Ferde ablak
Tartoztam én fiatalabb koromban valahova? Hosszabb-rövidebb ideig tartó baráti kapcsolataim befolyásolták-e utam. Bizonyára igen, de elhatározásaimat, sokszor mások és olykor a józanész ellenében, magam szültem. Például, amikor tizennégy éves koromban kezembe került az a törvényszéki határozat, amely szerint szüleim válásakor engem apámnak ítéltek. A háborús bombázások idején kerültem anyámhoz, akinek mézeskalácsos férje, tehetős kisiparosként vállalt, s falura menekített engem is, hogy aztán ott ragadjak, s velük éljem a szövetkezesítéssel járó az elszegényedés éveit. Ellenszenves mostohaanyám ellenére, úgy éreztem nincs más választásom, visszatértem apámhoz, s szenvedtem élettársa praktikáit, az otthontalanság érzését, s jutottam családból kiebrudaltan, helybeliként az iskolai bennlakásba.
Fémipari iskolában érettségiztem, barátaim, akikkel triumvirátust alkottunk: egy érett, nyomornegyedből való, ultrabalos fiú, akivel nagy elszánással a Duna-Fekete tengeri csatorna munkatelepeit is megjártam. Ez a nálamnál négy vagy öt évvel idősebb, fiú, akitől, mert megyei asztalineszi-bajnok volt, pingpongozni tanultam, minden akkor megjelent Marx-Engels-Lenin-Sztálin brosúrát elolvasott és alkalomadtán hosszasan idézett ezekből politizáló vitáinkon, hogy aztán később, megfontolt rendszerellenességével tüntetve, állami vállalatoknál munkát nem vállalt, a megtűrt kisiparosságot választotta, tengerparton gyűjtött kagylóhéjakból inggombokat készített furcsa, korai haláláig, vásári eladók rendelésére. Másik barátom, vézna fiú, a falujáró iskolai néptáncegyüttes lelkes tagja, faliújságunk felelőse volt, később pártfogásommal került a megyei lap szerkesztőségébe. Összetartásunk később lazult ugyan, de visszatekintve azokra az évekre, belátom, hogy kis csoportunk és a szélesebb osztálytársi, iskolatársi kapcsolataink lényege egymás pártolása, támogatása volt. Kilépve egy-egy ilyen csoportból, tudatosan vagy ösztönösen, mint bárki más, újabbakat kerestem, mert még nem bíztam elégé magamban, kellett a mások tapasztalata, megérzése, akarata, hogy saját utamra találhassak.
Első regényemet annak a csoportosulásnak köszönhetem, amely spontánul alakult a szerkesztőségben szokásos délelőtti kávészünetben. Helyi lap olyan munkatársai verődtek össze félórákra a közeli cukrászdában, akiknek nemcsak kenyérkereseti lehetőség volt az írás, hanem valamennyire elhivatottság is. Kívülállókat is vonzottunk, a fővárosi ifjúsági lap tudósítóit, pályája elején álló festőművészt. Játékos kedvünkben regényt írtunk, sorban, egy-egy oldalnyi folytatással megtoldva. Már félszáznyi gépelt oldalra gyarapodott közös könyvünk, amikor valakinél valamiért elakadt az ujjgyakorlatnak is kitűnő kezdeményezés. Tanultunk egymástól. A közös munka megtanított igazodni egymáshoz, úgy serkentett egymást felülmúlni, hogy nem szült irigységet, kivagyiságot. Emlékszem, még arra is büszke voltam, amikor egyik-másik toldalékomat összetévesztették az akkoriban humoreszkjeiről ismertté vált kollegánk írásával. Jó volt tartozni ehhez a társasághoz, amelynek nevét saját használatomra, Bög Viola Társaságnak kereszteltem. Regényemet ők olvasták először, biztatást tőlük kaptam, és jókor, jó helyen kopogtattam a kiadónál. Feszélyezettségemért rögtön megszólt Kacsó Sándor író, a Szépirodalmi Kiadó akkori vezetője, s ezt dicséretnek vettem, de bíztatást kaptam a megnyerő szigorúságú Székely Jánostól is, aki az Igaz Szóban folytatásokban közölte írásomat. Mire megjelent regényem, már nem tartoztam a szerkesztőségbe, de egyik kollegám, aki nyári vakációját a Balatonon tölthette, Illyés Gyula üdvözletét hozta, és ezzel meghozta nekem a valahova tartozás érzését is. Az sem véletlen, hogy nem a hatalomhoz való tartozást, nem a karriert választottam, hiszen könyvem után már nem is választhattam. Eszmélésem óta furcsa viszolygás volt bennem, amikor valamiért a kivételezettség jogán rangsoroltak. A mézeskalácsos fiaként a külvárosi szomszédok gyermekei felnéztek rám, régi mézes pogácsák prézlijével édesített puliszkánkat oszthattam meg velük a háború után szűkös esztendőkben, a korcsolyám is élezettebb volt, s ez behozhatatlan előnyt biztosított a szegényes felszerelésűekkel szemben, amikor a patak elsepert és magunk ápolta sohasem sima jegén jéghokiztunk.
Apám illegális mozgalmi múltja miatt jó káderlapommal karriert építhettem volna. Ezt nem akartam. Kitértem minden káderes „segítsége”, támogatása elől. Inkább vállaltam az ország másik végében munkát, a Duna-Fekete tengeri csatorna munkatelepein, majd a konstancai központban. Anyám és nagybátyám is megvetette a protekciót. Annyira, hogy nem fogadták el a mozgalmi múltjuk miatt igényelhető kivételezett nyugdíjat sem. Ők voltak a példaképeim. Apám bőripari szövetkezetet alapított, s aztán a szövetkezeti szövetség vezetőjének járó fizetése nagy részét adományokra fordította. A középiskolában egyedüli voltam, akiért tandíjat, és a bennlakásomért is díjat fizetett, amíg szövetkezeti elnöki, munkásigazgatói majd káderesi jó fizetést kapott. Nem gyűjtött vagyont, nem épített házat. Egész életét családostól szoba-konyhában élte le. Nyugdíjára várva, felesége biztatására, apám, egyetemi felvételire való jogosítványom ellenére, eltanácsolt a továbbtanulástól, azt mondta nem vállalhatják ellátásomat, ruháztatásomat sem. Látogatásnélküli matematika karon folytathattam volna, de mostohaanyám „elfelejtette” utánam küldeni Konstancára a kötelező, határidőre elkészítendő dolgozatok feladatait, s lemaradtam innen is.
A regényem megjelenése utáni, s úgy érzem máig tartó, mellőzést azért sikerül átvészelnem, aránylag bizakodással, mert mint máskor is, rendszeresen nem várt támogatókra lelek.
A hatvanas évek végén, egy akaratos egyetemi tanár, nemzetiségünk érdekében pártaktivistaságot vállalt ember, bízott meg nemzetiségi felügyelői munkával. Tudtam kik ellen kell dolgoznom, és igyekeztem kihasználni az akkor még létező, számunkra kedvező törvényes előírásokat. Amikor aztán, másfél év után, jó káderlapom ellenére, sokallták a magyar énekkarok évfordulóit támogató és a falusi könyvtárak magyar könyvállományát kiegészítő munkámat, lépnem kellett. Kapóra jött az országos ifjúsági lap ajánlata, ahol olyan közösséget tudtam, akik szolgálatában a portási teendőket is szívesen vállaltam volna. Olyan közösségre találtam, akiktől bár náluk idősebb voltam, sokat tanultam. Aztán a hatalom szorításában lazult, majd felbomlott ez a közösség is, amely befogadott és éltetett. Külön könyvet érdemelne, s talán majd valaki meg is írja ennek a majdnem sikeres közösségnek a történetét, amelynek vizsgálatakor kiderül majd, hogy hallgatólagosan, belső súrlódásokkal is, de közös és a végsőkig feszített ellenállásunk volt a hatalommal szemben. A rendszer megértésének igényével a hatalom elutasításáig, a megalkuvástól a reánk szabott feladatok emberibbé formálásáig történt mindez. Ebben a mókuskerékben őrlődött céltudatosságunk, barátságunk. Aztán egyre fogyott a közösségi szellem, hígult a társaság, gyarapodott az önérdek. A fiatalos, közösséget éltető akarat helyébe a saját pecsenye sütésének gyakorlata nyomult. Másfél évtizedes szolgálat után már nem tartottam fontosnak odatartozni. A hatalom következetesen bontotta az ilyen közösségeket. Távoznia kellett a lap vezetőjének is. Még akkor is, ha már előbb kirekesztette magát közösségünkből. Ezt felülről nem láthatták. Az új, az aktivistavezető, mert tőlünk idegen világból került hozzánk, felfogásunkkal, céljainkkal nem azonosulhatott. Ezért nem fájt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kellek magam sem.
Fémipari iskolában érettségiztem, barátaim, akikkel triumvirátust alkottunk: egy érett, nyomornegyedből való, ultrabalos fiú, akivel nagy elszánással a Duna-Fekete tengeri csatorna munkatelepeit is megjártam. Ez a nálamnál négy vagy öt évvel idősebb, fiú, akitől, mert megyei asztalineszi-bajnok volt, pingpongozni tanultam, minden akkor megjelent Marx-Engels-Lenin-Sztálin brosúrát elolvasott és alkalomadtán hosszasan idézett ezekből politizáló vitáinkon, hogy aztán később, megfontolt rendszerellenességével tüntetve, állami vállalatoknál munkát nem vállalt, a megtűrt kisiparosságot választotta, tengerparton gyűjtött kagylóhéjakból inggombokat készített furcsa, korai haláláig, vásári eladók rendelésére. Másik barátom, vézna fiú, a falujáró iskolai néptáncegyüttes lelkes tagja, faliújságunk felelőse volt, később pártfogásommal került a megyei lap szerkesztőségébe. Összetartásunk később lazult ugyan, de visszatekintve azokra az évekre, belátom, hogy kis csoportunk és a szélesebb osztálytársi, iskolatársi kapcsolataink lényege egymás pártolása, támogatása volt. Kilépve egy-egy ilyen csoportból, tudatosan vagy ösztönösen, mint bárki más, újabbakat kerestem, mert még nem bíztam elégé magamban, kellett a mások tapasztalata, megérzése, akarata, hogy saját utamra találhassak.
Első regényemet annak a csoportosulásnak köszönhetem, amely spontánul alakult a szerkesztőségben szokásos délelőtti kávészünetben. Helyi lap olyan munkatársai verődtek össze félórákra a közeli cukrászdában, akiknek nemcsak kenyérkereseti lehetőség volt az írás, hanem valamennyire elhivatottság is. Kívülállókat is vonzottunk, a fővárosi ifjúsági lap tudósítóit, pályája elején álló festőművészt. Játékos kedvünkben regényt írtunk, sorban, egy-egy oldalnyi folytatással megtoldva. Már félszáznyi gépelt oldalra gyarapodott közös könyvünk, amikor valakinél valamiért elakadt az ujjgyakorlatnak is kitűnő kezdeményezés. Tanultunk egymástól. A közös munka megtanított igazodni egymáshoz, úgy serkentett egymást felülmúlni, hogy nem szült irigységet, kivagyiságot. Emlékszem, még arra is büszke voltam, amikor egyik-másik toldalékomat összetévesztették az akkoriban humoreszkjeiről ismertté vált kollegánk írásával. Jó volt tartozni ehhez a társasághoz, amelynek nevét saját használatomra, Bög Viola Társaságnak kereszteltem. Regényemet ők olvasták először, biztatást tőlük kaptam, és jókor, jó helyen kopogtattam a kiadónál. Feszélyezettségemért rögtön megszólt Kacsó Sándor író, a Szépirodalmi Kiadó akkori vezetője, s ezt dicséretnek vettem, de bíztatást kaptam a megnyerő szigorúságú Székely Jánostól is, aki az Igaz Szóban folytatásokban közölte írásomat. Mire megjelent regényem, már nem tartoztam a szerkesztőségbe, de egyik kollegám, aki nyári vakációját a Balatonon tölthette, Illyés Gyula üdvözletét hozta, és ezzel meghozta nekem a valahova tartozás érzését is. Az sem véletlen, hogy nem a hatalomhoz való tartozást, nem a karriert választottam, hiszen könyvem után már nem is választhattam. Eszmélésem óta furcsa viszolygás volt bennem, amikor valamiért a kivételezettség jogán rangsoroltak. A mézeskalácsos fiaként a külvárosi szomszédok gyermekei felnéztek rám, régi mézes pogácsák prézlijével édesített puliszkánkat oszthattam meg velük a háború után szűkös esztendőkben, a korcsolyám is élezettebb volt, s ez behozhatatlan előnyt biztosított a szegényes felszerelésűekkel szemben, amikor a patak elsepert és magunk ápolta sohasem sima jegén jéghokiztunk.
Apám illegális mozgalmi múltja miatt jó káderlapommal karriert építhettem volna. Ezt nem akartam. Kitértem minden káderes „segítsége”, támogatása elől. Inkább vállaltam az ország másik végében munkát, a Duna-Fekete tengeri csatorna munkatelepein, majd a konstancai központban. Anyám és nagybátyám is megvetette a protekciót. Annyira, hogy nem fogadták el a mozgalmi múltjuk miatt igényelhető kivételezett nyugdíjat sem. Ők voltak a példaképeim. Apám bőripari szövetkezetet alapított, s aztán a szövetkezeti szövetség vezetőjének járó fizetése nagy részét adományokra fordította. A középiskolában egyedüli voltam, akiért tandíjat, és a bennlakásomért is díjat fizetett, amíg szövetkezeti elnöki, munkásigazgatói majd káderesi jó fizetést kapott. Nem gyűjtött vagyont, nem épített házat. Egész életét családostól szoba-konyhában élte le. Nyugdíjára várva, felesége biztatására, apám, egyetemi felvételire való jogosítványom ellenére, eltanácsolt a továbbtanulástól, azt mondta nem vállalhatják ellátásomat, ruháztatásomat sem. Látogatásnélküli matematika karon folytathattam volna, de mostohaanyám „elfelejtette” utánam küldeni Konstancára a kötelező, határidőre elkészítendő dolgozatok feladatait, s lemaradtam innen is.
A regényem megjelenése utáni, s úgy érzem máig tartó, mellőzést azért sikerül átvészelnem, aránylag bizakodással, mert mint máskor is, rendszeresen nem várt támogatókra lelek.
A hatvanas évek végén, egy akaratos egyetemi tanár, nemzetiségünk érdekében pártaktivistaságot vállalt ember, bízott meg nemzetiségi felügyelői munkával. Tudtam kik ellen kell dolgoznom, és igyekeztem kihasználni az akkor még létező, számunkra kedvező törvényes előírásokat. Amikor aztán, másfél év után, jó káderlapom ellenére, sokallták a magyar énekkarok évfordulóit támogató és a falusi könyvtárak magyar könyvállományát kiegészítő munkámat, lépnem kellett. Kapóra jött az országos ifjúsági lap ajánlata, ahol olyan közösséget tudtam, akik szolgálatában a portási teendőket is szívesen vállaltam volna. Olyan közösségre találtam, akiktől bár náluk idősebb voltam, sokat tanultam. Aztán a hatalom szorításában lazult, majd felbomlott ez a közösség is, amely befogadott és éltetett. Külön könyvet érdemelne, s talán majd valaki meg is írja ennek a majdnem sikeres közösségnek a történetét, amelynek vizsgálatakor kiderül majd, hogy hallgatólagosan, belső súrlódásokkal is, de közös és a végsőkig feszített ellenállásunk volt a hatalommal szemben. A rendszer megértésének igényével a hatalom elutasításáig, a megalkuvástól a reánk szabott feladatok emberibbé formálásáig történt mindez. Ebben a mókuskerékben őrlődött céltudatosságunk, barátságunk. Aztán egyre fogyott a közösségi szellem, hígult a társaság, gyarapodott az önérdek. A fiatalos, közösséget éltető akarat helyébe a saját pecsenye sütésének gyakorlata nyomult. Másfél évtizedes szolgálat után már nem tartottam fontosnak odatartozni. A hatalom következetesen bontotta az ilyen közösségeket. Távoznia kellett a lap vezetőjének is. Még akkor is, ha már előbb kirekesztette magát közösségünkből. Ezt felülről nem láthatták. Az új, az aktivistavezető, mert tőlünk idegen világból került hozzánk, felfogásunkkal, céljainkkal nem azonosulhatott. Ezért nem fájt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kellek magam sem.
Idézek naplómból: „1982. január 18. A laptervezés elég simán ment. A lapvezetés a saját javaslatait sűrűn megtűzdelte napilapokba való mezőgazdasági anyagokkal. Ez egyikünknek sem tetszett, de vállalni kötelező volt. A főszerkesztő ellenezte, hogy a napilapokban megjelenő ifjúsági oldalak népszerűsítésére és segítségére összeállításokkal foglalkozzam. Az egyik ilyen anyagomat, amelyben a kolozsvári Igazság Fellegvár című ifjúsági oldalának megszüntetése után körképet adok arról, hogy szerte az országban miként próbálják a Korunknál létrejött találkozó szellemében a fiatalok érde keinek szolgálatába állítani a napilapok ifjúsági rovatait, máris leállította. Valószínűleg, mert ebben az írásban is összefogásra buzdítottam. A baj az, hogy ez a botcsinálta főszerkesztő képtelen a vitára, ezt az írásomat is inkább elsüllyeszti, félreteszi, a sajtóvezetőktől, a propagandatitkártól való félelmét emlegeti, akik bizonyára rossz néven vennének mindenféle nemzetiségi szervezkedést. Úgy, hogy még várnunk kell stb. Az sem „erénye” az írásomnak, hogy benne van: a szervezkedés a hivatalosan meghirdetett célok érdekében szükségeltetik, hiszen a szocializmus eszméinek hirdetése, a testvériség szellemének erősítése... De ezek ma már nem érvek. A félelem dolgozik bennük, és egyre inkább csakis a legelső vezető iránti hűségeskü jellegű írásokat tartják időszerűnek. A továbbgondolás, a kérdések lebontása és az egészséges vita helyett a gondolkodásmentes hűséget teszik meg politikai krédójuknak. Az ilyenszerű egyszerűsítés természetesen a kultúra kiiktatásával jár. De lehet, hogy azért jutottunk ide, mert már előzőleg a vezetés minden szintjén hátat fordítottak a kultúrának. Az egyik lehetséges magyarázata ennek az, hogy a kultúrára sok, nagyon sok pénz kell. És ezt éppen most, amikor „első a nehézipar és utána a gépgyártóipar”, nem engedhetjük meg magunknak. Ide kapcsolható szemünk fénye: az a nagy függetlenség stb. Nem hiszem, hogy képesek ilyen körülményesen magyarázni a dolgot. Sejtem, hogy a kultúraellenességet és szabadságot a tömegek könnyebb vezérelhetősége miatt erőltetik országszerte.
Egyelőre nem lesz több Matinénk. A múltkori nagyváradi szervezés hibái fatálisak. A főnök mást nem tehetett azon kívül, hogy nem ment bele a fele román, fele magyar műsorba? Amit a nagyváradi KISZ vezetőknek sikerült elérniük (előbb a Matiné elodázását, majd meg szün tetését) most a KISZ KB is magáévá tette és gyakorolja... Mit tehetünk? Föl kell támasztanunk a Fogadónapokat és egy-két szerkesztővel, néhány előadóval folytatott turnéinkat.”
Egyelőre nem lesz több Matinénk. A múltkori nagyváradi szervezés hibái fatálisak. A főnök mást nem tehetett azon kívül, hogy nem ment bele a fele román, fele magyar műsorba? Amit a nagyváradi KISZ vezetőknek sikerült elérniük (előbb a Matiné elodázását, majd meg szün tetését) most a KISZ KB is magáévá tette és gyakorolja... Mit tehetünk? Föl kell támasztanunk a Fogadónapokat és egy-két szerkesztővel, néhány előadóval folytatott turnéinkat.”
Rovataim, és a lap olvasóival rendezett találkozóink nemkívánatossá váltak. Jó káderlapom miatt, de az ifjúsági laphoz nem méltó korom miatt sem rúghattak ki. Felfelé buktattak, amit új, magasabb szellemi közösség reményében, a szerkesztőség és más, idősebb tanácsosok ajánlatára, az európai történésekből kikövetkeztethető gyökeres változások tudatában, a fordulat előtt két évvel, várható következményeit is vállalva - elfogadtam.
Belátom, mivel nem tartoztam és nem tartozom egyetlen írói irányzathoz, csoportosuláshoz, műhelyhez, társasághoz, klikkhez, de még laphoz, folyóirathoz, kiadóhoz sem, kívülállóként nincs esélyem munkáim s magam ismertetésére, és az elismertségre sem. Az évek óta rám terített közöny keserűsége kerülget, pedig jól tudom, hogy bánatommal nem vagyok egyedül. Egy bátorságával kérkedő előadóművész odáig ment, hogy előadóestjein, magas kitüntetésekkel díjazott költő mellé emelt nevenincs, mellőzött alkotót. Kicsiny hatókörben keltett feltűnést néhány estén, a világ ment tovább, a mellőzött mellőzött maradt, ha a nagymenő művei megsápadtak kissé az összehasonlításban. Mert nem elég csak alkotni. El kell adni az irodalmat is. Aki ebben ügyes, az lesz a nagymenő. Aki bírja valamely csoport szimpátiáját, annak könnyebb, másoknak pedig nincs, vagy alig lehet értékelhető útja.
Belátom, mivel nem tartoztam és nem tartozom egyetlen írói irányzathoz, csoportosuláshoz, műhelyhez, társasághoz, klikkhez, de még laphoz, folyóirathoz, kiadóhoz sem, kívülállóként nincs esélyem munkáim s magam ismertetésére, és az elismertségre sem. Az évek óta rám terített közöny keserűsége kerülget, pedig jól tudom, hogy bánatommal nem vagyok egyedül. Egy bátorságával kérkedő előadóművész odáig ment, hogy előadóestjein, magas kitüntetésekkel díjazott költő mellé emelt nevenincs, mellőzött alkotót. Kicsiny hatókörben keltett feltűnést néhány estén, a világ ment tovább, a mellőzött mellőzött maradt, ha a nagymenő művei megsápadtak kissé az összehasonlításban. Mert nem elég csak alkotni. El kell adni az irodalmat is. Aki ebben ügyes, az lesz a nagymenő. Aki bírja valamely csoport szimpátiáját, annak könnyebb, másoknak pedig nincs, vagy alig lehet értékelhető útja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése