Kicsoda Ön?
Az ezredfordulón ez jó kérdés volt. Zavarodott világban éltünk. Mikó Ervin tette fel a kérdést. Akkor már nem volt munkatársa az kolozsvári irodalmi lapnak, az Utunknak. 1983-ban jelent meg Mikó Ervin kérdez című interjúkötete, ennek folytatására készült a következő kérdésekkel:
1. Irodalmi barátságunk jogán megkérdeznélek, ki vagy tulajdonképpen? (Curriculum vitae)
2. Elkalauzolnál-e alkotópályád főbb állomásain?
3. Mit s miért szeretsz legjobban írásaid közül?
4. Kedvenc íróid, könyveid, amelyeket újraolvasol?
5. Ars poeticád, írói hitvallásod?
6. Szerelemről, barátságról mit gondolsz,
7.Kedvenc szerelmes versed négy legkedvesebb sora?
8. Kedvenc szórakozásod?
8/b. Kedvenc színészed, zeneszerződ, képzőművészed tálalva 10-15 sorban.
9. Kedvenc vicced, anekdotád?
10.Hogyan látod az ezredfordulón háború és béke kérdését?
11. Írói terveid kétezerig?
12.Mit kérdeznél még:
13. Kérek fényképet.
Három-hat oldalt kért. Sietősen a következőket válaszoltam.
1.Nagy nekibuzdulással aprítottam a hídon át. Mentem világgá. Apám küldött, mert egy majdnem kész cipőt, mély, de nem éppen művészi karcolásokkal díszítettem. A hídon túl sötéten állt a park. Világított a Magyar Színház bejárata. Azóta tudom magam. Nem voltam még négy éves. Azóta folyton mehetnékem van. Az élet számomra nagy Utazás, amelynek során önmagam javait elkótyavetyélem, balesetekben elvesztem, kiviszem a Házsongárdba, nyomdába adom vagy könnyelműen ottfelejtem valahol. Ilyen mehetnékkel valahogyan sikerült mégis megmaradnom, mindig visszatérnem szülővárosomba, ahol kirekesztettségem és reumám növelem, mert ugyebár ez már így törvényszerű. Félévszázados vívódásaimat önismeretem bástyáján állva, sarkomat a kolozsvári köveknek feszítve kezdtem, és a Sors látja a lelkemet itt és így szeretném rövidre szabott pályámat befejezni. Segített és talán még most is segít ebben az a családi hiedelem, amely szerint egyik Zsigmond névre hallgató ősöm a város polgármestere volt. Nemrég, csak úgy, szórakozásból felütöttem az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár IV. kötetét, és a főbíró címszó alatt többek között a következőket: olvastam: „Hozz a minekönk az Urunk: ő Nga paranczolattyat… Thar András a Colosi fő bíró.” Ezt egy 1614/1616 dátummal ellátott okiratból cédulázta ki az apámmal egyidős jó Szabó T. Attila. A családi hiedelem szerint legalább ötszáz éve lakjuk ezt a kincses várost. A polgármesterek között kopasz bizonyára több is volt, de Tar egy sem. Meg kellene elégednem tehát a kolozsi illetőséggel, ha a Kelemen Lajos által több mint ötszáz évesnek tartott CciI1agos ház kapu fölötti címerében nem az S.T. névbetűk állanának. A Lenin út 14 szám alatt áll ez a ház, és ugyanezek a névbetűk a főtéri templomban is láthatóvá váltak a restaurálás nyomán. Számomra kétségtelen, hogy Sigismund Tar névbetűiről van szó, vagyis arról a Tar Zsigmondról, akit családunk legnevesebb ősének mondhatunk. Az igazság az, hogy mindössze két évtizede érdekelnek őseim, amikor Zsolt fiamnak több okból a Koppány nevet is adtam. Nem tudhatjuk kinek, milyen név illik igazán. Ha most választanék, magamnak is a Lőrinc nevet adnám. a fiam érthetetlen halála soha meg nem bocsátható … Na, de nem a jövőmről, hanem a velem történtekről kell most vallanom. Ötvös mesterségű elődöm is volt, apám cipész. Magam sem azért választottam a fémipari középiskola befejezése után a műszaki rajzoló szakmát, hogy családfám rajzolására kellőképpen felkészüljek. Kézimunkatanárom, Cseh Guszti bácsi, szobrásztehetségnek hitt, de akkor, az ötvenes évek elején divatba jött a fémipar, technikus lettem. Sokfelé dolgoztam az országban. Hosszú katonáskodásom alatt kezdtem írni. Előbb az Igazság, később csaknem miden magyar nyelvű lapunk közölte irományaimat. Az újságírást 1958 őszén kezdtem az Igazság szerkesztőségében. A hatvanas években családot alapítottam, újságíróképzőt végeztem a fővárosban és tanári képesítést szereztem Marosvásárhelyen. a hetvenes évektől az Ifjúmunkásnál dolgozom. Hivatalból kell fiatalos lennem, pedig a lap legöregebb munkatársa vagyok.
2.Íróságom kényszerítő helyzetbő1 született: újságíróként nem tudtam mindent elmondani. Egyszerűen nem fért bele a lapokba. Akkor írok, amikor az idő(m) engedi. Megfogadtam Janus Pannonius tanácsát, amely valahogyan így szól: Nézz körül és légy hű fia a jelennek. Egyszer tíz napig tartó szabadságomon egyedül voltam a hegyekben és írtam egy kisregényt. (Köszönöm, jól vagyok, l968)a Forrás sorozatban jelent meg a mai napig a sorozatban legnagyobb példányszámban. Olyan sikere volt, hogy majdnem évtizedig kellett várnom a már akkor összegyűjtött kisebb írásaim megjelenésére. Közben riportokat írtam. ( Hazai utakon, 1978) és egyfelvonásost korán elment munkatársammal, Németh Ernővel. Egyszer Méliusz József arra bíztatott egy szerkesztő jelenlétében, hogy írjak regényt. Egy másik szerkesztő barátom ezt komolyan gondolta, tervbe vette, jóváhagyatta, kipipálta. Én mindenféle utazások és Ifjúmunkás Matinék szünetében megírtam a nyári mesét (1981). Aztán több riportkönyvet állítottam össze. Egyet sikerült megjelentetnem. (Szerelmes földrajz, 1983) Hatodik könyvem tényregény, fiam emlékét őrzi. Az ismert katona, 1985). Mostanában a groteszkre esküszöm. Örkény- től tanultam, hogy egyszerre sírunk és nevetünk, és akár akarjuk, akár nem néha tótágast kell állnunk ahhoz, hogy a dolgok megértéséhez közelebb kerüljünk. Az egypercesek után a groteszk nálunk is bevonul a regényirodalomba. Jobb, ha tőlem tudja meg ezt az olvasó.
3.Rangos irodalmi körön az éppen szolgálatos titán ifjú felolvasott könyvéből és azt mondta, hogy szerinte éppen azokért a mondatokért érdemes írni. Mondanom sem kell, nagyon odafigyeltünk. Szép, hosszú mondatok voltak. Talány, hogy miért azokat a mondatokat választott ki a szerző. Nem volt bennük semmi. Azóta még inkább tartózkodom attól, hogy magam válogassak írásaimból. Különben, amit eddig leírtam - ebben beleszámítom milliónál több szedett újságsoromat is -, nem tetszik jobban annál, amit le kellett volna, vagy le fogok írni. Persze, jól esne, ha az olvasók felfedeznék groteszk írásaimat. Ízelítőül, íme, egy fecske.
Tele vagyunk gátlásokkal
Kis János tegnap reggel, háromnegyed hétkor, több szemtanú jelenlétében, hirtelen pofon vágta Nagy Pétert, akivel egyidőben érkezeti az irodaház ajtajába.
Kis Jánost kórházba szállították.
A szakavatott elmegyógyászati vizsgálaton kiderült, hogy Kis János évek óta gátlással küzd: nem tudja eldönteni, miként köszöntse reggelenként Nagy Pétert.
A főorvos különösen súlyosnak ítélte a beteg helyzetét, mivel annak évek óta nem jutott eszébe, hogy olykor - akár egész életén át -, köszönés nélkül is elsétálhat Nagy Péter mellett.
A történtek után ez sajnos már lehetetlen. Nagy Péter tanúk előtt kijelentette, hogy bár Kis János köszönési módja kissé furcsa, de mint annyi mást, ezt is meg lehet szokni.
4. Karácsony Benő könyveiből elmaradt természetrajz óráimat igyekszem pótolni, különös tekintettel az emberismeretre, amit Bohumil Hrabal, Max Frisch,Kurt Vonnegut és főként Örkény István műveiből élvezettel bővítek. Mindennapi szemináriumokra készülve és fohászként Jaroslav Hasek Svejkjét olvasom.
5. Amikor írok önmagam különállóságát védem. Megpróbálkozom a lehetetlennel: egyedit alkotni. Csakis így,a végletekig különállva mindenkitől elkülönülve adhatom, valamilyen parányi részként adhatom magam az egészhez,amelyhez elszakíthatatlanul tartozom. Bizonyítani kell, hogy senki sem elhanyagolható, ha tudatosan vállalja sorsát. Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi amennyi tőle kitelik” írta Örkény. A tőlünk telhető világ-, és emberláttatás a megismerés porszeme. Az emberiség történelme a félelem története. Önmagunk megismerésére törekedve elébb magunktól, aztán másoktól, később senkitől és semmitől sem félünk. A halált is legyőzzük egyszer. Az író magában hisz, az olvasónak hinnie kellene az íróban. Akik önmagukban hinni tanítják embertársaikat, a félelemtől váltják meg a világot. Mindössze ennyi az írók dolga.
6. A barátság, a megértés, együttérzés, együttgazdagodás és cselekvés. A szerelem nekem mindezek együtt felforrósítva és apró nőiességekkel, csillogó odaadással dúsan díszítve.
7.Szergej Jeszenyin: Perzsa motívumok
A Boszporusznál sose jártam,
de rólad sejtem, hogy milyen.
A tenger kéklik, lám, kitártan
azúr szemednek mélyiben .
8.Az örökzöld gondozása Házsongárdban
8.b Amikor még színházba jártam az én Marilyn Monroe-m Vitályos Ildikó volt. Minden mozdulata zene, hangja galambbúgása. Nőiessége elgondolkoztatóan tökéletes volt. Egyszer festék és szereplési vágy nélkül is láttam. Egy szállodai karosszékben ült szürkén, emberközeli természetesen. Ebben a „szerepében” is tetszett. Nyilván: mindig önmagát adja. Akár zsebszínházunkban egykor Délceg Edmond.
9.Mindig a legújabb vicceket kedvelem, de mostanában gyorsan felejtek. De mikor azt kérdezik tőlem mennyi, rávágom, hogy huszonegy. Mi huszonegy? kérdezhetik aztán. Mi mennyi? kérdezem én is.
10. Ha azt mondom, háború lesz, nem hiszek az emberiségben. Kiben higgyek? Az igazi írók sohasem hallgatnak. A múzsáknak az íróasztalfiókba vetnek jó, kényelmes ágyat.
11. Szeretném, ha még ebben az évezredben nyomdafestéket látnának következő elkészült munkáim: Tótágas pillanatok – groteszk írások. Tanítók nyomában- riportkönyv. Erdélyi sors - A Korunk Beszélő történelem című pályázatára készült szociográfiák. Tótágas – groteszk játék két részben. A régi és új Ifjúmunkás szabálytalan antológiája Viselkedjünk – kiskönyv illemszabályok mindennapos alkotóinak buzdítására.
Az évezred végéig többek között megírom A világ legjobb embere című regényemet és az erdélyi hagyományokhoz hűen gyarapítom a visszaemlékezések sorát. Nem tudom, hogy ezt a kettőt vagy az életemet fejezem be előbb. Mindháromból még több fejezet hátra van…
12. Mit gondol kié a levegő?
a – egy földalatti titkos szervezeté,
b – egyetlen államé?
c – a magasságos atyaúristené?
Egyik választ sem karikázom be, hanem azokkal tartok, akik makacsul hiszik, hogy a levegőből csakis annyi a mienk, amennyit sikerül beszippantanunk.
13.
*
A tervezett interjúkötet nem készült el.
Akkor már kész könyveim üggyel-bajjal megjelentek.
A világ legjobb embere című regényemet nem írtam meg, eltemetett terveim közé sorolhatom.
A régi és új Ifjúmunkás című kétkötetes szabálytalan antológiát összeállítottam. Máig sem értem, hogy miért nem kellett a Kriterionnak. Lázár Lászlónak az antológia részére készített, irodalmunk nagyjait sem kímélő lakkozott írásairól szóló tanulmányát átcsempésztem Budapestre, mert ígéretet kaptam az újságírók szakfolyóiratában való megjelentetésére.
Belenézve ebbe a régi tükörbe, nem sokat látok magamból. Szűkre szabott volt. Ma már borotválkozó tükröm többet és igazabbat mutatna. De annyi, még annyi sok a dolgom, hogy már csak elvétve pillantok tükörbe, mikor villanyborotválkozom.
