Köműves Kelemenné megmutatkozása
A változás előtti évben, közvetlenül a rendszerváltás előtt, úgy adódott, hogy nem fogtam kezet egy irodalmi lap főszerkesztőjével. Két dolog miatt. Az RKP Központi Bizottságának valamiféle plenáris ülésén mondott ajnározó beszédét hallottam a rádióban. Lehet, hogy nem a saját szövegét kellett mondania, de gyávasága, amivel vállalta, undorító volt. Kolozsváron, a főtéri galériában kiállítást nyitottak, munkatársaival együtt jött, és aktivistaszokás szerint lekezelt a jelenlévőkkel. Elfordultam. Akkoriban jártam a Dacia Könyvkiadónál, ahol jegyzeteiből könyvet szerkesztettek. Szerkesztőismerősöm mutatta, hogy Sütő Andrásról és még néhány más, akkor nemkívánatos személyről írt jegyzetét kivette kötetéből a cenzúra javaslatára. Márpedig Központi Bizottsági tagként sarkára állhatott volna. Ahogyan például neves költőnk tette, amikor belepiszkáltak egyik kötetébe: az anyagi következményeket is vállalva visszavonatta a kész kötetet.
Vállalva, a letűnt rendszer fullajtárjainak fejcsóválásait, miszerint a magam mentésére kérkedek és dicsekszem, nem hallgathatom el, hogy az ezt megelőző évben, frissen kinevezett főszerkesztőként, első utam Sütőhöz Andrishoz vezetett, akinek írásait, bizonyára felső utasításra, akkoriban már rég nem közölte a gyermekirodalmi lap. Mesét kaptam tőle. Megjelent. De jártam Létay Lajosnál is. És közöltünk tőle is verset, merthogy jóideje, bizonyára a rendszert szolgáló buzgóságáért, nem volt helye a Napsugárban. És visszatért a laphoz Kiss Jenő, gyakrabban közölt Bajor Andor, Méhes György, és nem jelent meg lapszámunk a máshol mellőzött Kovács András Ferenc és Markó Béla versei nélkül. Bátornak hittem magam, és ma sem tartom dicsekvésnek ezt.
De hiszen ilyen és sokkal bátrabb tetteket sorakoztathatunk fel akkori életünkből. Ezekről mostanában nem esik szó, mert a hatalom kiszolgálása melletti tetteink sorában az ellenállás apró tettei mosakodásnak tűnhetnek, dicsekvésnek, megkülönböztetésnek azoktól, akiknek lelkiismeretét kioltotta a félelem, vagy a hatalom szolgálatáért kapott előnyeiket féltve „eleresztett kormánnyal” művelték a hozsannázást. A sokféle módon megalkuvásra, és szolgálatra kényszerítettek késői lelkiismeretvizsgálatából úgy tűnik, nem tehettek mást, és akkoriban ők voltak a többség, kiszolgáltatottságuk általános volt. Megfeledkezhetünk azokról, akik lehetőségeikhez mérten ellenálltak? Ha vallomásaik mellé, legalább most, utólag, odasorolhatnánk a maguk és a környezetükben észlelt, ellenállásnak minősíthető tetteit, valósabb képet rajzolhatnánk, nem kellene szégyellnünk magunk, amiért tapsnokok, sunyi besúgók és feljelentők országa voltunk. Ha most, húsz esztendővel a változás után, akadnak néhányan, akik megtörik a hallgatást, előlépnek a sunyításból, és a feledés fátyla alól, mert lelkiismeretük az diktálja, hogy bevallják a hatalommal való együttműködésük, ez tekintsük tiszteletreméltó bátorságnak. De ugyanakkor nem szólni azokról, akik az akkori nehéz körülmények között is találtak kiskaput, amelyen át kibújtak az elveikkel nem egyező feladatok elől, találtak utat az ellenállásra, ez bizony amolyan felemás szembenézés a múlttal. S abban megegyezhetünk, hogy a dagadó diktaturában a nagy többség fokozodó utálattal szemlélte a személyi kultuszt.
Feljegyeztem: „1982. február 19. M. I. írja: a vezető nevét úgy misztifikálják, hogy Heil ... köszönnek. Ezen is túltesz annak a dicsőítése, akinek a nevét nem mondhatja ki, de oly nagyszerűen sugalmazza a Hitler neve helyett írt három ponttal, hogy országosan szégyellnünk kell magunkat. És főleg azok, akik a közösség, illetve a párt neve elé helyezik a legfőbb vezetőt, és nevével jelszavakat erőltetnek, hangszórókba felerősítve szórják az összecsődített népre, meghamisítva hangulatát, amely egyre inkább nem lehet más, mint „forró lelkesedés”.„Lehull nevedről az ékezet.” (Márai) „Íme, hát megleltem hazámat / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.” (József Attila) „Név és otthon, anyanyelv és haza elszakíthatatlan érzelmi kapcsolatban áll egymással...” (Mikó Imre) Jóérzés tudni, hogy sokan vagyunk, akik így gondolkozunk. Megírtam Hazai utakon című riportkönyvemben, hogy nem ismerjük tájainkat, hegyeinket, folyóinkat, nem tudjuk ezek nevét sem, mert anyanyelvünkön ezt nem tanítják, az iskolában térképről sem olvashatjuk és táblákon sem láthatjuk; lassan kikopnak emlékezetünkből, mert valamennyit nem tudja egyik generáció a másiknak átadni iskolán kívüli alkalmakkor, ilyenformán aztán otthontalanságra, hazátlanságra kárhoztatjuk az utánunk jövőket.”
A most vallók bátorsága olvastán, nincs okunk kivagyisággal minősíteni azokat, akik saját és mások cselekedeteire emlékezve tanúsítják, hogy lehetett másként is. Például oly módon, hogy amikor besúgásra kényszerítetek valakit, nem a szekurítáté által választott fedőnevet, hanem a saját becsületes nevüket írták a valakiről vagy valakikről kikényszerített véleményezésük alá, és a különféle módon rájuk testált megbízatásokról „megfeledkeztek”, betegségeikre hivatkoztak, Svejk módjára viszonyultak a dolgokhoz, vagy összeszorított foggal a sok sanyargatással, megaláztatással járó kivándorlást választották.
Akkoriban így gondolkoztam: „ A kérdés most is az, hogy kikkel dolgozunk együtt? Hogy hiszünk-e még a hatalommal való együttmunkálkodásban? Lehet-e bízni abban, hogy azonos a célunk: valamiféle szocialista életmód kialakítása? Úgy látom, hogy amennyiben Románia eltávolodik a nemzetiségi jogok tiszteletben tartásától, annyira kerül messzebb a meghirdetett szocializmus céljaitól is! Én nem a nagy magyar szocializmust akarom, és nem akarok semmiféle nacionalista szocializmust. Oly messzire kerültünk a meghirdetett internacionalizmustól, hogy az egyszerű ember már nem is gondol rá. Annyira elfajultak, elmérgesedtek a dolgok, annyira elvesztettük hitünket az ésszerű, emberséges és kulturált életmódban, amelynek alapján felépíthető a jövő, annyira elcsüggedtünk, hogy már csak az önfeláldozó küzdelem maradt, csak ez hozhat változást. Azt hiszem Szőcs Géza gondolatmenete is ez lehetett, és önfeláldozóan azt tette, amit tennie kellett. Amikor elbocsátották a laptól (akkor már több, mint egy esztendeje letiltották a Felleg vár című ifjúsági oldalt, amelyet ő alapított és szerkesztett) találkoztunk a Zsebszínházban. Arra kértem, ne csüggedjen, próbáljon dolgozni. Mondta, hogy regényét várja a kiadó. Könyvében Kolozsvár lakóinak közérzetéről kíván szólni. Valószínűleg regénynek nevezik majd írását, mert ugyebár minden szövegét valamilyen skatulyába kell beszorítani, hogy elfogadható legyen. Még egy másik készülő kötetét is megemlítette. Talán verskötetről volt szó, nem emlékszem már pontosan...
Most lenne nagy szükség a Bethlen Gáborokra! Hogy kell lehajtanunk a fejünk, hogy ugyanakkor a gerincünk egyenesen maradjon és büszkeségünk se szenvedjen csorbát? Hogy jövőlátásunk se romoljék oly rohamosan? A rádióadó egy francia, egy svájci és egy német lapból idézte az erdélyi magyarság dolgait, és ez azt jelenti, hogy a világ közvéleménye, ha ideig-óráig, de foglalkozik velünk. Tehát nem tűnünk el a népek közül nyomtalanul. Végre mi is felsorakozunk azon kisebbségek mellé, akik tesznek is egyet-mást, hallatják szavuk, ellenállnak beolvasztásuknak. Mi, Európa legnépesebb kisebbsége, Románia négerei leszünk, ha nem a saját, hanem az általuk elképzelt és óhajtott módon részesülünk a kultúrából. Értelmiségünk szerepe ilyenformán növekedőben van. Kár, hogy vállalásuk nem követi vagy csak nehezen követi a kibontakozás sürgető igényeit.
Fölhívott B. L. Berettyószéplakról. Mondta, hogy látták a tévébeszélgetésünket. Vitára kere ke dett kedvük és meghívtak művelődési körükbe, amelyet eddig is támogattunk. Telefonáltam V. J.-nek, B. Gh.-nak és Cs. S.-nek. Mindhárman beleegyeztek a kiszállásba. Írásbeli meg hívót is küldenek. Ilyenformán fedve leszünk.
Mondtam a tévében és másutt is, hogy nyílt vitára van szükségünk. Minden ilyen alkalom ébren tartja bennünk jogaink védelmét. Leírt, jóváhagyott és magasztalt jogaink vannak. Ezt harsogják a lapok, erről szól a tévé, a rádió, és nemcsak román nyelven. Miért nem tudunk érvényt szerezni törvényeinknek?!”
Vállalva, a letűnt rendszer fullajtárjainak fejcsóválásait, miszerint a magam mentésére kérkedek és dicsekszem, nem hallgathatom el, hogy az ezt megelőző évben, frissen kinevezett főszerkesztőként, első utam Sütőhöz Andrishoz vezetett, akinek írásait, bizonyára felső utasításra, akkoriban már rég nem közölte a gyermekirodalmi lap. Mesét kaptam tőle. Megjelent. De jártam Létay Lajosnál is. És közöltünk tőle is verset, merthogy jóideje, bizonyára a rendszert szolgáló buzgóságáért, nem volt helye a Napsugárban. És visszatért a laphoz Kiss Jenő, gyakrabban közölt Bajor Andor, Méhes György, és nem jelent meg lapszámunk a máshol mellőzött Kovács András Ferenc és Markó Béla versei nélkül. Bátornak hittem magam, és ma sem tartom dicsekvésnek ezt.
De hiszen ilyen és sokkal bátrabb tetteket sorakoztathatunk fel akkori életünkből. Ezekről mostanában nem esik szó, mert a hatalom kiszolgálása melletti tetteink sorában az ellenállás apró tettei mosakodásnak tűnhetnek, dicsekvésnek, megkülönböztetésnek azoktól, akiknek lelkiismeretét kioltotta a félelem, vagy a hatalom szolgálatáért kapott előnyeiket féltve „eleresztett kormánnyal” művelték a hozsannázást. A sokféle módon megalkuvásra, és szolgálatra kényszerítettek késői lelkiismeretvizsgálatából úgy tűnik, nem tehettek mást, és akkoriban ők voltak a többség, kiszolgáltatottságuk általános volt. Megfeledkezhetünk azokról, akik lehetőségeikhez mérten ellenálltak? Ha vallomásaik mellé, legalább most, utólag, odasorolhatnánk a maguk és a környezetükben észlelt, ellenállásnak minősíthető tetteit, valósabb képet rajzolhatnánk, nem kellene szégyellnünk magunk, amiért tapsnokok, sunyi besúgók és feljelentők országa voltunk. Ha most, húsz esztendővel a változás után, akadnak néhányan, akik megtörik a hallgatást, előlépnek a sunyításból, és a feledés fátyla alól, mert lelkiismeretük az diktálja, hogy bevallják a hatalommal való együttműködésük, ez tekintsük tiszteletreméltó bátorságnak. De ugyanakkor nem szólni azokról, akik az akkori nehéz körülmények között is találtak kiskaput, amelyen át kibújtak az elveikkel nem egyező feladatok elől, találtak utat az ellenállásra, ez bizony amolyan felemás szembenézés a múlttal. S abban megegyezhetünk, hogy a dagadó diktaturában a nagy többség fokozodó utálattal szemlélte a személyi kultuszt.
Feljegyeztem: „1982. február 19. M. I. írja: a vezető nevét úgy misztifikálják, hogy Heil ... köszönnek. Ezen is túltesz annak a dicsőítése, akinek a nevét nem mondhatja ki, de oly nagyszerűen sugalmazza a Hitler neve helyett írt három ponttal, hogy országosan szégyellnünk kell magunkat. És főleg azok, akik a közösség, illetve a párt neve elé helyezik a legfőbb vezetőt, és nevével jelszavakat erőltetnek, hangszórókba felerősítve szórják az összecsődített népre, meghamisítva hangulatát, amely egyre inkább nem lehet más, mint „forró lelkesedés”.„Lehull nevedről az ékezet.” (Márai) „Íme, hát megleltem hazámat / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.” (József Attila) „Név és otthon, anyanyelv és haza elszakíthatatlan érzelmi kapcsolatban áll egymással...” (Mikó Imre) Jóérzés tudni, hogy sokan vagyunk, akik így gondolkozunk. Megírtam Hazai utakon című riportkönyvemben, hogy nem ismerjük tájainkat, hegyeinket, folyóinkat, nem tudjuk ezek nevét sem, mert anyanyelvünkön ezt nem tanítják, az iskolában térképről sem olvashatjuk és táblákon sem láthatjuk; lassan kikopnak emlékezetünkből, mert valamennyit nem tudja egyik generáció a másiknak átadni iskolán kívüli alkalmakkor, ilyenformán aztán otthontalanságra, hazátlanságra kárhoztatjuk az utánunk jövőket.”
A most vallók bátorsága olvastán, nincs okunk kivagyisággal minősíteni azokat, akik saját és mások cselekedeteire emlékezve tanúsítják, hogy lehetett másként is. Például oly módon, hogy amikor besúgásra kényszerítetek valakit, nem a szekurítáté által választott fedőnevet, hanem a saját becsületes nevüket írták a valakiről vagy valakikről kikényszerített véleményezésük alá, és a különféle módon rájuk testált megbízatásokról „megfeledkeztek”, betegségeikre hivatkoztak, Svejk módjára viszonyultak a dolgokhoz, vagy összeszorított foggal a sok sanyargatással, megaláztatással járó kivándorlást választották.
Akkoriban így gondolkoztam: „ A kérdés most is az, hogy kikkel dolgozunk együtt? Hogy hiszünk-e még a hatalommal való együttmunkálkodásban? Lehet-e bízni abban, hogy azonos a célunk: valamiféle szocialista életmód kialakítása? Úgy látom, hogy amennyiben Románia eltávolodik a nemzetiségi jogok tiszteletben tartásától, annyira kerül messzebb a meghirdetett szocializmus céljaitól is! Én nem a nagy magyar szocializmust akarom, és nem akarok semmiféle nacionalista szocializmust. Oly messzire kerültünk a meghirdetett internacionalizmustól, hogy az egyszerű ember már nem is gondol rá. Annyira elfajultak, elmérgesedtek a dolgok, annyira elvesztettük hitünket az ésszerű, emberséges és kulturált életmódban, amelynek alapján felépíthető a jövő, annyira elcsüggedtünk, hogy már csak az önfeláldozó küzdelem maradt, csak ez hozhat változást. Azt hiszem Szőcs Géza gondolatmenete is ez lehetett, és önfeláldozóan azt tette, amit tennie kellett. Amikor elbocsátották a laptól (akkor már több, mint egy esztendeje letiltották a Felleg vár című ifjúsági oldalt, amelyet ő alapított és szerkesztett) találkoztunk a Zsebszínházban. Arra kértem, ne csüggedjen, próbáljon dolgozni. Mondta, hogy regényét várja a kiadó. Könyvében Kolozsvár lakóinak közérzetéről kíván szólni. Valószínűleg regénynek nevezik majd írását, mert ugyebár minden szövegét valamilyen skatulyába kell beszorítani, hogy elfogadható legyen. Még egy másik készülő kötetét is megemlítette. Talán verskötetről volt szó, nem emlékszem már pontosan...
Most lenne nagy szükség a Bethlen Gáborokra! Hogy kell lehajtanunk a fejünk, hogy ugyanakkor a gerincünk egyenesen maradjon és büszkeségünk se szenvedjen csorbát? Hogy jövőlátásunk se romoljék oly rohamosan? A rádióadó egy francia, egy svájci és egy német lapból idézte az erdélyi magyarság dolgait, és ez azt jelenti, hogy a világ közvéleménye, ha ideig-óráig, de foglalkozik velünk. Tehát nem tűnünk el a népek közül nyomtalanul. Végre mi is felsorakozunk azon kisebbségek mellé, akik tesznek is egyet-mást, hallatják szavuk, ellenállnak beolvasztásuknak. Mi, Európa legnépesebb kisebbsége, Románia négerei leszünk, ha nem a saját, hanem az általuk elképzelt és óhajtott módon részesülünk a kultúrából. Értelmiségünk szerepe ilyenformán növekedőben van. Kár, hogy vállalásuk nem követi vagy csak nehezen követi a kibontakozás sürgető igényeit.
Fölhívott B. L. Berettyószéplakról. Mondta, hogy látták a tévébeszélgetésünket. Vitára kere ke dett kedvük és meghívtak művelődési körükbe, amelyet eddig is támogattunk. Telefonáltam V. J.-nek, B. Gh.-nak és Cs. S.-nek. Mindhárman beleegyeztek a kiszállásba. Írásbeli meg hívót is küldenek. Ilyenformán fedve leszünk.
Mondtam a tévében és másutt is, hogy nyílt vitára van szükségünk. Minden ilyen alkalom ébren tartja bennünk jogaink védelmét. Leírt, jóváhagyott és magasztalt jogaink vannak. Ezt harsogják a lapok, erről szól a tévé, a rádió, és nemcsak román nyelven. Miért nem tudunk érvényt szerezni törvényeinknek?!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése