Ki látott engem?

A bika helyén

Szabad közönnyel előlem kitérni?

Ady

Adys harag, düh, keserűség távol tőlem, amikor hetvenötödik születésnapom után engedek elveimből, és azokra gondolok, akiknek nem kellek. Lehet ebben azért valamennyi a rám ragadt búsmagyarkodásból, önzésből cseperedő kivagyiságból, többet akarásból. De legyen inkább szembenézés, hiszen másokhoz hasonlóan, itt az ideje annak, hogy magam is gyakoroljam a költő üzenetét: „...begyűjtöm immár a szénámat.”

Ha felsorolnám mindazokat, akiknek nem kellettem s nem kellek, az elhatárolódás kényszere kerülgetne, de nem nézhetek vissza haraggal, mert mindegyre felragyognak emlékeimben azok a csoportok, csapatok, baráti társaságok, akik befogadtak, akikhez ragaszkodtam.

A Görögtemplom utcai gyerekcsapathoz, akikkel óvári meccseket játszottunk és megtanítottak korcsolyával leereszkedni meredek utcánkon. A háború után, a külvárosi szomszédok gyerekeivel alkottunk olyan szoros baráti kört, hogy nagybátyám kezdeményezésére annyi követ hordtunk ki a kertünk alatt csordogáló Nádas patakból, végig az utca járható baloldalán járda készülhetett belőlük. Közvetlen szomszédunkban, román család lakott, egy kútból ittuk a vizet, s kilenc gyerek közül három fiú velem egykorú volt, velük kezdtem tízes éveimet. De befogadott a háború utáni első iskolai évben a kerekdombi iskola negyedik osztálya, akiknek élén, egy szünetben kiálltam a magyarok ellen feltüzelt román iskolatársaink ellen, s az acsarkodásból egyszeriben csendes téblábolás lett, amikor a román tanulók élén legjobb barátom és szomszédom, Burca Viorel, hirtelen észbe kapva mosolygósan „fegyverletételt” javasolt. Tartoztam aztán Ref. Kollégium legfegyelmezetlenebb osztályához, a III.C másodfocicsapatához, de az irodalmi érdeklődésemet serkentő önképzőköréhez is. A műszaki középiskolában a Vasas Klub sakkcsapatához ragaszkodtam, majd éveken át, az országos bajnoki címért a kolozsvári Dermata csapatával vetélkedő elsőosztályú kosárlabdacsapatához fűzött szoros kapcsolat. Rajongtam a kék-piros színekért.

De a nagy Életbe kilépésemkor kikerültem az addigi közösségek meleg burkából, úgy éreztem, taszít minden új csoport, ahova tartozni akartam. Első, irodalmi lapban megjelent novellám témája volt, hogy valamiért nem fogad be a város. A szülővárosomban történt ez, ahol eleim évszázadok óta éltek! Anyám Nagy István minden könyvét rajongással bújta, együttérzéssel olvastam magam is, és együtt szenvedtem olvasmányaim egyik hősével, akit „bekapott a város”. Javamra fordítani akartam a figyelmeztetést, miközben aprólékosan eltervezett románosításunk örvényében a sunyi ellenséggel viaskodva, valamennyi időre mégis ki kellett kerülnöm történelmünkkel, szép szavú, tudós embereink példamutató életével átitatott falai közül. Mert nekem még most is Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Bölöni Farkas Sándor, Kós, Reményik, Dsida, Áprily, Kuncz, Bánffy, Karácsony, Tamási, Kacsó, Bajor, Szilágyi és a Lászlóffyak földje ez a város. És még hányan és hányan épültek be falaiba és erősítették váramat. Akartam, hogy az előttem és a mellettem járók befogadjanak. Fölnéztem rájuk: Móricz Zsigmondra, akivel Balogh Edgár társaságában, apám egyszer vacsorázott, Józsa Bélára, aki nemcsak saját verseire tanított, hanem példájával, mert szükség volt rá, hősies helytállásra is. És megbámulhattam az alig felfedezett parasztköltőt, Horváth Istvánt, aki szomszédunk volt és apám vitatársa, Tamás Gáspárt, aki apám nagykabátjában járt az egyetemre és délutánonként, amikor apám énekkarba és titkos gyűlésekre járt, hálából pelenkázott. Cseh Gusztáv tanárom szobrásznak akart, magyar tanárnőm, Dévai Ilona is belém látott, főszerkesztőm is elégedett volt velem, évekig, hetenként legalább egy riportomat maximális érdemjegyet adott, és a zenekonzervatóriumot alapító Lakatos Pista bácsi minden hétfőn reám bízta a filharmónia koncertekről sebtében írt fogalmazványának véglegesítését. Amikor pedig a szerkesztőségben Tamás Gáspár stilizálta irományainkat, faliújságcikkben elemezve nyelvbotlásainkat, a Ki tud itt főzni? költői kérdésre egyedül engem tartott érdemes írástudónak a poklot megjárt, irigylésre méltóan művelt zsidó többségű szerkesztőségben. Félve sepertem be dicséretét, mert irigységet szült, és tudatlanságomat juttatta eszembe, amit újságírói és pedagógiai főiskolai tanulmányaimmal éppen akkor pótolgattam.

Aztán a sors irányította romániai diktátorváltás fél esztendeig tartó osztályharcos szünetében, 1968-ban megjelent regényem előszavában, Bálint Tibor dicséretének örvendhettem. Úgy tartoztam a Forrás nemzedékhez, hogy fel sem foghattam jelentőségét. Mert rövidesen rám járt a rúd. Azzal kezdődött, hogy Kacsó bácsit sürgősen nyugdíjazták a Szépirodalmi Kiadó éléről. Nem verték nagydobra, de hibásnak éreztem magam, mert ez könyvem, a Köszönöm jól vagyok, megjelenése után rögtön történt. Neki köszönhetem, hogy regényem a Forrás sorozat legnagyobb példányszámú könyve, ötezer példányban készült hazai piacra, hétszázat pedig, díszesebb külalakkal átküldtek az anyaországba. A volt kolozsvári illegális harcosok megsértődtek, összevásárolták könyvem és elégették. Főszerkesztőmnek sem tetszett, mert főhősöm az un. proletár-burzsoázia vörös leplét fellebbentve láttatta a hatalom kiváltságosainak titkolt, kivételezett életét. Főszerkesztőm éppen akkor fektette el a széki gyermek-cselédlányokról szóló riportomat, atyaian azzal védekezve, hogy majd, ha kisgyermekem lesz, magam sem találok majd nála jobb megoldást, szegődtetnem kell valamely falusi kislányt, még akkor is, ha az történetesen iskolaköteles. Aztán végleg kiestem kegyelméből, amikor egyik barátom és kollégám besúgói ténykedéséről faggatott, s kikértem magam, amikor hogy vallomásra késztessen, hízelgően barátjának mondjon, hiszen főnököm volt. Nem tetszett, hogy ezt a szemébe mondtam. Aztán rövidesen, a titkárnőre bíztam újságírói igazolványomat, és annak tudatában hagytam ott a szerkesztőséget, hogy jobb nem tartoznom oda, ahol, mint később, ha gyilkos humorral is, de vezércikkben írták, hogy „gondolkodás nélkül követik a pártot.” Könyvemre a hatalom talpát nyalók, védelmemet színlelve, siettek ráhúzni a kisebbítő „tényregény” jelzőt. Kilenc évig hiába házaltam novelláskötetemmel. És mellőztetésem utóhatásaként, ma sem emlegetnek, sem az első, sem a második Forrás nemzedékhez tartozónak. Pedig regénnyel azóta sem sok első könyves jelentkezett. Ellenállást mutató, valóságirodalommal sem, mert ezt meggátolta a cenzúra. Nekem szerencsém volt. És ezt nem tudja hova tenni a kritika. Az elismerés helyett, amely kortársaim akkori alkotásaival való szembesítéssel járna együtt, kényelmesebb a hallgatás, a mellőzés. A máshova tartozás vágya szülte, hogy regényem mottójául Homéroszt idéztem: „Szembefúvó szél szállt a vitorlátokba, hajósok; / ám engem vegyetek föl mégis, s jó utatok lesz.” Észre sem vették az idézetben megfogalmazott ellenállást, vagy jóindulatúan elhallgatták az életünkre nehezedő félelemködben, amiről én akkor, naiv módon nem sokat tudtam, nem is számoltam vele. Pedig Bálint Tibor baráti gesztussal igyekezett lágyítani a mottó sarkos fogalmazását: „S csak örülni lehet annak, szívből örülni, hogy mindaz, amiről itt beszélünk, s ami élet és halál dolga, alig száz oldalon van fölmondva, tiszta és nagy felületekre szabott mondatokban, ahol egyetlen szó sem él önző életet a többi rovására, hanem haveri egyetértésben menetel az élet szembefúvó szelével…” Őt sem kímélték az akarnokok, veréssel fenyegették, amiért mellém állt.

Könyvemben ilyen sorok jelentek meg:

    „- Édesapám, nekem a rendszer smafu. Meló legyen dögivel, én majd kihozom belőle a dollárt.     Kismesternél tanultam, hullára dolgoztatott semmiért a keserves jóistenit, de azt hiszed, az államnál jobb?...

   - Nyugalom a törtetés nem kenyerem...

   - Ja, az más. Szóval te vagy az, aki öntudatból megy építeni a szocializmust? - Nem lehet mindenki  olyan, mint te vagy. Ritka madár...

   - Na. Jól kifogtalak. Neked biztosan pártkönyved van...”

Beleolvasva az akkori irodalmi folyóiratokba, verses és prózai művekbe, ehhez hasonlót nem, de pártot -és az akkor bőven  diktatúra felé hajló, szocializmust dicsőítő szövegekből eleget találunk.