Kibújni a falból
Apám már tizenhét éves koromban úgy óvott, hogy önállóságra biztatott, akkor is, amikor jó káderlapom miatt három hónapig minden áldott nap, szekus kapitányi tisztséget kínáltak nekem és külföldi szolgálatot. „Nem így akartuk!”- figyelmeztetett apám a negyvenes évek végén, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdett tisztogatás előtt, káderesi megbízatásából sietve felmentették, s némi iskoláztatás után, katonai pályára vezényelték, hogy komiszárként a fiatalok sorozását végezze Szamosújváron. Nem kellett a hatalomnak, mert a MADOSZ majd a Magyar Népi Szövetség révén került politikai pályára, s a katonaságnál is kikelt a soviniszta tisztekkel szemben, nyilvános felszólalásaival okozott botrányai miatt, de jó káderlapja segítségével felfelé buktatva, Arad megye komiszárjának nevezték ki, ahol feltételezése szerint megmérgezték. A feketesárgaságából csodával határos módon megmenekült, s került évekig tartó huzavonával nyugdíjba. A sors kegyéből aztán kívülről figyelhette a sajátos román szocializmus építését, s el kellett hinnem neki, a különféle eseményekből és az ismerőseivel történt furcsa dolgokból levont következtetését: „Fiam, nem így akartuk!” A demokrácia törvényeinek ismeretében nehezen magyarázható miértekre vitáinkban sem találtunk megfelelő, megnyugtató választ. Írásaimban igyekeztem, a magam módján, feleletet keresni a történtekre, de az apák és fiúk örökös kikerülhetetlen ellentéténél akkor tovább nem jutottam.
De az írástudók felelősség sokan másokkal arra buzdított, hogy amennyire bátorságom engedte maga is megfogalmazzam ellenállásomat a rendszerel szemben. Ha majd egyszer feldolgozásra kerülnek a romániai magyar sajtóban napvilágott látott írások, kiderül, hogy a még az általában gyáva nyusziként lapulók is képesek voltak sarkosan, vagy inkább a szövegben rejtve ellentmondani az ésszerűtlenségnek, a szabadságunkat fokozatosan kurtítóknak, pártjára kellni az üldözötteknek, a visszaszorítottaknak.
Íme, két példa szerény hozzájárulásomról Faragott fájdalom címmel megjelent naplómból:
„1982. március 3. Megjelent az Igazságban a Mikó Imre könyvéről írott ismertetőm, amelyben idézem asszimilálódásellenes és összefogásra buzdító kiállását. Ezt már rég időszerű lett volna kimondani. Most a megyei lapokat csak megjelenésük után ellenőrzik (K. S. és I. J.). Kíváncsi vagyok, mit tesznek, miután olvassák írásomat. Különben, hogy a szerkesztőt óvjam a kellemetlenségtől, mondanivalómat „megtámasztottam” a főtitkári jóakarat állandóságával, amelyre nemzetiségi kérdést illető egyik elfogadható aranymondásában találtam, éppen csak gyakorlati hasznát és alkalmazását nem leljük sehol kies országunkban.
JOGAINK KÖNYVE.
Őrzöm még magamban egy futó találkozásunk hangulatát: fiatalságom tudatlansága és az akkor még szilvapattintáshoz hasonló módon kettőbe osztott világ (a magja azóta a szemétbe került) a „hibás” abban, hogy Mikó Imrét előbb, mint embert ismerhettem meg. Állt az egyetemi jegyzetekkel és szakkönyvekkel teletömött Egyetem utcai kicsi könyvesboltban. Állt a pult mögött, és kimerevített írópapírra írt kihegyezett ceruzával, apró betűkből, sűrű sorokat. Keze ügyében lágy radírgumi, gyakran szavakat, félmondatokat törölt. Valami olyasmit írt, amihez jól jött az időnkénti szünet, amikor a könyvvásárlókkal foglalkozott, útbaigazított és magyarázott. Ezt nem szolgai módon tette, nem is túlzottan nyájasan, tudását fitogtatóan, hanem készségesen, közvetlen barátkozással. Tanárnak hittem, olyannak, akit pillanatok alatt megszeret a diák, mindazok, akik tanulni vágynak. Tanuló voltam magam is, az újságírást próbáltam, gyakoroltam minden „utcán heverő témán”. Valakitől megtudtam a nevét, és hírfejet írtam a szíves emberről. A titkár jónak találta az írást, de Mikó Imre nevét törölte. Később egy gin mellett megmagyarázta, hogy szerinte miért nem helyes leírni ezt a nevet. Csodálkoztam. Később, amikor egyre többet megtudtam patinás nevű ismerősömről, egyre jobban szégyelltem magam: nem hírfejet, hanem belemenős riportot, folytatásos interjút kellett volna írnom róla. Bizonyára ebben is segített volna. Mint ahogyan most, öt évvel halála után is segít mindannyiunkon második posztumusz könyvével.[1]
Ennek a könyvnek a bevezető tanulmányában Gáll Ernő „nemzetiségi jogász”-nak nevezi Mikó Imrét. Íróként, szociográfusként, kultúrtörténészként, szerkesztőként ismerjük már. A bércre esett fa Bölöni Farkas Sándorról, Az utolsó erdélyi polihisztor Brassai Sámuelről szóló életrajzi regényei. Esszé- és emlékezés-köteteinek mindegyike kedvelt olvasmány, a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben emlékezetes könyvsiker. Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) című tanulmánya, a Nemzetiségi jog és a nemzetiségi politika (1944) terjedelmes kötete és ez a nemrég megjelent könyve mutatják Mikó Imre jogtudósi munkásságának kézzelfogható eredményeit. Nincs szükség arra, hogy múltját megszépítsük, pályája kezdetén polgári környezetének reá gyakorolt hatáság minimalizáljuk, és tevékenységét elhallgassuk. 1932-ben az Országos Magyar Párt tisztviselőjeként, később titkáraként nem állhatott a baloldali ellenzék mellé, nem támogathatta a MADOSZ-t. Mikó Imre nagysága éppen abban áll, hogy a felszabadulás után „hátrányos” helyzetből indulva, önmagát megújítva állt, teljes erővel, legjobb tudásával nemzetisége szolgálatába. Azt, amit 1932-ben lelkes fiatalként leírt, valójában ekkor ültette önmaga számára is érvényesen gyakorlatba: „Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába, s az ő érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.”
A nemzetiségi jövő, az állampolgári felelősség új feladatait vállalja, és nem az elzárkózást, nem a nyuszi-életmódot, nem a széttárt karú sajnost mutatók pózát, hanem a mindennapi aprómunkát is; jogaink magyarázatát az elméleti levezetésektől az általános műveltségű ember színvonalának megfelelő magyarázatáig és az eligazításokig. „Az egyenjogúság adta alkotmányos lehetőségeket is meg kell ismertetni nemzetiségi dolgozóink minél szélesebb köreivel. A jogtudat így hozzájárul a nemzetiségi tudat erősítéséhez: tudatossá teszi, hogy van lehetőség sajátszerűségünk megőrzésére a sokszínű állami egység keretei között.”
Mostani kötetében 1965 és 1973 között a Korunkban, az Utunkban és A Hétben megjelent tanulmányai sorakoznak. Szerzőjük még életében kötetet állított össze belőlük. A kiadót dicséri, hogy így összegyűjtve és összefüggéseikkel egésszé alakulva újra nyomdafestéket láthattak ezek a tanulmányok, és ily módon hozzásegítik az olvasót a téma alaposabb megismeréséhez. Az ismétlés a tudás anyja: otthonérzésünk tudatosítása állandó feladat. Hasznos például időnként felemlíteni azt is, hogy „név és otthon, anyanyelv és haza elszakíthatatlan érzelmi kapcsolatban áll egymással”. József Attila szerint is ott a haza „ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem”.
Mikó Imre gyakorlati hasznú tanulmányát (Az együttélő nemzetiségek jogegyenlősége, 1972-ben közölte folytatásokban A Hét) megtaláljuk ebben a kötetben is, de hasznos összevetni A Hét 1978-ban megjelent évkönyvében újraközölt szöveggel, mert ez tartalmazza Szepessy Tibor kiegészítéseit is az addig terjedő törvények és rendeletek értelmezésével. E tanulmány előtt olvassuk el Gáll Ernő már említett eligazító és elgondolkoztató bevezetőjét, és sorra minden Mikó írást: egyikből a nemzetiség meghatározásának nehézségeire következtethetünk, a másikból megtudjuk, hogy olyan országban élünk, amelyben nemzetiségi jogainkat az Alkotmányba foglalták. Mikó Imre világosan és közérthetően fogalmaz, amikor levezeti, hogy a nemzetiség a nemzet kicsinyített mása, jövője nem az asszimilálódás, hanem a beilleszkedés, mert ezt diktálja sajátos minősége, „a közös nyelv, a közös hagyományokban gyökerező kultúra”, amely „az összetartozás tudatában, tagjainak együttérzésében és nemzetiségük megtartására, fejlesztésére irányuló akaratában nyilvánul meg”. Ez nem csupán jog, hanem az ország előrehaladása érdekében szükséges kötelesség is. Kiderül e könyvből többek között az is, hogy „a nacionalisták szeretik ragyogó színekben feltüntetni nemzetüket, s a legnemesebb jellembeli és szellemi ékességekkel ruházzák fel annak tagjait”. Ez vezet aztán a többi nép lebecsüléséhez. Óvakodjunk ettől. Erre történelmünk tanít. Ezt példázzák a Nyelvhasználat és jogtörténet Erdélyben, valamint a Hazai művelődés cím alatt a kötetbe sorolt tanulmányok, nagyjaink: a „hídtartók”, kétnyelvűségünk és a műveltségükkel mindenen felülemelkedők. Mindannyiunknak látókká és értőkké kell válnunk ebben a nagyon is zűrzavaros kérdésben. Próbáljuk Mikó Imre után Eötvös jelszavával: „Eszméim győzedelme legyen emlékjelem!” és múltunk vizsgálatával tisztelegjünk mindazok előtt, akik e kérdés megoldásában előttünk jártak. Újabb találkozásunk Mikó Imrével arra is figyelmeztet, hogy munkásságát valakinek vagy valakiknek folytatniuk kell. Leírt és íratlan jogaink ismerete erkölcsi kérdés, az állampolgári felelősség kérdése, amit az itt maradás és az életépítés sűrűsödő gondjai rónak reánk. Mikó Imre könyve ehhez nyújt nélkülözhetetlen segítséget: a tudás, a műveltség a mi hajtóerőnk, és lesz a mindenkori jövőben is.
(Igazság. XLIV. évf. 51. sz., 1982. március 3.)
Felhívott Mikó fia és megköszönte a cikket. Megtudtam, hogy apja kötetét nem a kiadó állította össze, hanem maga az író, 1972-ben vagy 1973-ban. Azóta, tehát majdnem tíz esztendeje fektette a kiadó. A kiadó dicséretét így aztán vissza kellene vonnom...
Egyik könyvemmel, amelyben a Regények színhelyén sorozatomat és a Mikó könyvéről írotthoz hasonló ismertetőket gyűjtöttem, hogy felhívjam a fiatal olvasók figyelmét a mai „kötelező olvasmányainkra”, hasonló módon kivár a kiadó. 1977-ben adtam át a kéziratot, és azóta újabb írásokkal bővíthetném, ha kiadásra érdemesnek találnák. „
„1982. április 6. Napokig lefoglalt a dr. Kós Károly interjú, az előzetes megbeszélés, a kérdések megfogalmazása, az újabb tárgyalás, a válaszok legépelése, a kézirat egyeztetése, az új kérdések, a szükséges pótkérdések és így tovább - végül szépen összeállt az anyag. Kiderült belőle a csángókat illető véleményünk: építkezéseik, használati eszközeik sora mutatja, hogy a székelyekkel közös eredet nem legenda, hanem tudományosan bizonyított valóság,
BÁTOR BESZÉDÉRT
Soha jobbkor ez a Tamási Áron publicisztikákból válogatott kötet[2], amely egyik legsajátosabb és maradandóan legnagyobb írónk teljesebb megismerését éppen úgy szolgálja, mint közéletünkben és irodalmi életünkben a jobb tájékozódást. Mert a történelem spiráljáról a múlt tükrében láthatjuk a jelent és a jövőt. Mert a Szűzmáriás királyfi, az Ábel trilógia, az Énekes madár, a Jégtörő Mátyás és a Csalóka szivárvány szerzője ugyanakkor a Bajszerző nagyvilág, az Erdélyi szellem a Bajlátott földön, a Tiszta beszéd és a sokat emlegetett Cselekvő ifjúság cikksorozatok szerzője és a Vásárhelyi Találkozón megfogalmazott Hitvallás kigondolója, olyan közéleti ember, aki, mert kellett, írói munkája kárára is vállalta és vallotta: „szükség van köznyelven történő időszerű tanításra írásban és élőszóban”.
Bár így gondolkoznának a mai írók is. Azok, akik nagyok és azok is, akik nagynak tartják magukat.
A nemrég kezembe került egy régi, még a század elején indult ifjúsági folyóirat. XIII. évfolyamának lapjain, az egyik irodalmi pályázatának eredményhirdetésében (Zászlónk, 1915. április 15. Fakadó rügyek melléklet, Tamási Áron V. osztályos székelyudvarhelyi főgimnáziumi tanuló nevére bukkantam. A második csoportba sorolt dolgozata (második díjas) a szerkesztő szerint: „Nehézkes, nagytömegű. A gondolatok anyagát nem dolgozta meg a művészi kéz, s ezért hiányzik belőle a könnyedség és az áttekinthetőség.” Úgy hiszem, Tamási Áron első figyelemreméltó próbálkozásáról történik itt említés. Neve később még előfordul a szerkesztői üzenetekben. Hat évvel később első novellájával pályadíjat nyert.
Ettől kezdve Tamási Áron úgy él bennünk, mint népért aggódó, népéhez hű író, küzdő és küszködő, akiben példaképünket, a kivételes tehetséget, a becsületes bátorságot tisztelhetjük.
Bár ezt mondhatnánk minden mai írónkról: a fiatalokról mindenekelőtt. „Nekem most nem a műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.”
Fél évszázaddal ezelőtt írta ezt Tamási Áron.
A kötet publicisztikáit Bernáth Ernő gyűjtötte össze, és Kacsó Sándor véleményezte. Mindketten Tamási kartársai voltak, részesei a régi vitáknak, amelyeknek közepette a romániai magyar irodalom született. Mindjárt, a kezdet kezdetén a történelmi regényről, illetve a múltba menekülés kapcsán a bátorság hiányáról folyt a vita. „Ne öltözzetek páncélba, hogy megmondhassátok az igazságot!” - figyelmeztetett Tamási, és nem történelmünk ismeretét akarta kisebbíteni azzal, hogy a „sereges múltba gyaloglástól” féltette íróinkat. Hanem attól, akkor és mindenkor „… nemegyszer kibúvás az író feladata alól”.
A romániai magyar irodalomban - hála a megnövekedett átlagos életkornak - még számottevő erőt képviselnek az idősebbek, akik maguk is ott bábáskodtak irodalmunk kezdeteinél. Adott tehát a nagy lehetőség, hogy segítségükkel a múlt hibáinak ismétlődését elkerüljük. Móra Ferenc mondta egyszer Tamási Áronnak, hogy várjon a szelídüléssel, mert amikor eljön az öregkor, amúgy is hihetetlenül szelíd lesz. Olyan felesleges ez ma is, mint - Tamásival szólva - a rézsút temetés. Nagy öregjeink nem is igen gyakorolják a megjuhászkodást. Sokkal inkább szembeszökő a fiatalok menekülése. Néhol a mától való menekülés látványossága sem menti őket. Mikor, kitől tanulták? Nem mondhatjuk, hogy fiatal íróinkat ne érdekelné a romániai magyar irodalom múltja. Nyilván a kendőzetlen múltról és közelmúltról van szó, innen vonhatnánk ki a bátorság követhető példáit. Ez együtt jár a gyávaság torzulásainak felfedésével. Fiatal íróink közül többen is tudják már, hogy bizony „nem vasárnap, hanem hétfő van” nemcsak faluhelyen az erkölcsök szemetes mezején, hanem a közéletben is. Ők ismerik Tamási Áron, Kacsó Sándor és mások hangját. És azokét, akik sohasem „felejtenek” szólni. Tudják, hogy rajtuk a sor. De közöttük a mától menekülők miatt, még nem elég egyöntetű, nem elég emelt fejű, nem elég szenvedélyesen igazságkereső a hangulat. Ez különösen akkor tűnik ki igazán, amikor elődeinkkel hasonlítjuk össze őket. Tamási Áron Tiszta beszéde pedig különösen szigorúvá kényszeríti a mára figyelő véleménymondó hangját.
Az egyik mostanában megjelent Forrás-kötet szerzője egyfajta álomvilággal kopogtat irodalmunk kapuján. Történeteinek helyszínét, hőseinek nevét sem a hazai valóságból választotta. Irodalmi lapunk vitát közöl. A felszólalók fiatalok, hiszen róluk van szó, mégis feltűnő, hogy csakis egymásról beszéltek, nem volt szükségük másfajta összehasonlítási alapra, múltra, hagyományra. Csak egymást látták. Valamelyik előttük járó generációhoz abban nagyon hasonlítottak, hogy egymás ajnározásában nem ismertek mértéket.
Bár úgy volna, hogy fiatal íróink ne tanulnák el, ne gyakorolnák a mindig ragadós-nyúlós klikkszellemet, és bátor szavuk, szókimondásuk ne csak egymás védelmét szolgálná, hanem az irodalom megújítását és jobbítását.
Az ember több mint az író - figyelmeztet Tamási. Most is csak bátor ember lehet igazán író. Tamási idejében kétféleképpen próbálkozott bátorrá lenni az író: „... s hangosabb és korszerűbb eset az, ha az érdekleső apró pártocskák vagy kis senkik kukucskáló bátorságait gyakorolja... a másik pedig az, amikor érdek-kalkulációk nélkül a saját véleményét: gondjait és érzéseit fejezi ki, nemcsak az eszén, hanem vérén és idegein öntve keresztül a szavait.” Ehhez még hozzáteszi Tamási Áron, hogy az utóbbi próbálkozás emberhez és íróhoz egyaránt méltóbb. Tiszta beszéd. Cselekvő ifjúság kell hozzá, felelős kiállás. Politikus ifjúság, amely Makkai mándrucának gyorsaságával veti magát égető kérdéseinkre, hogy választ találjon reájuk. „Valamit mindenkinek vállalni kell!”
Nincs más lehetőség: az olvasó mindenkor bátor írót akar. Ebben a korban és korra való tekintet nélkül.
Bár ne akarna, ne várna hiába.
(Igazság. XLIV. évf. 91. sz., 1982. április 18., vasárnap.)
Tamási most megjelent könyve alkalmat nyújt az akkori dolgoknak a mostaniakkal való összehasonlítására. Akkor is volt klikkszellem. De nem a fiatalok között. Az akkori fiatalok akartak valamit... Mindez nem mondható el a maiakról, akik másolják az évekkel, évtizedekkel ezelőtti sémát: önmagukat látják csak, összehasonlítási alapnak, nem kell nekik a múlt, de a jelen sem. Megtanulták, elsajátították a klikkszellemet, csakis a maguk csoportjába fogadottakra esküsznek, másokra nem jut idejük, másokat nem vesznek figyelembe.
Az Erdélyi Magyar Irodalmi Lexikonról megírtam észrevételeimet B. E.-nek. Lényegesnek tartom, hogy ebbe az intézménnyel egyenértékű műbe ne kerüljön be klikkszellemből eredő „tévedés”. Egykori és jelenlegi kollégáim lexikonbeli szereplésének furcsa példáival és V. J. példáival bizonyítottam, hogy a címszavakban szereplőkről írottak terjedelme nagyon is attól függött, hogy a lexikonban írók a maguk csoportjába tartozókról vagy csoportjukon kívüliekről írták, és állították össze a lexikonba kerülő szövegeket. Nem tudom, mennyire veszi komolyan magánlevelemet a szerkesztő.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése