Ki látott engem?-7

 Tiltott, keskeny út

A magam „ bátorságát” visszaidézve belátom, hogy egyrészt jó káderlapom miatt többet megengedhettem magamnak, mint az „osztályidegenek” kategóriájába tartozók, akiket múltjukra, vagy szüleik múltjára hivatkozva sanyargattak, másrészt a lehetőségekhez viszonyítva magam is gyáva voltam. Például belenyugodtam a Központi Bizottság magyar ügyekben tejhatalmú intézőjének uralmába, abba, hogy jóváhagyása nélkül nem alkalmazhatok senkit, pedig főszerkesztői minőségemben szembeszegülhettem volna. Tizenhét általam felvételre javasolt személy listájának élén Kovács András Ferenc neve állott. Minden javaslatomat, őt is visszautasította, akinek a tehetségéhez már akkor sem fért kétség. Senkit sem sikerült alkalmaznom a folyóiratnál. Igaz, hogy ugyanakkor az anyaországba áttelepülőket sem kellett elbocsájtanom.
Azt is megengedhettem magamnak, hogy a rám osztott kapitányt, mert három hónapig besúgói feladatokkal gyötört, a megyei első titkárnál bepanaszoljam. Úgy tettem, ahogyan ezt másoktól is láttam.

„1982. november 15. …A leglényegesebb ebben az adószakban Száraz György interjúja a Bp.-i rádióban a Lăcrănjan könyvről.
Másnap délelőtt megszorítja a kezem B. E. az Utunk szerkesztőségében.
- Hallgattad?!
- Természetesen!
- Ma délelőtt is megismételték...
- Végre kimondták, amit nekünk kellett volna megcselekednünk...
Felkapta a fejét.
- Mi megtettük a magunkét! Beadványok, írások formájában...
Azt hiszem, bátrabb és leleplezőbb volt ez az interjú, mint a Méliusz nem közölt (elfektetett, visszautasított?) cikke, a Beke közlésre el nem fogadott írása és más tiltakozó írások. Ugyanis Sz. Gy. egyenesen C. N.-től vett idézetekkel bizonyítja, hogy Lãcrãnjan a túlfűtött ultranacio nalizmus hangadója. B. Gh. doktor szerint a könyvében szereplő négy írás közül az utolsó nem az övé, illetőleg elébe tették a felhasználandó anyagot és ő az igénylők kedve szerint rótta a sorokat, de az is lehet, hogy nemcsak ihlették, hanem másokkal itatták L. nevében ezt az uszítást.”

Régi Ceausescu idézetekkel “felfegyverkezve”, amelyben az állt, hogy semilyen körülmények között sem szabad a belügynek a párt fölé nőnie, azt gondoltam, sarokba szoríthatom a megyei titkárt. Hallgatott és szembesítést ajánlott a szekus tiszttel, amelyre sohasem került sor. Üldözőmet, fegyelmi úton, egy évre Moldvába helyezték. Sejtem, hogy ezt megtorolták, s a fiam életébe került. Máig tisztázatlan körülmények között elkülönítve tartották a kaszárnyában, s utolsó pillanataiban szállították kórházba. Halála oka: vérmérgezés. Katonaorvosát pedig a történtek után másfél hónappal, családostól együtt Nyugat-Németországba „menekítették” valószínűleg hasonló hóhéri munkára. A Legfelsőbb Törvényszékhez jutottam felelősségre vonása céljából, megbízóiknak ezt kellett megakadályozniuk.

„1982. XII. 21. Meghalni lenne jó! De Zsoltot már nem tudjuk föltámasztani. Magunkat sem.
Barátaink velünk vannak. Különösen Varró János érez velünk együtt. Együtt sírtunk. Vallo másos perceiben most elmondta, hogy őt 1958-ban tizenhat évre ítélték. Akkor elsőként D. Gy.-t, tartóztatták le, és aláírattak vele egy nyilatkozatot, miszerint, ő, L. E. és Varró János elhatározták, ha ellenforradalomra kerül sor, a hegyekbe vonulnak, és csapatot szerveznek. Erről persze, egyetlen szó sem volt közöttük. A másik vád az volt, hogy a temetőben azért biztatta Varró János az ősök sírhelyének gondozására diákjait, hogy nemzeti érzésükre apellálva ellenforradalmi tevékenységre serkentse őket. Varró hiába védekezett azzal, hogy a rektor írásbeli engedélyével végeztek kegyeletteljes munkát a házsongárdi temetőben irodalmunk jeles embereinek sírjánál, az ítélethozók ezt nem vették figyelembe. Varró abban az időben az öngyilkos Szabédi László tanársegédje volt, és irodalomkritikusként összetűzésbe került Csehi Gyulával, akiről Czikó Lőrinc mesélte Bukarestben, hogy Nedelcunak, a Kolozs tartományi rendőrfőnöknek maga ajánlotta fel besúgói szolgálatát. Nedelcu még azt is elmondta neki, hogy Csehi ezért 800 lej havi bért kapott. Állítólag Sőni Pál is utal erre önéletrajzi írásában. Nos, Csehi Gyula egyszer a következőket mondta Varrónak: „Csak bátran fiatalember, bátran és arcátlanul!” Ebből arra lehet következtetni, hogy ő juttatta börtönbe. Különben akkor a Bolyai Egyetem egyesítését (beolvasztását) a Babes Egyetemmel nagyban megkönnyítette az, hogy eltávolították onnan a fiatal értelmiségieket. Mert valószínűleg ők nem hagyták volna szó nélkül az egyesítést, véleményt mondtak volna. Így aztán csak Nagy István volt az, aki szót emelt. És ezután lett ő is kegyvesztett, rendre kihagyták minden hivatalos helyről és szereplésből.
A per alkalmával D. Gy. szóban is megismételte írásos vallomását. Ugyanis neki olyan Varró aláírásával ellátott vallomást mutattak, amelyben az állott, hogy ők hárman egyességet kötöttek a katonai ellenállásra. Három fiatal tartalékos tisztről lévén szó, az egészet így katonai össze esküvésnek tüntették fel. Varró tizenhat évet kapott. És doktorátusát azóta sem védhette meg. Amikor kiszabadult, azt mondták ártatlan volt. De hiába jelentkezett az akadémia megüresedett irodalomkutatói helyére, nem engedték versenyvizsgára. Amikor reklamált, a titkár kirúgta irodájából, beadványát az ügyészség nem fogadta el. Ez egy állítólagos jogállamban történt. Mit szenvedett ez az ember?!
És mi szenvedés vár mireánk is ezek után...
Én ezt a naplót, csak magamnak megvallva, a fiamnak írtam. És neki gyűjtöttem könyvtá ramban a könyveket, ráhagytam volna minden küzdelmemet is. Képzettebben, jó érzékkel, nagyobb román és magyar nyelvtudással, korszerűbben folytatta volna a munkát.
Nekem már nincs jövőm.
Illetve már csak annak fele van meg. Zsuzsa lányom, ha így halad, talán örököl valamit az íráshoz való kevés tehetségemből. Talán sikerül majd neki, hogy fokozatosan okosodva túlhaladjon, többet végezzen annál, amit most kétségbeesésemben kishitűen elképzelhetek. Családnevünket is már csak ő tarthatja meg. Talán még unokáink is lehetnek, hogy Zsolthoz hasonlókká neveljük őket. Ha nem üldöz továbbra is a balsors és a hatalom, amely már mindenütt jelen van emberi kapcsolatainkat mérgezőn, régi erkölcsöt feldúlva, becsületes magatartást kiölve, az emberekbe vetett hitet gyengítve, minden jó helyébe korrupciót, rokonosdit, klikkszellemet, az elemi kötelességek semmibevételét állandósítva, talán sikerül tovább vonszolnunk magunk ebben a céltalanná tett életben.
Rohadt világban élünk, a mérgezés tömeges, úgy tűnik, menthetetlenek vagyunk.
Levelet írtam a tábornoknak, aki kivizsgálta a Zsolt esetét. Tíz évvel ezelőtt interjút készí tettem vele a katonaéletről. Szeretném, ha megértené, hogy olyan felületes emberekkel, mint az a katonaorvos és az az egészségügyi személyzet, amely a lippai kaszárnyában van, életet menteni nem lehet, csak rombolni. Beadványt készítek minden fórumhoz, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Ez emberi kötelességem. Az orvos diplomáját sem volna szabad meg hagyniuk, hiszen a laikusoknál kevesebb ismerettel rendelkezik.
Hát miként lehetséges ekkora tudatlanság, ekkora melléfogás?
Vagy talán ártatlan gyermekemet ölték meg helyettem?...
Amikor elkezdtem ezt a naplót, Michelangelót idézve a Faragott fájdalom címet írtam az első oldalra. Jaj, nem tudtam, hogy mekkora fájdalom ér még ebben az esztendőben. Naplóm befejezése előtt...
Kire hagyom már ezek után igazságtalanságaink és fogadkozásaink krónikáját?!
Talán vállalod Te valamikori, századunkba is visszapillantó, jövőt hozzám hasonlóan féltő olvasó?!”

 A fiam halála után, addigi ösztönös félelmem megszűnt, belátom, hogy családjukat féltő ismerőseimmel, kollegáimmal, barátaimmal ellentétben, életem értelmét, jövőjét veszítve, nem volt miért óvatosnak lennem. Fiam barátja gyermekének keresztapaságát vállalva, írásba adtam, hogy a magyarság megőrzésében tett cselekedeteiért támogatom az egyházat. Ezt kellett tennem, hogy az egyház, keresztapaságomban ne lásson provokációt. Az, hogy nyilatkozatom nem jutott a belügyiek kezébe, egy kispap jóindulatán múlott. Szólt, hogy nem iktatja levelem, de tudomásul veszi. És megírtam figyelmeztetőül a fiam történetét, amire egy költő főszerkesztő felsőbbrendűen megfedett: „Nem kellett volna!” Egykori beosztottjai, feledve politikai karrieréhségét, jóemberként emlékeznek rá ma is, hiszen „szalámit szerzett munkatársainak”. Egyszer távollétében helyettese megjelentette kötetnyi groteszk egyperceseimből a Vízhányó-dosszié címűt, amely a rövidsége ellenére keresztmetszet a besúgásról. Botrány lett belőle. Engem az akkori elhallgatásos időkben, felelősségre sem vontak, csak éppen kitiltották írásaimat a lapból.