Ki látott engem? - 3

ó

Régi idő

Küzdelem volt. Erre kellene inkább emlékeznünk az egymást ferde szemmel végzett kutatódás helyett. Ugyanis a lelkiismeretvizsgálatot nem lehet senkitől sem kierőszakolni, ha erre még mindig, még két évtized után nem érez belső kényszert az ember, akkor ez valószínüleg nem a nyilvánosság előtt történik, hanem magunkban, amire a kívülállók joggal mondhatják: „Lelke rajta!” De a hallgatásba menekülteket nem lehet egykalap alatt emlegetni azokkal, akik nyűszítés nélkül, sokszor a leglehetetlenebb svejki pózban, az akkori vezetők propagandisztikus céllal mondott és írt szövegei mentén naivan lavirozva próbálkoztak jobb belátásra bírni a törtető diktatura elnemzetlenítő akarnokait. Időnként jó példát mutattak nagyjaink is, ne feledjük azt sem, hogy számosan követték őket, s probálkoztak annyian közös igazságaink szolgálatában.

„1982. június 25. Szatmáron, az egyik világbajnoki focimérkőzés előtt Sütő Andrásról készített portréfilmet láthattunk a magyar tévében abból az alkalomból, hogy írónk ötvenöt éves. Szép és bátor film volt. Nem melldöngető, hanem nyílt és értékeinket becsülő. A sármási zsidók lemészárlásának helyén Sütő elmondta, hogy máshol és mások is foglalkoztak népirtással itt Erdélyben. Szárazajtát is megemlítette, amelyről mélyen hallgatnak a román történészek és a hazafiak. És amiről Lăcrănjan könyve is hallgat. Mert itt nálunk mindennek legalább két oldala van. Ha vérengzésről beszélnek, akkor most csakis a horthysták kerülnek szóba, ha a testvériségről, akkor csakis a kisebbség kötelességeit sorolják.

Tegnap felhívott telefonon Cs. S. és arra kért, vállaljam el a román nép történelmének tárgyában megjelent nagyfőnöki iránymutató beszéd alapján annak a félórás tévébeszélgetésnek a vezetését, amelyet Bodea, Vajda, Kovács és Csucsuja részvételével kívánnak lefolytatni. Bizonyára azért fordult hozzám, mert mást nem talált erre a dologra. Úgy gondolom, hogy még ebből a témából is ki lehet hozni valamilyen nekünk hasznos ténykedést. Cs. S. említette, hogy azért kellek éppen én, mert így szóba kerülhet a Bodeával készülő három könyvünk a testvériségről, amelyeket így reklámozhatnánk, hiszen nem kapkodnak értük, és Bodea szót ejthet arról is, hogy szüleink valamikor együtt harcoltak(?), és mi követjük őket közös erő­feszítéseinkben. Mondtam, hogy rendben van, és kértem, hogy kapcsoljuk be Varrót, aki éppen most román krónikásokat fordít, de az erdélyi magyar történelem alapos ismerője, és ennek népszerűsítésében jártasságát mostanában is többször bizonyította. A „szakállas” sem­mit­mondás helyett középszinten folytatott vitát vállaltam, amiből nem hiányozhat a saját múltunk megismerésének szükségességéről szóló figyelmeztetés sem. Hétfőn lesz az elő-megbeszélés. Oda már kérdésekkel kell mennem. Lássuk, meddig mehetünk el...

1982. június 27.

A Korunk májusi száma megtáltosodott emberek műve. Majdnem minden írás érinti valamilyen formában nemzetiségi ügyeinket. A vezércikkből idéztem is a tévé-vitában, amelynek témájául végül az előadói beszéd második részét jelölték ki számunkra. Mi Varróval és Bodeával a történelmi tudat kialakításának szükségességét állítottuk beszélgetésünk központjába. Ha meghagyják a teljes beszélgetés szövegét, talán élvezhető is lesz az adás. Mindenesetre nem könnyű reflektorfényben, félórán át, ilyen kényes kérdésekről szövegelni. Cs. S. kivonta magát azzal, hogy letiltották, mert a szükségesnél több műsort állított össze. Kovács József közreműködését nem sikerült megnyernie, valószínűleg ő még nyűgösebbnek tartja ezt a témát, mint mi. Magam sem vállaltam volna, de élni kellett ezzel a lehetőséggel is ahhoz, hogy a magunk igazságát valahogyan megközelíthessük. Szelíd formában megkockáztattam a kérdést: a szocializmus építéséhez miért szükséges annyit rágódnunk a dák múlton.”

„1982. március 19. Ünneplik a 60 éves KISZ-t és kitüntették a 25 éves Viaţa Studenţească című diáklapot. Az Ifjúmunkás is 60 esztendős és IV. sorozata éppen 25. évét töltötte újévkor. De nekünk nem jár ünneplés. Nem ünnepelték a 25 éves Napsugárt sem. Megünnepelték a 125 éves kórházat Olténiában, de nem ünnepelhették a 400 éves magyar iskolát Erdélyben. A következtetés a legjobb indulattal sem lehet más: a romániai magyarságnak, ha vannak is jogai, azok nem mutatják a sokat emlegetett egyenlőséget. Joggal mondhatná erre egy román hazafi, hogy a magyarok kulturális intézményeinek elismerésével és évfordulós ünnepségeivel művelődési hagyományaikat továbbfolytathatnák, és ezzel cseppet sem szolgálnák az egységes román állam további erősödését. Ilyen nyíltan még nem fogalmaznak. Céljukat csendben is elérik, kultúrán­kat hatástalanítani, a magukét egyeduralkodóvá tenni kívánják. Ezért van minden kivételezés és mismásolás történelemben és propagandában. De hiába röhejes és átlátszó mindez (még a jóérzésű román értelmiségiek is utálkozva beszélnek róla), sajnos nincs mit tennünk. A csöndes ünneplések és megemlékezések megtartó ereje felbecsülhetetlen, de nem elegendő, mert a hivatalos ünnepségek és az elismerés hiánya kirekesztnek minket a közéletből. Mindenkit félreállítanak, aki a hivatalosan is hangoztatott közös haza javára, az ország egyenlő jogú állampolgáraként anyanyelvi műveltségével akar szolgálni. Olyanformán hajtják az asszimilálás malmára a vizet, hogy a magyar kultúrát elzárják a románok elől.

Tavaly meglátogatott minket a szerkesztőségben az ifjúsági miniszter. Javasolta, hogy rendszeresen írjunk a román nyelvű ifjúsági lapba is. Mondtam, hogy a magam részéről már gyakorlatba ültettem ezt a jó tanácsot. Különben Sz. S. az RKP KB propaganda-osztálynak helyettes vezetője, a Korunk egykori párttitkára, egy nyilvánvalóan lehallgatott beszélgetésünk alkalmával, amelyre a pártközpont ötödik emeleten lévő irodájában került sor, azt javasolta, hogy cikkeimet írjam románul, illetve dolgozzam rendszeresen román nyelvű lapoknak is. Ezt már akkor éppen olyan hülyeségnek tartottam, mint az elzárkózást, az egynyelvűséget. Ám, az ifjúsági miniszternek azt javasoltam, hogy nyissunk az Ifjúmunkás emblémájával állandó rovatot a Scânteia Tineretului-ban, hogy ne csak a magyar nyelvű fiatalok ismerjék meg román társaik gondjait (azt rendszeresen számon kérik tőlünk, hogy riporthőseink lehetőleg többsége román legyen), hanem legyen ez fordítva is: a román fiatalok ismerjék meg a lapunkból kiemelt és románra fordított anyagokból a nemzetiségek gondjait. Javaslatom annyira természetes és baráti hangú volt, hogy nem merték rögtön visszautasítani, közreműködésünk gyakorlati módjának kidolgozása testvérlapunk vezetőségére maradt. Másnap a Scânteia Tineretului szerkesztőségében járt a miniszter, az ottani elemzésen a mi főszerkesztőnk is jelen volt, és azzal a hírrel tért onnan vissza, hogy javaslatomat kategorikusan visszautasították. Még indoklást sem kerestek a visszautasításhoz. Íme, így néz ki a testvériség két arca. Évek óta mondom, hogy keressük meg a testvériségnek a másik, az általunk oly ritkán látott oldalát is. És hasonlítsuk össze a kettőt, így aztán beszélhetünk a kölcsönös megismerés lehetőségeiről, gyakorlatáról és az ésszerű igényekről, a valóságos közeledésről. Közöttünk is vannak olyanok, akik azt kérdik, minek ez? Az ilyen magatartással kezdődik és folytatódik az elszi­getelődés. Ezt nem helyeselhetjük, ezt nem akarhatjuk. De amikor mindenünnen kirekesztettek, amikor nem is akarnak tudni rólunk és kutyába sem vesznek, akkor az elszigetelődés nem rajtunk múlik ugyan, de a mostoha viszonyok között javunkat, megmaradásunkat szolgálja. Mert mást jelent atomizálódva elszigetelődni, és megint mást a magunk alkotta (kis)közössé­gekben az összetartást gyakorolni. Az egyoldalú behódolás, állítólagos felsőbbrendűségük elfogadása, a szegény testvér mindenben megszeppent, megjuhászkodó és őszinte természe­tünk szerinti kitárulkozása egyenlő lehet önmagunk feladásával. Nem kell elfelejtenünk egy pillanatra sem, hogy jól átgondolt, általában apró lépésekben kivitelezett nacionalista törekvéssel állunk szemben, amelynek egyelőre titkolt célja, Európa egyik nagyobb számú kisebbségének eltüntetése, beolvasztása.”

És még néhány idevágó emlék:

„1982. május 9. Megmondtam G. E.-nek, hogy már egy éve letiltotta lapunkat K. S., nem akar benne asszimilációellenes cikket látni. - Az a szar K. - mondta G. E., és láthatóan ideges lett. Végre láthattam, hogy miként néz ki, amikor ideges. Két évvel ezelőtt, amikor riportomat már harmadszor betervezték a Korunkba, és újból asztalára tették a szám többi anyagaival együtt, annyira ideges lett, hogy felugrott, és elhagyta a szerkesztőséget. Riportom a vegyes házasságokról szólt, az ezzel járó problémák keresztmetszetét nyújtó mozaik-riport. Azóta sem kell senkinek, minden folyóirat félretette, visszaküldte. Hat éve próbálkozom vele. Most egyik kötetembe süllyesztettem és várom a kiadó döntését. Na, mi lesz?!

B. E. panaszkodik, hogy az újabb könyvkiadói övön aluli ütést elhárítandó latolgatta, hogy G. E.-t hívja-e segítségül, mert a múltkor is azzal hárította el a közreműködést, hogy szóltak neki, zsidóként miért mártja magát a magyarság dolgaiba? Kényelmes kitérési kísérlet, mondhatnám a szemébe neves sportriporterünk szokványát utánozva. De csak legyintettem: eggyel keve­sebben vagyunk?!"

"1982. május 23. Két napja kezdődött az Ifjúmunkás Zsebszínház Tavaszi Dekádja. Tegnap kaptuk a hírt, hogy Stoica elvtárs, a megyei pártpropaganda alapembere belekötött plakátjainkba, mert az előadások címe magyarul van írva. Hát miért kellett volna másként írnunk? Mindenesetre jó Feleki Károly plakátja, ha azt Stoica Leontin is észrevette és fellármázta a szakszervezeteket. Rögtön küldtek is egy aktivistát helyszíni szemlére, és hétfőre berendelték B.-t, D. Ö.-t és a vasutas szakszervezet elnökét. Állítólag az Állami Magyar Színház plakátjai nem jók mintának a munkásklub előadásait hirdető plakátok készítésekor. Ez utóbbiak másmilyenek kell legyenek... A táncház bolygatása után most nyilván a Zsebszínház megfélemlítése, elgáncsolása következik. Na, de várjuk meg a végét.

Tegnap a Banner-szavalóestre küldtek egy „fiút”. Nem volt nehéz felfedezni. Rettenetesen primitívek ezek a szekusok. Nem hiszem, hogy akadt különleges jelenteni valója. Minden a legnagyobb rendben történt. Az első nap 97-en, most 60 valahányan néztük végig a műsort, amely az itt maradásról, a szülőföld szeretetéről szólt. Persze, ellenségeink nem fognak gratulálni ezért a műsorért sem. Kérésemre Banner még egyszer átgondolta műsorát, és Sz. G. versét, amelyért az Igazságban megjelentetés után megrótták a költőt, kihagyta a „fiú” miatt. Elővigyázatosaknak kell lennünk. Nem tehetünk mást: nem szabad okot adnunk a megtorlásra, a betiltásra. Az örmények is így cselekedtek Musza Dagon. Pedig valószínű, ők is ismerték már az élő fa esetét... „Jóakaróink” mindenbe, még ebbe is belekötnek.

"1982. június 7.Brassai-ünnepélyt végül is csakazértis-hangulatban megtartották az iskola udvarán. Boda Károly iskolaigazgató beszéde alatt megszólalt és aláfestésként zengett a templomi harangszó. Éppen akkor kondult először a harang, amikor Dávid Ferencet említette az iskola alapításával kapcsolatban. Egy tanuló azt a különleges gondoskodást köszönte a nagyvezérnek, amely a nemzeti kérdés megoldásában megmutatkozik az egész országban. Mostanában minden ilyen köszönet és ajnározás fordított értelmet kap. Mintha apám, öreg suszter módra elmondott, túlzásokkal sűrűn tűzdelt, csúfondáros szavát hallanám. Erre szokták azt mondani, hogy „nem tudni, mikor beszél komolyan”. Vajon akad még olyan ember, aki nem a szavak mögöttire figyel, hanem egy az egyhez érti az ilyen beszédet?!

Tegnap Tasnádon jártunk a B. Józsi szüleinél, a „Sóváb” utcában. 1945-ben innen mindenkit elvittek a Donyec-medencébe, ahol szénbányában kellett dolgozzanak. Német nevű emberek élnek itt, de magyarok. Sokan öt évet szenvedtek ártatlanul. Tizenhét éveseket is elvittek, akik ezzel a büntetéssel kezdték a felnőttkort. Sokan, ott aztán be is fejezték életüket, nem tértek vissza Tusnádra, csak a haláluk híre jutott haza. B. J. nagyapja, nagyanyja, apja és anyja végigszenvedte ezt a megpróbáltatást. Visszatértek, és újra kezdték az életet, összeszedték, egybegyűjtötték családtagjaikat. Őket már soha senki nem fogja tudni meggyőzni e rendszer emberségességéről. Mert ők sem tudják miért kellett szenvedniük. És nem tudnak semmiféle tanulságot levonni a megtörténtekből, amit továbbadhatnának gyermekeiknek és unokáiknak, hogy azok elkerülhessék az újabb üldöztetést. Az egyedüli konklúziójuk az, hogy háború és mindenféle diktatúra idején tetszés szerint gyötörhetik az embereket, mindössze valamiféle okot kell kitaláljanak erre. Valamiféle átlátszó indoklás is megteszi, az erőszaknál nem az indoklás, hanem az erő a fő. A testvériséget prédikálóknak is elég, ha valakinek vagy valakiknek a nevéből következtetnek a származására, s máris éveket elrekvirálhatnak életéből vagy életükből a hatalom tetszése szerint. És nincs arra semmiféle biztosíték, hogy ezt akárhányszor meg nem ismételhetik, ha akarják. Mindenféle asszimilálással együtt jár az erőszak, ha a kisebbség nem hajlik a hatalmi szóra. A zsidók, mivel tanultak a sokféle, ellenük végrehajtott megtorlásból, előrelátva az üldöztetést, ha kellett többszöri névváltoztatással készséget mutattak az asszimilálódásra, lelkesedést és örömöt színlelve meghajoltak, de összetartozásukat erősítve, legbensőbb önmagukat, hagyományaikat továbbéltették, családjuknak élve, egymást önzetlenül segítve lavíroztak a zavaros időkben. Mi, magyarok, nyakasok vagyunk, primitíven kitartóak mindenben, és talán még mindig kevésbé megpróbáltak a történelem viharaiban és az embertelen elnyomásban. És számbelileg sem vagyunk annyira kevesen, hogy más kisebbségek önmegtartó módszereit magunkévá tegyük, lemásoljuk és alkalmazzuk. Magam is úgy hiszem, hogy eltiportatásunk előtti olyan szakaszba érkeztünk, amikor jogaink védelmében még egy utolsó közös és bátor kiállással felhívhatjuk, fel kell hívnunk magunkra a világ figyelmét.

 Apró lépéseink: 

A Kodály-együttest a megszüntetés elől az Állami Magyar Színház védnök­ségébe ajánljuk. A Kabát-együttesre épülő kísérleti színházat megpróbáljuk a Képzőművészeti Intézet Mátyás király szülőháza pincéjéhez juttatni. Ki kell védenünk az „elkülönülés” és a „sehova sem tartozás” sokat hangoztatott vádakat. Hasonló jellegű színházzal kísérletező román nyelvű társaságot kell keresnünk, és megnyernünk az Echinox diáklapot, hogy vállalja magához tartozónak a csoportot.”