Jelentések magamról (5)
Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti.
Bátorkodom ezt tenni magam is.
Volna még agytekervényeimbe nyilalló sokféle apróság, amit illene elmondanom Cseke könyvének olvasása közben, de szükségesnél vastagabb könyv kerekedne belőle. Régi kollegám szerint az ilyen vastag könyvek fejünk alá valók, lehet, hogy nyugodtabb volna így az álmunk. Esetleg fejtartásunkat is kiigazítaná, hogy a lehajtott fejűségből felemelve, előbbre is lássunk.
Visszafogom magam, mert még nem tudom, miként szóljak az engem illető dolgokról, hogy ne legyen belőle öndicséret. Mesterségbeli megszokásból megfigyelt és elraktározott apróságaimról azt hittem, hogy kulcsát adják a félelem, a gyávaság kialakulása mikéntjének. Emlékeimben örökölt és belénk nevelt tulajdonságokra bukkanok, magatartásbeli furcsaságokra, amelyek segítették közösséghez tartozásunkat vagy elszigetelődésünkhöz vezettek. Néha megbotránkozunk azon, hogy más mire nem képes.
Tudni vélem, hogy szerzőnk akkor tévedett, amikor eltávolodott attól a bennem most is tiszteletet ébresztő közösségtől, ami akkor az Ifjúmunkás szerkesztősége volt. Nem politikai meggyőződésünk különbözése okán, hanem, azt hiszem türelmetlensége miatt, de főként viszolygása miatt, az italozással, sok üresjárattal, fiatalos hülyéskedéssel együtt járó, a szerkesztőségi értekezletek folytatásaként nála összejött társaság viselkedése miatt. Családját védte a felfordulástól és magát is, a baráti körben általában megengedett tréfáktól, sarkos megfogalmazásoktól. Emlékszem milyen megnyúlt képpel fogadtuk, amikor bejelentette, hogy hagyjuk abba a dumapartikat. Átköltöztünk Aradi Jocó lakására, velünk tartott, de korán kellett távoznia. Valaki tréfával ütötte el hiányát: „papucs alá került.” Azt hiszem itt kezdődött a mások, de maradjak csak magnál, begubózásom is. Teltek az évek, idősödtünk, az idősebbeknek kifelé állt a szekere rúdja, elkoptunk, felőrlődtünk. Magunkra maradva félelmünk hatványozódott. Akkor nem éreztem, most is vonakodva ismerem be, hogy féltem. A sötétben sokan félnek. De ha legalább egy társra lelnek, törpülnek az ijesztő dolgok.
Tegnap, pillanatnyi gondolkodás után, teljes egészében, a kisbetűvel irt főszerkesztők nevének elhagyásával idéztem botrányt kiváltó írásom. Próbálom megérteni, miként lehettem olyan önhitt, hogy magam kiemeljem kollegáim fölé helyezzem, s ezzel kiváltsam a sárdobálást. Olvasom az írást, és nem értem, hogy amikor a szerkesztőségről írok, miként süt át mondataimon a magam dicsérete.
Merthogy nem így gondoltam. http://mek.oszk.hu/01700/01703 Talán azért történt, azért voltam annyira elbizakodott, mert Tompa Gábor bátorságának köszönhetően, a farmere zsebében Pestre kicsempészett színjátékom vége olvashatatlanná vált, és amikor augusztusban agydaganat gyanúsan orvosi kivizsgálásra útlevelet kaptam, Boldizsár Ivánnak a Színház neves főszerkesztője ötletének köszönhetően, fogadott Szűrős Mátyás. Felkészültségemet kérésemre, Bodor Pál, három oldalas, a romániai magyarság helyzetét ismertető jegyzetével segítette. Ezt átadva, megtoldtam három kurtán fogalmazott, naivságomat bőven bizonyító kéréssel. 1. Hangozzék el végre az anyaország részéről a romániai magyarság asszimilációjának ténye. 2. Létesüljön az erdélyi magyarsághoz szóló külön rovat a magyar rádióban. 3. A szovjet vezetés tudomására kell hozni, hogy Romániában szocializmus ellenes diktatúra van. Csodák csodája egy órás beszélgetésünknek volt foganatja. Augusztus végén, Pusztaszeren mondott beszédében Szűrős Mátyás szólt az erdélyi magyarság asszimilációjáról. És mert nálunk egész nap szólt a konyhában a rádió, örömmel nyugtáztam, hogy Budapestről, ha nem is külön rovatban, de híradásokban rendszeres gyakorisággal sugároztak erdélyi magyarságot érdeklő műsorokat.
Elhittem, hogy beleszólhatok a politikába. Erre több alkalmam volt régen is. Fiatal párttörténész vitt a Központi Bizottság legfelső emeletére, ahol mélyinterjút készíthettem Vincze János (Vinte Ioan) apám illegalitásbeli kapcsolatával, volt belügyminiszter helyettessel. Az akkoriban feltűnést keltő kazettafonómmal, amit feleségem amerikai rokonaitól kaptam, a MADOSZ ötvenéves évfordulójára interjúkötetet készítettem. Neves embereket kérdezhettem, végül nem lett semmi a könyvből, az ünneplés helyett mély elhallgatás következett. V.I. azt üzente apámnak, hogy leveleit, amelyekben az 1951-től hirdetett „Nem agy akartuk!” meggyőződését hangoztatva a legfelsőbb pártvezetőnek címezte, nem adta tovább, s ennek köszönheti, intett V.I., hogy még szabadlábon van. A tíz valahány oldalas interjúmat is letiltotta, mert kolozsvári éveire emlékeztetve megjegyeztem, hogy akkor a szocialisták magyar nyelvű könyveiből tanulta a marxizmust.
Az idős Bákay Domokost, a régi madoszost, kérésére az illegalitást idéző titkolózással vittem Trabantomon Kacsó Sándorhoz, hogy képzelt változtatásainak sürgős teendőit megbeszéljék. Gyakran megfordultam Balogh Edgárnál, akit apám nem tartott elég kommunistának. Sokat tanultam tőle, és mondhatom valakinek éreztem magam, mert elfogadott vitatársnak. Most is magam előtt látom megütközését, amikor kérdésére, hogy mi történik itt, az válaszoltam, hogy fasizmus. Elbizakodottságom, amit az is táplált, hogy a Váraink sorozatban nyolcvannál több történelmünket idéző ismertetőt szerkeszthettem/írtam az ifjúsági lapban, nem ismert határt.
Valóban magamnak kívánok szoboralapzatot, amikor a lap által elért eredményes munkánkat dicsérem. Olyan közösség nélkül, mint amilyen a Cseke vezette lap volt ennek tört része sem sikerülhetett volna. Elhittem magamról például, hogy Erdély történetét ismertető sorozatot gondozhatok az Ifjúmunkásban. Miután, azt hiszem főszerkesztőmnek köszönhetően, ennek politikus megfogalmazását benne hagyták éves tervünkben, a párttörténész védő szárnyaira való tekintettel, a kolozsvári egyetem rektor helyettese által összehívott neves történészek előtt vázoltam, hogy miként képzelem a testvériséget is bemutató, olvasmányos sorozat megvalósítását. Provokációnak vehették, mert a megbízott professzor ígérte, de nem készítette el a sorozat tervét. Vártam néhány hónapot, és Varró János segítségével Szerelmes történelem címmel indult a sorozat, megjelent néhány írás, bizonyítottnak láttam, hogy megalkuvásokkal, kínnal, de lehet. Azt hittem mindannyian magunkba szívtuk és valljuk erdélyi elődeink következtetését: „Lehet, mert kell!”
Csép Sanyi kérésére a párttörténésszel még a tévékamerák előtt is latolgattuk, hogy az együttélés éremének két oldala van. Nagybányán pedig románul kérdeztem a színpadon a magyarul felelő párttörténészt, és az „Íme, így is lehet!” végszó után, a kulisszák mögött rám förmedt, hogy ez volt az utolsó. .. A nagy vihart kavart vásárhelyi szerzővel írott kötete megjelenése után magyarázatot kértem tőle, a nyilvánvaló hazugságokról, amit megtagadott. Jeleztem, hogy amennyiben még találkozunk az életúton, köszönés nélkül áttérek a másik járdára.
Nem jelentett fel? Káderlapom óvott szókimondásaim következményeitől? Nem tudom. Tény, hogy elhittem magam. A fiam halála után (körülményei nem csak szerintem a belügyhöz vezetnek) félelem helyett fokozódó dühöt éreztem. Megbotránkoztam azon is, hogy a fiam esetéről valamely katonai lapban közölt beszámolót, nem kaphattam meg, mert aki küldhette volna felnagyított félelmében azt hitte, hogy ez végzetes lehet katonafiára.
Most már örvendek, hogy egészében tegnapi jegyzetembe másoltam a RMSZ-ben megjelent írásom. Ebből ugyanis világosan kitűnik, hogy nem a saját múltbeli szerepemet kívántam kedvező színekben feltüntetni, hanem a Napsugár szerkesztőségének, az ott dolgozó neves íróknak, az ottani légkörnek köszönhetően állítottam, és állítom ma is: sikerült csökkentenünk a hozsannázást. Ez jócskán kérkedésnek tűnt, azok szemében, akik ezt naponta megszokták. De ha összevetjük az ottani másfél esztendőm alatt, és az előtte vagy utána megjelenő lapszámokat, pontosan kiderül az igazság. Miért kell ezt titkolni? Ki hiszi el, hogy mindenki nyüszített? A RMSZ ötöséből kettőt közelállómnak tudtam, cikkem szántszándékkal való elfektetése idején magától értetődőnek képzeltem, hogy szólnak, kijavítanak, ha valamit tévedtem. Hiszen az igazi célom kiolvasható. De csak a régi főnök évekkel azelőtt kiszemelt segéde hívott, hogy a nevekből, a fővárosiak közül töröljek néhányat. Az olvasó megtudhatja Faragott fájdalom című könyvemből a botrány részleteit, itt most csak annyit, hogy a gyermeklap szerkesztői nevében írt pocskondiázást egyedül a magát menteni óhajtó pártitkárunk, a sérelmezettek kérésére követte el, és nem a szerkesztőség nevében. Akkor már, nem kis büszkeségemre, mert vallási hovatartozásomat sem firtatták, Fodor Sándor mellett, a Bajor Andor szerkesztette katolikus lap munkatársa voltam. Nem voltam „a legyőzött zsarnokság legbátrabb hőse”, de valami okuk csak volt, hogy káderlapom ismeretében befogadtak.
Az sem volt titok, hogy rendszerváltás előtti hetekben a fiam barátja gyermekének keresztapaságát, a plébániára eljuttatott levelemben, a katolikus egyház akkori hatalommal szembeni bátor kiállását üdvözölve, az erdélyi magyarság megmaradása zálogának neveztem. Így kellett tennem, mert joggal hihettem, hogy jelenlétemet a keresztelőre való felkészítőn, provokációnak hihették. És egy kispap megsúgta, hogy előrelátóan, nem iktatták levelemet, mert akkor a belügy kezébe került volna. Hihetetlenül makacs ember vagyok. Nem átallom irataim között őrizni pártkönyvemet és azt a kis átigazoláshoz szükséges cetlit, amiből kiderül, hogy a saját szakállamra mikor léptem ki az élcsapatból. Szakállamra, amit a figyelmeztetések ellenére sem vágtam le. Akkoriban ez nem volt divat a főszerkesztők között, azok engedték meg maguknak, akik kivándorlási papírjaikra vártak. Igaztalanul vádoltak ezzel is. Azt a párt könyvet, amit egyszer Szülőföldtől távol című riportsorozatom és főszerkesztőm védelmében asztalra, az övé mellé dobtam. Nem tudom elfogadni a könyvében végigvonuló önostorozását.
Akkori felállásában a RMSZ-nek védekeznie kellett, nem volt más módjuk erre csak a támadás. A személyeskedésbe fulladt vitát pedig nem írhatom a javamra, mert mindössze néhány sorban jeleztem, sejtem honnan fúj a szél, s hogy a lelkiismeretvizsgálat szükségességéről várok választ. Gúnyos hangú bűnbánatom közlését pedig a szerkesztőség belátására bíztam. A belátás pedig akkoriban teljességgel hiányzott. Majd az idővel. És - ha nincs is olyan – vasfoggal…
Megkerülhetetlen kérdés: mit akarunk mi visszaemlékezéseinkkel? Azokkal, amelyekkel töredelmes bűnbánatot gyakorolhatunk magunk fölött. Írjuk, és magunknak írjuk? Magunkkal van elszámolnivalónk. Akkor meg mindek tesszük közzé? Minek végezzük a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt viviszekciónkat? Ez talán nem a saját szobrunk talapzatának építése? Furcsa játéka ez a logikának. A félelem lehet génekből eredő betegség, és bizonyára felerősödhet környezetünk ilyen olyan hatására. A gyávaság beismeréssel gyógyítható. Cseke Gábor könyve felér egy műtéttel. A műtét sikerült. Mert van, akinek sikerül. És van, aki ebbe, és sok más bajába, belehal.
Műtét
Szemlélődöm törpe tudatomban
Nem szeretek senkit magamnál jobban
És engem sem kell, hogy szeressenek
Áhítatos szerethetetlenek
Paradicsomot hazudó óhajtás
Elérhetetlen szép gondolat
Ma már senki sem figyelmez reád
Záporoz reánk proféta-fondorlat
Aranyfogakért a mások fogát
Egyszer sem kértem, nem törtem
Szememért a vérig sértett jogán
Mások szép szemét titkon sem reméltem
Tibeti hideget sem akartam
Elbambult tetű-szemlélődésben
Ne múljék el leheletnyi időm
Tétován a magamat-szülésben.
Homlokomon tudatos a redő
Évgyűrűimet magam rajzoltam
Szikémmel jártam köröskörül
Daganataimat soká fontoltam
Álmainkkal tele minden hordónk
Csordultig dagadt bennünk a képzelet
Felénél mindig több a hazugság
Tudat alatt is hamisított a lélegzet
