivárvány lesz a takaróm

tenyerembe köpök elszántan

élni mindig akarni kell

fűnyíró zsibong a vágyban

mely tetteimben magára lel

beszélgethet egymagában az igével,

mely egyes számban nem felel

ősapám a Malomárok mellől

most Mátyást pólyában látni visz

s ilyet még nem aszott Európa

mely bronzba öntött századokkal

kérésünkre végre nyakunkba ült

előttem és mögöttem a parkban

az idő szálanként aprítja a reményt

holnapra fésülten újraéled halkan

tudatos füvek példája éltet

Király volt, ki engem kincses városunkban

apró igazaink kofájának világra szült

autópályánkon szembe jönnek velünk

fényszórós villogtatásokkal tetteink

magunkat üldözve nem menekülhetünk

sunyi GPS-ek irányítják lépteink

és sok ezer Laci nyakunkra ült

Idők járásának bevásárló centrumából

habzsolunk hevet, jeget, kacatot

felmelegedésre kárhozottak halmazából

kiszámíthatatlan tornádókban elnapolt

záporok aranyának fura fénye

egyénekbe zsibbadó homályba hűlt

*trött – fáradt

Nyugodj békében

                                                                                        Moritz Lívia olajfestménye alá

kék az ég

kéken ég a vég

a kereszten

mondják, hogy kezdet

kétezer tizenhárom esztendő óta

és így megy majd ez tovább

ki tudja meddig

árnyak koslatnak a keresztek mögött

kétkedők kékje pásztáz

megpróbált napjainkon

szenvedünk

vele és nélküle

végtelen világunkban

mesés ködök úsznak

honnan hová

az istentelen világűrben

nem mindenütt kél

és nyugszik mosolygó Nap

nyughatatlanul ragyog fölöttünk a kék

és a kellene

Önkormányzást Székelyföldnek

Napfényben és holdsugárban

Kék egekben, aranysávban

Zászló alatt Csaba népe

Önkormányzás a reménye

Halni sincs kedvem

Az ünnepekre kapott üdvözletek közül  naponta elnézegetem a Házsongárdi Alapítványtól érkezett névjegykártya nagyságú képet, amelyen a Barkó Ferenc zeneszerző családi  sírhelyének angyalfejes sarokköve szerepel. Az Alapítvány honlapjáról, de magától a temetőt évek óta fáradhatatlanul gondozó Tőkés Erzsébettől is tudom, hogy ez az angyal, mert valószínűleg nem bírta a temetőben évtizedek óta folytatott pusztítást – elszállt, elrepült, az egykori Kolozsvár vallási türelmét mutató temetőből. Szomorú dolog. Mondhatom egészen elment a kedvem a meghalástól, poraimnak sem lesz jobb sorsa.

Nincsenek angyalok, a valóság az, hogy ezt a művészi értékű szobrot is ellopták, eltüntették, megsemmisítették…  Idézem a honlapról: „A Barkó család sírhelye. 2010 nyarán, pályázati pénzből végre hozzákezdhettünk az évtizedek óta gazdátlanul és egyre romló állapotban levő sír restaurálásához. A hozzá tartozó földalatti kripta fölött levő, elcsúszott sírt visszaépítettük eredeti helyére és elkezdtük a restaurálást, amikor a temetőiroda kényszerítette a vállalkozót a majdnem kész munka szétbontására. Hetekig állt letakarva a szétvert sírépítmény, közelébe sem engedtek, a vállalkozót pedig engedélye bevonásával megzsarolták. Végül a művészien faragott, mázsás súlyú angyalos kőrész rejtélyes módon eltűnt. A helyrehozhatatlan rongálás után a Barkó sír már védhetetlenül szerepel a védett műemléksírok jegyzékében!”

Szomorúan gondolok arra, amit minden hazatértemkor magam is tapasztalok: „A Műemléktörvény nem védi a sírokat, az államosított sírkertben a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. Sok esetben az elhunytnak nem élnek közeli hozzátartozói, vagy távoli országokba költöztek. Mivel csak ők jogosultak családi sírjaik megváltására, tehetetlenül nézzük az új bérlők megjelenésével járó pusztulást, pusztítást. Ha a sírok megváltását sikerül is megoldani, karbantartásukkal eddig – a családon kívül – jóformán senki sem foglalkozott. A kripták, rangos síremlékek rendbetétele jóval meghaladja egy Erdélyben élő család anyagi lehetőségeit. Régi feliratos kövek megdőlve állnak, vagy megcsonkítva a földön hevernek. Az épületek nagy része is omlással fenyeget: a családi kripták, mauzóleumok fedele tönkrement, az eső, hólé beáztatta őket, lemosta vakolatukat, megbontotta falaikat. A legtöbb pusztítást az új bérlők síremlékeit építő vállalkozók okozzák, akik a betonozáshoz bezúzzák a régi köveket. Megállapítható: a lopások többségét legalább ketten-hárman hajtották végre, komoly szerszámokat használva. Kérdéses: csak mint fém anyagot lopják-e őket, vagy kifejezetten a bronzot gyűjtik, esetleg mint műalkotásokat értékesítik. A kripták nagy részét hasonlóképpen már többször feltörték, kirabolták. A lopásokat hiába jelentetjük a rendőrségen, az  legfeljebb nyilvántartásba veszi a tényt. A városháza ismételten ígérte, hogy megerősíti az őrzést, de gyakorlatilag tehetetlen. Már az is probléma, hogy a kerítés sok helyen ingatag, a szomszédos telkek felé is több kijárat létezik, tehát még a nagyobb szobrot is könnyen ki lehet lopni.”

Barkó sír - évekkel ezelőtt

Fiam és feleségem sírja a Barkó család sírhelyének baloldalán áll, a jobb oldalon Horváth Andor irodalmár családjának sírhelye. A Barkó család sírja téglával bélelt verem, talán a háború vége óta üres, valamilyen céllal a temető nyilvántartásában sem szerepel t. Fedőlapját építőmunkások , mint mondták, "vigyázatlanságból" kettétörték. Megjavíttattam., kétszer is. Örvendtem, amikor az Alapítvány nekikezdett a sír restaurálásához, reméltem, hogy sírhelyemhez kapcsolva a nyilvántartásban nem létező sírt, az Alapítvány gondozására bízhatom.

Nem titok, akkor kezdődtek az akadékoskodások, és végül a hivatalnak sikerült megakadályozni az építést. Micsoda fejtetőre állított világ. A rombolást nem sikerül megállítani, a restaurálást igen.

Nem tudom ki, mit gondol, de nekem ezek után nagyon is világos, kik ápolják és kik rombolják európai nevezetességű műemléktemetőnket.

Történelem töredék

...a valóság sokkal összetettebb és drámaiabb, ha ezt akkor beleláthattam volna, bizonyára mélyebben ábrázoltan kerül könyvembe, de akkor úgy gondoltam, nem másolom az életet, éppen elegendő belőle holmi felületes, egysíkú kép, amit róla felvázoltam, a társadalmi változásokkal kibékíthetetlen és örökösen lázadó főhős mellékfigurájának ábrázolására, s amely aztán maga alakította magát a regényben szükséges módon, a főszereplő helykereső vándorlásához tercelve; amíg én a tengerparti városban próbáltam az önálló életet, az örökösen nyughatatlan Herman Bandi, igyekezet függetleníteni magát a fennálló rendtől, amely a proletárdiktatúra sebtében kialakított szabályai szerint fűnyíró elvet alkalmazott az osztálykülönbségek  kiegyenlítésére, földosztáson és államosításon túl, szigorú káderezéssel, könnyítette a szegények iskoláztatását, kizárta a régi értelmiségieket a közéletből, a párthűségre neveltekből vagy intettekből alakított új vezető réteget, megszüntette a kisipart, felszámolta a kulákságot, eltüntette a középosztályt  a „mindenkinek munkája szerint” jelszót hangoztatva hirdette és építette a minden addigi társadalmi berendezkedésnél kiválóbbnak akart szocializmust; lelkesítő elképzelések lobogtak az egyszerű emberek fejében, új értelmet kapott az egyenlőség, a testvériség, a nemzetköziség, a szabadság is fényesebbnek mondott volt, mint a háború előtti időkben, de ahogy erősödött a pártfegyelemben edzett, a  gondolkodás nélkül munkálkodók élcsapata, úgy alakultak a sokféle rossz emberi tulajdonságokat  tűrő, elnéző, a saját érdek előtérbe kerülését elfogadó és támogató klikkek, az önzés, a törtetés, az irigység, a másfélék kéjes üldözésének vágya, az  ember embernek farkasa szindróma; ez már benne volt az indulásban, amikor az osztályharc szellemében, különféle címkékkel jelölt egyéneket az osztályellenség tetszőlegesen tágítható kategóriájába osztottak, mert az emberiségnek minden időkben szüksége van olyanokra, akiket ütni, sanyargatni, megsemmisítni kell, s így tobzódhat bennünk az ellenség megsemmisítésének vágya, az őrjítő féltés, hogy már így többen vagyunk a Nap alatt, mint kellene, ölheti, kínozhatja, kisemmizheti mondvacsinált ellenségét az ember, hogy örökölt dühét, állatiságát kitombolja, jól tudták ezt az osztályharcra buzdító teoretikusok és a botcsinálta vezetők, a harcban, az elvakítottak vad küzdelmében könnyebben szerezhettek hatalmat, az okosabbak vagyont, mindenféle előnyöket saját maguknak; nagy és közös bográcsból azok merítettek többet, akik a bográcshoz közelebb állottak, az elengedhetetlenül  szükségesnek  mondott proletárdiktatúra mutatós elméletének gyakorlatát a párttitkárok és az aktivisták személyre szabott diktatúrájává változtatták, a szocialista demokrácia szemfényvesztő színpadi díszlete előtt a gyorsan elhatalmasodó hierarchikus személyi kultusz színészei játszották a minden időbeli  királyoknál, hadvezéreknél, felkent papoknál kíméletlenebbül, a mindentudással felkentek szerepét; Mit vártunk?, a történelemből tudnunk kellett volna, hogy így ment ez minden időkben, a hatalomvágy  válogatás nélkül dolgozik az emberekben, az egyéni célok mindig fontosabbá váltak a közösségieknél, a vezetők minden időkben elhatalmaskodtak és a szörnyszülötteket utánozták, a ragaszkodás az uralkodáshoz, a kivételezett osztályokhoz, csoportosulásokhoz és az anyagiakhoz  elnyomókra és elnyomottakra osztotta a világot,  irigység, uralkodási vágy és egyéb emberi szörnyűségek  mértéktelensége erjesztette a társadalmat, véres küzdelem indult még az egyházakban is , amelyek leképezték a társadalom visszáságait, az erkölcsi tanítások hirdetése mögött elképesztő erkölcstelenség tombolt és tombol mindenkor, mindaddig, amíg a forradalmak időleges változást hoznak,  a reneszánsz visszatérést szorgalmazott a görögök bölcsességéhez, a reformáció a Bibliához, a szocialista gondolkodás az őskommunizmusban keresett követendő példát; ilyenformán rendre minden elfajul, aztán minden kezdődik elölről, új remények, új rügyek, új arcok, új ígéretek, akár a gonosz gyermek fogadkozása, miután felfordította otthonát, felégette a környéket, összetörte kezét, lábát, és egyéb más elképzelhetetlen bajokat okozott: Jó leszek! Most már igazán jó leszek!, fogadkozással; néhány emberöltőn át tűri a szenvedést, a gyötrődést az emberiség, aztán újra felforgatja a világot, háborút vív kikiáltott ellenségei ellen, egyre többet pusztít maga körül és magában, hogy serényebben építkezhessen az  újabb, és egyre inkább az egész világot átfogó rombolásra készülve, mint a megveszekedet balta,  csörömpöl, vérben, szitokban halált osztogatva élőknek, környezetnek, a felhalmozott tudásnak, megfogadni érdemes tapasztalatnak

Írás a kereszten

nem neveztek Mesternek

nem kérdeztek engem

nem neveztek Világosságnak

nem láttok engem

nem neveztek Irgalmasnak

nem bíztok bennem

nem neveztek Bölcsnek

nem követtek engem  

nem neveztek Igazságnak

nem féltek engem

nem neveztek Életnek

nem kerestek engem

ha mindörökre elvesztek

engem ne okozzatok