Nyírő József levelezőlapja

Miközben Nyíró József földi maradványait, szellemi végrendeletnek megfelelően visszafogadja az udvarhelyi föld: „Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ”, szellemi öröksége megbecsülésének is tanúi lehetünk, és életének egyre több részletére fény derül.

Tavaly  a Duna-melléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárába vonzott az önkéntes szolgálat, amelyre lundi orvos barátom kért. A Ráday Levéltár egyik öreg  fémpolcán félszáznyi dokumentumtól dagadt irattartóban találhatók a Nyugat-Európai Magyar Református Lelki gondozó Szolgálat egykori tiszteleteseinek tanulmányozásra érdemes iratai. Az első -, majd a második világháború után a nyugatra menekülők lelki gondozására Ravasz László püspök megbízottakat küldött, és Nagy Sándor volt bukaresti egyházmegyei esperest bízta meg a lélekgondozás vezetésével.  Rövidesen a nyugatra menekült honvédségi tábori lelkészek, és Magyarországra visszatérni nem óhajtó félszáz lelkipásztor segítségével hatalmas gondozói munka bontakozott ki egész Európában. A Magyar Segítő Szolgálatnak a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével végzett jelentős munkáját egészítették ki az emigráns magyarok érdekében.

Munkájuk jótékony hatását ma is érezni, hiszen a ma is működik a NYEMRLSZ, szolgálata dicséretes. Világi elnökének, Dr. Békássy N. Albert lundi kutató főorvos irányításával, közel évtizede dolgozunk a szolgálat történetén. Nagy Katalinnak, a Duna-melléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára igazgatójának segítségével több napot tölthettem a patinás dokumentumok között, bepillanthattam a szolgálatot vállaló tiszteletesek hatalmas levelezésébe, és jóleső érzéssel nyugtázhattam, hogy  a világháború utáni szűk esztendők megpróbáltatásainak idején a szolgálat nemcsak sokféle anyagi, hanem széleskörű lelki segítséget nyújtott  a szülőföldjükről menekülni kényszerülő családoknak. A lelkes lelkipásztorok képesek voltak maguk köré gyűjteni mindazokat, akik közösségkialakító erővel bírtak, képesek voltak közösségüket tudatosan szolgálni. Elismeréssel nyugtázhatjuk, hogy a kivándorlók nem feledkeztek meg anyanyelvük ápolásáról, az értelmiségiek tették a dolguk, lapokat alapítottak és működtettek, hagyományainkat őrző művelődési tevékenységet indítottak. Nem véletlen, hogy két jeles erdélyi magyar író is közöttük volt. Örömmel fedeztem fel Wass Albert és Nyírő József nevét a különféle megbeszélések, jegyzőkönyveiben, névsorokban, levelekben.

Az egyik jól olvasható levelezőlapot Szigethy Béla református lelkésznek címezte Landshutba Nyíró József. Gépírása jól olvasható. Alatta Nyírő Ilona aláírással, az író feleségének kézírása, amely a levelezőlap címzésre fenntartott oldalán folytatódik. A levél 1948. október 12-én érkezett meg rendeltetési helyére. A levelezőlap szövegéből megtudhatjuk, hogy a tiszteletes úr udvarhelyi újságot küldött Nyírő Józsefnek, aki 1945. március 28-án egy minisztériumi tisztviselőket és országgyűlési képviselőket szállító vasúti szerelvényen menekült Németországba. Hányattatás, légitámadások után, április közepén feleségével együtt, de gyermekei nélkül egy bajorországi faluba, a cseh határ közelében fekvő Wollabergbe került, majd1946 őszén a Passau melletti Waldkirchenbe, egy magyar menekültek számára nyitott barakktáborba.

Az író ekkor még egészségesnek mondja magát, négy évvel később Spanyolországban végez vele korunk sokakat kerülgető betegsége. Udvarhelyi házát fiára kívánja bízni, nem csodálkozik, hogy a z Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár (CASBI) ráteszi a kezét vagyonára. (Ma a Nyírő háznak két lakója van. Határozat született arról, hogy a villa 21 négyzetméternyi része a Haáz Rezső Múzeum gondozásába kerüljön, a Székelyudvarhelyért Alapítvány  pedig szorgalmazta Nyírő-emlékszoba létrehozását, amelynek megnyítása éppen mostanában volna a legidőszerűbb. A házon emléktábla áll az íróról készült domborművel.) Nyírőné kézzel írt soraiból megtudjuk, hogy „Csabánk is hazakerült végre a fogságból” és hogy „Otthon van Erdélyben.” Szó esik a rövid levélben Zoltánról, a címzett fiáról és Harangszóról is. Ezt a lapot a protestánsok lelkigondozó és segítőszolgálata indította el.

„A Németországba került és szétszórtan élő protestáns lelkészeket 1945 végén Nagy Sándor református konventi titkár (előzően bukaresti magyar református lelkész) gyűjtötte össze Landshutban, létrehozva ott a németországi protestáns lelkigondozó központot és megalkotva a Nyugat európai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat Szervezeti Szabályzatát. Nagy Sándor és társai indították el – Harangszó címen – 1946-ban az első németországi kőnyomatos időszaki lapot. Ugyancsak 1946-ban létesült a protestáns segítőszolgálat, amely felekezeti különbség nélkül támogatta az ínségben szenvedő magyarokat” – írja Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza című munkájában.

A lap szervezője, szerkesztője Szigethy Béla református lelkész, vallástanár volt. A Ráday Levéltárban található félszáznyi vaskos irattartóban őrzött dokumentációkból kideríthető, hogy Szigethy Béla 1910-ben született, a háború végéig besztercei református lelkész volt, felesége nyolc évvel fiatalabb. Zoltán fiúk 1939-ben született. A lelkész sűrű levelezéséből kiderül, hogy a Harangszót nemcsak az alkalmi igehirdetés lehetőségének tekinti, hanem például levelezési rovatának segítségével, nagyon is szükséges emberbátorító társadalmi munkának.

A lelkész Nyírő Józsefnek írt rövid válaszleveléből kitűnik, hogy a Harangszó terjesztése főleg postai küldemények formájában történt. Rábukkantam egy majdnem kétszáz nevet tartalmazó névsorra, amely csupán a Stuttgarhoz tartozó helységekben, Heidelbergben és más helyeken tartózkodó Harangszó olvasók nevét és címét tartalmazza. Kimutatások bizonyítják, hogy az alsó bajorországi Eggenfeldenben és környékén 15 000 magyar tartózkodott. A Németországban tartózkodókról, USA-, francia-, és britzóna szerinti kimutatásokat is készítetek, a különféle protestáns felekezetekhez tartozók mellett nyilvántartásba vettek minden magyart. Rendre, pontosságra való törekvésükkel máig érően példát mutattak, hiszen az EU-ban és külföldön szórványban alakult magyar egyesületek még ma sem képesek elvégezni a magyarok fölöttébb szükséges összeírását. Egy Dr. Bakó Elemérnek címzett levélben azt írja Szigethy Béla, hogy a karácsonyi számra egy-egy íróra hasábnyi helyet tart fenn, és a szerkesztőként reméli: a Harangszó szellemében sikerül a menekülteket vigasztalni és erősíteni hitükben.

Kétségtelen, hogy Nyírő József is azok közé a felelős értelmiségiek közé tartozott, aki rögtön bekapcsolódott a nemzetmentő munkába. Pomogáts Béla nemrég a kolozsvári Helikonban megjelent írásából idézem: „ Nyírő József vezető szerepet vállalt az emigráció kulturális mozgalmaiban is: 1948-ban a Münchenben létrehozott Magyar Kulturális Szövetség, ugyanebben az esztendőben a Magyar Újságírók Külföldi Egyesülete elnöke, erről a tisztségéről 1951-ben mondott le, utódja Wass Albert lett. Az emigrációs közélettől, már csak mind törékenyebb egészsége következtében vélt meg amiatt is, hogy mindinkább kilátástalannak látta a horthysta emigráció helyzetét, lassanként visszavonult. Egyik utolsó nyilvános megnyilatkozásában több, a nyugati világban élő magyar író, így Wass Albert, Flórián Tibor, Ölvedi János, Kannás Alajos, Bakó Elemér, Zathureczky Gyula, Szathmáry Lajos, Rónai Zoltán, Könnyű László, Horváth Béla és Kerecsendi Kiss Márton társaságában aláírta azt az írói nyilatkozatot, amely Mindszenty József hercegprímás bebörtönzése ellen tiltakozott.”

 Az 1944–1945-os menekültek között Wass Alberten és rajta kívül nemigen akadt jelentékeny és népszerű írói személyiség. Nyírő József maga is tapasztalta, hogy mily reménytelen a németországi menekülttáborokban megélhetési gondokkal küzdő magyarok sorsa. Az 1948. szeptember 25-én megalakult a Magyar Kulturális Szövetségben, elnöksége alatt tíz szakosztályokban végezték munkájukat. De a Münchenben vagy Németországban élő magyarok szellemi igényeinek kielégítése helyett világméretű terveket dédelgetek. Lázár Pál, a Németországi Magyar Vagyongondnokság elnöke Magyar Szellemi Központot tervezett. Nyírő Józsefnek nyílt levélben kellet felvilágosítást nyújtania ahhoz, hogy kezdjenek fölösleges munkába.  A Nyírő–Lázár-vita eredménye, hogy a Szövetség rájött, nem elég előadásokat rendeznie. Ebből a vitából eredeztethető a következő későbbi célkitűzés, amelyről érdemes volna ma is elgondolkozniuk a magyarság otthoni és külföldi vezetőinek: „Célunk a magyar szellemi értékek felkutatása, velük szoros kapcsolat létesítése, fenntartása és megmentése a jövőre; a magyar sajátos kultúrának ápolása és továbbfejlesztése. Működésünk teljesen politikamentes, csak egyetemes nemzeti összefogást ismerünk. A kultúra az egyetlen szilárd kapocs, amely az idegenben élő magyarságot összetartani képes és az alámerüléstől meg tudja menteni.” Hogy ez a célkitűzés, Nyírő József és más nagyjaink reánk hagyott örökségéből táplálkozva, mennyire benne élt a mindenkori változtatások levegőjében, erről a szerénytelenség vádját vállalva, elmondhatom, hogy a romániai rendszerváltozás utáni hetekben, vezércikkekben hasonlókat hirdetve szóltam a kolozsvári Szabadságban.

Nyírő József két regényt írt a menekülttáborban: Íme, az emberek és A zöld csillag címmel, amelyek aztán Madridban jelentek meg.  Mindkettőben a menekültsorsra jutottak fizikai és szellemi a megpróbáltatásairól szól. „Mindenüket elvették és kitaszították őket erre a szemétdombra, ahol évekig lesték, mikor mehetnek haza. A belső érték, szellemi öntudat egyenesen tartotta őket. Megalázták emberi méltóságukban is, és morzsánként mérték a kenyeret, hogy fel ne forduljanak, rajtuk táncolt az ördög, de nem bírta megtörni őket, hiába taszították ki a társadalomból, törülte beléjük a lábát minden ripők. Tovább azonban nem várhatnak. El kell kezdeniük valahol az életet. Ott, ahol lehet. A tanár talán téglát hord az építkezésnél, az orvos padlót sikál a szanatórium folyosóján, a színész autót fényez, a költő mosogat az egyetemi menzán, a királyi ügyész cipőt fog tisztítani, az ezredes új cowboy lesz a prérin, a méltóságos asszony cseléd, és alázatosan sziszegi majd: – »Oh missis!«”  Szelídebb körülmények között ma is hasonlót él meg  az, aki szülőföldjét elhagyva máshol próbál  megélhetést találni. Bölön Ferenccel, A zöld csillag hősével mondatja ki székelyudvarhelyi házát, s benne könyvtárát elveszítő író: „ A menekült csak maga hiszi, hogy ember még, lelke és jogai vannak. Minél jobb, nemesebb valaki, nagyobb ember belül, annál nagyobb a megaláztatása. Azoknak, akiket még nem ért utol a végzetük, csak anyag, munkaerő, érvényesülési eszköz vagy teher. Ha nincs izmod, nem vagy ifjú, vagy a röntgen nem mutat jót, a fogaid hiányosak; nem kellesz, ha fogantatásodtól napjainkig evangéliumokon nevelkedtél is.”

Nyírő József végső vallomása ez.

S most hazaérkezve, sírjából felemelt ujjal hirdeti: az ember dolga éltében és holtában is - otthonra találni. Mert az igaz élőknek és életükkel is alkotóknak, holtjuk után is mindig figyelemre méltó a mondanivalójuk.