Szervátiusz Jenő első munkája

Ezt a titkot sem kívánom magammal vinni, amikor lelépek a térképről. 

Kolozsvári őslakos lévén, szerencsém volt találkozni mindkét Szervátiusszal. Megyei tárlatokon láthattam a szimpatikusan markáns arcú, az idős, bajuszos mester munkáit, csodálhattam fába faragott, erőtől duzzadó figuráit, mesés erdélyi embereit, önarcképére formált legendáit. Neve korábban sem volt idegen számomra, hiszen magyar tanárnő feleségének tanítványa voltam a fémipari középiskolában.

Szervátiusz Jenő első érdemében elismert munkája

Gyerekkoromban bámult emlékeim között őrzöm azt a lapos iskolatáska nagyságú, fába faragott domborművét, amely apám Kismező utcai lakásában, az ablak melletti falra zuhogó fényben, függött. A három centiméternyi vastag falapból kialakított, hat centiméternyi sima keretben, a sátorvászon fába merevített redőnyei előtt, leeresztett karddal a fedetlen mellű, szépséges Judit, Manessze özvegye áll. Jobbra szolgálója, Holofernesz levágott fejét táskaféle zsákba csomagolja. Az előtérben a vánkosáról legurult, Judit két kardcsapásával lefejezett asszír vezér elnyúlt testét látjuk, aki halálában, bal karját kardjának üres hüvelye felé nyújtja. A bibliai jelenet a Jeruzsálemet megmentő nő büszkeségét, Izrael örömét, népének dicsőségét sugározza. Apám értelmezése szerint a férfiakon uralkodó nő hatalmát mutatja.

Hogyan került Szervátiusz munkája lakásunk falára?

Pontos története kikövetkeztethető városunk második világháború utáni eseményeiből, de ehhez be kell avatnom az olvasót családom zegzugos történetébe is.

Az 1944 őszén bevonuló román hatóságot, túlkapásai miatt, visszaparancsolta a szovjet hadsereg. Az erősödő demokratikus rendben, az elhagyott és kisajátított lakásokba szegényeket költöztettek. Így került apám családja is, hat másik családdal együtt, a Kismező utcai ikervillába, amelynek 9-es számú része egy zsidó családé volt.

A háború idején, amikor Kolozsvárt gyilkos bombázás érte, anyám elkért apámtól, aki válásuk után velem, élettársával és mostohaöcsémmel, a Görögtemplom utca 22-ben lakott, és Baumgarten nevű főszolgabíró házmestere volt, miközben a hadtestparancsnokságon teljesített katonai szolgálatot. Mézeskalácsos mostohaapám családjával (féltestvér nővéremmel és mostoha lánytestvéremmel) Borsára költöztünk, ott ért a háború vége. Miután visszatértünk mostohaapám mézeskalácsos műhellyé alakított, pékkemencés, Királyhágó utcai házába, az újjáépítés zavaros idején is náluk ragadtam, és többnyire csak május 10-én, apám születésnapján, valamint november 4-én, névnapján kerestem fel őt, a Kismező utcai lakásban.

Emlékszem, már első látogatásomkor is elcsodálkoztam a lakás bútorozottságán: a fekete zongorán, a nagy íróasztalon, amelyen régi tuspárnás ócska írógép pompázott (később javító szándékkel szétszedtem, de összerakni képtelen voltam), és az üveges szekrényben sorakozó díszes kötésű könyvsorozatokon (többek között Magyarország - , aranyos, és a magyar szabadságharc vörös, kemény kötésű története, amit apám egy Kiss nevű fiatalembernek ajándékozott, aki eladta, elprédálta valamennyit), valamint a falakat díszítő festményeken, a tengeri kagylóból kiemelkedő fél méternyi magas „Három grácia” gipszszobrán.

Apámék lakása, az ikerház közös kertje felőli két szoba, fürdőszoba volt. A kijárat felőli szobából konyhát alakítottak. A két helyiség közötti fehér ajtó félfáján mezuzát láttam, de akkor még nem értettem ennek mire valóságát.

Az ajtó és a kertre nyíló nagy ablak közötti keskeny falrészen fába faragott féldombormű szerénykedett. A jobb felén, a négyzet alján, a kereten belül, felírat:

Szervácius J. 

Alatta kisebb számokkal:

1924.I.15. 

A fafaragványon ábrázolt jelenet és a mezuza közötti összefüggésre akkoriban hiányos képzettségem miatt nem gondolhattam. Csak annyi maradt meg emlékezetemben, hogy a háború utáni lakók tudták, hogy a villa a Vass doktoré volt.

Egyszer, amikor már rég nem laktam a Kismező utcában, a véletlen, a holokausztot megjárt Vass doktor fogorvosi rendelőjébe vitt. Fájos fogam kezelése közben, apám helyett is szabadkoztam, hogy valamennyi ideig hívatlanul is házában kellett laknom. Sajnos nem jutott eszembe a falon maradt Szervátiusz (a faragvány szerint Szervácius) munka. Azt is Cselényi Béla négy évtizeddel ezelőtt írt jegyzetéből tudom, hogy „Dr. VASS Zoltán fogorvosról van szó. Nagyon szerettük az ekkor már jócskán nyugdíjas kor fölött járó fogorvost, aki értett a gyermekek nyelvén. Ugyanakkor borzasztóan féltem a kezelésektől, s bizonyára Laci is így volt vele. Érces hangú, zsidó bácsi volt; ha románul kellett beszélnie, egyszerre érződött magyar akcentusa és azon belül a zsidós hanghordozása. Fehér, „partedlis” munkaruhája volt; a fokozott megerőltetéstől jobb kezén deformálódott a hüvelykujj ízülete. Úgy tudom, a felesége haláltáborban vesztette életét. Dr. VASS Zoltán 1970 tavaszán halt meg. Sírkövét a kolozsvári zsidó temető bejáratához közel 1979. IV.19-én láttam, nagynéném barátnője, Benjámin Árpádné Steinfeldt Margit temetéséről jövet."

Később, a helyi napilap művelődési rovatának vezetőjeként, Állami Díjának hírére jártam fotósunkkal (Deák Ferenccel vagy Csomafáy Ferenccel) Szervátiusz Jenő fellegvári, (Donát út fölötti) műtermében, és írhattam róla nagy örömmel, lelkesedéssel, de kevéske szakértelemmel.

Amikor a művész, akkoriban szárnyait bontogató fia, a ma nemzetközi hírű Szervátiusz Tibor, zseniálisan stilizált Bartók-szobrát mutatta nekünk, pillanatnyi késedelemmel böktem ki a nyilvánvalót, hogy Bartók szikárságával szembesültem. Akkor, kétszer is megfordultam közös műtermükben. 

Szervátiusz Jenő látogatásom idején

Másodszor akkor, amikor apám engedelmével bibliai témájú munkáját is magammal vittem, aminek nagyon megörült, és felajánlotta, hogy bármelyik műtermében található domborművét vagy szobrát adná érte. Fantasztikus ajánlat volt. A mester műveinek akkori értéke számomra, már akkor, felbecsülhetetlen volt.

Első munkája, amit kerékgyártó-kovács, asztalos és szekérkészítő-inas korában készített, s az iparkamara által megbízott zsűri külföldi ösztöndíjjal honorált, a művész számára mindennél többet érhetett.

„1925-ben Vágó Gábor műtermében dolgozott a kolozsvári iparos egylet ösztöndíjával. 1925-27-ben Párizsban élt, ahol munka mellett az École Libre esti tanfolyamán tanulta a szobrászatot”- olvasom Banner Géza monográfiájában, tehát ezzel a munkájával indult művészi pályája.

Apám nem vállalta a cserét. Szégyellte a kiutalt lakás bútorainak visszaszolgáltatása után maradt apróságokat? Azt állította, hogy a Szervátiusz munkát az ószeren vásárolta valakitől.

Számomra nyilvánvaló: a szóban forgó munka Vass-villa tartozéka volt. Dr. Vass Zoltán feltehetően megvásárolta ezt a munkát az iparos egylettől, de az is lehet, hogy a tehetős fogorvos anyagi segítségével vált lehetővé Szervátiusz Jenő két éves párizsi tanulmányútja.

Többször próbálkoztam, hogy ez a munka a művész tulajdonába jusson, de apám hajthatatlan volt.

Halála után, Svédországból való hazalátogatásaim egyikén két emléktárgyat kértem mostohaanyámtól. Az egyik az apám munkája volt: ifjúkori magát szoborta meg abból a lapos alabástromdarabból, amit a Kismester utcai elemi iskolám által rendezett tordai kirándulásunkról hoztam magammal. Nem tudtam arról, hogy nyugdíjas éveiben ezt a jól sikerült munkát „átdolgozta”, és a maga portréját felezve, mostohaanyám megszépített arcmását is kőbe véste. Mostohaanyám, a szószerinti értelemben mostoha volt. Műveletlensége és női akarnoksága áldozataként született farkastorkú fél öcsém védelmében, de inkább rosszindulatból és irigységből, anyám mindennapos gyalázásával keserítette gyermeki éveimet. Később tehetetlenül beteg apám nyugdíjazására hivatkozva egyetemi tanulmányaimat is sikerült meggátolnia. Tizenhét évesen a Duna-Fekete tengeri csatornához menekültem, s a magam erejéből lettem, amivé lehettem. Nyilvánvaló, hogy nem fogadhattam el emléknek a saját alabástromdarabomba vésett, megmásított szobrot.

Mostohaanyám mohóságát tapasztalva már évekkel azelőtt kijelentettem, ha eljön az ideje, örökségemről lemondok. Amikor náluk laktam hajtási igazolványt sem váltottam, nehogy azt higgye, Lottón nyert gépkocsija használatára pályázom. Fia is eltávolodott a szüleitől, megszakítottak vele minden kapcsolatot.

Engedékenységem és a látogatásom idején még értékes ritkaságnak számított csokoládé- és déligyümölcs ajándékaim fejében reméltem, hogy a Szervátiusz munkát, nem magamnak, hanem a művész emlékére alapított gyűjteménynek megkaphatom. De ellenezte ezt fiú féltestvérem nagyobbik fia is, akit még gyermekkorában örökbe fogadtak. Azt gondoltam, hogy egy, az akkoriban megjelent újsághirdetés miatt teszi. Magam is olvastam a hirdetést, amelyben, valószínűleg a művész fia, apja, Szervátiusz Jenő munkáinak megvásárlására tett közzé felhívást. Reméltem, hogy zavaros pénzügyi helyzetében, unokaöcsém felajánlja a domborművet a vevőnek, és így végre a megfelelő helyre kerül a mű. Nem tudom miért, ez nem történt meg.

Eltelt néhány esztendő. Még Kolozsváron laktam, de apám halála utáni hagyatéki tárgyaláson a jelenlévők elhallgatták nővérem és személyem létezését, nem hívtak meg a tárgyalásra. Ugyanígy történt öcsém, mostohaanyám és nagyobbik unokaöcsém halála után is. Kisebbik, Franciaországba került unokaöcsémet, fondorlatos módon, egy zavaros szövegű távirattal tartották távol az osztozkodástól. Egyébként ő, hozzám hasonlóan, nem tartott igényt az örökségre, de később otthonjártában, magához vette nagyszülei értéktárgyait, emléktárgyait, fényképgyűjteményét, és többek között Szervátiusz Jenő első munkáját is. Egyszer, kisemmizésem fölött elmélázva, kijelentette ugyan, hogy volt eszében nekem adni ezt a művet, de aztán elfeledkezett róla.

Nemrég jártam nála, Nimesben. A Szervátiusz munka előkelő helyen függ nappalijában.

Nem kértem, belátására bízom, mit tesz vele. Ha nekem adja, s ezzel helyrehozza a család velem és vele szembeni méltánytalanságát, eddigi meggyőződésemhez híven, eljuttatom a fafaragványt a művész fiához, Szervátiusz Jenőhöz, hogy kiegészítse és teljessé tegye az apja emlékére létrehozott gyűjteményt.

Mielőtt Nimesbe került a jeles munka, jártam Szervátiusz Tibor budai műtermében, és szóltam apja művének eddigi viszontagságos útjáról.

Kötelességemnek érzem, hogy a mű jelenlegi hollétéről ismét hírt adjak, hiszen rajtam kívül kevesen tudhatnak hollétéről. Az idén nyolcvan esztendőt betöltő, Kossuth díjas és Magyar Örökség díjas, kiváló művész fogadja tőlem ezt a csekély, de talán mindkettőnknek egyaránt fontos, hírajándékot.

Szervátiusz Tibor műtermében – A szerző felvételei