Ki látott engem?-4

Ujjat húzni

Az eröltetetten szervezett társadalmi szervezetekben folyt a mellébeszélés, a képmutatás, az unalomig koptatott semmitmondás, a hűségnyilatkozat és hozsánna, de a baráti közösségekben, az egyre kiterjedő besúgói hálózat ellenére, néha a jelentgetők aktív részvételével sokféle apróságban tettenérhető volt a szókimondás, viccekbe sűrített elítéltsége mindannak, ami életellenes volt.

„1982. június 25. Legutóbb egy évvel ezelőtt szóltam arról, hogy a hadseregben is szemléletváltása van szükség lapunk terjesztését illetően. Ha évtizedekkel ezelőtt még elhihető volt az, hogy mivel a katonáskodás évei alatt minden magyar fiúnak a saját érdekében románul kellett tanulnia és ezért nem lett volna jó, hogy magyar újságot olvassanak, mert ugyebár ez gátolta volna őket a román nyelv tanulásában (ez is hajánál előráncigált indoklás, amely tiszta hülyeség), most erre már nem volna szabad hivatkozni, mert mindenki tökéletesen elsajátítja az állam nyelvét az iskolai oktatásban, ez letagadhatatlan tény, tehát az Ifjúmunkást be lehet és be kell engedni az elkövetkezőkben a kaszárnyákba is. Jelen volt javaslatom elhangzásakor a párt KB sajtó­osztályról I. elvtárs is. Azóta is adós maradt az ígért válasszal. És pontosan így jártunk eddig minden terjeszkedésünkkel és terjesztésünket elősegítő javaslatunkkal. (Lásd melléklet, évkönyv, levelezői tábor, matinék stb.) Minden ilyen igyekezetünket fékezik és megfúrják. Ezek után nyilvánvaló, hogy be kellett következnie a mostani siralmas helyzetünknek. Most, hogy felvetődött a lapok rentabilitásának kérdése, a ráfizetést senki sem óhajtja vállalni. Fenyegetett helyzetbe kerültünk, és nem vitás, hogy ez a helyzet kinek jó. Ha másra nem, arra jó ez a helyzet, hogy elvonjon bennünket a sokasodó életkérdésekkel való foglalkozástól. Pofa súlyba tehát, mégpedig vigyázzállásban!

L. F. hozta a hírt, hogy az Ifjúmunkás-antológiát kivették a Politikai Könyvkiadó tervéből. B. Ö. elárult minket? Itt kettős erők dolgoznak ellenünk. A minden pillanatban ellenünk tettre kész nacionalisták, és a közöttünk tülekedő karrieristák, árulók, szemetek. Ezek egyvelegében beszűkül a jövőnk.

1982. augusztus 15.

A múlt héten a fővárosban töltöttem négy napot. Az ellátás jobb, mint nálunk. Tűrhető sorban állással darált húst, ömlesztett sajtot kaptam. N.-éknél T.-ékkel beszélgettünk. Most volt harmincéves érettségi találkozójuk. Az ojtuzi fogadóban tartották. Félórába került, míg fel­sorolták, mi mindent kaptak vacsorára, ebédre, reggelire. És volt énekóra meg búsmagyar­kodás. Hiszen éppen ott voltak e régi határ közelében. És volt viccmondás, anekdotacsokor: A paraszt, akit fölvesznek az egyik kocsiba, megjósolja, hogy valaki még aznap meghal a kocsiban ülők közül. És azt is megjósolja, hogy novemberben megpucol a nagyfőnök. Eltűnik vagy így, vagy úgy! Továbbhaladva az úton gépkocsibaleset színhelyére érkeznek. Föl kell venniük az egyik sebesültet, aki nem bírja ki a kórházig és meghal. Nyilvánvalóvávált ezzel, hogy a paraszt novemberi jövendölésének is be kell teljesednie. Az érettségi találkozó végén aztán így búcsúztak egymástól az egykori osztálytársak: Találkozunk novemberben! Ezek szerint a történelmet bízzuk a véletlenre, a sorsra? Már nagyon elege van az embereknek a sok muszáj-örömből, a rengeteg felhajtásból, a kendőzött vagy alig kendőzött nyomorból.”

A családokban pedig nemcsak titkolóztak, nemcsak hallgatva féltek, hanem a tiltások ellenére megmaradásra ösztönözték egymást.

„1982. szeptember 29. Vártam a múltkor B.-re a reumatológiai kezelésen. Késő este volt. Csak magam voltam. Az asszisztensnőre váró férj gyerekét (halkan szólva) magyar történelemre tanította. Nem láttam őket, mert elkerített helyen ültem a váróteremben. Az apa felolvasott vagy folyamatosan mondta a szöveget a magyarok bejöveteléről, a vezérekről és így tovább. Az asszisztensnő inthetett nekik, mert hirtelen csönd lett. A gyerek nem kérdezősködött tovább, az apa nem mesélt többet. Gyorsan valami lényegtelen dologról kezdtek beszélgetést. A gyerek hangjából ítélve óvodáskorú lehetett: rögtön megértette, hogy nem kérdezősködhet tovább. Az apát az átlagosnál műveltebbnek gondolom. Családi összeesküvésük meghatóan szép példája annak, hogy a megmaradás és a hagyományőrzés gondolatát, mert nyíltan erre senki sem kérheti őket, ösztönösen, a maguk belátása szerint ápolják a tudatosulásnak legalább középszintjére eljutott szülők. Hagyományaink terjesztése tehát elsődleges. Ami ezen túl szükséges megtudja, meg­keresi, felkutatja, elsajátítja az ösztön, az elnyomottak ösztönös összetartozása és az egymásra figyelés. Az elnyomás, a kirekesztettség, a megkülönböztetés hatására dacos ellenállás születik.”

Még a hatalmi cenzúrát híven kiszolgáló Dacia Kiadóban is volt annyi gerinc, hogy elhíresült könyvének megjelenése után visszautasítsák az ehhez hasonló hazug és soviniszta indulatokkal írt műveket.

„1982. november 27. Gyorsan terjed a hír Kolozsváron és máshol is az országban, hogy B. Gh.  a második Lăcrănjan. Elmentem hozzá, hogy felelősségre vonjam. Azzal védekezett, hogy ő semmiről sem tud. Itthon sem volt, amikor a könyv megjelent. A könyv címét sem ő adta. Elővette a kézirata másolatát, de az ott olvasható cím azonos volt a megjelent könyv címével és már nem az Adevarul despre Moisei (Az igazság Moisei-ről) cím szerepelt, amelyről nekem évekkel ezelőtt beszélt. A társszerző Suciu nevezetű nyugdíjas történelemtanár. Hogy ő mit írt, és mennyit vett át abból a történelemtudományok doktora, nem sikerült megtudnom.

Nagy a felháborodás mindenütt. A Dacia Könyvkiadónál hallani sem akarnak ezek után a B.  Gh.-val közös MADOSZ-könyvről. Amikor az Ifjúmunkás történetét átadtam a szerkesztőnek, rögtön leválasztotta B. Gh. tízívnyi szövegét a régi Ifjúmunkásról, amit közösen fordítottunk H. I.-vel, és csak a megmaradt kézirat megjelentetéséről volt hajlandó tárgyalni, amely az Ifjúmunkás antológiát tartalmazza.

A legkülönfélébb emberek hívnak fel telefonon és állítanak meg az utcán. Kérdésük, kétel­kedésük mindig ugyanaz. El kellett határolnom magam a kiadónál, és másutt is kijelentettem, ha B. I. Gh, valóban Lăcrănjan modorában írt, nem vállalom a vele való együttműködést. Neki is nyíltan megmondtam, ha igaz, amit róla beszélnek, találkozásunkat elkerülendő, átmegyek majd az utca másik oldalára”